2005. szeptember

Történelem

Láncok között szabadon

Ebben a számunkban Pál apostol efeszosziakhoz, kolosszéiekhez, filippiekhez, valamint Filemonhoz írt levelének új fordítását közöljük. Annak oka, hogy a szokásos bibliai sorrendtől eltértünk ebben, az, hogy ezeket a leveleket Pál nagyjából egyszerre írta és küldte el – ezért keletkezésük történetét is egy tanulmányban foglaljuk össze az alábbiakban.

Pál apostolnak legalább öt leveléről azok tartalma alapján egyértelműen állítható, hogy fogságban, börtönben keletkeztek. A legelfogadottabb csoportosítás értelmében a Timotheoszhoz írt 2. levelet későbbi keletkezésűnek tartják, így a fentebb felsorolt négy levél az, amelyeket „börtönleveleknek” szokás nevezni a teológiában, és amelyek az apostolnak – az Apostolok cselekedeteinek végén is említett – első római fogsága idején keletkeztek.

Az Apostolok cselekedetei korábban Pálnak egy rövid, de annál emlékezetesebb bebörtönzését említi Filippiben: ez mindössze egyetlen éjszakára szólt. Az apostol a Korinthosziakhoz írt 2. levélben, melyet a harmadik missziós útján, körülbelül i. sz. 55-56-ban írt, szolgálatának „alapélményei” között említi a börtönt (2Kor 6:4–7), sőt hangsúlyozza, hogy bizonyos önjelölt apostoloktól többek között az is megkülönbözteti, hogy „többször kerültem börtönbe” (11:23). Ez nyilván azt jelenti, hogy Lukács feljegyzésének eseménytörténete nem teljes, amit az is alátámaszt, hogy ugyanitt Pál három hajótörést is említ, míg a krónikás elbeszélése ebben az időszakban egyet sem. Igaz, hogy az Apostolok cselekedetei 27. fejezete lejegyzi Pálnak egy igencsak híressé vált hajótörését, de ez időben körülbelül i. sz. 60-ra tehető, tehát a korábban keletkezett Korinthosziakhoz írt 2. levélben erre nem utalhat, mint ahogy leghíresebb fogságaira, a kétéves caesareai, illetve a szintén kétéves római bebörtönzésére sem (Csel 24:26–27; 28:30–31).

Részben ez alapján, részben pedig Pálnak a korinthosziakhoz írt leveleiben elejtett némely megjegyzéseire támaszkodva (1Kor 15:30–32; 2Kor 1:8–10) egyes bibliamagyarázók feltételeznek egy efeszoszi bebörtönzést is, és a Filippiekhez írt levelet ide próbálják kötni. A hagyományos álláspont szerint azonban ezeket a „börtönleveleket” az apostol nagyjából egy időben, az első római fogsága idején írta i. sz. 61–63 között, s egyszerre küldte is el a címzetteknek.

Hogyan került Pál fogságba?

Pál apostol harmadik missziós útjára körülbelül i. sz. 53–57 között került sor, melynek legfőbb eseménye hároméves efeszoszi szolgálata volt. Ezt követően még Makedónián keresztül (ezen nyilván az ott általa alapított gyülekezetek végiglátogatását kell értenünk Filippiben, Thesszalonikában és Beroiában) Korinthoszba látogatott, ahol három hónapot töltött, s visszafelé ismét megállt Makedóniában, többek között Filippiben (Csel 19–20. fejezetek). Ebben az időben több levelet is írt: egyet a rómaiaknak, illetve Korinthoszba kettőt is. Ezekből az is kiderül, hogy egy több kontinensre kiterjedő gyűjtési akciót szervezett a jeruzsálemi gyülekezet anyagi problémáin való könnyítés céljából. Missziós útjának második felét eléggé sietősre fogta, mert igyekezett az összegyűlt adományokkal mielőbb Jeruzsálembe érni: szerette volna már a pünkösdöt ott ünnepelni.

