Történelem
Szírek Rómában
Hogyan változtatták meg a keleti bevándorlók tömegei az ókori Róma arculatát?
Napjainkban, amikor a szíriai polgárháború elől menekülő szerencsétlenek és a jobb életben reménykedő gazdasági bevándorlók száz - ezres tömegei özönlik el Európát, úgy tűnik, mintha a történelem ismételné önmagát. Az egykor hatalmas Római Birodalom központját már a Kr. u. 1–2. században szírek és más keleti bevándorlók lepték el, lassan, de biztosan megváltoztatva annak társadalmi és erkölcsi arculatát. A „ferde erkölcsű” szírek – ahogyan Juvenalis, a költő nevezte őket – a 3. század elején már császárokat is adtak Rómának.
Szíriát Nagy Sándor halála után több mint kétszázötven évig a Szeleukida-dinasztia királyai uralták. Közülük a legtehetségesebb III. Antiokhosz volt, aki minden álszerénység nélkül egyszerűen csak az „Isten” nevet vette fel magára (Antiokhosz Theosz), míg alattvalói a „Nagy” jelzővel tisztelték meg (Antiokhosz Megasz). Antiokhosz hadi sikerei azonban felkeltették a Keleten már jelen lévő rómaiak irigységét, akiket a makedónok és az egyiptomi Ptolemaidák is biztattak: támadják meg a hatalma teljében lévő III. Antiokhoszt, aki számos területüket elfoglalta. Ráadásul a háttérben ott intrikált még a ravasz Hannibál is, aki a legyőzött Karthágóból Antiokhoszhoz menekült. A pun hadvezér abban reménykedett, hogy a Szeleukidák segítségével visszatérhet Itáliába, és végleg legyőzheti a rómaiakat. Róma számára a helyzet akkor kezdett válságosra fordulni, mikor a hellén városok szövetsége is III. Antiokhosz védelme alá helyezte magát, sőt Makedónia is elpártolt Rómától. A szenátus gyorsan hadat üzent, és két év leforgása alatt kiverte Antiokhosz seregeit Hellászból és Kis-Ázsiából. (Kr. e. 191-ben ugyanabban a Thermopülai-szorosban csatáztak, amit csaknem háromszáz évvel korábban a spártaiak maroknyi sereggel védtek hősiesen a perzsa túlerővel szemben.) A rómaiak Kr. e. 188-ban igen kemény feltételekhez kötötték a békét: III. Antiokhosz vonja vissza seregeit a Taurosz-hegységen túlra (vagyis a mai Szíria területére), számolja fel flottáját, és tizenkét év alatt fizessen 15 ezer talentum jóvátételt. (Ez 490,5 tonna ezüst, ami a 2015 októberi árfolyamon 222millió eurónak, vagyis csaknem 70 milliárd forintnak felel meg.) Ezt az irdatlan nagy összegű hadisarcot III. Antiokhosz a szentélyek kirablása révén igyekezett előteremteni. Őt magát az elümaiszi templom kifosztása után lincselte meg a feldühödött tömeg, fiát és utódát, IV. Antiokhoszt pedig a jeruzsálemi templommal kapcsolatos hasonló tevékenységéről ismerjük. A Szeleukidák visszaszorítása után Rómának még egy nagy ellensége támadt keletről: a pontoszi Mithridatész, a zseniális hadvezér, aki sikerrel használta ki a Róma-ellenes hangulatot Kis-Ázsiában, amelynek jelentős területeit vissza is foglalta, magát „nagy felszabadítóként” ünnepeltetve. Ám a római hadigépezettel szemben végső soron tehetetlennek bizonyult: a szintén „Nagy” melléknévvel felruházott Pompeius Magnus több csatában is legyőzte, s egészen a mai Örményországig hatolt előre. Ezután délnek fordult, és Kr. e. 64-ben csapatai élén bemasírozott Szíriába, ahol letaszította trónjáról XIII. Antiokhoszt, az „ázsiait”, akit lényegében már úgyis a római szenátus nevezett ki. Ezt a szerencsétlent Pompeius parancsára az emeszai Szampszikeramosz ölte meg, aki mindenben a rómaiakat támogatta. Cserébe megtarthatta Emesza (a mai Homsz) városát, mikor Pompeius az egész országot római provinciává nyilvánította.
