Történelem
Mindennapi áldozat
A pirkadat még messze volt, csak a járőrök fáklyái tűntek fel itt-ott a sötétségbe burkolózó Templom-hegyen, a Szentély körüli hatalmas sík, kövezett téren, ahol nappal az ünnepek idején akár százezer ember is együtt lehetett egyszerre. Az volt a szokás, hogy ha az éjszakai járőr alva találta valamelyik őrt, fáklyájával megégette a ruháját, így ébresztette fel, megszégyenítésül, hogy Isten Templomának őrzésében lustának bizonyult.
De mások is voltak az őrökön kívül, akik nem aludtak: azok a papi származású fiatalok, akik még nem érték el a megfelelő kort a szolgálatba lépéshez, rokonságukkal együtt mégis felutaztak Jeruzsálembe, hogy figyelemmel kísérjék szolgálatukat, Isten iránti tiszteletük jeléül minden éjjel virrasztottak az Udvar (Károlinál: Pitvar) kőfalának tetején lévő egyik teremben, Avtinasz Termében, ahol az illatáldozatot szokták kikeverni. Néhány felnőtt pap is ébren töltötte az éjszakát más termekben – több ilyen is volt a magas kőfalon (1. kép).
A szolgálatot teljesítő csoport mindig egy-egy összetartozó rokonság volt. Hétről hétre váltotta egymást a huszonnégy, Árontól származó nagycsalád, így mindenki évente kétszer került sorra egy hétre, a nagy ünnepeken pedig valamennyien szolgáltak.
A mindennapi áldozat
Ez pedig az, amit áldoznod kell az oltáron: Esztendős két bárányt mindennap szüntelen. Az egyik bárányt reggel áldozd meg, a másik bárányt pedig áldozd meg estennen. És az egyik bárányhoz végy egy tized lisztlángot, egy negyed hin-nyi sajtolt olajjal vegyítve; italáldozatul pedig egy negyed hin-nyi bort. A másik bárányt estennen áldozd meg, ugyanazzal az étel- és italáldozattal készítsd azt, mint reggel; kedves illatul, tűzáldozatul az Úrnak. Szüntelen égőáldozat legyen az a ti nemzetségeitek között a gyülekezet sátorának ajtajánál az Úr előtt, ahol megjelenek néktek, hogy veled ott szóljak. (2Móz 29:38–42)***
A család másnapi szolgálatot végző, felnőtt korú tagjai a Tűzteremben aludtak, amely a papok Udvarának északi falán épült, nevét arról kapta, hogy a hideg ellen állandóan égett benne a tűz (2. kép) . Ha valamelyikükkel álmában valami „éjszakai véletlenség” történt esetleg, az azonnal felkelt, és egy lámpásokkal mindkét oldalán megvilágított csigalépcsőn lement az Udvar fala alatt lévő rituális fürdőhelyre (3. kép) . Ott volt a papok árnyékszéke is. Egész testét alámerítve megfürdött, ruháit is kimosta, megszárítkozott a tűznél, majd visszament aludni, vigyázva, hogy senkihez se érjen hozzá. Reggel aztán, amikor a szolgálat felügyelője kinyitotta az Udvar kapuit, hazament. Napnyugtáig tisztátalannak minősült, így nem vehetett részt az aznapi szolgálatban.
Akik arra vágytak, hogy eltakaríthassák az esti égőáldozat hamvait az oltárról – mert ez nagy megtiszteltetésnek számított –, azoknak jóval pirkadat előtt fel kellett kelniük, hogy amikor hajnalban megérkezik a felügyelő pap, már készen álljanak. És a felügyelőről sohasem lehetett tudni, mikor érkezik. Ők addigra szintén megfürödve várták, és amikor megjött, így szólt:
– Mindenki, aki már megfürdött, jöjjön, vessünk sorsot! – tudniillik, hogy melyiküké lesz a megtisztelő feladat.
***
A sorsolás után a felügyelő fogta a kulcsot, kinyitotta a kapukat, és belépett a különleges területre, az Udvarba, ahová csak papi származásúak léphettek. Valamennyi szolgálatot végző pap követte, fáklyákkal – még sötét volt –, télen-nyáron mezítláb, hiszen itt már szent földön álltak. Két csapatra váltak, egyik az egyik, a másik a másik irányból kerülte meg az Udvart, ellenőrizték, hogy minden rendben van-e a szolgálatokhoz. A két csoport az Udvar délkeleti sarkában találkozott, ahol a serpenyős ételáldozatot szokták sütni (4. kép).
