2013. december

Történelem

Zsidó ellenállás a soá idején

A holokauszt alatti zsidó ellenállást elsősorban nem a sikeressége, hanem a megléte minősíti. A nácizmus idején új helyzet elé került az üldözöttségben évezredes tapasztalattal rendelkező zsidóság. Ebből született meg a zsidó ellenállás, amelynek számos formája volt.

A nemzetiszocialista Európa halálra ítélte azokat a lakosait, akik az uralkodó árja faj felépítésén munkálkodó ideológusok szerint zsidónak minősültek. Nem vallás, hanem származás szerint. Ami ezután következett az nemre, korra, politikai nézetekre és anyagi helyzetre való tekintet nélkül vonatkozott mindenkire, mindenhol. Ez a kijelölő, kirekesztő, megbélyegző, elkülönítő és végül megsemmisítő politika sokkolta a zsidó közösségeket. Elsősorban azok számára omlott össze a világ, akik asszimilálódtak: úgy hitték, hogy ők már elsősorban németek, magyarok, franciák, hollandok és így tovább. Miközben a hagyományaikhoz ragaszkodók tudták, hogy mások. A 19. század végén létrejött cionista mozgalom tagjai és a cionista eszmében hívők pedig nemcsak tudták ezt, hanem büszkék is voltak erre. Céljukért, a zsidó nemzeti otthon megteremtéséért küzdöttek. Ők voltak azok, akik a holokauszt idején szinte minden gettóban, elzárt zsidó negyedben szervezték az ellenállást. Amelynek számos formája volt. Ennek az ellenállási hullámnak nem csupán a sikerét vagy sikertelenségét kell vizsgálnunk. Már a megléte is nagyon fontos. Minden túlélőnek méltóságot ad, hogy életben maradásával legyőzte a nácizmust.

Hagyományos zsidó válaszok az üldözésre

Az új történéseket az ember általában a múlt eseményei alapján igyekszik értelmezni. Ennek alapján a zsidók kezdetben nem láttak újat a nácik zsidóellenes politikájában. Úgy tekintettek arra, mint történelmük legsötétebb eseményeinek megismétlődésére. Ezek a tapasztalatok azonban nem szolgáltak magyarázattal a végső megoldást illetően. Az üldözöttek reakcióit a soá idején, közösségi és egyéni szinten egyaránt meghatározták még a hagyomány és a kultúra értékei, nemzeti karakterük és személyiségük vonásai is.

A zsidókra, a történelmük során ismétlődő üldözések ellenére, jellemző volt egy, a judaizmus tanításaiban gyökeredző optimizmus, amely a Teremtő és a teremtés jó voltába vetett hiten alapult. Ez az Isten akaratának optimista helyeslését és elfogadását jelentette, ami a zsidó hagyománynak szerves részévé vált. Vallották, hogy a jó végül elnyeri jutalmát, a gonosz pedig jogos büntetését. Legfőbb értéknek az élet és a zsidóság fennmaradását tekintették, és ennek megvalósítása minden zsidó férfi és nő számára ugyanolyan felelősséggel bírt. Ennek érdekében az összes kínálkozó lehetőséget felhasználták, az ideiglenes száműzetés vállalásán át a fegyveres ellenállásig. A Talmud a Második Templom pusztulását követő időszakban alakult ki. Tanításai közé beépítette a Szentély pusztulását követő traumát is. Ezért támogatta a behódolást, és óvott az elkapkodott lázadástól. A zsidók az üldözések alatt megtanulták, hogyan lehet erőszak nélkül ellenállni és kijátszani a diszkriminációt és a fizikai támadásokat.

A nácik zsidók elleni politikáját már a kortárs zsidók is három szakaszra osztották fel, amelyek jellege meghatározta a védekezés és az ellenállás formáit. Az első időszak az NSDAP hatalomra kerülésétől a kristályéjszakáig tartott. Ebben a szakaszban, egészen 1935-ig, a nürnbergi faji törvények bevezetéséig a náci hatalom még ideiglenesnek tűnt a németországi zsidók szemében. Abban az időben, ha valaki megölte volna Hitlert, vagy a nyugati hatalmak, a britek és a franciák erőteljesen fellépnek, megbuktathatták volna a nácikat. A nürnbergi törvények eredményeként azonban a zsidók másodrendű emberekké lettek Németországban. A hagyomány alapján ezt elfogadták, és megértették, hogy a nemzetiszocializmus hosszú távra rendezkedik be Németországban, ezért egy nagyszabású kivándorlást készítettek elő. Egy részük emigrált, alávetve magukat annak, hogy az Adolf Eichmann által létrehozott kivándorlási hivatalok megfosszák őket minden vagyonuktól. A kristályéjszakán azonban már fizikai erőszakot alkalmaztak a nácik, ami pánikot váltott ki a zsidók között. Ráébredtek, hogy a náci rend nem riad vissza még ettől sem a megfélemlítésükre. Még nagyobb erőfeszítéseket tettek, hogy a kivándorlást sikerüljön végrehajtani. Ez az első szakasz a jogkorlátozás ideje volt, amire válaszként az együttműködést adták a zsidók.

1939 szeptemberében kitört a háború. Lengyelországban a zsidók tömegei már a testi épségükben is veszélyeztetve voltak. Először ez csak a háború melléktermékének látszott, de amikor a németek megkezdték a zsidók összegyűjtését, a megkülönböztető karszalagok osztogatását, a gettóba terelést, a kényszermunkára hurcolást, akkor ez a középkor legsötétebb óráihoz való visszatérést jelentette a számukra. Válaszaik is ehhez igazodtak: együttműködés és közben a szabadulást jelentő utak kutatása. Fontos megjegyeznünk, hogy a Zsidó Tanácsoknak is volt szerepük ebben. Ezeket sokszor vádolják kollaborációval, a német hatalommal való együttműködéssel. Ez a vád nem igaz abban az értelemben, ahogyan a francia, norvég kollaboráns kormányokkal kapcsolatban igaz. A tanácsok tagjainak soha nem volt lehetőségük arra, hogy a németek politikáját befolyásolják vagy meghiúsítsák. Szerepük csupán az volt, hogy a német utasításokat végrehajtassák. E feladat alól egyedül az öngyilkosság által léphettek vissza tagjaik.