Tarkabarka keleti szőnyeg
Szíria jó néhány évszázadon át Róma legfontosabb keleti provinciája volt. Lakossága Egyiptoméval vetekedett — a kutatók 5 millióra teszik lélekszámukat a korai császárkorban. Szíria színpompás, tarkabarka keleti szőnyegre hasonlított leginkább, ami etnikai, vallási, kulturális és nyelvi összetételét illeti. Igazi nagyváros — hellén mintára épült polisz — mindössze négy volt benne, mindegyik a Szeleukida-dinasztia létrehozójának, Szeleukosz Nikatórnak alapítása (tetrapolisz). A legnagyobb az Orontész folyó mellett fekvő Antiokhia, amely körülbelül 250 ezres lakosságával a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt (ezt apja után nevezte el); ennek kikötője volt Szeleukia (önmagáról elnevezve); ezt követte az anyjáról Laodikeiának, illetve a feleségéről Apameiának hívott két város. Ezek a települések voltak a görög lakosság és a hellén kultúra fő szálláshelyei a térségben, amelynek népessége túlnyomóan arabokból, szírekből, arámiakból, föníciaiakból, kanaániakból, zsidókból és ki tudja még milyen nemzetiségekből állt. Szíria külön részét képezték a föníciai alapítású tengerparti városok: Aradosz, Büblosz, Bérütosz, Szidón és Türosz. (Ezek ma zömmel Libanon területén találhatók.) Szíria belső területein a Kr. u. 1. század végén élt római enciklopédista, az idősebb Plinius tizenhárom különféle „barbár fejedelemséget” sorolt fel, amelyek közül az egyik a fentiekben már említett Emesza volt, vagy az aprócska Abiléné, melynek fejedelme az Újszövetségben is említett Lüszániász volt. A barbár fejedelemségek némelyike a római uralom alatt is megtartotta viszonylagos függetlenségét, ezeknek vezetőit — általában ősi királyi családok leszármazottait — a „negyedes fejedelem” (tetrarkha) és a „Róma-barát” (filorómaiosz) címekkel ruházták fel az ország új urai. Ezek a városok és fejedelemségek nem lebecsülhető szereplői voltak a szíriai belpolitikának: évszázadok alatt elképesztő vagyonok halmozódtak fel kincstáraikban, és dinasztikus kapcsolataikon keresztül kezük is messzire elért.
A szírek elözönlik Rómát
Róma egyik legismertebb szatíraírójának — mai kifejezéssel inkább humoristának nevezhetnénk —, Juvenalisnak (Kr. u. 50/60—130 k.) nevét ma már kevesen ismerik, annál többen idézik szállóigévé vált mondásait: „ép testben ép lélek”; „kenyeret és cirkuszt”; „és ki őrzi az őrzőket?” stb. A valaha katonáskodó, majd ügyvédi praxist folytató költőt mélyen elkeserítette korának romlott erkölcse, amit igyekezett maró gúnnyal teli szatíráiban kipellengérezni. Egyik legtöbbet idézett kijelentése szerint a város erkölcsi bajainak első számú okozói a Rómába bevándorolt görögök és szírek voltak:
„…dühít, polgárok, már e göröggé lett Város, noha nemcsak acháj föld küldte szemetjét. Mert beözönlött már régen Tiberisbe Orontes, s hozta magával a szír erkölcsöt, nyelvet, a ferde húrokat és fuvolát meg az otthoni kézidobot s a ringyó-hadsereget, mely folyton a cirkusz előtt áll.” (III, 60—65. Muraközy Gyula ford.)
Az Orontész folyó természetesen metonimikus értelemben egész Szíriát jelenti a versben. Ezt a „ferde erkölcsű” keleti népséget egyetlen cél vezérelte, mikor a birodalom központja felé vették útjukat: „hogy dús házakban legyenek meghittek, urak majd” — vagyis mai szóval akár gazdasági bevándorlóknak is nevezhetnénk őket. Egy ilyen újgazdag szír bevándorló karrierjét mutatta be az emberöltővel korábban élt és működött Petronius (Kr. u. 27—66) is regényében, amelynek egyik fennmaradt töredéke egy Trimalchio nevű római újgazdag lakomáján játszódik. A neve alapján szintén szír eredetű („háromszoros Malchio”) parvenü az ízléstelenség csimborasszóját vonultatja fel ebédjén, mi közben elmeséli tanulságos élettörténetét. Rabszolgafiúként került Rómába, ahol gazdája minden kívánságát teljesítette, s így beférkőzve kegyeibe ő lett az örökös. Ezután pénzével beszállt az igen jövedelmező keleti kereskedelembe, és úgy meggazdagodott, hogy rengeteg földet tudott felvásárolni. A kitalált Trimalchio élettörténete — ha a szatíra szabályait figyelembe vesszük — valószínűleg nem lehetett egyedi eset az 1. századi Rómában.