– Minden rendben?
– Rendben.
Akkor kijelölték azt, aki az ételáldozatot szokta sütni a reggeli egészen elégő áldozat mellé, és ő elkezdett dolgozni. Akire pedig a sors esett, hogy eltakarítsa a hamut az oltárról, felkészült. Figyelmeztették:
– Vigyázz, semmihez ne érj hozzá, amíg meg nem mostad kezedet és lábadat a réz víztartályból!
Megmutatták neki, hol vannak a szükséges eszközök. Ő elindult, nem vitt fáklyát, mert mindkét kezére szüksége volt, hanem az oltáron égő tűz fényénél dolgozott (5. kép) . Először felhúzta a föld alól egy lyukból egy csigasorral – melyet Ben Katin készített – a réz víztartályt, melyet azért süllyesztettek el éjszakára, nehogy a vizébe belehulljon valami tisztátalan, és ezáltal alkalmatlanná legyen. Megmosta kezét és lábát, majd fogta az ezüst parazsastálat, és felment a hatalmas fehér kőoltárra, amely tizenkétszer tizenkét méter alapterületű volt. Összelapátolta a hamut a közepére.
Mikor lejött az oltárról, rokonai futva jöttek megmosni kezüket és lábukat a réz víztartályból (6. kép) , aztán fogták a villákat és a lapátokat, felmentek az oltár tetejére, és elrendezték a parazsat, a tüzet.
Ami még nem égett el az esti áldozatból, a villákkal az oltár szélére tették, hogy majd visszahelyezhessék a tűzre, és az is elégjen a reggeli áldozattal együtt, ne maradjon meg belőle semmi. A hamut ők is az oltár közepén lévő rakásra dobálták, aminek a mennyisége néha elérte a százezer litert (7. kép).
Aztán felvitték az új fahasábokat. Ezeket előtte ellenőrizték a Fa Termében, amely kint volt a Nők Udvarában, mert nem lehetett bennük féreg, hiszen az tisztátalan állatnak minősült, megszentségtelenítette volna az oltárt. Az átvizsgálás megkönnyítése érdekében már előzőleg megtisztították őket a kérgüktől, és simára gyalulták őket. A hasábok között réseket hagytak, amelyekben meggyújtották a rőzsét (8. kép) .
Innen kivettek néhány különösen jó fügefaágat, és ezekből egyikük rakott egy második, kisebb tüzet az illatáldozat számára közel az oltár délnyugati sarkához, annyi fát használva fel, amennyit elégnek ítélt meg ahhoz, hogy mintegy tíz liternyi parázs lehessen belőle. Az esti áldozatból megmaradt tagokat és a zsírdarabokat, amelyek nem égtek el az éjszaka, visszatették az elhelyezett fára.
Akkor felszították a két tüzet, lejöttek, és bementek a Faragott Kő Termébe. Ez is az Udvar kőfalán volt, az északkeleti saroknál. Itt gyülekeztek mindig a papok az imádkozásra, a sorsolásra, és itt ülésezett hétköznaponként napkeltétől napnyugtáig a Nagy Szanhedrin, a zsidó nép vallási, politikai, jogi életét irányító, hetvenegy fős tanácsa a főpap elnökletével (9. kép).
***
– Gyertek, és vessünk sorsot – mondta itt a felügyelő a papoknak –, hogy lássuk, kinek kell levágnia az állatot, és ki hintse a vérét az oltár oldalára, ki tisztítsa el a hamut a belső aranyoltárról, ki hozza rendbe a hétágú mécstartót, kik vigyék fel az állat tagjait az oltárra, kik a finomlisztet és a serpenyőben sült pogácsákat az ételáldozathoz és a bort az italáldozathoz!
Kisorsolták a szerepeket, majd az egyikük kiment, hogy megnézze, közeledik-e a napkelte. Egy pap megfigyelőként állt az egyik bástyán, azt kérdezték meg (10. kép) . Ha azt válaszolta: „Az egész kelet fénylik!”, akkor elmentek, hogy hozzanak egy bárányt a Juhok Terméből, az Udvar északnyugati sarkából. Az Edények Terméből is kihoztak közben közel száz darab ezüst- és aranyedényt, amelyek az áldozathoz kellettek (11. kép) . Az áldozatra szánt állatot újra átvizsgálták fáklyafénynél, hogy nincs-e benne valami hiba. Bár előző nap már ellenőrizték, de éjjel még érhette esetleg sérülés (12. kép) . Tartalékban más juhok is voltak a teremben. Ezután inni adtak neki egy aranypohárból, majd kivitték az Udvarba.