Pál a börtönben diktál. Karen Anne Greaser festménye

Ezen a ponton nagyon izgalmas bepillantást nyerhetünk a Szent Szellem karizmáinak működésébe. Pál ugyanis Milétoszban búcsúbeszédet tartott az efeszoszi gyülekezet vezetőinek, amelyben így nyilatkozott: „Most pedig íme, a Szellemnek lekötelezve megyek Jeruzsálembe, bár nem látom előre, hogy ott mi fog történni velem, kivéve, hogy a Szent Szellem városról városra bizonyságot tesz nekem, kijelentve, hogy bilincs és nyomorúság vár rám. De nem tartom többre az életemet, mint hogy befejezzem a futásomat és az Úr Jézustól kapott szolgálatot, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20:22–24) A Pál fogságba eséséről szóló ilyen próféciák közül az egyik meg is van örökítve a 21. fejezet 7–14. verseiben. Caesareában, Fülöp evangélista házában egy Agabosz nevű júdeai próféta Ezékielt, illetve Jeremiást idéző módon, saját kezét-lábát Pál övével öszszekötözve így prófétált: „Ezt mondja a Szent Szellem: Azt a férfit, akié ez az öv, így fogják megkötözni a zsidók Jeruzsálemben, és a pogányok kezére adják.” Ezeknek a prófétálásoknak a tartalmát a tudomány beszéde ajándékának kategóriájába sorolhatjuk, melyek Isten mindentudásából adtak információt. Pálnál azonban egy másik karizma, a bölcsesség beszéde is működött, amely a kijelentés értelmezését is lehetővé tette számára. A jelek szerint egyedül ő értette meg, hogy fogságának isteni rendeltetése és küldetése van: így fogja a nemzetek apostola az evangéliumot személyesen a császárnak hirdetni!

Pál apostolt ugyanis Jeruzsálemben tényleg elfogták, és néhány napos őrizet, majd egy viharosra sikerült kihallgatás után Caesareába szállították, ahol Heródes egykori palotájában, az ott működő praetoriumban, azaz a helytartó és testőrsége székhelyén tartották őrizetben. A jeruzsálemi zsidó vallási elit a Törvény megrontásával és a Templom megszentségtelenítésével vádolta – alaptalanul. A római helytartók, előbb Felix, majd utódja, Porcius Festus azonban nem sokat értettek ezekből a vitákból, ráadásul Lukács azt is megemlíti Felixről, hogy korrupt hivatalnok lévén pénzt remélt Páltól, ezért az ítélethozatalt egyre csak halogatta, így végül Pál caesareai fogsága kétévesre nyúlt.

Végül kénytelen volt római polgárjogával élve a császárhoz fellebbezni, amit Festus megkönnyebbülve azonnal jóvá is hagyott, hogy így megszabaduljon az egyre kellemetlenebbé váló ügytől. Annál is inkább, mert Pál a kihallgatások során nem megszeppent fogolyként viselkedett, hanem Isten gyermekéhez, mennyei állampolgárhoz méltó bátorsággal minden alkalmat megragadott az igen erőteljes bizonyságtételre, és a magas rangú római tisztviselőket, sőt az egyik alkalommal a jelenlévő II. Heródes Agrippát, a zsidók akkori királyát, továbbá Bereniké hercegnőt is megtérésre szólította fel (Csel 21–26. fejezetek).

A város és a gyülekezet: Kolosszé

Kolosszé városa Ászia tartomány délkeleti felén, a fővárostól, Efeszosztól körülbelül százötven kilométerre keletre terült el, a Lükosz folyó partján, közel a Bibliából szintén ismert Laodikeia és Hierapolisz városokhoz. A kelet-nyugati kereskedelmi útvonal mentén elhelyezkedő település az i. e. 5. századra jelentősen felfejlődött, a perzsa–görög háborúk idején már igen fontos szerepet töltött be. A két szomszédos város felemelkedésével párhuzamosan jelentősége alábbhagyott, de az i. sz. 1. században még mindig rangos nagyvárosnak számított.

A gyülekezetet minden bizonnyal nem személyesen Pál alapította, hiszen kétszer is úgy fogalmaz, hogy „hallottunk Jézus Krisztusba vetett hitetekről” (1:4), illetve a szeretetük tanúbizonyságát nem közvetlenül tapasztalta, hanem Epafrász „mutatta be” neki és munkatársainak (1:7–8), majd hozzáteszi: „Mert szeretném, ha tudnátok, mekkora küzdelmet folytatok értetek és a laodikeaiakért és mindazokért, akik nem láttak engem testben, személyesen.” Valószínű tehát, hogy a kolosszéi gyülekezet Pál efeszoszi szolgálata alatt jött létre, egy onnan kiinduló misszió eredményeképpen. Ennek vagy egyik vezetője, vagy a legjobb gyümölcse lehetett az az Epafrász, aki a levél írása idején Pállal együtt raboskodik Rómában. A gyülekezet vezetőjét Arkhipposznak hívták, és egy gazdag üzletembernek, Filemonnak a házában tartották az összejöveteleiket, aki a többségtől eltérően személyes ismeretségben, sőt barátságban állt az apostollal.

A gyülekezet szellemi állapota eléggé vegyes volt, némely pontokon emlékeztetett a szomszédos Galácia tartomány gyülekezeteinek problémáira (lásd előző számunkban – a szerk.), de lényegesen különbözött is azoktól. A judaizmus és a pogány, okkult, gnosztikus misztériumvallás jelenléte egyaránt jellemezte a várost, amelynek furcsa keveréke a gyülekezetbe is beszivárgott. A levél megírásának apropója alighanem éppen ez lehetett.