A tömeges erőszak kezdete: a kristályéjszaka
A tömeges erőszak kezdete: a kristályéjszaka

Amikor 1941 júliusában, a Szovjetunió megtámadását követően megkezdődtek a tömeggyilkosságok, Himmler, Heydrich és munkatársaik Hitler utasítására életre hívták a zsidókérdés végső megoldását. A válogatás nélküli, mindenkit halálra ítélő pusztítás teljesen új volt a zsidó történelemben. Ezt az eseményt nem voltak képesek a múlt alapján értelmezni. Az ekkorra már a külvilágtól elzárt, gettókba vagy zsidónegyedekbe elkülönített zsidók képtelenek voltak másképp ellenőrizni a deportálásokról szóló híradásokat, minthogy megkérdezték a németeket. A nácik nem estek ki a szerepükből, és letagadták a tényeket. Emellett a zsidók tömegesen dolgoztak a német hadiiparban, tehát racionálisan végiggondolva a németeknek semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy elpusztítsák az értékes munkaerőt. A zsidó közösség vezetői számára óriási dilemmát okozott, hogy a kiszivárgó információkat megosztják-e, vagy milyen mélységben osztják meg a rájuk bízott emberekkel. Többen úgy döntöttek, hogy a deportálások végállomásáról szóló tényeket nem hozzák nyilvánosságra, mert úgy tartották, hogy nehezebb lenne az elgázosításra várva élni. Ez volt Leo Baeck rabbi álláspontja is. Kérdéses, hogy egy felhívás, amely leleplezte volna a „keletre való áttelepítés” programját, milyen hatást váltott volna ki a zsidó tömegek gondolkozásában? Tudjuk, hogy Varsóban, amikor az emberek hallották a földalatti mozgalom figyelmeztetését, nem törődtek vele. Az egyetlen lehetőségük az ellenállás lett volna, amit akkor még nem voltak hajlandóak vállalni. Később mind a varsói, mind a lódzi gettóban az áldozatok többsége passzív ellenállással válaszolt a figyelmeztetésekre, de a németeknek viszonylag könnyen sikerült őket kiűzni a rejtekhelyekről. Tömeges szökésre nem volt le he tőség, mert maguk a partizánok is ellenségesek voltak a zsidókkal szemben. Csak a fiatalokat és erőseket fogadták be, közülük is csak azokat, akik fegyverrel rendelkeztek. Mindenesetre általános elv volt, hogy akit lehet, azt meg kell menteni, de ez egyben azt is jelentette, hogy mindenki nem menekülhet meg. A zsidó vezetőknek ezért vállalniuk kellett, hogy ők döntsék el, hogy kik azok, akik számára megnyitják a menekülés útját. Sok esetben ez a lehetőség sem jelentett automatikus megmenekülést.

Igazoltatás, folyamatos feszültség: megfelelők-e az iratok?
Igazoltatás, folyamatos feszültség: megfelelők-e az iratok?

Az alábbiakban a zsidó közösségi és egyéni ellenállásról fogunk szólni a holokauszt ideje alatt. Nemcsak a fegyveres ellenállásról beszélünk majd, hanem a végső megoldással való szembeszegülés egyéb módjairól is.

Zyklon-B: olcsó, hatékony és személytelen gyilkolás
Zyklon-B: olcsó, hatékony és személytelen gyilkolás

Embernek maradni

A nácik egyik legfontosabb célja az volt, hogy a megsemmisítésre ítélt zsidó tömegeket megfosszák egyfelől önazonosságuktól, másrészt emberi mivoltuktól, hogy a nem zsidó közvélemény előtt igazolható legyen a megsemmisítésük. Ennek érdekében a német megszállás alá került területeken rövid időn belül megtörtént a zsidó közösség és egyének jogainak csorbítása. A németek elsők között tettek kísérletet a zsidó vallás mint a legfontosabb integráló erő szétverésére. Ezért nagyon gyakran az első rendelkezések között szerepelt a kóser vágás betiltása. Kiéheztették és megalázták az embereket, hogy a kívülállók előtt bebizonyítsák a náci ideológia állítását: a zsidók alsóbbrendű faj. Ilyen körülmények között emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége az áldozatoknak, hogy megőrizzék emberi méltóságukat. A gettók felszámolását követően az életben maradtak egy részét munkatáborokba deportálták. Ezekben a táborokban nem tekintették embereknek a foglyokat. Csupán munkaerőnek tartották őket, akikre addig van szükség, amíg képesek hasznot hajtani a Birodalomnak. Ilyen körülmények között — amelynek része volt a fenyegető fizikai erőszak, az éhezés, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság érzése — a zsidók többsége megőrizte emberi mivoltát. Mivel a németek célja a zsidók emberségétől való megfosztása és meggyilkolása volt, ezért minden kísérlet, amely az élet és az emberi méltóság megőrzésére irányult, ellenállás volt a nácikkal szemben.

A halálra ítélt emberekben feltámadt a vágy, hogy nyomot hagyjanak az utókor számára. Vágyat éreztek arra, hogy megörökítsék azt, ami velük történik. Az egyéni törekvések találkoztak a közösség értelmiségi tagjainak vágyával. Rigában Simon Dubnov, a híres zsidó történész arra kérte tanítványait, hogy mindent írjanak le és jegyezzenek fel. Emanuel Ringelblum és munkatársai Varsóban mindent feljegyeztek, híreket, anekdotákat, a rém- és álhíreket egyaránt azért, hogy az utókor értesüljön a zsidó nép tragédiájáról. Mindenféle foglalkozási ágból toborzott önkéntes csapatával, akiknek azt a feladatot adta, hogy minden eseményt jegyezzenek fel, illegális irattárat hozott létre, aminek az Oneg Shabbat (a szombat öröme) fedőnevet adta. Tevékenységüket rövidesen kiterjesztették a Varsóban és a lengyel vidéken történt események regisztrálására is. Egyik munkatársa, Izrael Lichtenstein így emlékezett vissza: „Lelkesedéssel és örömmel vetettem bele magam a munkába, és segítettem összegyűjteni az anyagot az archívum számára. Engem jelöltek ki, hogy az utolsó pillanatig felügyeljek az irattárra. Elrejtettem. Mégpedig nagyon jól. Bár megmaradnának ezek az iratok.” A naplók nagyon fontos szerepet töltenek be az események rekonstruálásában, különösen azért, mert sok családról vagy közösségről csak ezek a dokumentumok maradtak fenn, hiszen a szereplők meghaltak a holokauszt alatt.