***
Akikre az a sors esett, hogy bemenjenek a Szenthelyre megtisztítani az illatáldozati aranyoltárt és rendbe hozni a hétágú arany mécstartót, az ehhez szükséges aranyedényekkel felmentek a Templom tizenkét lépcsőjén. Egy oldalsó kisajtón mentek be, majd belülről kinyitották a Szenthely hatalmas kapuját.
Akire az a sors esett, hogy ő vágja le a bárányt, nem tette ezt meg addig, amíg meg nem hallotta a nagy kapu kinyitásának hangját. Ez annyira nagyot döndült, hogy állítólag Jerikóban is hallani lehetett reggelente. Az a hír járta, hogy Jerikóban érezni lehetett az illatáldozat illatát is, sőt egy rabbi azt mondta: „Az apámnak volt néhány kecskéje a Holt-tenger túlsó partján, és azok tüsszögni szoktak az illatáldozat illatától.”
A pap, akit kiválasztottak, hogy levágja a mindennapi áldozatot, magával vitte azt a mészárszékre, azok kíséretében, akiket kiválasztottak arra, hogy a testrészeket tartsák majd. A mészárszék az oltártól északra volt, amint ezt a Törvény előírta. Mellette volt nyolc alacsony oszlop, tetejükön cédrusfa tömbökkel, amelyekbe vashorgok voltak rögzítve, mindegyiken három sor. Ezekre akasztották az állatokat, és nyúzták meg őket, márványasztalok fölött, amelyek az oszlopok között voltak (13. kép). Az, akit kiválasztottak, hogy megtisztítsa a belső oltárt, bement az egyik aranyedénnyel, amelyet letett előtte, majd a hamut a tenyerébe kotorta, és beletette, belesöpörte a maradékot, otthagyta, és kiment.
Az, akit kiválasztottak, hogy megtisztítsa a mécstartót, bement, és ha a két nyugat felé eső fényt égve találta, a többiből eltakarította a hamut, ezt a kettőt pedig égve hagyta. Ha kialudva találta ezt a kettőt, eltisztította a hamujukat, és meggyújtotta őket azokról, amelyek még égtek, aztán eltakarította a többi hamuját. A mécstartó előtt volt egy kő, amelyen három lépcső volt, ezen állt a pap, amikor a lámpabeleket rendbe hozta (14. kép) . Az aranyedényt otthagyta a második lépcsőfokon, és kiment.
***
Nem szokták a bárányt kikötni, hanem a lábait kötözték össze. A feje dél felé nézett, de a pofáját nyugat felé fordították, hogy a Szentek Szentje, Isten jelenléte felé nézzen, miközben levágják (15. kép) . Aki levágta, az is a Szentek Szentje felé nézett. Rátette a kezét, majd levágta, a másik pedig felfogta a vért, majd az oltárnak mind a négy oldalára öntött belőle (16. kép), a maradékot pedig az oltár déli alapjánál öntötte ki, mivel ott volt két lyuk, amelyek egy csatornába vezettek, amin át a vér lefolyt a Kidron-patak felé a hegy belsején át. Erre főleg az ünnepek során volt szükség, hiszen egy peszahi napon akár százezer bárányt is levághattak itt, s ezeknek a vére elborította volna az egész Udvart. Ezért csinálták ezt a lefolyót.
