2013. április

Történelem

A hatalom akarása

Hogyan lett Róma püspökéből pápa?

A kereszténység első századaiban az egyes gyülekezetek között alapvetően egyenlőség érvényesült. Rómát úgy tekintették, mint elsőt az egyenlők között anélkül, hogy konkrét bírói vagy igazgatási hatalmat gyakorolhatott volna egyéb egyházi központok fölött. Amikor például a 2. század végén Viktor római püspök azt követelte, hogy mindenki, tehát a görögkeletiek is a római egyház által kijelölt napon ünnepeljék a húsvétot, a többi egyház ezt önkényes követelésnek minősítve elutasította.

A római gyülekezet kiemelt jelentősége elsősorban fővárosi mivoltából következett, és létszámából, amely sokszorosan felülmúlta más egyházközségek nagyságát.

A 3. század derekán a csaknem egymilliós Rómában a keresztény gyülekezetet több tízezer hívő alkotta. Ebből az időből 154 klerikusról, azaz egyházi szolgálóról szólnak a híradások, akik közül 46 volt a presbiter (pap). Az összejöveteleket nagyobb magánházaknál tartották, ezek voltak az úgynevezett címtemplomok, melyek eredetileg tulajdonosuk nevét viselték, és csak később nevezték át őket szentek tiszteletére.

A konstantini fordulat jelentős változást hozott a római gyülekezet számára. Az egyházi szolgálat hatékonyságából származó tekintély helyett a hangsúly egyre inkább eltolódott a tekintély külsőleges formáinak keresésére. Nagy Konstantin egyházpolitikája jelentősen erősítette ezt a folyamatot. Császári költségen hatalmas méretű, pazarul díszített bazilikákat emeltetett a hívők számára. Rómában elsőként a lateráni bazilika készült el, mely 100 méter hosszú, 55 méter széles volt. Ez lett a pápa főtemploma, későbbi elnevezése szerint „minden templom anyja és feje”. Szintén a császár pénzéből épült Péter apostol feltételezett sírja fölé a vatikáni Szent Péter-bazilika.

Róma püspökei számára egyre fontosabb lett a különböző tiszteletbeli címek, titulusok megszerzése. Tekintélyük emelése céljából a 4. századtól előszeretettel kezdték használni a pápa (atya) címet. Annak ellenére, hogy az evangéliumok rögzítik Jézus határozott tanítását arról, hogy a vérszerinti apán kívül a keresztények senkit ne szólítsanak atyának. Mégis a 4-5. század folyamán szerte a Római Birodalomban számos püspök és egyháztanító neveztette magát pápának. Végül a 6. századra Róma püspökének sikerült elérnie, hogy a birodalomban ő maradt az egyedüli „atya”, azaz ő birtokolhatta kizárólagosan a pápa címet.

A Nagy Konstantin által építtetett vatikáni Szent Péter-bazilika a középkorban

Harc az elsőségért

Róma püspökei egyre határozottabban törekedtek arra, hogy a keresztény gyülekezetek között a maguk számára elismertessék az első helyet, azaz a primátust. A 3. század előtt Róma irányító szerepének még nem is volt kidolgozott elméleti igazolása.

A kétszázas évek közepén I. István pápa Szent Ciprián karthágói püspökkel folytatott vitája során még csak alkalmilag hivatkozott a Jézus által Péternek mondott nevezetes szavakra: „Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat” (Máté evangéliuma 16. fejezet 18. vers). Erre a bibliai szövegrészre csak a későbbi századokban dolgoztak ki Róma teológusai nagyszabású elméleti konstrukciót a pápai primátus igazolására.

I. István és Szent Ciprián említett vitája azt is jól mutatta, hogy a püspökök többsége ekkor még korántsem fogadta el Róma igényét a más gyülekezetek fölötti egyházkormányzati és bírói főhatalomra. A konkrét vita abból adódott, hogy a Decius császárhoz kötődő keresztényüldözést követően I. István megerősített két olyan hispániai püspököt tisztségében, akik ellen az volt a vád, hogy az üldözés idején áldozatot mutattak be pogány isteneknek, s ezzel megtagadták hitüket.

A hispániai püspökök nem fogadták el Istvánnak ezt a döntését, és az afrikai püspökökhöz fordultak. Ciprián azt tanácsolta, hogy ne erősítsék meg tisztségükben a két egykori vezetőt. Szent Ciprián tagadta, hogy Róma püspökének, I. Istvánnak joga lenne doktrinális ellenőrzést gyakorolni az egyetemes egyház fölött. Sőt azt is hangsúlyozta, hogy minden püspöknek csak saját egyházmegyéje fölött van irányítási joga. I. István pápa a leghatározottabban képviselte Róma primátusának álláspontját, s ezért válaszul kiközösítette az afrikaiakat.

A niceai zsinat

A birodalom keresztény gyülekezetei a konstantini fordulat után is csak legfeljebb Róma tiszteleti elsőségét ismerték el. A Niceában 325-ben tartott első egyetemes zsinat 6. kánonja kimondta, hogy a két másik nagy jelentőségű egyházi központ, Alexandria és Antiókia püspökeinek jogai a maguk területén minden tekintetben Róma püspökének jogaival egyenlőek. A zsinat 7. kánonja Jeruzsálemnek biztosított tiszteleti elsőséget.