Egy kislány naplója: ő túlélte, de másfél millió gyermek nem
Egy kislány naplója: ő túlélte, de másfél millió gyermek nem

A humor

Ma már általánosan ismertek azok a szavak, amelyeket az Anschlusst (Ausztria német megszállását és a Harmadik Birodalomhoz csatolását) követően mondtak, és az egyik bécsi rabbinak tulajdonítanak: „A helyzet reménytelen, de nem komoly.” Ezekben a szavakban mély irónia található, amely abból a szemléletből fakad, hogy a zsidó nép minden körülmények között fenn fog maradni, mindent túl fog élni. Amikor a nácik hozzáláttak a zsidók üldözéséhez, a közösség tagjaiban továbbra is élt a remény, hogy az egyéneket ugyan meggyilkolhatják, de a népet nem lehet elpusztítani. A gettókban elterjedtek különböző tréfás dalok, amelyekben a nácikat gúnyolták, és a saját drámai helyzetükben görbe tükröt tartottak önmaguk elé. Azokra a hírekre, amelyek eljutottak hozzájuk, érzékenyen reagáltak. A politikai vicc műfaja virágzott. Ez tükrözte a gettókban élők szellemének legyőzhetetlenségét, és fegyverévé vált azoknak, akik nem rendelkeztek más fegyverrel a gyilkosokkal szemben. 1941 végén, amikor a keleti frontról megérkeztek az első hírek a német vereségekről, gomba módra megszaporodtak az ilyen és ehhez hasonló viccek: „— Mi újság? — Nem hallotta? Elkobozzák a székeket a zsidóktól. — Mi történt? — Hitler elfáradt az állóháborúban Leningrád és Moszkva alatt.” „Hitler a varsói gettó csempészeihez fordult, hogy segítsenek neki félmillió német katonát bejuttatni Moszkvába. A csempészek beleegyeztek, azzal a kikötéssel, hogy a katonákat apránként viszik be, külön a fejüket, a kezüket és lábukat.” Az aktuális politikai helyzetet nemcsak viccekben vagy korabeli dalok átirataiban parodizálták, hanem a mai szurkolói rigmusokhoz hasonló, könnyen tanulható kis versikékben is. Ezek széles körben terjedtek el, és sokan merítettek vigaszt és erőt belőlük. Ezeket általában az aktuális történésekre válaszul komponálták szerzőik.

Hamis iratok

A náci rendszer, totalitárius voltából fakadóan, túlbürokratizált államot hozott létre. Mindenhez iratokra volt szüksége az embereknek. Be kellett jelentkezni a lakóhelyekre, az élelmiszerhez is a jegyek által lehetett jutni, az utazáshoz is engedélyeket kellett kérni; a németek rendszeresen ellenőrizték a megszállt országokban élők papírjait. A zsidók számára olyan igazolványokat adtak, amelyekből egyből kiderült, hogy tulajdonosa az „alsóbbrendű faj” tagja. Sokan ezért komoly összegeket fizettek olyan iratokért, amelyek igazolták árja származásukat. Többfajta papírhoz lehetett hozzájutni. Voltak eredeti árjaságot igazoló iratok, amelyeket hivatalnokoktól lehetett megszerezni, akár kitöltetlenül is, és így a saját nevükön élhettek. Voltak olyanok, akik árja halottak iratait vásárolták meg, és azok nevén éltek tovább. Aki nem tudott eredeti papírokhoz jutni, az hamisakat vásárolt. Ezeknek a papíroknak a minősége különböző volt, némelyikkel azonnal le lehetett bukni. Természetesen nemcsak a személyazonosságot igazoló papírokat hamisították, hanem az élelmiszerjegyeket, lakcímbejelentőket is. A férfiak és a fiúk könnyen lebukhattak az ellenőrzéseken, ezért az illegális cionista mozgalmak futárai jobbára a nők, lányok közül kerültek ki. Általában önként vállalkoztak erre a roppant veszélyes feladatra. A németek által megszállt területeken hamis papírokkal utazgattak, hozták- vitték a gettók között az üzeneteket, csempészték a hamis iratokat, fegyvereket, robbanóanyagokat. Vállalták a veszélyt, amely a lebukás lehetőségével járt, a vallatást, a sebesülést és gyakran a halált is. Egyikük volt Hela Rufeisen, akiről a következő visszaemlékezés maradt fenn: „Aki látta Helát a vonaton, amint oly kedvesen elbeszélget jobb- és baloldali szomszédaival, vagy mosolyogva és csinosan végig - megy a peronon, azt hihette volna, hogy a vőlegényét megy meglátogatni, vagy vakációra, esetleg a feketepiacra indul. Senki sem gondolta volna, hogy ez a lány embereink egy teljes szakaszáért felelős, az élelmezésükért, a biztonságukért… A hanyagul vállára akasztott sportkabát alatt két pisztoly lapult, a táskájában pedig a harmadik.”