Ezt követően az apostolt krónikása és titkára, Lukács, valamint egy thesszalonikéi testvér, Arisztarkhosz társaságában egy Julius nevű római százados gondjaira bízták, és útnak indították Rómába. Több átszállás után egy olyan hajón tartottak úticéljuk felé, amely végül viharba keveredett és elsüllyedt, így egy három hónapos máltai kényszerpihenő után, a következő év tavaszán érkeztek csak meg a birodalom fővárosába (Csel 27–28. fejezetek). Ez körülbelül i. sz. 60-61-ben történhetett, és ezután Lukács megjegyzi, hogy „Pál két teljes esztendőt töltött [Rómában] bérelt lakásán” (28:30).

Lukács nem tesz róla említést, de különösen a Tituszhoz írt és a Timotheoszhoz írt 2. levél alapján kikövetkeztethető, valamint a hagyomány is úgy tartja, hogy Pál a római fogságból végül kiszabadult, ellátogatott még Korinthoszba, járt Krétán, sőt talán Efeszoszban is, majd – talán Troászban – újra fogságba esett. Ezt nevezik Pál második római fogságának, és a Timotheoszhoz írt 2. levél keletkezése alighanem ide tehető. Ezzel magyarázható, hogy bár ez is egyértelműen római börtönlevél (lásd 2Tim 1:16–17; 2:9), mégsem szokás a „börtönlevelek” közé sorolni. Ebben a levélben Pál egyértelműen már vértanúhalálára készül, viszont a most tárgyalt levelek mindegyikében a kiszabadulásába vetett reménységének ad hangot.

Róma látképe

A levelek keletkezése

Szinte biztosra vehető, és a legelfogadottabb tradíció is azt támasztja alá, hogy a Kolosszéiekhez írt levél a kétéves római fogság idején keletkezett, tehát i. sz. 62-63 táján. Pál apostol mellett ott látjuk útitársait: Lukácsot és Arisztarkhoszt. Az Apostolok cselekedetei 28:30 megjegyzi, hogy Pált Rómában sokan felkeresték, és látogatóit fogadhatta is, ennek megfelelően a levél üdvözlő részében még Epafrász, Márk, Jusztusz és Démász neve is szerepel. Emellett említésre kerül még Tükhikosz és Onészimosz neve is, akik a levelet Kolosszébe kézbesítették.

Azt, hogy az apostol ezt a levelét börtönből írta, egyértelműen igazolják a következő sorok: „Üdvözöl titeket fogolytársam, Arisztarkhosz.” (4:10) „Jussanak eszetekbe a bilincseim!” (4:18) A levél végéről azt is megtudjuk továbbá, hogy a kolosszéi gyülekezet testvérgyülekezetébe, Laodikeába is írt egy levelet Pál, amelyet ezzel együtt nyilvános felolvasásra szánt. Sajnos, az utóbbi levél nem maradt ránk, magáról a laodikeai gyülekezetről is csak annyit tudunk meg, hogy egy Nümfász nevű testvér házánál tartották az istentiszteleteiket, aki egyúttal a gyülekezet vezetője is volt. Részben hasonló lehetett a helyzet Kolosszében is, ahol Arkhipposz vezette a közösséget: „És mondjátok meg Arkhipposznak: »Ügyelj a szolgálatra, amit elvállaltál az Úrban, hogy teljesítsd!«” (4:17)

A Filemonhoz írt levélből ezenfelül azt tudjuk meg, hogy a kolosszéi gyülekezet a címzett házánál jött össze (Filem 1–2). Itt is feltűnik Onészimosz neve, akinek a szerepére még visszatérünk. Ez is fogságban keletkezett írás (lásd az 1., 9., 10. és 22. verseket!), de nem egy gyülekezetnek szól, hanem magánlevél. Arra, hogy miért kerülhetett be a Bibliába, még ugyancsak kitérünk a későbbiekben. A levél végén egy-két kivétellel ugyanazokat a neveket találjuk, mint a Kolosszéiekhez írt levélben, így a két írás minden bizonnyal egy időben keletkezett, és egyszerre, Tükhikosz és Onészimosz által lett „postázva” is.

