Történelem
Fiatal gyülekezetek gondjai
Előszó Pál apostolnak a galáciaiakhoz és a thesszalonikaiakhoz írt leveleihez
Az újszövetségi könyvek megszokott sorrendjétől eltérően e lapszámunkban Pál apostolnak a galáciaikhoz és a thesszalonikaiakhoz írott leveleinek új fordítását közöljük. E három levél időben egymáshoz közel íródott: ezek az apostol első, korai levelei, melyek első és második missziós útja során keletkeztek. Történetüket ezért egyetlen tanulmányban fogjuk áttekinteni.
Galácia ősi királysága a mai Franciaország területéről érkező gallok benyomulásával jött létre Kis-Ázsia északi, frígek lakta centrumában, az újszövetségi idők előtt háromszáz évvel. Görögország elfoglalásának sikertelen kísérlete után fordult a figyelmük e térség felé, ahol három törzsük Tavium, Pesszinusz és Anküra városaiban telepedett le. Bár i. e. 189-ben a rómaiak leigázták őket, autonómiájuk fennmaradhatott utolsó királyuk, Amünthosz i. e. 25-ben történt haláláig. Ezután Róma a délre fekvő területek (Piszidia, Lükaónia és Frígia nagy része) hozzácsatolásával Galácia (Galatia) néven provinciává szervezte a régiót. Az új tartomány már Kis-Ázsia déli városait, a piszidiai Antiokhiát, Ikoniont, Derbét és Lüsztrát is magába foglalta; ezek közül Pál apostol első missziós útja során mindegyiket meglátogatta.
Kiknek szól a Galáciaiakhoz írt levél?
Pál idejében a Galácia elnevezést mind az etnikai, mind a közigazgatási területre használták: szűkebb értelemben a gallok lakta északi részre utaltak vele, de jelentette az egész római provinciát is. Ez felveti a kérdést, vajon konkrétan hová címezte Pál a galatákhoz írt levelét. Észak-Galáciában az első században még mindig sok fríg élt, de görögök és viszonylag nagy zsidó közösség is. A zsidók betelepedését a szír uralkodók támogatták, és minden nagyobb városban volt zsinagógájuk. A térség kultúráját a gallok által hozott kelta elem uralta határozott, független szellemiséggel, amely erős okkult befolyással és kicsapongó életformával párosult. Vallási kultuszuk középpontjában Kübelé termékenység-istennő tisztelete állt. A déli régióban – különösen a képzettebb réteg kultúrájában – erősebben érvényesült a görög hatás, az alsóbb néposztályok azonban itt is a fríg kultúrkör jellemzőit mutatták, hevesen érzelmi néplélekkel. A vallási életet ugyancsak a Kübelé-rítus hatotta át elsősorban, noha annak hellenizált formájaként Artemisz kultuszát űzték. A déli városok a Szíriát és Ásziát összekötő útvonal mentén helyezkedtek el: stratégikus pozíciójuk is indokolta, hogy ezekben Pál már az első missziós úton gyülekezeteket alapítson.
A huszadik századig általánosan elfogadott vallástörténeti nézet a Galáciára vonatkozó bibliai utalásokat a szorosabb értelemben vett (etnikai) területtel azonosítja. Ez az úgynevezett „északgalata elmélet” az ottani gyülekezetalapító munkát Pál második és harmadik missziós útjához kapcsolja (lásd Csel 16:6; 18:23 – e versekben a „Galácia tartománya” kifejezés eszerint nem a közigazgatási értelemben vett területre utalna). E felfogás szerint Pál idejében Galáciára még mint az ősi gall térségre gondoltak, nem beszélve arról, hogy a déli régió lakói zokon vették volna, ha „egy kalap alá veszik” őket a primitív népségnek tartott galáciaiakkal. Egy másik érv úgy szól, hogy a galaták éppen a gallok közmondásos állhatatlanságát mutatták, amikor oly gyorsan elfordultak az evangéliumtól (Pál csodálkozott is ezen, lásd Gal 1:6). Ám ha Galácia gyülekezetei a második (Csel 16:6) vagy a harmadik (Csel 18:23) missziós út során jöttek létre, vajon miért ítéli Lukács olyan jelentéktelennek ezt a munkát, hogy mindössze egy-egy versben foglalkozik vele? (Ráadásul a 16:6-ban nincs is szó gyülekezetalapításról, még csak az evangélium hirdetéséről sem, a 18:23 pedig már meglévő gyülekezetek erősítésére utal.) Erre és más kérdésekre az „északgalata elmélet” nem tud választ adni.