A keletiek Rómába özönlése, ahogyan arra már a Kr. u. 2. század elején alkotó Juvenalis is utalt, „már régóta” (iam pridem) zajló folyamat volt. A szírek és más keleti népek fiai a Kr. e. 2. századtól zömmel még kényszerűen, rabszolgaként, kisebb mértékben önkéntes alapon, kézművesként, kereskedőként, vállalkozóként, szellemi munkásként (például színész, festő, szónok, tanár stb.) bukkantak fel a Földközi- tenger nyugati medencéjében. A Kr. e. 1. századra számuk már hatalmasra duzzadt. E roppant tömegű keleti rabszolganépség láttán tette Cicero az ókori rasszizmussal összefüggésben sokat idézett és kárhoztatott kijelentését, miszerint a szírek és zsidók „rabszolgaságra született” népek (nationes natae servituti). A bevándorlók sajátos erkölcsi szokásaik mellett isteneiket is magukkal hozták. Nyugaton nagyjából húsz szíriai eredetű kultuszt honosítottak meg, amelyek közül legjelentősebb a Juppiter Dolichenus, az emesai Baál és a föníciai Adonisz nevéhez kötődik. A szírek olyan „business class”-t alkottak Róma társadalmában, amelyet a szoros összetartás jellemzett, ugyanakkor a hagyományos vezető római társadalmi rétegekből (szenátorok, lovagok, városi decurio-testületek) többnyire kirekesztett s általuk mélyen lenézett és megvetett csoportként jellemezhetünk.
A kora császárkorban egy új kategória is megjelent: a szíriai katona. Pannonia legkorábbi, bizonyí tottan keleti származású személyiségei is katonák voltak. A szíriai és más ázsiai katonákat civil honfitár saik kísérték: családtagok, a hadsereg és az ideális kereskedelmi útvonalak közelében boldogulást kereső vállalkozók, kisemberek. Pannonia legjelentősebb építészeti magánadománya, a Hadrianus-kori Carnuntum (Petronell, Ausztria) polgárvárosi amfiteátruma is egy antiókhiai származású tiszt: Caius Domitius Zmaragdus bőkezűsége folytán épülhetett meg. Nagy létszámú, egy tömbben érkező szíriai bevándorlók pannoniai letelepülésére azt követően került sor, hogy Marcus Aurelius Ulcisia Castra (Szentendre) és Intercisa (Dunaújváros) területén nagy létszámú, Szíriában sorozott segédcsapatot helyezett el. Az utóbbi helyen még a 3. század folyamán is szírek laktak, akik őrizték otthoni hagyományaikat. Azt is meg kell említenünk, hogy az Emeszában sorozott segédcsapatokban már zsidók is megjelentek, akik zsinagógát is működtettek a városban.
Szír császárok Róma trónján
Emesza az ókori Szíriára jellemző templomállamok egyike volt, amelynek központjában egy őshonos istenség szentélye állt. Az itteni templomot az arámi nyelven Él-Gebálnak nevezett „fekete kő” — minden bizonnyal egy meteorit — tiszteletére emelték, s főpapját a Kr. u. 2. század végén Julius Bassianusnak hívták. A feltehetően arab származású — apai ágon egy római katonatiszttel rokon — illető az emeszai királyi családba is beházasodott. Bassianus karrierje akkor ért csúcsára, amikor Septimius Severus, a későbbi császár (Kr. u. 193—211) a városba látogatott, mivel egy jóslat alapján innen akart magának feleséget venni. Bassianus bemutatta neki két lányát: az idősebbik Julia Maesát, aki akkor már férjnél volt, valamint a fiatalabbik Julia Domnát, akit Severus hamarosan el is vett feleségül. Julia Domna két fiút szült Severusnak: Lucius Septimius Bassianust, más néven Caracallát (Kr. u. 188—217) és Publius Septimius Getát (Kr. u. 189—211). Mint ismeretes, Septimius Severus halála után mindkét fiút utódjának nevezte ki, de Caracalla megölette Getát, és egyedül uralkodott (Kr. u. 198—217). Mindeközben az idősebbik Bassianus lány, Julia Maesa sem tétlenkedett. Legidősebb lányának, Julia Soaemiasnak második fia, Sextus Varius Avitus Bassianus Elagabalus néven lett római császár (Kr. u. 218—222); míg fiatalabbik lányának, Julia Avita Mamaeának fiát Alexander Severus néven juttatta Róma trónjára (Kr. u. 222—235).