Egészen elégő áldozat
„…hímmel és éppel áldozzék. A gyülekezet sátorának ajtajához vigye azt, hogy kedvessé legyen az Úr előtt. És tegye kezét az égőáldozat fejére, hogy kedves legyen őérette, hogy engesztelést szerezzen az ő számára. És ölje meg a tulkot az Úr előtt, az Áron fiai pedig, a papok, vigyék fel a vért, és hintsék a vért köröskörül az oltárra, amely a gyülekezet sátorának nyílásánál van. Azután vonja le az égőáldozat bőrét, azt pedig vagdalja el tagjaira. És az Áron pap fiai gerjesszenek tüzet az oltáron, és rakjanak fát a tűzre. Azután rakják az Áron fiai, a papok, a tagokat: a fejet és a kövérjét a fára, amely az oltáron lévő tűzön van. A belét pedig és lábszárait mossa meg vízben, és füstölögtesse el a pap az egészet az oltáron egészen égőáldozatul. Ez a tűzáldozat kedves illatú az Úrnak.” (3Móz 1:3–9)Ezután a nyúzóoszlopoknál megnyúzták a bárányt, majd tagjaira vagdalták, ahogyan ezt Mózes Törvénye előírta, külön a fejét, a négy lábát, külön a lábszárait, külön a két oldalát, külön a belsőségeket. A csontját sohasem törték meg. A gyomrot nagyon alaposan kimosták a Mosóteremben, lábszárait is, míg a beleket legalább háromszor mosták ki márványasztalokon, melyek a nyúzóoszlopok mellett álltak. Az egyes testrészekre külön-külön ki voltak sorsolva a papok, s végül ezek mindannyian egy sorban álltak, kezükben a tagokkal, összesen hatan, és csatlakoztak hozzájuk azok hárman is, akik az ételáldozatokat és az italáldozatot tartották (17. kép). Ők kilencen elindultak, és elhelyezték ezeket az oltár feljáróján, megsózták őket, majd lejöttek, és bementek a Faragott Kő Termébe, hogy imádkozzanak.
A mennyei Templomban
„Ekkor megpillantottam egy bárányt a trónnál, középen, a négy élőlény és a presbiterek között állni – olyan, mintha leölték volna.” (Jel 5:6)
„Amikor az ötödik pecsétet feltörte, láttam az áldozati oltár alatt azoknak a lelkeit, akiket megöltek Isten Igéje és a tanúságtétel miatt, amelyhez ragaszkodtak. Ezek erős hangon kiáltoztak:
– Szent és igaz Uralkodó, meddig nem hozol még ítéletet, és meddig nem kéred még számon a vérünket a föld lakóin?!” (Jel 6:9–10)
***
Itt közösen elmondtak egy áldást, majd az egész Tízparancsolatot, aztán a legfőbb zsidó imát (5Móz 6.):
„Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez igék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire és a te kapuidra…”
Azután megáldották a népet több áldással.
***
Ekkorra ugyanis a Jeruzsálemben tartózkodó zsidók már nagy számban gyűltek össze minden reggel, hogy az egészen égőáldozat ideje alatt imádkozzanak, mivel ez volt a reggeli közös ima ideje. A férfiak az Izraeliták Udvarán gyülekeztek, amely egy nem túl széles folyosó volt a papi Udvartól csak egy alacsony fallal elválasztva – innen közvetlen közelből, pár méterről jól lehetett látni az oltárt és mindazt, ami történt körülötte.
A nők a Nők Udvarán gyülekeztek, amelyet egy nagy fal választott el az Udvartól, de a kapuját kinyitották, így valamit ők is érzékelhettek az ott zajló eseményekből. De sokan voltak a Templomot körülvevő hatalmas téren is, ahol a közélet zajlott, és ahol a rabbik tanítani szoktak. Mi több, előfordult, hogy már ilyenkor is – még napkelte előtt! – tanítani kezdtek, ha kellő számú hallgatóságuk gyűlt egybe. „De virradatkor már ismét a Templomban volt, és az egész nép folyamatosan érkezett hozzá, ő pedig leült, és tanította őket.” (Jn 8:2)
***
Ekkor a szolgálatot felügyelő pap így szólt a többiekhez a Faragott Kő Termében:
– Akik még sohasem mutattak be korábban illatáldozatot a Szenthelyen, jöjjenek, vessünk sorsot!
A reggeli egészen elégő áldozat bemutatásával egy időben ugyanis bent a Templom épületében egy papnak illatos füstölőszereket kellett elégetnie az aranyoltáron, amely a Szenthelyet a Szentek Szentjétől elválasztó színes függöny előtt állt. Ez számított a legnagyobb megtiszteltetésnek az összes feladat közül, sőt a papok között úgy tartották, hogy ez a szolgálat nagy gyarapodást, gazdagodást eredményez annak életében, aki elvégezheti azt. Ezért, hogy élete során mindegyikükre legalább egyszer sor kerülhessen a rokonságban, ez volt a szokás: aki egyszer már megnyerte a sorsvetést ebben, az legközelebb csak akkor vehetett részt benne, ha a többiek is már mind részesülhettek ebben a különleges lehetőségben (18. kép). Miután ezt valaki megnyerte, a többiek sorsot vetettek a többi hátralevő feladat elvégzésére. Akik kiestek, azok visszaöltöztek a hétköznapi ruháikba, mert rájuk a továbbiakban már nem volt szükség.