Később ezért a vallástörténetben mindinkább előtérbe került a „délgalata elmélet”, amely inkább az adminisztratív körzethez köti a Galácia elnevezést. Pál a Korinthosziakhoz írt első levelének utolsó fejezetében közigazgatási egységekre utal, amikor Makedóniát, Akháját és Ásziát említi (5., 15., 19. versek), tehát megalapozott a feltevés, hogy a 2. versben Galáciáról is ugyanilyen értelemben beszél – ellentétben Lukács szóhasználatával, aki az Apostolok cselekedeteiben inkább földrajzi-etnikai tájegységekre utal (pl. Pamfülia, Piszidia, Lükaónia, Miszia, Bithünia), ezért Lisztrát és Derbét Lükaónia és nem Galácia városainak nevezi.
Mikor született ez a levél?
A fenti vallástörténeti vita jelentősége főként abban áll, hogy a „délgalata elmélet” szerint a levél keletkezhetett korán; akár Pál első kanonizált levele is lehet, melyet még az első missziós útján Dél-Galáciában alapított gyülekezeteknek írt. Márpedig egyáltalán nem mindegy, hogy a Galata-levél üzenete mely stádiumban tükrözi a korai egyház állapotát.
Vannak, akik a kérdést fordítva közelítik meg: a címzettek azonosításához előbb a levélírás dátumát próbálják meg behatárolni. Ha ugyanis megállapítható, hogy a levél a második missziós út előtt keletkezett, abból egyértelműen kiderülne: a szerző csak a Galácia provincia déli városaiban az első út során alapított gyülekezetekhez írhatott, hiszen közép-észak etnikai Galáciájába csak a második útján látogatott el.
A kérdés ilyen irányból való megközelítéséhez a levél első két fejezetében közölt önéletrajzi adatokat kell beilleszteni az Apostolok cselekedeteinek kronológiájába, illetve azt lehet vizsgálni, hogy a levélből megállapítható-e, vajon a 15. fejezetben leírt jeruzsálemi „zsinat” előtt (s akkor egyben a második missziós út előtt), vagy inkább utána keletkezett.
A Galáciaiakhoz írt levél 1:15–24 és az Apostolok cselekedetei 9:20–26 összevetésével azt a képet kapjuk, hogy a tarszoszi Saul a megtérése után Damaszkuszban azonnal hirdetni kezdte „Krisztust, hogy ő az Isten Fia”. Ezt olyan erővel tette, hogy az életére törtek a városban, úgy kellett onnan megszöktetni. Ekkor azonban nem Jeruzsálembe (1:17), hanem Arábiába ment, ahonnan körülbelül három évvel később visszatért újjászületése színhelyére, Damaszkuszba, majd megtérése után első ízben utazott fel Jeruzsálembe tizenöt napra. Hogy a hitét döntően formáló első három évet hogyan töltötte Arábiában, nem tudjuk pontosan. Vagy talán leheletfinom utalás volna, hogy Pál (és az egész Újszövetség) csak ebben a levélben említi másutt a földrajzi nevet: „…az egyik, a Szináj-hegyről származó, rabszolgaságra született: ez Hágár. A Hágár tehát a Szináj-hegy Arábiában…”? (4:24b–25a) Lehetséges lenne, hogy életének e kritikus pontján a farizeizmusból Krisztushoz tért tarszoszi Saul is a Szinájhoz ment, és itt ültette át szellemi gyökereit Mózes törvényéből a „négyszázharminc évvel korábban köttetett ígéretbe”? Hogy radikális döntés született, annyi biztos, mert a filippi keresztényeknek később elmondja: hajdani törvénybeli igazságát „kárnak és szemétnek” ítélte a Krisztusba vetett hit által megnyerhető igazsághoz képest (Fil 3:6–9).