Az efeszoszi levél néhány megjegyzése ugyancsak börtönös keletkezési körülményekre utal. „Pontosan ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya értetek, a nemzetek közül származókért…” (3:1) „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban…” (4:1) „…hogy kapjak igét, ha szóra nyitom a számat, teljes, nyílt bátorsággal sággal megismertetni az evangélium titkát, amelynek bilincsbe verve is követe vagyok – hogy teljes, nyílt bátorsággal hirdessem azt, amit szólnom kell.” (6:19–20)

A város és a gyülekezet: Efeszosz

Efeszosz a kis-ázsiai partvidék egyik legrégebbi városa, eredete a múlt ködébe vész, de az i. e. 8. században már nevezetes település volt. A tengertől öt kilométerre, a Kaüsztrosz folyó partján terült el, ami akkoriban még hajózható volt, így Efeszosz fontos kikötővárosként is funkcionált. Itt rakták hajóra áruikat a Keletről jövő karavánok, és innen fordultak vissza nyugati portékáikkal, így a város óriási kereskedelmi centrummá fejlődött, és a római korra az egész Ászia tartomány fővárosa lett, ahol gyakorlatilag mindenki megfordult, így aztán nem csoda, hogy Pál hároméves efeszoszi prédikálása alatt „Ászia tartomány összes lakója, mind zsidók, mind görögök hallották az Úr Igéjét” (Csel 19:10).

A várost régtől fogva egy női istenség uralta, akit a hódító görögök Artemisszel, majd a rómaiak Dianával azonosítottak. A görögök igen jelentős kultuszt alakítottak ki köré: a mítosz szerint maga Zeusz pottyantotta le az égből azt a fából készült Artemisz-szobrot, amely számára már az i. e. 6. században elkezdtek templomot emelni, amely azonban sosem készült el, ráadásul i. e. 365-ben porig égett. Helyébe az ókori világ egyik csodáját, egy 70×140 méteres építészeti remeket húztak fel, amely óriási tömegeket vonzó zarándokközponttá nőtte ki magát. (Arról, hogy ezzel összefüggésben a vallási turizmus és a kegytárgykészítés mekkora üzletté fejlődött, az Apostolok cselekedetei 19. fejezetéből hiteles képet alkothatunk!)

A város legfőbb büszkesége ez a templom volt: pénzérméiken is ott díszelgett a neókorosz (templomőrző) cím. Az épület alatti katakombákat olyan szent helynek tartották, hogy sokan értéktárgyaikat ott tárolták, mert onnan senki el nem merészelte lopni, sőt, az odamenekült embereket sem merte bántani az üldözőjük. Az efeszosziak fanatikusan tisztelték templomukat és istennőjüket, ahogy az Lukács leírásának fent említett részéből is látható.

A keresztény gyülekezet előzményének az a tizenkét Keresztelő János-tanítvány tekinthető, akikkel Pál harmadik missziós útján összeakadt. Ők lettek első tanítványai, akikhez még ezután számosan csatlakoztak a 250 ezres nagyvárosból és vonzáskörzetéből. A későbbiekben a Biblia már Ászia gyülekezeteiről beszél (például 1Kor 16:19, illetve Jel 1–3. fejezetek), így bizton állíthatjuk, hogy az efeszoszi gyülekezet missziós centrumként is szolgált.

A város legnagyobb szellemi kihívását kétségkívül az Artemisz-kultusz és annak fanatikus (és anyagilag is alaposan motivált) hívei jelentették. Ez a kultusz olyan erős szellemi alapokon nyugodott, hogy a többek között a vadászat, a termékenység, valamint a szülés (!) istennőjeként számon tartott ezerkeblű Artemisz/Diana eme fő kultuszhelyén, Efeszoszban fogadta el a bibliai igazságoktól már több ponton jelentősen elhajlott Egyház az első Mária-dogmát: Máriát i. sz. 431-ben theotokosszá, azaz „istenszülővé” nyilvánította a városban ülésező zsinat. A másik nagy problémát az okkultizmus elterjedtsége okozta. Az Apostolok cselekedetei 19. fejezetének tanúsága szerint ezek az utálatos praktikák még a gyülekezetbe is beszivárogtak, de a Pálon levő kenet minden szellemi kihívással szemben biztosította a győzelmet. Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy az apostol ennek a térségnek szóló levelében fejti ki legalaposabban a szellemi hadviselés alapelveit (lásd 6:10–20).

Magáról a gyülekezetről Pál utolsó leveleiből az olvasható ki, hogy a hatvanas években valószínűleg szétesett: a Timotheoszhoz írt 2. levél 1:15 szerint az ásziabeliek mind elfordultak tőle, bár más értelmezések szerint ez csak egy csoportra, talán egy küldöttségre vonatkozik. Annyi biztos, hogy Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt lerombolása után János apostol Efeszoszba költözik, és újjászervezi a gyülekezetet, amely azután a Jelenések könyve értelmében az egyik legjobb minősítést kapja Ászia tartomány hét gyülekezete közül. (A legenda szerint János Máriát is magával vitte Efeszoszba, tekintettel arra, hogy Jézus a kereszten az ő gondjaira bízta. A probléma csak az, hogy Mária ekkor már minimum kilencven-száz éves lehetett volna, ráadásul a sírja sokak szerint Jeruzsálemben van! Ennek ellenére Efeszosz romjai közelében egy hegyen ma is áll, és komoly forgalmat bonyolít egy Mária házának és kútjának nevezett kegyhely. A legendák már csak ilyenek!)