***
Az, aki ki lett választva, hogy felajánlja az illatáldozatot, fogott egy nagy aranyedényt, amely egy hatalmas aranykanálhoz hasonlított, és egy kisebb aranyedényke volt a közepében, telerakva az illatáldozattal, ezen pedig volt egy fedél, amely le volt terítve valami ruhafélével, hogy az illata ne párologjon el.
Az is szokás volt, hogy a tapasztaltabbak ilyenkor figyelmeztették, hiszen általában először csinált ilyesmit:
– Vigyázz, ne magad előtt kezdd el majd szórni a füstölőszert a parázsra, nehogy megégesd a kezed!
Az, akit a parazsastálra sorsoltak ki, fogta az ezüst parazsastálat, felment az oltárra, és lehozott benne több liternyi parazsat az illatáldozat számára, majd áttöltötte egy arany parazsasedénybe.
Az illatáldozat törvénye
„Áron pedig füstölögtessen rajta minden reggel jó illatú füstölőszert; mikor a mécseket rendbe szedi, akkor füstölögtesse azt. És amikor Áron estennen felrakja a mécseket, füstölögtesse azt. Szüntelen való illattétel legyen ez az Úr előtt nemzetségről nemzetségre.” (2Móz 30:7–8)Elindultak ketten a Szenthely bejárata felé, és az volt a szokás, hogy amikor az oltár és a bejárat közé értek, egyikük fogott egy másik ott lévő nagyméretű parazsasedényt, és ledobta a földre. Ez akkorát döndült, hogy egész Jeruzsálemben hallani lehetett, sőt állítólag még Jerikóban is. Ez volt az utolsó figyelmeztetés Jeruzsálem lakosai számára, hogy mindjárt kezdődik az imádkozás. Feljegyezték, hogy akik ekkor még a városban voltak, futni kezdtek, hogy odaérjenek az imára. A léviták pedig elfoglalták a helyüket az énekléshez, lépcsőkön, szemben az oltárral és a Szenthely bejáratával (19. kép). Ők ketten pedig elkezdtek felmenni a bejárat tizenkét lépcsőjén. Azok, akik előzetesen bementek megtisztítani és előkészíteni az aranyoltárt és a hétágú mécstartót, előttük mentek, leborultak, megfogták otthagyott edényeiket, majd kimentek.
A füstölőedény földre dobása
„Amikor pedig feltörte a hetedik pecsétet, csend lett az égben úgy félórára. Ekkor láttam, hogy a hét angyal, aki az Isten előtt áll, hét kürtöt kapott. Jött egy másik angyal is, és megállt az áldozati oltárnál. Arany füstölőedény volt nála, és sok illatos füstölőszert kapott, hogy hozzátegye majd azt az összes szent imáihoz az arany áldozati oltárnál, amely a trón előtt áll. Az illatszerek füstje felszállt az angyal kezéből a szentek imáival Isten színe előtt. Az angyal pedig fogta a füstölőedényt, megtöltötte az áldozati oltár tüzéből, és ledobta a Földre. Ekkor mennydörgések, zengések, villámok és földrengés keletkezett. A hét angyal pedig, akinél a hét kürt volt, felkészült a kürtölésre.” (Jel 8:1–6)Aztán az, akinél a parazsastál volt, csinált egy kupacot a parázsból az aranyoltáron, szétterítette, majd leborult, és kiment (20. kép) . Az, aki az illatáldozatot bemutatta, ekkor egyedül maradt a Szenthelyen az edénykéből a tenyerébe szórt füstölőszerrel. A felügyelő így szólt neki:
– Égesd el a füstölőszert!
Ekkor mindenki elhagyta a Templomot, még az Udvart is. Az Izraeliták Udvarában és szerte a Templomtéren elkezdődött az ima. Ő a tenyeréből az aranyoltáron lévő parázsra szórta a füstölőszert, majd leborult, azután kiment (21. kép).
Egy reggeli illatáldozat, amely valóban gyarapodást hozott
„Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy Zakariás nevű, Abija rendjéhez tartozó pap, és felesége, az Áron leányai közül származó Erzsébet. Mindketten igazak voltak Isten szemében, és feddhetetlenül éltek, betartva az Úr valamennyi parancsát és rendeletét. Mégsem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, s már mindketten igencsak hajlott korúak voltak.