Jeruzsálemben a gyülekezet érthető bizalmatlansággal fogadta az egykori ellenség felbukkanását, de Barnabás kiállt mellette. Bemutatta őt az apostoloknak (csak Péterrel és Jakabbal, Jézus testvérével találkozott), s utána ugyanolyan szenvedéllyel – és következményekkel – kezdett szolgálni a zsidók felé, mint Damaszkuszban (de most már erőteljes tanításokkal is), úgyhogy a tanítványok hazaküldték Tarszoszba. A júdeai gyülekezetekben még nem ismerték személyesen.
A Galáciaiakhoz írt levél 1:21–2:10 eseményei a Apostolok cselekedetei 11:20–12:25 beszámolójába illeszkednek. Eszerint míg Saul Tarszoszban, Kilikia tartományban tartózkodott, kinőtt a földből egy nagy gyülekezet a szíriai Antiokhiában. Régi pártfogója, Barnabás is szolgálni kezdett itt, és egy idő után felkereste Sault, hogy bekapcsolja a munkába. Egy évvel később egy Agabosz nevű próféta látogatott hozzájuk, aki a Szent Szellem által kijelentette, hogy éhínség köszönt az egész földre. E kijelentés következtében (lásd Gal 2:2) az antiokhiai gyülekezet elküldte Jeruzsálembe Barnabást és Sault (aki Titust is magával vitte), hogy elvigyék a júdeai hívők számára gyűjtött segélyadományt. Tizennégy év után így jutott el Pál másodszor is Jeruzsálembe. Ezzel az úttal azonban Pálnak egy személyes célja is volt: az egyház legnagyobb szellemi tekintélyeivel megvizsgáltatta az evangéliumra vonatkozó, közvetlenül Krisztustól kapott kijelentését. Nem mintha bizonytalan lett volna felőle – inkább meg akarta előzni azokat a messiáshívő zsidókat, akik a pogány hátterű hívőket körülmetélkedésre és a mózesi Törvény megtartására kényszerítették, hogy e „hamis atyafiak” ne tehessék tönkre a szolgálatát a jövőben, és visszamenőleg se foszthassák meg a hitelétől. A jeruzsálemi egyház három oszlopa, Jakab, Péter és János elismerték Pál apostoli küldetését a nemzetek között, egyben az út hivatalos céljára utalva a lelkére kötötték, hogy a szegényekről a jövőben is emlékezzen meg (Gal 2:10). Közben drámai események peregtek az antiokhiai küldöttség szeme láttára: miután Jakabot, János testvérét I. Heródes Agrippa kivégeztette, Pétert is letartóztatta, aki azonban csodálatos módon megmenekült, Heródes pedig Isten ítélete következtében gyorsan elhalálozott. Ezután tértek vissza Antiokhiába (magukkal vitték János Márkot, Barnabás unokaöccsét is, lásd Csel 12:25), ahol Pál valamivel később nyilvánosan megintette az éppen ott vendégeskedő Pétert (Gal 2:11–14).
Ezen a ponton érnek véget a Galata-levélben közölt önéletrajzi adatok, pontosabban Pál még beszél arról a szembetegségről, amellyel a galaták felé való kezdeti szolgálata alatt bajlódott, de ez a datáláshoz nem használható, mert Lukács sehol sem utal rá. Az Apostolok cselekedeteiben ezután már az első missziós út leírása következik, amelynek során Pál és Barnabás négy dél-galáciai város zsinagógáiban is prédikált, és nagy személyes áldozatok árán gyülekezeteket alapítottak a térségben (lásd Csel 13–14. fejezetek, valamint 2Tim 3:11), majd mielőtt visszatértek Antiokhiába, véneket rendeltek a gyülekezetek élére.