Mi volt a titka az emeszai család hirtelen felemelkedésének? Egyrészt a császár a Bassianus família férfitagjait bejuttatta a szenátusba, így valódi hatalommal (imperium) rendelkező tisztségekre választhatták meg őket. Másrészt a parthusok ellen folyó háborúk és az időnként fellángoló polgárháborúk is felértékelték Szíria tartomány szerepét, ahol négy légió is állomásozott. Harmadrészt a császári család nőtagjai — akiket a „felséges” (Augusta) címmel is felruháztak — igen nagy vagyonok felett rendelkeztek, amit, ha kellett, megvesztegetésre vagy akár bérgyilkosságra is gátlástalanul felhasználtak. A Bassianus-család nőtagjainak hatalma olyan nagy volt, hogy Elagabalus külön „női szenátust” is szervezett nekik, ahol olyan komoly törvényeket hoztak, mint hogy például melyik nő milyen ruhát hordhat, ki kinek tartozik elsőbbségadással, vagy ki hordhat drágaköveket a cipőjén. Egyébként ugyancsak Elagabalusról jegyezték fel, hogy elképzelhetetlenül mocskos életet élt, idős vagy fiatal, férfi vagy nő, mindegy volt neki, még a Vesta-szüzeket is megbecstelenítette. Áruba bocsátotta a kitüntetéseket, hivatalokat és méltóságokat, eltörölte az ősi római vallást, az istenszobrokat Él-Gebál Rómában felállított szentélyébe hordatta, és elrendelte, hogy a zsidóknak és keresztényeknek is ezt kell tisztelniük. Föníciai módra gyermekeket is áldoztak, mégpedig előkelő római családok elsőszülött fiait, akiknek kivágott belső részeiből papjaival jósoltatott. Végül a császárt, akit a nép egyszerűen csak „Mocskos”-nak (Impurus) nevezett, hozzá illő módon egy latrinában ölték meg, testét pedig a Tiberisbe dobták.
Érdekes, hogy unokaöccse, aki Alexander Severus néven uralkodott, mindenben az ő ellentéte volt. Igaz, anyja hatalma alól ő sem tudott — és talán nem is akart — szabadulni, pedig szemére vetették, hogy az ugyan tiszta életű, de kapzsi, pénzéhes nőszemély. Alexandert pedig azért nem kedvelték, mert — mint neve is mutatja — Severus, azaz szigorú volt. Elagabalusszal szemben, aki büszke volt szír származására, Alexander nem szerette, ha erre emlékeztették. Számos jó tulajdonsága mellett túlságosan szerette az aranyat, rengeteg új adót vetett ki, a közügyeket pedig saját hatáskörébe vonta. Tizenhárom évi, meglehetősen sikeres kormányzás után katonák ölték meg Britanniában vagy Galliában. A szír császárok uralmának évtizedei után a Római Birodalom hosszú és mély válságba süllyedt. Egyik császár követte a másikat a trónon, némelyik csak néhány hétig vagy hónapig uralkodott, de olyan is akadt, akit mindössze három napig tűrtek meg a katonák, akik császárrá tették. A gazdaság romokban hevert, a pénz elértéktelenedett. Ráadásul északon és keleten is szüntelen barbár támadások veszélyeztették a birodalom belső területeit.