Történt egyszer, hogy mikor rendjének beosztása szerint Zakariás végezte az Isten előtti papi szolgálatot, a papság között szokásos sorshúzáson rá esett a sor, hogy bemenjen az Úr Templomába, és bemutassa az illatáldozatot. Eközben, az illatáldozat ideje alatt, az egész nép odakint imádkozott. Ekkor megjelent neki az Úr angyala az illatáldozati oltár jobb oldalán állva. Zakariás összezavarodott a látványtól, és félelem szállta meg. Az Úr angyala azonban így szólt hozzá:
– Ne félj, Zakariás, mert könyörgésed meghallgatásra talált, és feleséged, Erzsébet, fiút szül majd neked, akit Jánosnak fogsz nevezni! Örömödre lesz, ujjongani fogsz, és sokan fognak örülni születésének! Mert nagy lesz ő az Úr szemében, »se bort, se részegítő italt nem iszik«, már anyja méhében megtelik Szent Szellemmel, és Izrael fiai közül sokakat visszatérít az Úrhoz, Istenükhöz. Az Ő színe előtt fog járni Illés szellemével és erejével, hogy »az apák szívét a gyermekekhez fordítsa«, és az engedetleneket az igazak gondolkodásmódjára vezesse, hogy felkészített népet állítson az Úr elé.
Erre Zakariás így szólt az angyalhoz:
– Honnan lehetek én bizonyos efelől? Hiszen vén vagyok már, és a feleségem is idős!
– Én Gábriel vagyok, aki Isten színe előtt állok – válaszolta neki az angyal –, és azért küldtek, hogy beszéljek veled, és ezt az örömhírt elmondjam neked: lám megnémulsz, és nem tudsz megszólalni addig a napig, amíg ez meg nem történik, mert nem hittél szavaimnak, amelyek be fognak teljesedni a maguk idejében!
Ezalatt a nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy miért időzik annyit a Templomban. Mikor pedig végre kijött, nem tudott hozzájuk szólni – ebből rájöttek, hogy a Templomban látomást látott –, hanem mutogatott nekik, és néma maradt. Majd miután szolgálatának napjai leteltek, hazament. Ezt követően fogant meg felesége, Erzsébet…” (Lk 1:5–24)
***
Általában ekkor érkezett meg a főpap – hacsak nem igényelte, hogy ő mutathassa be az áldozatot. Mivel általában idős ember volt, hárman támogatták: bementek a Szenthelyre, segítettek neki felállni, miután leborult – aztán ők is leborultak, majd kimentek.
***
Josephus Flavius, a rabbinikus iratok, a holt-tengeri tekercsek és az Újszövetség egyhangúlag tanúságot tesznek arról, hogy – miközben a papság egy része valóban lelkiismeretesen és becsülettel igyekezett szolgálni – a főpap és környezete a végsőkig romlott és korrupt volt. Ekkoriban már mindenki tudta Izraelben, hogy immár majdnem kétszáz éve, a Makkabeusok szabadságharca utáni időktől fogva a főpapi méltóságot pénzért vagy politikai alkukért cserébe lehetett megvásárolni – ez nyílt titok volt az egész országban. Voltak olyan főpapok is, akik még olvasni sem tudtak, úgy kellett felolvasni nekik a Szentírást, jóllehet még a közemberek legnagyobb része is ismerte a betűket. A cádókita (szadduceus) származású főpapok vallási-politikai pártot is alapítottak, hogy hatalmukat megszilárdítsák. Köztudott volt, hogy a széles körben hódító görög kultúra iránti vonzalmuk eredményeképpen világnézetük és hitük eltorzult: nem hittek már a teljes Szentírás Istentől való származásában, csak a mózesi Törvényt fogadták el, de valószínűleg azt is csak színleg, mert segített a papi hatalmat fenntartani. Nem hittek abban sem, hogy a halottak fel fognak támadni, vagy hogy léteznek szellemi lények vagy angyalok – nagyon kacérkodtak viszont a lélekvándorlás görög tanításával. Uralkodásukat pedig a római hatalommal való korrupt politikai alkuk sorozata biztosította. A nép legfelső rétegei már elválaszthatatlan érdek-összefonódásba kerültek a megszálló hatalommal, és gondolkodásukat leginkább ez irányította – akár saját népükkel szemben is.