A következő nagyon fontos eseményről az Apostolok cselekedetei 15-ben olvashatunk. A hazatérő Pálnak és Barnabásnak Antiokhiában újra meggyűlt a baja azokkal a tanítókkal, akik a nem zsidó hívők üdvösségét a körülmetélkedéshez kötötték – Pál a Galata-levélben ugyanezt a hitre nézve halálos fenyegetést jelentő problémát kezeli. A konfliktus olyan háborúságot okozott, hogy ezúttal kifejezetten e kérdés eldöntése ügyében ment küldöttség Jeruzsálembe. A farizeusi hátterű judaizálók képviselői is megjelentek a „zsinaton”, ahol azonban a jeruzsálemi zsidókeresztény vének a Szent Szellem tekintélyével, az egész gyülekezettel is egységben kimondták, majd írásban is rögzítették, hogy a nem zsidó keresztények a bálványimádás, a paráznaság, a vérevés és a megfulladt állatok fogyasztásának tilalmán kívül semmiben sem kötelezhetők Mózes Törvényének megtartására. Ezt az apostoli végzést tartalmazó levelet azután két, a jeruzsálemi gyülekezetet képviselő prófétával és Pálékkal elküldték Antiokhiába, nagy megkönnyebbülést okozva ezzel az ottani hívőknek.
A „zsinati” végzés a továbbiakban „kilőtte a lovat” a judaizáló törekvések alól az egyházban. Ezután a második missziós úton Páléknak ezen a fronton már sokkal könnyebb dolguk volt: „Miközben végigjárták a városokat, meghagyták nekik, hogy őrizzék meg a jeruzsálemi apostolok és presbiterek által hozott rendeleteket” (Csel 16:4), és a gyümölcs magáért beszélt: „A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és létszámban is gyarapodtak napról napra.” (5. v.)
Ezzel el is érkeztünk a Galáciaiakhoz írt levél keletkezési idejének behatárolásához, és egyben a címzettek azonosításához. A levélben ugyanis egyetlen utalás sincs a jeruzsálemi egyházvezetők végzésére, pedig látjuk, Pál örömmel hivatkozott volna rá. Ám akkor még a Törvény és kegyelem viszonyának világos és gyakorlatias kifejtése mellett Pál csak két dolgot tehetett: kénytelen volt nagyon erőteljesen a saját apostoli hatalmát hangsúlyozni, akár a legnagyobb tekintélyekhez mérve is, és leszögezte: a nem zsidó gyülekezetekben végzett munkáját az apostolok igenis elismerik és támogatják. Ha Pál a „zsinat” után ír, utalhatott volna Péter ott elhangzott felszólalására egy személyes konfliktusuk említése helyett; ez a levélírás elsődleges célja, a galáciai hívők meggyőzése szempontjából sokkal hatékonyabb lett volna.
Ha a fenti következtetések helyesek, a levél 48-ban vagy 49-ben, a jeruzsálemi „zsinat” és a második missziós út előtt íródott Antiokhiából, vagyis Pál csak az első missziós úton alapított dél-galáciai gyülekezeteknek írhatott. A levél címzettjei tehát az Ikonionban, Lüsztrában és Derbében élő keresztények, akiknek a megtéréséről az Apostolok cselekedetei 13–14. fejezete számol be.
Meghaltam a Törvénynek…
Mi is volt a probléma a galáciai egyházzal tulajdonképpen? Csodálatos módon megismerték Isten természetfeletti kegyelmét és erejét, és azután hamis tanítók miatt, akik farizeusi hátterű, bár Jézust Messiásként – legalábbis elvileg – elfogadó zsidókeresztények voltak, elkezdték megtartani a mózesi Törvényt.
Elgondolkodtató, hogy Pál menynyire felháborodott ezen: a galata keresztényekért – ez egészen kivételes! – nem is ad hálát a hozzájuk írt levelében. Bár a korinthoszi gyülekezetben olyan súlyos testi bűnöket követtek el, mint a házasságtörés, a vérfertőzés és a részegeskedés, a hozzájuk intézett üzeneteket mégis őszinte hálaadással és méltánylással vezette be. A galatáknak viszont annyira feldúlt állapotban ír, hogy rögtön ezzel kezdi: „Meg vagyok döbbenve, hogy ilyen gyorsan elpártoltatok attól, aki kegyelemben elhívott titeket, egy másik evangéliumhoz…”(1:6)
Pál rendkívül súlyos kijelentést tesz azokkal kapcsolatban, akik a Törvény megtartása által akarnak igazságra jutni: elszakadtak Krisztustól, vagyis többé nem élnek Isten kegyelme alatt (5:4).