A búvóhelyek

Miután a gettók kapui bezárultak a kelet-európai zsidóság mögött, számukra lezárult a tömeges menekülés útja. A németek rendszeresen betörtek a gettókba, hogy kényszermunkára hurcoljanak embereket, túszokat szedjenek, razziázzanak, vagy egyszerűen csak kiraboljanak és kivégezzenek néhány zsidót. Ezek elől a betörések elől az áldozatok igyekeztek elrejtőzni. Óriási találékonysággal és hatalmas munkával építették ki a bunkereket. A bejáratukat jól álcázták, sokukba szellőzőberendezéseket építettek, sőt a folyóvizet is bevezették, olykor még gázzal és villannyal is ellátták őket. Az építési munkákat éjszaka kellett elvégezni, hogy senki ne sejtse, mi folyik a föld alatt. Különböző nagyságú bunkerek voltak: egészen kicsik, amelyek csak egy razzia alatti átmeneti időre szolgáltak; illetve voltak nagyobb, két-, sőt háromemeletes búvóhelyek is, amelyekben hosszabb időre el lehetett rejtőzni. A bunkerek rendszerét a „mi gettó építészetünknek” nevezték. Vilnában min den egyes háznak megvolt a maga búvóhelye, és ezeket alagutakkal kötötték össze, amelyekben észrevétlenül lehetett közlekedni. Éveken át két gettó létezett: egy a föld felszínén, egy pedig a föld alatt. Varsóban a gettófelkelés idején ezekből a bunkerekből harcoltak a zsidók. Rohatyn városkában a rejtekhelyeket Sztálingrádnak, Szevasztopolnak és Leningrádnak nevezték, a föld felszínén pedig természetes kerteknek álcázták őket. Lvovban a németeknek nem sikerült az összes bunkert felfedezniük, ezért egyszerűen dinamittal felrobbantották az összes gyanús helyet.

A rejtekhelyépítés összefüggött azzal a német ígérettel, amely minden deportálási akció idején elhangzott, hogy az éppen zajló az utolsó, és többeket nem fognak elszállítani, az ott maradtakat békén hagyják.

A Bielskipartizán - csoport: a családok együtt rejtőztek el az erdőben
A Bielskipartizán - csoport: a családok együtt rejtőztek el az erdőben

A nyugat-európai zsidókat nem zárták gettókba, de kötelezték őket a megkülönböztető jelzés viselésére, és átmeneti táborokba szállították őket, ahonnan keletre deportálták az áldozatokat. Voltak olyanok is, akiket kényszermunkára hurcoltak behívóval. Ez elől többen elrejtőztek különböző búvóhelyekre. Ezt leg inkább azok tudták megtenni, akiknek voltak nem zsidó barátaik, akik ellátták őket élelemmel vagy fűtő anyaggal. A legismertebb történet a Németországból Hollandiába menekült Frank családé, akiknek Anne nevű lánya naplóban rögzítette 1942 júliusától 1944 augusztusáig tartó rejtőzködésüket az apa munkahelye fölött kialakított búvóhelyen: „A benyíló jobb oldali ajtaja a hátsó traktusba visz. Nem gondolná senki, hogy az egyszerű ajtó mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtóból csak egyetlen lépcsőfokra kell felhágni, s már benn is vagyunk. A bejárattal szemben baloldalt meredek lépcső vezet egy keskeny folyosón keresztül abba a helyiségbe, mely ezentúl a Frank család nappali és hálószobája lesz.”

Fegyveres ellenállás

A háborút követően a holokauszt túlélőit sokan kérdezték, némileg vádlón, hogy a zsidó közösség miért nem lázadt fel a németek ellen, miért hajtották végre a rendelkezéseket, miért nem fogtak fegyvert, és álltak ellen a deportálásra irányuló náci akaratnak? A kérdezők azonban elfelejtik, vagy nem veszik figyelembe, hogy Európa — kivéve a Brit-szigeteket — német megszállás alatt volt, és nem lett volna lehetőség a tömeges menekülésre vagy kitörésre. Nem létezett függet len zsidó állam, amely beavatkozott volna — akár fegyveres erővel is — az üldözöttek érdekében.

A zsidó vezetők arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb embert megmentsék és életben tartsák. Tisztában voltak azzal, hogy a nyílt, fegyveres szembeszegülés kiváltaná a brutális náci beavatkozást, az adott közösség teljes felszámolását. A hivatalos vezetőség árnyékában, időnként tudtával és támogatásával az ifjúsági mozgalmak előkészületeket tettek a fegyveres ellenállásra. Több helyen megegyeztek a Zsidó Tanács vezetőivel, hogy addig tartózkodnak a fegyveres felkeléstől, amíg a németek meg nem kezdik a gettók felszámolását. Ebben az időszakban a közösség felvilágosítását és felrázását tekintették feladatuknak. Elsőként Vilniusban, az Abba Kovner költő által vezetett földalatti mozgalom ismerte fel, hogy a németek a zsidó nép egészének elpusztítására törekszenek. 1942. január elsején egy kiáltványt tettek közzé: „Aki a gettó kapuján kilépett, nem fog visszatérni. Számoljatok le az illúzióitokkal. Gyermekeitek, férjeitek már nincsenek többé. Ponar nem munkatábor. Aki odakerült, agyonlőtték. Hitler azon mesterkedik, hogy kiirtsa az európai zsidókat… Nem vagyunk hajlandóak vágóhídra menni, mint a birkák. Igaz, gyöngék és védtelenek vagyunk, de az egyetlen válasz, amit a gyilkosoknak adhatunk: harc. Inkább essünk el szabad harcosokként, mint hogy a gyilkosok kegyelméből éljünk tovább.”

Abba Kovner
Abba Kovner

Az 1942-es nyár sorozatos akcióiban a lengyelországi gettók többségéből elhurcolták az öregeket, a gyerekeket és a munkaképteleneket. A fiatalok magukra maradtak: például a varsói gettó lakosságából 45 ezren a lezárt városrészben, és hatvan százalékuk húsz és harminckilenc év közötti volt. Az ezt megelőző években az ellenállási mozgalmaknak nem sikerült tömeghatást elérniük, de a deportálások brutalitása és traumája az embereket az aktív ellenállás felé taszította. Ez a tragédia nemcsak az embereket, hanem a különböző politikai töltettel rendelkező földalatti mozgalmakat is egybekovácsolta. Varsóban a politikai pártok (cionisták, kommunisták egyaránt) irányítása alatt álló egyesült harci csoport, a Zydowska Organizacja Bojowa (ZOB, azaz Zsidó Harci Szervezet) nevet kapta. A gettókban egymás után tűntek fel a fegyveres ellenállást szorgalmazó csoportok. Általában a politikai pártok árnyékában léptek fel, mert tudták, hogy a pártok egyszer már megszerezték a tömegek bizalmát. A fegyverhasználatra nem is kellett sokat várni.