„Mióta megsokasodtak a kéjencek, megszűnt a Törvény tisztelete, és megrontották a bírósági eljárásokat is. Mióta a bíróság előtt megsokasodott a suttogók suttogása, akik a bírót igyekeznek befolyásolni, harag jött a világba, és a Sekina, Isten jelenléte eltávozott Izraeltől. Mióta megsokasodtak a személyválogatók, megnőtt a vesztegetések száma, a jogot elferdítették, és a társadalom egész vezető rétege bűzhödtté és egyre undorítóbbá vált. Mióta megsokasodtak azok, akik a rosszat jónak, a jót pedig rossznak mondják, az egész világ megtelt jajjal, mert a mi nemzedékünk csak a látszatra néz. Mióta megsokasodtak a felfuvalkodott szívűek, megsokasodtak Izraelben a pártok is, és két Tóra keletkezett: mióta megsokasodtak Hillél és Sammáj tanítványai, azóta megsokasodtak Izraelben a pártoskodások is, és két Tóra keletkezett. Mióta megsokasodtak azok a bírák, akik ajándékokat fogadnak el, az élet napjai csökkentek, és megszűnt a jó…” – panaszkodott a korabeli közállapotokról Jóhanán ben Zakkáj rabbi.
Ekkoriban már az is szokás volt mindezek miatt, hogy az engesztelés napján, amikor a főpapnak be kellett mennie a Szentek Szentjébe az áldozat vérével, a Szanhedrin mindig félrevonult előtte vele Avtinasz Termébe, és ott megeskették, hogy amikor a Szentek Szentjében egyedül lesz, ott nem fog saját és családja eretnek nézetei szerint beszélni és cselekedni, hanem csak azt mondja és teszi, amit a Szanhedrin helyesnek tart (22. kép). A főpap – a politikai nyomás alatt – ugyan kénytelen volt megesküdni erre, de számos Szanhedrin-tag így is megszaggatta ruháját afölötti gyászában, hogy Izraelben eretnekek a főpapok – immár annyi idő óta.
Sőt maguknak a cádókita főpa-poknak is egy része – a hűségesebbek – mindezek miatt már régebbi idő óta kivonult a templomi szolgálatból, olyannyira, hogy a lábukat sem tették be oda, mondván, hogy a hivatalban lévő főpapság súlyos korrupciója miatt Isten már nem vállal közösséget a Szentélyben zajló dolgokkal. Ők voltak azok, akik kivonultak a sivatagba, s a Holt-tenger partján, a társadalomtól elkülönülten, erejük végső megfeszítésével igyekeztek érvényt szerezni életükben a Törvénynek, miközben a jeruzsálemi uralkodó réteget nemes egyszerűséggel „gúnyolódóknak” nevezték, akiket a Szentírás szerint még meginteni, figyelmeztetni sem szabad. Értelmezésük szerint rájuk vonatkozik a próféta szava: „Ezért halljátok az Úrnak beszédét, csúfoló férfiak, akik uralkodtok e népen, amely Jeruzsálemben lakik. Mert így szóltok: Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg szövetséget csináltunk; az ostorozó áradat ha jő, nem ér el minket; mert a hazugságot választottuk oltalmunkul, és csalásban rejtőztünk el! Ezért így szól az Úr Isten: Íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal, aki benne hisz, az nem fut…”(Ézs 28:14–16)
Bár a nép tudta, mi történik a főpapok környezetében, a holt-tengeri esszénusok teljes elkülönülését a Templomtól a legtöbben azért túlzásnak tartották. „A főpapok ugyan korruptak, de a Templom azért mégis Isten és az imádkozás háza” – ez volt az általános nézet.
***
Miután a főpap és segítői kijöttek a Szenthelyről, a többi pap is bement, leborult, majd ők is kijöttek, és valamennyien együtt megálltak a Templom tizenkét lépcsőjén. Kezüket a nép felé emelték, és az imádkozó sokaságot megáldották az ároni áldással (23. kép):
„Az Úr áldjon meg és őrizzen meg,
ragyogtassa fel arcát rajtad,
és könyörüljön rajtad!
Fordítsa az Úr a tekintetét rád,
és adjon neked békességet!”