Az is egyértelmű a 6. fejezet 21–22. versei alapján, hogy ezt a levelet is a Tükhikosz nevű diakónus juttatta el a címzettekhez. A Római Birodalom méreteit figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy Efeszosz Kolosszéhez közel, körülbelül százötven kilométerre lehetett, ráadásul útba is esett, így minden okunk megvan arra, hogy a fenti három levelet egy időben keletkezettnek tartsuk; nem beszélve arról, hogy az efeszoszi és a kolosszéi levél között olyan tartalmi és fogalmazásbeli azonosságok, hasonlóságok vannak, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy egyszerre íródhattak.

A Filippi-levél is egyértelműen fogságban íródott, ugyanis a levél elején Pál ezt háromszor is megerősíti: „Krisztusban viselt fogságom ismertté vált az egész testőrpalotában és mindenki más előtt is, és az Úrban való testvéreim többsége – fogságomból bátorságot merítve – szerfelett nekibátorodott, hogy félelem nélkül szólja az Igét… ezek szeretetből – tudva, hogy az evangélium védelmére rendeltettem –, amazok meg karrierizmusból hirdetik a Krisztust, nem tisztán, úgy gondolva, hogy gyötrelmet okoznak fogságomban.” (1:13–14; 16–17) Mivel azonban ebben a levélben nem szerepelnek az előzőekkel összekapcsolható nevek, itt nagyobb a bizonytalanság, hogy az apostolnak melyik fogságáról lehet szó. Hagyományosan Pál első római fogságával hozzák kapcsolatba ezt a levelet is, így mi is ezt az álláspontot tesszük magunkévá. A legfőbb belső érvek emellett az 1. fejezet 13. versében a praetorium, vagyis a kormányzói hivatal említése, illetve a 4:22-ben a császári udvarra tett utalás.

Megjegyezzük azonban, hogy a fenti kritériumoknak a caesareai fogság is megfelelhet, hiszen Pált ott is egyértelműen a praetoriumban tartották fogva, a „Caesar udvara” kifejezés akár a város nevére is utalhat. Ugyanakkor ennek némileg ellentmondani látszik, hogy Pál a Filippiekhez írt levelében Timotheoszt úgy emlegeti, mint akit hamarosan hozzájuk küld, Timotheosz azonban jegyzi a Kolosszéiekhez írt levelet, tehát ez inkább a római keletkezést támasztja alá.

Újabban egy feltételezett efeszoszi fogságról is szokás beszélni, és a Filippi-levelet egyesek oda datálják. Tény, hogy abban a városban is volt praetorium, sőt a császári udvar bizonyos tagjai is éltek ott, ennek ellenére ez az elmélet bizonyítatlan, sőt eléggé légből kapottnak tűnik.

A város és a gyülekezet: Filippi

A város Nagy Sándor apjáról, Fülöpről nyerte a nevét, aki i. e. 358-ban elhódította a trákoktól. Híres településsé azután lett, hogy i. e. 42-ben Antonius és Octavianus seregei „találkoztak” Filippinél Brutus és Cassius katonáival, és legyőzték őket. Octavianus-Augustus később a várost kolóniává nevezte ki, ami azt jelentette, hogy építészetileg Róma mintájára alakították át, és leszerelt római zsoldosokat telepítettek le ott nagy számban, akik római polgárjogot nyertek. Ez nekik akkora megtiszteltetés volt, hogy igyekeztek „rómaiabbak lenni a rómaiaknál”.

Ezért is emeli ki Lukács az Apostolok cselekedetei 16:20–21-ben, hogy a város polgárai azzal a felkiáltással tiltakoztak a Pál által hirdetett „új vallás” ellen, hogy „mi rómaiak vagyunk!” A jelenségre Pál is visszautal a nekik írt levél 3. fejezet 20. versében: „Mert a mi kormányzatunk a mennyekben van, ahonnan a mi szabadítónkat, az Úr Jézus Krisztust is türelmetlenül várjuk.”

Az itt szereplő politeuma kifejezés kiváltságos, autonóm jogi helyzetet jelentett, ezért többen úgy próbálják lefordítani, hogy itt a „mennyei állampolgárságunkra” történik utalás, ami nyilván még a rómainál is több és jobb jogot biztosít.

Érdekes módon a filippi gyülekezet születése is egy börtönjelenethez köthető. Pált a második missziós útján Isten egy látomás segítségével közvetlenül Makedóniába küldi, ahol eleinte nagyon szerényen indul a munka: egy Lüdia nevű zsidó asszony és családja tért csak meg. Az okot Pálnak nemsokára sikerült megtalálnia: egy rabszolgalány, akiben a delphoi jósda Püthón-szelleme működött, és ezáltal jövendőmondásra volt képes, igézete alatt tartotta az egész várost.