Róma riválisa: Palmüra
A hajdan erős és hatalmas Római Birodalom tehát a 3. század közepére romokban hevert, és csak nyomokban emlékeztetett egykori önmagára. S ki húzott hasznot mindebből? Természetesen Szíria, hiszen ez a tartomány éppoly sok szállal kapcsolódott a mesésen gazdag Kelethez, mint amennyivel a haldokló Nyugathoz. Szíria — mint korábban láttuk — leginkább egy színes, tarkabarka keleti szőnyeghez hasonlított. Sokféle népesség, számos vallás, rengeteg különféle típusú település volt megtalálható ebben a tartományban. Az utóbbiak közül az egyik legkülönösebb Palmüra volt, amit Michael Rostovtzeff orosz származású, de Amerikában élő ókortudós „karavánvárosnak” keresztelt. Az elnevezés olyan szempontból jogos, hogy Palmüra Damaszkusztól 215 kilométerre északkeletre és az Eufrátesztől 120 kilométerre délnyugatra, a Szírsivatag közepén, egy oázisban terül el. Lakói keleti arámi nyelvet beszélő szírek, akik csak nagyon-nagyon távoli rokonságban állnak a zsidókkal, noha városukat a zsidó hagyomány szerint Salamon építtette. A palmüraiak remek sivatagi harcosok és kiváló kereskedők voltak. Városukat e két tulajdonságuk révén virágoztatták fel. A rómaiak csak Kr. u. 19-ben csatolták a települést Szíriához, s ettől kezdve Palmüra Róma „előretolt helyőrsége” lett a sivatagban. Rostovtzeff elképzelését a „karavánváros” működéséről annyiban kell módosítanunk, hogy a sivatagi karavánok útja nem feltétlenül Palmürán keresztül vezetett, hiszen a város kívül is esik a főbb karaván -útvonalakon. A palmüraiak által vezetett és védelmezett karavánok — Ázsia legértékesebb árucikkeivel: selyemmel, fűszerekkel, drágakövekkel, gyöngyökkel és illatszerekkel dúsan megrakodva — a földközi-tengeri kikötőket célozták meg.
A város szép csendben gyarapodott a birodalom keleti végein — ahol Hadrianus 129-es látogatásán kívül említésre méltó esemény nem történt —, amikor Kr. u. 224-ben a legyengült parthus királyság helyére az agresszív Újperzsa Birodalom lépett. A Szászánidák előretörése Palmüra kereskedelmére is negatív hatással volt, nem is szólva a Római Birodalom érdekeiről, mivel a keleti luxuscikkek után járó 25 százalékos behozatali vámot a palmüraiak természetesen a római államkincstárba fizették be. Gallienus római császár ezt felismerve „az egész Kelet helyreállítója” (corrector totius Orientis) címmel ruházta fel Palmüra addigi vezetőjét, Udajnátot, aki korábban római polgárjogot és igen magas kitüntetéseket is kapott a Severusoktól. Udajnát, vagyis Lucius Septimius Odaenathus megragadta az alkalmat, és rögvest királynak (malik) kiáltotta ki magát. A 260-as években Odaenathus több gyors hadjáratban súlyos vereségeket mért a perzsákra, olyannyira, hogy számos városukat is elfoglalta. Miután Szíria, Mezopotámia és Kelet-Anatólia erőforrásai felett korlátlanul rendelkezett, a „királyok királya” címmel tüntette ki magát. 266-ban már a Fekete-tenger déli partvidékén harcolt a betörő germánok ellen, majd a következő évben fiával együtt — akit hivatalosan trónörökösnek nyilvánított — váratlanul meggyilkolták. Valószínűsíthető, hogy Odaenathus hatalma már kezdett kényelmetlenné válni a római császár számára… Helyére kisebbik fiát, Vaballathust választották meg, aki helyett gyámjául kinevezett édesanyja, Zenóbia (római nevén Zenobia Iulia Aurelia Septimia) uralkodott.
A szépségéről és politikai érzékéről egyaránt híres Zenóbia már Egyiptomot is birodalmához csatolta, amivel Róma legfontosabb gabonakereskedelmi útvonalát veszélyeztette. Kr. u. 271-ben felvette a „Felséges” (Augusta) címet, amivel kinyilvánította Rómától való függetlenségét. Az új császár, Aurelianus azonban hatalmas sereggel vonult ellene, és minden fronton vereséget mért rá. Sorsát illetően a források ellentmondásosak: egyesek szerint Zenóbia a Boszporuszon történő átkelés közben vízbe fulladt, mások ellenben úgy vélik, hogy miután Aurelianus római diadalmenetén aranyláncokba verve felvonultatta, Tiburban egy villát ajándékozott neki, ahol senki által nem háborgatva fejezte be éle tét. Athanasius püspök és más keleti egyházatyák véleménye szerint Zenóbia zsidó származású volt, de ennek nem sok alapja lehet, hacsak nem az, hogy Egyiptomban újjáépített egy zsinagógát. Maga Zenóbia Kleopátrával és a Ptolemaioszokkal való rokonságát hangsúlyozta, nyilván trónigényének alátámasztására.
Így ért véget Palmüra királyságának története, amely egykor a Római Birodalom harmadát uralta. Szíria jelentősége azonban továbbra sem csökkent, sőt egészen az iszlám hódításig Róma egyik legvirágzóbb tartománya maradt.