1942. december 22-én Krakkóban akcióba léptek a földalatti mozgalom tagjai. Dolek Liebeskind vezetésével megrohanták az SS-tisztek találkozóhelyeit. A harcosok egy része német egyenruhában, kézigránáttal és kézifegyverekkel támadott. A többiek az utcán támadták meg a németeket, röpcédulákat osztogattak, cionista és lengyel zászlókat lobogtattak a Visztula hídjain. Az összecsapásban a zsidó vezetők egy ré szét lelőtték, a többieket börtönbe vetették. Az illegális munka azonban nem ért véget. 1943. március 15-én szökést szerveztek mind a férfi, mind a női börtönökből. Ennek az akciónak eredményeként több cionista vezetőnek sikerült megmenekülnie.

Varsóban a harci szervezet tagjai igyekeztek minél több fegyvert szerezni. 1943. január 18-án, amikor a németek újabb kísérletet tettek a zsidók deportálására, a ZOB harci egységei egymástól függetlenül, de mégis egymással összhangban fegyverrel szálltak szembe a náci akarattal. A németeket teljesen váratlanul érte a támadás. Megzavarodtak és visszavonultak. A gettóban a ZOB lett a tényleges úr, megadóztatta a csempészeket, saját börtönébe zárta azokat, akik nem fizették meg a rájuk kirótt összeget. A besúgókat halálbüntetéssel fenyegette meg, ha egy kijelölt idő után nem fejezik be tevékenységüket. A még életben lévő zsidók figyelmét felhívták arra, hogy a deportálások nem áttelepítést, hanem gyilkosságot jelentenek. Figyelmeztették őket, hogy ne dőljenek be a német propagandának, és ne jelenjenek meg a gyülekezőhelyeken, és ne szálljanak be a vagonok ba. A németek magához Himmlerhez fordultak tanácsért, aki úgy rendelkezett, hogy a varsói zsidónegyedet le kell rombolni, hogy a város nyugalma helyreálljon. 1943. április 19- én a peszach, a zsidó húsvét előestéjén a németek behatoltak a gettóba. A támadók parancsnoka Jürgen Stroop SS-vezérőrnagy volt. Egy megerősített páncélos zászlóalj, egy lovassági zászlóalj, három német rendőrzászlóalj, ukrán és lengyel rendőri kisegítő egységek, tüzérség és robbantó árkászcsapatok álltak a rendelkezésére. Vele szemben megközelítőleg ezer fiatalember állt, egy csoportjuk a huszonnégy éves cionista vezető, Mordechaj Anielewicz vezetésével, akit a földalatti mozgalom vezetése nevezett ki parancsnokká. Fegyverzetük három könnyű géppuskából, néhány száz revolverből, nyolcvan puskából, néhány ezer kézigránátból és némi robbanószerből állt. Az első néhány nap összecsapásaiban a zsidó harcosok kerekedtek felül. „Boldogok voltunk, kacagtunk. Tudtuk, éreztük akkor, hogy a németeknek befellegzett. Természetesen világosan láttuk, hogy bennünket legyőznek, de arról is meg voltunk győződve, hogy nagy árat fizetnek érte. Nehéz ezt elmondani. Amikor kézigránátjainkat elhajítottuk, és német vért láttunk Varsó utcáin, amelyeket addig már annyi zsidó vér és könny árasztott el a németek jóvoltából, a túláradó öröm érzése vett erőt rajtunk. A gettóban ölelték-csókolták egymást az emberek, jóllehet mindenki tudta: majdnem bizonyos, hogy elesünk mind egy szálig. Meyzel rabbi a fejemre tette a kezét, és azt mondta: „Áldjon meg az Isten, most már nyugodtan halok meg. Korábban kellett volna elkezdenünk a harcot” — emlékszik vissza Zivia Lubet - kin Zuckerman.

M. Anielewicz
M. Anielewicz

Białystokban Barasz, a Zsidó Tanács elnöke mind végig egyfajta atyai gondoskodással támogatta az ellenállási mozgalmat, erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Az illegális harcosokat: Mordechai Tenenbaumot is, a cionista Habonim Dror szervezet tagját, akinek jó kapcsolatai voltak a varsói ellenállókkal. Az ellenállási mozgalom Białystokban is megegyezett a Zsidó Tanáccsal, hogy a fegyveres felkelést csak akkor robbantják ki, ha a nácik megkezdik a gettó teljes felszámolását. 1943 februárjában a németek több mint kilencezer embert deportáltak. A hajtóvadászatban a zsidó rendőrök nem működtek közre, el- rejtőztek, ezért a németeknek saját kezűleg kellett összeszedni az áldozatokat. Az akciót követően a földalatti mozgalom vezetői értékelték a helyzetet. Elutasították azokat a híreszteléseket, hogy a németek a lódzi és a białystoki gettót érintetlenül akarják hagyni a háború végéig. Felelősséget éreztek az egész zsidó közösség iránt, ezért nem akarták a felkelést túl korán kirobbantani. Tudták, hogy azt a németek minden erővel igyekeznek majd leverni, és ez akár az egész gettó pusztulásához vezethet. Tenenbaum kidolgozta a fő stratégiát: a fegyveres csoportoknak a gyárak területén kell akcióba lépniük, és a dolgozó zsidókat maguk mellé állítani, és velük együtt felvenni a harcot a németekkel, miközben az üzemeket felgyújtják. Amikor augusztus közepén a nácik megkezdték a gettó felszámolását, a zsidó harci csoportokat készületlenül érte az esemény. Megpróbálták a pánikba esett zsidókat megnyugtatni, de nem jártak sikerrel, mert az emberek özönlöttek a kijelölt gyülekezőhelyre. Ekkor a földalatti mozgalom tagjai felgyújtották a gettó kerítését az erdő felé eső oldalon, hogy szabad utat nyissanak a menekülni vágyóknak. Az emberek többsége, sajnos, erre sem reagált, hanem hagyta magát Treblinkába és Majdanekbe szállítani. Az ellenállók beszorultak a kerítés melletti házakba, amelyek szintén lángra kaptak. A németek modern fegyverzettel, tankokkal támadtak a zsidókra, akik kézifegyverekkel védekeztek. A felkelést másnapra leverték, némelyeknek azonban sikerült az erdőkbe menekülniük. Tenenbaum nem volt hajlandó elhagyni a gettót.