Miután a nemzetek apostola nem az ökumenizmust, hanem a gonosz szellem kiűzését választotta, a város felbolydult: Pált börtönbe vetették, megverték, kalodába zárták. Isten azonban földrengéssel sietett a segítségére, aminek láttán a börtönőr és háznépe megtért, és máris megvolt a későbbi gyülekezet magva (Csel 16).

A börtön romjai, ahol Pál raboskodott

Pálnak el kellett hagynia a várost, de Lukács ott maradt, hogy a fiatal gyülekezetet pásztorolja. A kedvenc tanítvány az apostol kedvenc gyülekezetét alakította ki: levelében Pál arról emlékezik meg, hogy már távozása után pár héttel (!) gondja volt a filippieknek arra, hogy Pált anyagilag támogassák. A Thesszalonikába küldött adomány után is rendszeresen folytatták ezt a gyakorlatot; a levél is többek között annak kapcsán született, hogy egy Epafroditosz nevű filippi keresztény az élete kockáztatásával juttatta el a fogoly Pálnak a szeretett gyülekezet szeretetadományát, az apostol pedig viszonzásképpen megírja legszeretetteljesebb, legméltánylóbb, legörömtelibb hangvételű levelét, mely egyetlen intést sem tartalmaz.

Krisztus a börtönlevelekben

A „börtönleveleket” szokás egyúttal „krisztológiai leveleknek” is nevezni, tekintettel arra, hogy mindegyik tartalmazza Pál apostol Krisztusról szóló tanításának valamely fontos elemét, és ezekből a levelekből eléggé teljes kép bontakozik ki előttünk a témáról. (Persze ez nem jelenti azt, hogy más leveleiben ne írna Pál további fontos állításokat Jézus Krisztus személyéről!) A három nagyobb terjedelmű levél közös sajátossága, hogy mindegyik tartalmaz egy himnusszerű krisztológiai hitvallást Jézus emberi és isteni természetéről. Tekintettel arra, hogy ezek a levelek igen sok kérdést érintenek, helyszűke miatt itt főleg csak az ezekben a levelekben kifejtett krisztológiai vonatkozásokat tárgyaljuk.

A teljesség

A Kolosszéiekhez írt levél elsősorban Jézus Krisztus preegzisztenciájával foglalkozik. Úgy mutatja be, mint az egész világ legfőbb személyiségét, aki a Teremtés megkezdése előtt, az örökkévalóságban már létezett, az Atyától született, és a Teremtés Őbenne, Őáltala és Őérte ment végbe; továbbá minden létező Őbenne illeszkedik egymáshoz, és Ő a mindenség fenntartója. A jellemzés egyik csúcspontja az, hogy „úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség” (1:19).

Az apostol hangsúlyozza, hogy a megváltás nem a világmindenség valamely mellékszereplője által, hanem Az által történt, Akiben „lakik az istenség egész teljessége testileg” (2:9). Tehát Jézus Krisztus nemcsak mindenek forrása és fenntartója, hanem a világ megmentéséért is személyesen Ő vállalt felelősséget: Ő az, aki hús-vér emberré lett, és vérével fizetett az Atyával való megbékélésünkért; Ő ragadott ki minket a sötétség hatalmából. Tőle van az alkalmasságunk a szentek örökségéből való részesedésre, mert Őt fogadtuk be, ezért a világmindenség legnagyobb, és immár nyilvánvalóvá vált titka az, hogy „Krisztus bennetek, a dicsőség reménysége” (1:27).

Pál apostol úgy érvel, hogy ezt folytonosan tudatosítanunk kell magunkban, hiszen csak így tudunk ehhez méltóan járni, ugyanis az égiek és a földiek kibékítése és összekapcsolása bennünk kezdődött el! A kolosszéi gyülekezetben meglévő elhajlásokat, amelyekről Epafrász számolt be neki, pontosan ezen az alapon teszi helyre. Jézus Krisztust mint a teljességet mutatja be, akivel kapcsolatban nincs helye gnosztikus jellegű tanoknak, amelyek a „mélyebb” vagy „teljesebb” bölcsességet és tudást ígérik, hiszen Krisztus az az isteni titok, „akiben a bölcsességnek és a tudásnak minden kincse el van rejtve” (2:3). Minden más tanítás – ha van egyáltalán némi igazságtartalma – csak alacsonyabb rendű lehet nála: csupán árnyék, míg Ő a valóság.