A galatákat ért befolyást Pál igézésnek nevezi (3:1). Olyan szellemi erő ez, amelynek hatására a hívők elveszítik látásukat a megváltásról. A galaták problémája egyfajta vallási igézet volt, aminek teret adtak, s ami átok alá vitte őket. Tragikus tévedésük az volt, hogy bár hívő pályájukon Szent Szellemben indultak el, a judaizálók befolyására váltottak, és a Törvény megtartásából – igazából a testi természetük által – próbáltak tökéletességre jutni. Ilyenkor azonban a Szent Szellem gyümölcsei helyett (5:22) szükségszerűen és azonnal a testi természetnek megfelelő gyümölcsök – bűnök – jelennek meg az ember életében. Ezek egyik tételes felsorolása a Bibliában itt, a Galata-levélben olvasható (5:19–21).
Sok tekintetben a Galata-levél a Róma-levélben lefektetett fundamentumok gyakorlati alkalmazását tisztázza: „Akik pedig a Krisztuséi, a testi természetet keresztre feszítették indulataikkal és kívánságaikkal együtt.” (5:24) Nem kisebb dolog áll itt, mint a kereszténység bibliai definíciója a gyakorlat oldaláról: nem valami tantétel követése vagy felekezeti hovatartozás alapján nevezhető valaki kereszténynek, hanem amiatt, hogy bukott természetét megfeszítette. S míg a Róma-levél ennek Isten által biztosított feltételeiről beszél, a Galata-levél a gyakorlati kivitelezés módját teszi egyértelművé: ostobaság azt gondolni, hogy a Törvény által energizált bukott természet képes önmagát megfeszíteni (valójában nem is törekszik erre). Csakis a hit következtében felszabadult kegyelemből, a Szellem ereje által történhet meg ez.
Pál világossá teszi: „Hiszen az egész Törvény egyetlen mondatban teljesedik be, ebben: Szeresd embertársadat, mint önmagadat!” (5:14, vö. Róm 13:8–10, 1Tim 1:5) Pál ennek a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből fakadó szeretetnek a művelésére ösztönzi a galata hívőket. Mint Timotheosznak írja, bármilyen beszéd a Törvényről, ami nem a szeretet irányába fordítja az embereket, gyümölcstelen (1Tim 1:6–7).
Pál ebben az írásában mindvégig ezzel az egyetlen kérdéssel foglalkozik. A levél úgy épül fel, hogy három irányból, nézőpontból járja körül és bizonyítja egyetlen fő tételét: először az 1–2. fejezetben Pál saját elhívása és Krisztustól kapott személyes kinyilatkoztatása alapján. Ez után az ószövetségi Írások alapján biblikus bizonyítást ad (3–4. fejezet); majd harmadszor levonja mindennek a gyakorlati következtetéseit: hogyan kell tisztán élni a Törvénytől függetlenül? (5–6. fejezet) Érdekes, hogy az Apostolok cselekedetei 15. fejezetében leírt apostoli „zsinat” ugyanebben a témában ugyanezt a „ritmust” követi: először a személyes kijelentés, másodszor a biblikus bizonyítás, harmadszor a gyakorlati következtetés. Az apostolok karizmatikus keresztények voltak, nem fundamentalisták. Utóbbi esetben ugyanis az első kettő fordított sorrendben következne.