Kownóban (Kaunas) a földalatti mozgalom szintén élvezte a Zsidó Tanács és elnöke, dr. Elhanan Elkes támogatását. A német megszállás első két évében, 1941 ősze és 1943 ősze között, a cionista ifjú sági mozgalmak az oktatási és a kulturális területeken tevékenykedtek. Akkor azonban a háború állása reménykeltően alakult a zsidók szempontjából. A szövetségesek partra szálltak Olaszországban, a szovjet csapatok pedig dinamikusan haladtak előre a keleti fronton. A Zsidó Tanács megegyezett a földalatti mozgalommal, hogy a náci akciók elleni védekezésül bunkereket ásnak, de nem kockáztatják az egész közösség menekülését az elhamarkodott fegyveres harccal. Arra azonban rábólintottak a tanácstagok, hogy a bunkerek felfedezése esetén fegyverrel is lehet védekezni. A bunkereket azonban nem fedezték fel a következő akciók során, ezért a gettó nem kezdett el harcolni. Ebben az időszakban felszereltek háromszáz fiatalt, és felkészítették őket arra, hogy a partizánokhoz meneküljenek. Amikor 1944 júliusában a németek elérkezettnek látták a gettó likvidálásának idejét, az emberek nem tanúsítottak ellenállást. Elkes heves vitába keveredett a németek vezetőjével Goecke- vel. A Zsidó Tanács elnöke közölte az SS-tiszttel, hogy tisztában vannak azzal, hogy mi lesz a kownói zsidók sorsa: a megsemmisítés, hasonlóan a többi európai hittestvérükhöz. Megígérte, hogy a zsidók tudják, hogyan hálálják meg, ha a gettót nem számolják fel. Goecke azonban SS-tiszti becsületszavára hivatkozva elutasította az ajánlatot, és a kownói zsidókat is deportálták.

M. Tenenbaum
M. Tenenbaum

Vilniusban az Abba Kovner által vezetett cionista ellenállási mozgalom tagjai és a Jacob Gens irányította Zsidó Tanács között akkora ellentét feszült, amely a polgárháború szélére sodorta a gettót. 1943 nyarán a fokozódó terror miatt az ellenállók kezdtek átszökdösni a partizánokhoz. Az első szökevény csapatokat a Gestapo meglepte és lemészárolta, ezért a menekülések egy időre szüneteltek. Amikor szeptember elsején a németek a helyi rendőrséggel együtt hozzáláttak a gettó felszámolásához, az ellenállási mozgalom tagjainak többsége el sem jutott a gyülekezési pontra. A németek szinte akadálytalanul gyűjtötték össze és deportálták a vilniai gettó maradék nyolcezer lakosát. Az ellenállók közül kétszázan — köztük Abba Kovner is — sikeresen eljutottak a partizánok hoz, akikkel együttműködve, de önálló zsidó partizáncsoportként harcoltak a németek kiűzéséig. Később nyugat felé haladva, illegális úton eljutottak a mai Izraelbe.

Ellenállás a táborokban

A táborokban — különösen a megsemmisítő lágerekben — a zsidóknak és a többi rabnak sokkal kevesebb mozgási lehetősége volt, mint a gettóba zsúfoltaknak. Mindenfajta ellenállás nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen volt. A foglyokat elszakították nemcsak a külvilágtól, hanem saját identitásuktól is. Sokan elvesztették rokonaikat, elszakadtak ismerőseiktől, és egyedül maradtak a náci megsemmisítő gépezettel szemben. Ezekben a táborokban szinte lehetetlen volt a szervezkedés, különösen azért, mert az újonnan érkezetteket szinte teljes számban meggyilkolták; csak néhány emberrel tettek kivételt, akit még használni kívántak.

Treblinkában, ahol alig egy év alatt 870 ezer embert gyilkoltak meg, dr. Choronzycki, egy varsói zsidó kezdte el a kézigránátok összegyűjtését egy cseh zsidó segítségével. Amikor lebukott, akkor összevagdalta az őt felfedező SS-tiszt arcát egy sebészkéssel, majd lenyelte a magánál hordott mérget. Helyére egy lódzi és egy wegrówi zsidó lépett, akik kidolgozták a felkelés tervét. Sikerült kulcsmásolatot szerezni a fegyver raktárhoz. Kitűzték a lázadás időpontját, és nagyon gondosan elő készítettek mindent. Az volt a tervük, hogy megölnek néhány SS-katonát, felgyújtják a tábort, kiszabadítják a szomszédos büntetőtábor lengyel foglyait. Két összeesküvő azonban lebukott az utolsó pillanatban, ezért korábban kellett megkezdeniük az akciót. Megadták a jelet, kézigránátot dobtak az egyik SS-őrre. Ezután megrohanták a fegyverraktárt, és rövid időn belül már kétszáz fogolynak volt fegyvere. Felgyújtották a gázkamrákat, a vasútállomást és az őrség szállását. Ledöntötték a szögesdrótot, és megkezdődött a menekülés. Mivel nem vágták el az összes telefonvonalat, ezért a németeknek sikerült a riadóztatás, erősítést kaptak, és bekerítették a szökevényeket. Sok száz embert elfogtak, de a németek is súlyos veszteségeket szenvedtek. Néhány fogolynak sikerült megszöknie, és tőlük tudjuk az 1943. augusztusi treblinkai felkelés történetét.