Megaláztatás és fölmagasztalás

A filippi gyülekezet nagyon hamar tanújelét adta a krisztusi természet, a szeretet valódiságának, ezért Pál nem inti, dorgálja őket szinte semmiben, hanem a keresztény jellemfejlődés további irányát mutatja meg nekik: a Krisztusért való szenvedés felvállalására buzdítja őket. Ehhez többek között saját példáját állítja eléjük: saját szemükkel látták az apostol megaláztatását és bebörtönzését, de dicsőséges szabadulását is. Most is hallják a híreket fogságáról, azonban ebben a helyzetben a dicsőséges végkifejletre kell nézniük (lásd 1:27–30). Ezenkívül Timotheoszt és a közülük való Epafroditoszt is kipróbált példákként állítja eléjük, de legfőbb példaképp természetesen Jézus Krisztust, akinek a megaláztatásáról és megdicsőüléséről csodálatos himnuszt találunk a 2. fejezet 5–11. verseiben, ami a levél fő krisztológiai üzenete. Hét lépcsőfokban vezeti le azt a folyamatot, amelynek során Krisztus kiüresítette magát isteni mivoltából: 1. a dicsőségből kilépett; 2. rabszolgai formát vett föl; 3. emberekhez lett hasonlóvá; 4. kívülről, testileg embernek bizonyult; 5. megalázta magát; 6. engedelmeskedett; 7. elszenvedte a kereszthalált.

A fölmagasztalás csak a folyamat végeztével kezdődött el: ez óriási üzenet mindenkinek, aki az Úrért szenved! Fölemeltetése is hét lépcsőben történt meg: 1. Isten felmagasztalta; 2. minden név fölött való nevet kapott; 3. nevére minden térd meghajol; 4. Úr lett a mennyben; 5. Úr lett a földön; 6. Úr lett a föld alatti világban; 7. visszakerült az Atya dicsőségébe.

Míg tehát a Kolosszéiekhez írt levél Krisztust elsősorban örökkévaló, isteni lényként ábrázolja, a Filippi-levél arra az eseménysorra összpontosít, amikor az Isten Fia az örökkévalóságból kilépett, emberi állapotban elvégezte a megváltás és engesztelés remekművét, majd visszatért oda, ahonnét jött: az örökkévalóságba és az Isten dicsőségébe.

Az adósság rendezése

A Filemonhoz írt levél krisztológiai vonatkozása eléggé rejtett, nem himnikus hitvallásban, hanem gyakorlati utasítások formájában ölt testet. A levél hátterében álló történet az, hogy Onészimosz, a rabszolga, megszökött Filemontól, keresztény gazdájától, aki a kolosszéi gyülekezet egyik vezető személyisége volt. Sőt, bizonyos utalásokból (18. vsz.) úgy tűnik, hogy ez a szökött rabszolga alighanem meg is lopta urát. Nem tudjuk, milyen körülmények között, de Rómában összehozta a sors a fogoly Pállal, akin keresztül megtért és újjászületett. Közben az apostol bizonyára elképedve vette tudomásul, hogy a friss megtérő egy több ezer kilométerre élő jó barátjától elszökött rabszolga.

Az apostol a Tóra-beli „szökevénytörvénnyel” (5Móz. 23:15–16) összhangban befogadja a szökött rabszolgát, és nem szolgáltatja ki gazdájának, még ha az keresztény is. A Krisztus előtt ezernégyszáz évvel kinyilatkoztatott törvény jó példája annak, hogy a zsidók Istene kezdettől fogva nem tekintette a rabszolgát puszta tulajdonnak, hanem elsősorban embernek. Ez egyébként homlokegyenest az ellenkezője volt a római birodalmi törvényeknek is.

Onészimosz időközben megerősödik hitben, és szolgálatra alkalmas hívővé érik. Az apostol ekkor valami okból mégis visszaküldi Filemonhoz – talán azért, mert az ottani gyülekezetben szükség volna rá – e kísérőlevéllel együtt.

Itt kezdődik a levél krisztológiai vonatkozása: Pál apostol ugyanis úgy fogalmaz, hogy nehéz kitérni az általa használt kép allegorikus üzenete elől. Ebben a képben Filemon – bizonyos vonatkozásban – az Atyát képviseli, mint tulajdonos. Onészimosz a bukott ember, aki meglopta Teremtőjét, elszakadt tőle, és igen messzire elment.