A thesszalonikai ébredés
A makedón nagyvárosban, Theszszalonikában Pál a második missziós útján alapított gyülekezetet. A makedóniai szolgálat egy látomás következtében indult el, melyet Pál a Szent Szellem vezetéseként fogadott. Miután Szilásszal és Timotheosszal elhagyták Filippi városát, Amfipoliszon és Apollónián keresztül a Via Egnatián – az Adriától keletre eső tartományok elérésére szolgáló katonai útvonalon – továbbhaladtak Theszszalonika felé, amely mintegy százezres lélekszámával a legnagyobb makedón város akkoriban. A fontos kereskedelmi központot i. e. 325-ben Kaszszander, Nagy Sándor egyik hadvezére alapította, aki később Makedónia királya lett. Feleségéről (aki II. Filipposz lánya, Nagy Sándor féltestvére volt) nevezte el a várost. Jó másfél évszázaddal később Róma legyőzte Makedóniát. A területet a győztes hadvezér, Aemilius Paulus négy adminisztratív körzetre osztotta, s az egyikben Thesszalonikát tették fővárossá. I. e. 146-ban Makedónia szenátori provinciává vált, és Thesszalonika most már az egész tartomány első városa lett. A város baráti kapcsolatokat ápolt Julius Caesarral, majd Octavianusszal és Antoniusszal a polgárháború idején. Hűségéért i. e. 43-ban megkapta a szabad város státusát. I. sz. 15-ben Octavianus – már mint Augustus császár – a szenátori provincia státusa helyett Makedóniát császári provinciává tette (közvetlenül a maga hatalma alá helyezte) az ottani zavargások miatt, ami többek között azzal járt, hogy légiókat állomásoztattak ott. 44-ben Claudius császár kivonta a légiókat, és Makedónia ismét szenátori provincia lett.
Mindennek az a jelentősége, hogy Thesszalonika igen szorosan kötődött Rómához. Augustus idejében templomot emeltek itt Julius Caesar tiszteletére, Pál korában pedig Róma istennőjének kultusza folyt a városban. Thesszalonikát a rómaiak nem gyarmatosították, hanem szabad görög város maradt, azaz a polgárai megtarthatták törvényhozási és önkormányzati kiváltságaikat, nem fizettek adót, saját pénzt verhettek, és a határaikon belül nem volt római haderő.
Az itt folytatott szolgálatról maguk a Thesszalonikába írt levelek egészítik ki Lukács beszámolóját. A városba érkezve Pál szokása szerint a zsinagógában prédikált – három szombaton át érvelt az Ószövetségből amellett, hogy Jézus a Messiás. A keresztény hitet elfogadók között voltak zsidók, istenfélő görögök és előkelő nők is. Körülbelül négy hétig tartott ez az időszak, ezután Pál a zsinagógából áthelyezte a szolgálat bázisát egy Jászón nevű helyi előkelőség házába, aki maga is hívő lett. Végül a formálódó közösség túlnyomórészt görögökből állt, akik radikális módon szakítottak a bálványimádással (1Thessz 1:9). (Pogány háttérre utalnak a levél szexuális tisztaságra intő erőteljes mondatai is.) Pál munkáját itt is jelek és csodák kísérték (lásd 1Thessz 1:5). Úgy tűnik, Lukács beszámolója vázlatos; valójában Pál egy ideig még folytathatta a városban a gyülekezetalapító munkát, hiszen a Filippiekhez írt levélben méltányolja, hogy rendszeresen küldtek neki adományt Theszszalonikába (amellett az apostoli szolgálat végzése közben kétkezi munkából biztosította a megélhetését, lásd 1Thessz 2:9; 2Thessz 3:8). Pál egy hónaposnál hosszabb makedóniai szolgálatára mutat az is, hogy a fiatal helybeli keresztények már akkor maguk is buzgón hirdetni kezdték az örömhírt egész Makedóniában, Akhájában és azon túl is (sőt, a hitüknek híre kelt), amikor Pál még Thesszalonikában tartózkodott.
Az apostol közvetlen, személyes szolgálatának végül a nem hívő zsidók által kirobbantott háborúság vetett véget a városban. Fő vádpontjuk, miszerint Pálék a „császár parancsai ellen cselekszenek, és mást tartanak királynak, Jézust”, hasonló helyzetbe hozta a városi elöljárókat, mint a Jézus elleni vád Pilátust (lásd Jn 19:12). Ebben a politikailag érzékeny helyzetben a zavargások keltette fokozott veszélyre való tekintettel Pál távozott a városból.