A sobibori haláltáborban egy holland zsidó hajóskapitány dolgozta ki a felkelés tervét. Az volt az elgondolása, hogy felgyújtják a tábort, és a zűrzavarban meg tudnak szökni. A kapitány lebukott és kivégezték. Ezt követően egy orosz fogoly, Szása Pehorszkij, aki maga is zsidó származású volt, vette kezébe az ellenállás szervezését. 1943. október 14-én hajtották végre az akciót. Abban az időben a németek új egyenruhákat és csizmákat rendeltek télire. A szabók, cipészek és raktárosok, akik maguk is zsidó foglyok voltak, negyedórás időközökben magukhoz hívták az SS-tiszteket, hogy mértéket vegyenek róluk a készülő új ruhákhoz. Amikor a „megrendelők” be léptek a műhelyekbe, egy jól irányzott baltacsapással köszöntötték mindegyiket. Rövid időn belül a felkelők vezetői már kézifegyverekkel is rendelkeztek. A „Hurrá!” vezényszóra megrohamozták a központi gépfegyver - állást, majd annak elfoglalása után a fegyverraktárt. Elkeseredett harc tört ki, és megkezdődött a tömeges menekülés. Az ukrán őrök két SS-tiszt irányításával pokoli tüzet zúdítottak a menekülőkre. Az életben lévő háromszáz fogolyból mindössze száznak sikerült eljutnia a partizánokhoz.

Nem sokkal a felkelések után a németek felszámolták a treblinkai és a sobibori táborokat.

Auschwitzban, a legnagyobb halálgyárban is létezett ellenállási mozgalom. Ez a tábor kombinálta magában a munka- és a haláltáborok sajátságait. Az ide szállított és többségükben halálraítélt zsidókkal szemben a táborban nagyon sok politikai és köztörvényes bűnöző is raboskodott. Ezeknek a foglyoknak jelentős része, mivel nem volt zsidó, a németek szemében fajilag kifogástalannak számított. Egy idő után megszerezték maguknak azokat a pozíciókat, amelyek viszonylag szabad mozgást és több élelmiszert biztosítottak számukra. A politikai foglyok megszervezték a táboron belüli ellenállási mozgalmat. A mozgalom legfőbb célja azonban nem a megsemmisítő gépezet ellehetetlenítése, megsemmisítése, hanem tagjainak életben tartása volt. Ez nagyon élesen nyilvánult meg 1944 tavaszán, amikor a földalatti mozgalom tagjai nem tettek semmit azért, hogy két, Theresien-stadtból érkezett, hat hónapra karanténba zárt transzportot megmentsenek. Többen az ellenállás zsidó tagjai közül szorgalmazták, hogy a transzport tagjait és a Sonderkommandót támogassa az illegális csoport, akár fegyverekkel is, hogy a krematóriumokban olyan kárt tudjanak okozni, hogy a megsemmisítés üteme jelentősen csökkenjen. Ezt a mozgalom vezetői elutasították, és mind a két transzportot ellenállás nélkül gázosították el. A szlovákiai zsidó fogoly, Rudolf Vrba ekkor határozta el, hogy mindenáron megszökik, és felhívja a világ figyelmét az Auschwitzban történtekre: „Ettől a pillanattól fogva világos volt számomra, hogy nem a lázadás a célja az ellenállási mozgalomnak, hanem az, hogy mentsék a bőrüket. Az, hogy a mozgalom tagjai megérjék a felszabadulást. Ezért fogant meg bennem az elhatározás, hogy meg kell szökni, még ha magára hagyom is a közösséget, amelynek akkor már egyik felelőse voltam, holott a szökést az ellenállás vezetősége individualista anarchizmusnak tartotta. Úgyszólván egyik pillanatról a másikra jutottunk erre az elhatározásra, amely szöges ellentétben állt az ellenállás akkori politikájával. Wetzler nevű barátommal azonnal meg is kezdtük az előkészületeket.”

Rudolf Vrbának és társának sikerült a szökés Auschwitzból. Beszámolójukat Szlovákiában rögzítették, majd eljuttatták Magyarországra, még az 1944 május- júliusi deportálások előtt. Ennek ellenére a németeknek sikerült deportálni a magyar vidék zsidóságát, akiknek többségét a gázkamrákban gyilkolták meg.

Auschwitzban a krematóriumokban dolgozó egységek 1944 őszén kísérletet tettek a gázkamrák elpusztítására. A Sonderkommando tagjai a lőszergyárban dolgozó munkásnők segítségével robbanóanyaghoz jutottak. Kis adagokban csempészték be a robbanószert, és értesítették a földalatti mozgalom vezetőségét, hogy fel akarnak lázadni. Az ellenállás vezetői taktikájuknak megfelelően igyekeztek őket megfékezni. 1944. október 7-én a Sonderkommando mégis fellázadt. Megöltek néhány SS-katonát, a saját kápójukat, majd felrobbantották a IV. számú krematóriumot. A németek gyorsan reagáltak, kihirdették a tábor területén a szükségállapotot, és azokat a sonderkommandósokat, akiknek sikerült kitörniük és a tábor területén szétszóródniuk, egyenként vadászták le. Estére több mint 450 embert végeztek ki. Nem sokkal a felkelést követően Himmler elrendelte, hogy a tömeges elgázosításokat le kell állítani, a gázkamrákat le kell szerelni, a nyomokat pedig el kell tüntetni.

Cionista ellenállás Magyarországon

E helyen kell beszélnünk arról a nácik által megszállt Európában egyedülálló mentési akcióról, amely a magyar országi cionista ifjúsági szervezetek nevéhez fűződik. Ők már a német megszállás előtt elhatározták, hogy okulva a lengyel, szlovák és más európai országokban élő mozgalmi társaik példáján, nem fogják alávetni magukat a nácik rendelkezéseinek, hanem illegalitásba fognak vonulni: azzal a céllal, hogy megmentsék azt, aki megmenthető, illetve hagyja magát megmenteni. A Hasomér Hacair, a Habonim Dror, a Bné Akiva és a Gordonia szervezetekben dolgozó fiatalok (15—25 évesek) tevékenysége négy fő területre irányult.