Pál apostol viszont Krisztus szerepében lép fel (talán ezért is olyan visszafogott a levél megfogalmazása, nehogy valaki elbizakodottsággal vádolhassa!): ő az, aki a mihasznát használhatóvá, a bűnöst bűntelenné tette, de nem tartja meg magának, hanem ajándékképpen visszaadja az eredeti tulajdonosnak. Ő az, aki az egykori rabszolgát jóval magasabb szintre, testvérré emeli föl. Saját önfeláldozásával olyan kegyelmi pozícióba juttatja az embert, hogy az Atya úgy fogad minket magához, mintha magát Krisztust fogadná, mindez pedig azért lehetséges, mert Jézus Krisztus így szólt az Atyához: „Ha pedig kárt okozott neked, vagy tartozása van, írd az én számlámra!” Pál ugyanis úgy hozta összhangba a zsidó törvényt a rómaival, hogy felajánlotta Filemonnak: megtéríti Onészimosz felszabadításának költségeit – ugyanakkor szelíd, de biztos apostoli öntudattal emlékezteti is a rabszolga egykori tulajdonosát: „…csakhogy azt ne mondjam neked, önmagaddal is adósom vagy.” (19. vsz.)

Míg tehát a Kolosszéiekhez írt levél főleg az örökkévaló, preegzisztens Krisztust ábrázolja, a Filippiekhez írt levél pedig a kiüresítéséről, megalázkodásáról és megdicsőüléséről szól, a Filemonhoz írt levél azt a mozzanatot ragadja meg, amikor a Fiú odaállt az Atya haragja elé, hogy elszenvedje büntetésünket, minket pedig az adósrabszolgaság reménytelen állapotából fölkaroljon, és Isten fiaivá tegyen!

Az Egyház feje

Az Efeszosziakhoz írt levél sokak szerint nemcsak az efeszoszi gyülekezetnek, hanem az összes ázsiai gyülekezetnek szóló körlevél, tekintettel arra, hogy a legmegbízhatóbbnak tartott kéziratokban nem szerepel az Efeszosz név. Krisztológiai tartalma mellett ekklesziológiai, azaz az Egyházzal foglalkozó levélként is szokták osztályozni, mert Jézus Krisztust elsősorban mint Egyházfőt mutatja be, és a legátfogóbb és legmélyebb kinyilatkoztatást adja az Egyházról.

A Kolosszéiekhez írt levéllel összhangban Krisztus örökkévalóságát is hangsúlyozza, amikor azt fejti ki mindjárt a levél elején, hogy a kiválasztásunk Őbenne történt. Ezután a vére általi váltságdíjra tereli a figyelmet, ami az Egyház alapját képezi, majd arról ír, hogy Krisztus által jött a kegyelem az emberiséghez, és Őbenne, de részben általunk fog megtörténni az egek szférájának és a földi világnak egyetlen mindenséggé történő egybefoglalása.

Ezután a Filippiekhez írt levélre emlékeztető ábrázolás következik: Krisztus az Atya jobbján, hatalmi pozícióban ül a mennyben, neve minden névnél nagyobb, ereje, hatalma mindenkiét meghaladja. Ebben a minőségben egyúttal az Egyház feje is, amely viszont az Ő teste, sőt teljessége. Az Egyház tehát nem lelki-vallási klub, hanem a világmindenség abszolút uralkodójának teljhatalmú földi képviselője, akinek nem kevesebb a küldetése, hogy miután Isten általa hozza tudomására a lázadó égi angyalfejedelmeknek a maga „sokszínű bölcsességét”, Krisztus Jézusban minket is hatalmi pozícióba ültessen az égiek között!

Az egyháztörténelem későbbi alakulását tekintve óriási jelentősége van annak, hogy Pál itt úgy mutatja be Jézus Krisztust, mint aki Izrael és a nemzetek egybeszerkesztője (2:11–22). Következésképpen a sok évszázados keresztény–zsidó szembenállás nem az Ő műve, hanem az antikrisztus szelleméé!

A 4. fejezetben Jézus Krisztust mint az Egyház vezetőjét látjuk, aki az egység garanciája, aki szolgálati ajándékokon keresztül igazgatja követőit, és Ő a hordozója annak az új természetnek, amit minden hívőnek magára kell öltenie régi, romlott természetének levetkőzésével párhuzamosan. További nevezetes krisztológiai részt találunk az 5. fejezet 21–33. verseiben, ahol a házasságot úgy mutatja be Pál, mint ami Krisztus, a vőlegény és az Egyház, a menyasszony kapcsolatának földi kiábrázolója.

A 6. fejezet szellemi hadviselésről szóló híres szakasza nem közvetlenül Krisztusról szól, de közvetlen folytatását jelenti annak, amit Pál a Kolosszéiekhez írt levélben kijelent: Jézus Krisztus fosztotta meg fegyvereitől a lázadó égi hatalmakat, és Ő aratott egy személyben diadalt rajtuk. Az Efeszosziakhoz írt levél 6. fejezetében olvasható buzdítás pontosan ide kapcsolódik: ezt a megnyert csatát kell a gyakorlatban megvalósítanunk, ezt az egyszemélyes győzelmet kell tömegméretekben érvényesítenünk – nemcsak Efeszoszban, hanem „a föld legtávolabbi pontjáig” (Csel 1:8).