(4Móz 6:24–26)
***
Ezután az a pap, akire a sors esett, hogy a bárány tagjait az oltár tüzébe vesse, felment az oltárra a feljárórámpán. Néha a főpap tette ezt meg, neki semmilyen sorsolásban nem kellett részt vennie, mindig minden áldozatot elvégezhetett, ha kívánta. Azok, akik a tagok hordozására voltak kijelölve, külön-külön felvitték ezeket az áldozatot bemutató papnak a feljáróról, ahol le voltak rakva. Ő mindegyikre rátette a kezét, majd egyenként a tűzre dobta őket (24. kép).
Ezután átment az oltár másik sarkára, és hozzákészült az italáldozathoz. Ekkor két pap két kürttel a kezében felállt egy kis márványasztalra, amely az oltár mellett volt, két ezüstharsonával a kezükben, és háromszor kürtöltek: egyszer elnyújtottan, azután szaggatottan, végül ismét elnyújtottan – majd odaálltak a cintányéros mellé, aki a léviták zenekarát és kórusát vezényelte.
Miközben a pap lehajolt, hogy az italáldozatul szolgáló bort az oltárra kiöntse (25. kép) , a helyettes főpap jelt adott a zenekarnak, akik elkezdték énekelni a szokás szerint aznapra való zsoltárt. A hét első napján a 24. zsoltárt, a másodikon a 48-ast, a harmadikon a 82-est, a negyediken a 94-est, az ötödik napon a 81-est, a hatodikon a 93-ast, szombaton pedig a 92-est („zsoltár, ének szombatnapra” ) énekelték a reggeli egészen elégő áldozat alatt (26. kép) .
Amikor szünetet tartottak a zsoltárban – ott, ahol a szövegben ez áll: „szela” –, a kürtösök mindig fújtak egy hosszú, elnyújtott, emelkedő hangot, a nép pedig leborulva imádta Istent, s miközben odabent a Szenthelyen felszállt az illatáldozat füstje, idekint a bárányé, az oltár oldalán pedig alácsordult az italáldozat bora – szemben a bejárattal, az Olajfák hegye felett megjelent a felkelő nap.
Imádkozás az Udvarban
„És egy bothoz hasonló mérőnádat kaptam e szavakkal:– Kelj fel, és mérd meg Isten Templomát, azokat, akik imádkoznak benne, és az áldozati oltárt! De a Templom külső udvarát hagyd ki, ne mérd meg, mert azt a nemzetek kapják meg…” (Jel 11:1–2)
***
A zsoltár és az ima után a főpap és a hetven tagú Nagy Szanhedrin tagjai minden hétköznapon bevonultak a Faragott Kő Termébe, és ülésezni kezdtek, egészen estig: a nép peres ügyeiben ítélkeztek, államigazgatási kérdésekben döntöttek – már amennyire a római hatalom megengedte nekik. Egyik nap egy különösen felzaklató üggyel kezdődött a nap. Az ítéletet mindannyian már előre tudták…
***
„Amint megvirradt, összegyűlt a nép véneinek tanácsa, a főpapok és az írástudók, bevezették gyűlésük elé, és így szóltak:
– Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk!
– Ha megmondom nektek, úgysem hiszitek el – felelte Jézus –, ha pedig én kérdeznék tőletek, úgysem válaszolnátok! De mostantól fogva »az Emberfia Isten erejének jobbján ül«!
– Te vagy hát az Isten Fia? – kérdezték erre mindnyájan.
– Ti mondjátok, hogy én vagyok! – felelte nekik.
– Mi szükségünk van még tanúvallomásra? – mondták erre. – Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából!” Lk 22:66–71)
***
A Faragott Kő Termében még érezni lehetett a néhány perce tűzre dobott bárány égő húsának és az illatáldozatnak az illatát, az ablakon át jól látszott a pár méterre lévő oltárról felszálló füst, amikor halálra ítélték. Még a fülükben csengtek az aznapi zsoltár utolsó sorai:
„…Mikor azt mondtam: Az én lábam eliszamodott: a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet. Van-e köze tehozzád a hamisság székének, amely nyomorúságot szerez törvény színe alatt? Egybegyülekeznek az igaznak lelke ellen, és elkárhoztatják az ártatlannak vérét…”A keresztények napi áldozata
„Kérlek tehát titeket, testvérek, az Isten könyörületességére, hogy ajánljátok föl a testeteket, értelmes szolgálatotokat az Istennek, mint élő, szent, számára kedves áldozati ajándékot…” (Róm 12:1)