Az első ilyen terület volt az úgynevezett „kirándulások” (héberül: tijul) szervezése. Ennek lényege, hogy a mozgalom tagjait, elsősorban azokat, akik nem voltak alkalmasak az illegális munkára, kijuttassák Szlovákiába vagy Romániába azokra a területekre, ahol a zsidók üldözése éppen szünetelt. Ennek során hamis iratokkal eljuttatták a menekülőket a határ közelébe, ahonnan embercsempészek átvezették őket a határon. Grünwald Amrám így emlékszik vissza: „Pil adott egy címet, valahol az egyik külvárosban, oda kellett mennünk. Elmentünk a megadott címre. A háznak közös udvara volt. Bevittek minket egy lakásba, és rövidesen megjelent még három fiatal, akiket Pil Mose szintén ide küldött. Vendéglátónk román rendőr volt valamikor. Nagyon félt; valahányszor lármát hallott, keresztet vetett. Végül levitt minket a pincébe, egyiptomi sötétség borult ránk. A késői órákban megjött Pil Mose, pénzt hozott, hogy fizethessünk a csempésznek még az indulás előtt. Még egy lány is csatlakozott hozzánk a mozgalomból. Másnap reggel fiatal román parasztasszonyok nyomában indultunk el, egy félreeső vasútállomásra. Vonat tal tettünk meg egy nem túl nagy távolságot egy nyaralóhelyig, a határ előtt ez volt az utolsó állomás. Leszálltunk a parasztasszonyok után, és bementünk az erdőbe. Az erdőben üdülőkkel találkoztunk, gyanakvó pillantásokat vetettek ránk, és mi sietve eltűntünk az erdő sűrűjében. Háromórás gyaloglás után a parasztasszonyok leültettek minket, és elmentek megkeresni a román katonákat, velük kellett tárgyalnunk, mi az az összeg, melynek fejében átengednek Romániába. A katonák nem először tárgyaltak erről. Túl sokat kértek, de azután engedtek az összegből. Megérkeztünk egy kis román faluba.” Azok a személyek, akiket így sikerült kicsempészni Magyarországról, gyakran sikeresen kijutottak Palesztinába az illegális bevándorlás útján.

A második terület, ahol az ifjúsági mozgalmak tevékenykedtek az irathamisítás útja volt. A védlevelek, árja papírok, lakcímbejelentők, élelmiszerjegyek, hamis anyakönyvek több tízezer ember életét mentették meg. Fontos kiemelni, hogy egész Európában itt volt a legnagyobb hamisító műhely, és a legnagyobb arányban itt voltak sikeresek az iratok általi mentések. 1944-ben, az akkor tizenhét éves Grósz Endre egyike volt a hamisító munkában dolgozóknak: „Ezek az iratok, főleg kezdetben, csodákat műveltek. Egész munkaszolgálatos századokat rendeltek vissza a magyar-német határról, sőt a hegyeshalmi halálmenetből vagy a Duna-parti sortűz felé vezetett sorokból is ki lehetett menteni embereket, ha idejében eljuttattuk hozzájuk a védlevelet.” Ismert, hogy a cionista fiatalok hamisító műhelye nem csupán a mozgalom igényeit elégítette ki, hanem kiterjesztette tevékenységét egészen az illegális kommunista szervezetek aktivistáinak hamis iratokkal való ellátásáig is.

Grósz Endre
Grósz Endre

A következő terület volt a gyermekotthonok felállítása. A munkaszolgálatra behívottak gyermekei gyakran egyedül, illetve idős és magatehetetlen nagyszülőkkel maradtak. A nyilasok találomra elhurcoltak embereket, akik között anyák is voltak. Nekik árván maradtak a gyermekeik, ezek a kicsik ellátásra szorultak. A cionista mozgalmak engedélyt kaptak a nemzetközi Vöröskereszttől arra, hogy gyermekotthont nyissanak, amit a nyilas hatóságoknak is tiszteletben kellett tartaniuk. A meglévő engedélyt sokszorosították, azaz hamisították; és egymás után nyitották meg az otthonokat, ahol a lehető legkulturáltabb körülmények között vigyáztak a gyerekekre. „Kértem Dajnust, adjon nekem valami más feladatot. Erre ő azt válaszolta: »Kaptunk az egyik dzsentritől egy valóságos palotát a Budakeszi úton. Fogd a táblát a Nemzetközi Vöröskereszt jelvényével, nyomtatunk neked egy igazolványt arról, hogy a ház a Vöröskereszt védnökségét élvezi, tedd ki a táblát, itt vannak a kulcsok, és nyissuk meg a gyermekotthont. « Már azon az éjszakán kimentünk oda néhányan. Körülbelül hajnali három lehetett, amikor megállt a ház előtt két katonai kocsi. Természetesen remegtünk a félelemtől, és nem értettük, mi történt. Egyszer csak halljuk, hogy valaki kiabál: »Sajó, hol vagy?« Kepes (Kadmon Eliézer) volt az, KISKA-egyenruhában, nyolcvan vagy száz gyereket hozott.” A visszaemlékező Rosenblum Jesajás számos gyermeket óvott, és próbálta megvigasztalni őket azokban a félelmetes időkben.

A cionisták mentőtevékenységének legprofánabb része a gettó élelmezése volt. Megszervezték és fenntartották azt, hogy a gettóba zárt zsidók tízezreinek élelmezéséhez hozzájáruljanak, és élelmet juttassanak az éhezőknek. Teichmann Efra így emlékszik ezekre a napokra: „Ez volt a halúci tevékenység legprózaibb fejezete. A bab, a krumpli és a száraztészta eposza. De akkor, amikor éhség és teljes anarchia uralta Budapestet, amikor gyilkoltak a város utcáin, a zsidóság a gettóban és a gettón kívül nem szenvedett hosszan az éhségtől. Olyan élelemmennyiséget tudtunk biztosítani, amivel fenn tudtuk tartani az életet. Amikor bejöttek az oroszok, még mindig volt a készletünkből.”

Összegezve a fentieket, bízom benne, hogy az olvasó képet kapott arról, hogy a soá alatt a zsidó ellenállás nagyon kiterjedt volt. A mozgalom élén a cionistákat találhatjuk, akik készültek egy olyan jövőre, amikor büszkén élhetnek az őseik földjén. Ez a cél sarkallta őket aktivitásra az ellenállásban, felelősségre a népükért, és önfeláldozásra, hogy másokat megmenthessenek.