A levelek születése
A mintegy nyolcvan kilométerre délnyugatra fekvő Beroiában folytatta az evangélium hirdetését, ahol a zsidók „nemeslelkűbbek” voltak, mint Thesszalonikában. Itt is ugyanaz a három csoport reagált pozitívan az üzenetre, ám ezúttal a zsidók közül is sokan megtértek. Hamarosan azonban a thesszalonikai bajkeverők itt is megjelentek, és ugyanúgy, mint korábban, felzúdították a lakosságot Pálék ellen. Ő Szilászt és Timotheoszt Beroiában hátrahagyva azonnal továbbment Athénba. Két munkatársa később itt csatlakozott hozzá, de Timotheoszt Pál és Szilász visszaküldték Thesszalonikába a gyülekezet bátorítására (1Thessz 3:1–2). Szilász maga is Makedóniában maradt egy ideig, míg Pál Athén után egy másik akhájai városban, Korinthoszban szolgált tovább; mindhárman itt találkoztak ismét (Csel 18:1, 5). Timotheosz jó híreket hozott Thesszalonikából (1Thessz 3:6–7); ez adta Pálnak az impulzust, hogy megírja első levelét az ott élő hívőkhöz, hiszen – bár többször megpróbálta – személyesen nem mehetett vissza szolgálni. Ez a levél tehát – a legkorábbi apostoli levelek egyikeként – Korinthoszban kelt, körülbelül 51-ben, Pál másfél éves ittléte elején. Szerzői Pál és két munkatársa – az Apostolok cselekedetei és az apostoli levelek összevetéséből kiderül ugyanis, hogy Szilvánosz nem más, mint Szilász, aki a hatékonyabb munka érdekében latin eredetű nevet is használt. A szerzők közül azonban Pál szerepe a legfontosabb, aki néhány esetben (2:18, 3:5 és 5:27) egyes szám első személyben fogalmaz.
A levél hangneme igen szívélyes, Pál kifejezi elégedettségét a thesszalonikai gyülekezet fejlődésével kapcsolatban. Az apostol írói indítékai többrétűek voltak. Mindenekelőtt megdicsérte a makedón hívőket hitük és elkötelezettségük miatt, melyet széles körben példaértékűnek tartottak. Bátorítani akarta őket, hogy erősen álljanak meg az üldöztetés közepette is. Tudatja velük, hogy nagyon aggódott miattuk, de a jó hírek örömmel töltötték el. Nem rajta múlt, hogy nem mehetett vissza hozzájuk. Éjjel-nappal imádkozik azért, hogy ez megtörténjék, és személyesen is építhesse őket.
Pál fontosnak tartotta, hogy a makedónokat a bibliai erkölcsi normák megtartására intse, különösen a nemek közötti és a testvéri kapcsolatok területén. Ugyancsak kiemeli a szellemi ajándékok és vezetők megbecsülését és a munka fontosságát.
Abból, ahogyan az apostol bevezeti az egyes témákat, többen úgy vélik, hogy a makedón keresztények levelet is küldhettek Timotheosszal Athénbe, és a kérdéseikre Pál is írásban válaszolt – így például: „A testvéri szeretetről nem szükséges írnom nektek” (4:9); „Azt akarom, testvéreim, hogy tudjatok azokról, akik elaludtak” (4:13); „Az időkről és a kijelölt időszakokról nem szükséges, hogy írjak nektek, testvéreim” (5:1).
A végidők levelei
Mint az első fejezettől kiderül, Pál már a thesszalonikai szolgálat legkorábbi fázisában is sokat tanított az Úr visszajöveteléről. Ez biztosan összefüggésben állt azzal az üldöztetéssel, amelynek légkörében a közösség formálódott, hiszen Isten jövőre vonatkozó tervének ismerete a legviharosabb körülmények, nyomások és szorongattatások közepette is szilárd reménységgel és éberséggel vértezi fel a keresztényeket, tudatukban megerősíti és elevenné teszi az Úr visszajövetelének realitását, s óriási vigasztalást nyújt.
A két thesszalonikaiakhoz írt levélben mindvégig ez a téma dominál: úgy tűnik, az apostol – tekintettel az ellenséges közegre – az alaptanítások közül ezt hangsúlyozta különösen erősen. Ezek a levelek tehát rendkívül fontosak az utolsó idők profetikus történéseinek megértéséhez. Az első levélben olvashatunk az elragadtatás részletes programtervéről. Megfigyelhetjük, Pál önmagát is az elragadtatás nemzedékéhez sorolja – ez minden bibliaolvasó generációt arra sürget, hogy a nemzetek apostolának példáját követve szüntelenül készen álljon az eseményre. A levél két helyen is (1:10 és 5:9) tisztáz valami nagyon fontosat: Jézus Krisztus az elragadtatás útján megszabadítja övéit a „nagy nyomorúság” szörnyű éveitől. Pál ezekkel a tanításokkal vigasztalja azokat, akiknek szeretteik – akár az üldöztetés, akár természetes okok miatt – a közelmúltban az Úrhoz költöztek.
A folytatás
Második levelét valószínűleg röviddel az első után írta Pál Thesszalonikába, mialatt még Korinthoszban tartózkodott. Az első levélhez hasonlóan Szilász és Timotheosz társszerzők, de Pál szerepe elsődleges, például a 2:5-ben egyes szám első személyben fogalmaz. Pál közli, hogy a köszöntést saját kezűleg írja – ez volt leveleinek azonosító jegye –, vagyis egyébként tollba mondta üzenetét, miként máskor is. Szilászról mindenesetre tudjuk, hogy később Péter mellett végzett ilyen titkári teendőket (1Pt 5:12).
A második levél szerkezetében és szóhasználatában nagyon hasonló az elsőhöz. Van néhány szó – ilyen például az egyes makedón keresztények semmittevését leíró kifejezés –, amely csak e két levélben fordul elő Pál írásaiban.
Az üldöztetés és szorongattatás ideje nem ért véget a makedón egyház számára, sőt, a levél hangneméből ítélve fokozódott. Pál Isten rettenetes bosszúállását helyezi kilátásba a fiatal gyülekezet szorongatói számára.
A helyzetüket most olyan tanítók megjelenése is súlyosbította, akik levélhamisításra is vetemedve (lásd 2:2; 3:17) azzal a cseppet sem vigasztaló, elsősorban pedig hamis üzenettel álltak elő, hogy az „Úr napja” – a végidők nagy nyomorúságának speciális ószövetségi elnevezése ez – már elkezdődött. Ebből az következett volna, hogy Pál hiába tanított az elragadtatásról, az már megtörtént, az azzal kapcsolatos várakozásuk csupán illúzió. Az Olajfák hegyén a tanítványok kérdésére reagálva Jézus egy intéssel vezette be a jövőről adott tanítását – „Vigyázzatok, nehogy valaki tévelygésbe vigyen benneteket!” –, és most Pál is ugyanígy tesz, amikor ezt írja: „Senki semmiféle módszerrel ne vezessen félre titeket!” Úgy látszik, valami miatt a Szentírás gyakran kezdi ezzel a végidőkről szóló tanítást. Jézushoz hasonlóan Pál is kitér az Antikrisztusról szóló dánieli kinyilatkoztatásra, kiemelve azt, hogy a bűn embere nem emelkedhet hatalomra, amíg az egyházban munkálkodó Szent Szellem a Földön tartózkodik. Pál Thesszalonikában már tanított erről (lásd 2:5), most pedig írásban is összefoglalta a végidők legfontosabb eseményeit, hogy a jövőben se tanítások, se nevében írt levelek, se semmilyen szellemi befolyás el ne téríthesse őket.
Talán a végidőkkel kapcsolatos tévtanokkal is összefüggésbe hozható, hogy a makedón egyházban némelyek úgy gondolták, nem szükséges dolgozniuk. Pál ezt az első levelében is említett problémát most még nagyobb hangsúllyal kezeli: „Ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe!” A munkához való viszonyulásban saját példáját szabja a hívők elé: bár joga lett volna a thesszalonikai hívők ellátásában részesülni, kemény munkával tartotta fenn magát a szolgálat végzése mellett.
Végül Pál imatámogatást is kért a thesszalonikaiaktól, hogy az evangéliumot Korinthoszban is eredményesen hirdethesse, és megszabaduljon a munka kerékkötőitől.