Róma tiszteleti elsősége a 4. század végén sem volt még teljesen kizárólagos. Jól mutatja ezt Nagy Theodosius császár 380-ban kiadott nevezetes rendelete, amelyben a katolicizmust kötelező államvallássá tette. Ebben két kortárs főpapot nevezett meg a követendő hit képviselőjeként, akik közül csak egyik volt Róma püspöke. Vele egyenrangúan került említésre Alexandria főpapja.

Uralkodni minden áron

Róma vezető szerepének Péter apostollal történő alátámasztása Damasus pápánál kapott először központi jelentőséget. Meggyőződése szerint egyedül Róma püspöke Péter apostol történelmi utóda. Ezért a római püspökséget „Apostoli Széknek” nevezte. Érdekes módon ebben a felfogásában nem zavarta az sem, hogy a hagyomány szerint Péter apostol az antiókhiai egyház vezetője volt, mielőtt Rómába ment volna. Tehát az antiókhiai püspökök sokkal inkább jogot formálhattak volna a Péter utóda címre. A pápa a Máté evangéliuma 16:19 verséből építette fel indoklását arra vonatkozóan, hogy miért őt illeti meg a bíráskodási főhatalom a Római Birodalom minden egyháza fölött.

Damascus pápa

Az említett igehelyen Jézus Krisztus a következőket mondta Péternek: „És neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen, és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

I. Siricius pápa

Damasus szerint ez az oldás-kötés hatalma bírói jellegű jogkört is jelent, amelyet ő és Róma püspökei mint Péter hivatali utódai megörököltek az apostoltól. Damasus pápa számára Rómán belül is a hatalomért folytatott harc volt az egyik legfőbb kérdés. A pápai trón megszerzéséért az ellenpárttal vívott ádáz küzdelme sok halálos áldozatot is követelt. A korabeli beszámoló szerint a Sicininus-bazilikában „egyetlen napon százharminchét megölt ember holttestét számolták össze”.

A pápaság külső formákban megnyilvánuló tekintélyét kívánta erősíteni I. Siricius pápa (384–399), amikor a levelezésében átvette a császári leiratok hivatalos kancelláriai stílusát. Ezt követően a pápák is olyan hatóságilag kötelező jellegű határozatokat és döntéseket bocsátottak ki, mint a császárok. A pápai levelekből így lettek dekretálisok (pápai dekrétumok), melyekkel Róma főhatalmát igyekeztek érvényesíteni más egyházi központok felett. Siricius pápánál jelent meg az a szándék, hogy Róma püspökének nemcsak a saját (római) egyházáról kell gondoskodnia, hanem a birodalom valamennyi egyházáról.

I. Ince (402–417) megfogalmazta azt a követelést, hogy a hit, a liturgia és az egyházfegyelem vonatkozásában a Nyugat valamennyi egyházának alá kell vetnie magát Rómának, mivel a római egyházat maga Péter alapította. Az egyházi tanítások terén megkövetelt kizárólagos elsőség hangsúlyozására címei közé fölvette az „Isten egyházának főtanítója” (rector ecclesiae Dei) titulust. A római szertartásrend elfogadtatása érdekében azzal is érvelt, hogy az evangélium kizárólag Rómából jutott el a nyugati tartományokba, és ezért minden latin egyháznak a római liturgiát kell követnie. Az egyházi tanítók véleménye azonban erőteljesen megoszlott ebben a kérdésben, hiszen valószínűleg görög misszionáriusok játszottak meghatározó szerepet Észak-Afrika, továbbá Masszília, a Rhone-völgy és Észak-Itália megtérítésében, sőt Róma evangelizálásában is.

I. Bonifácnál (418–422) a pápának való engedelmesség lényegében üdvösségi kérdéssé vált. Hangsúlyozta, hogy Péter utódai az apostolfejedelem helyébe léptek, és rajtuk keresztül maga Péter cselekszik. Érvelése szerint Péter megbízatása az egész egyházra kiterjed, ezért a pápák jogköre az egész keresztény világra érvényes. Rómának ezt a főhatalmát Istentől származtatta, és kimondta, hogy mindaz, aki megtagadja az egyháznak ezt a hatalmi rendjét, és fellázad a pápa által képviselt Péter apostol ellen, „nem juthat be a mennyország lakói közé”.

Krisztus helytartója és Isten ostora. Leó pápa találkozása Attilával (Solimena fastménye)

I. Nagy Szent Leó pápa (440–461) nemcsak történelmi értelemben tekintette magát Péter apostol utódának, hanem úgy vélte, hogy rajta keresztül Péter apostol szól. Számára ebből következett, hogy a pápa örököse mindannak, amivel Péter apostol rendelkezett. A 451-ben ülésező khalkedoni zsinaton a pápaság maximális tiszteletben részesült. A zsinat résztvevői, miután meghallgatták Leó pápa dogmatikai levelét, úgy nyilatkoztak, hogy „Péter szólt Leó által”. Ez a zsinat is jól mutatta azonban, hogy a püspökök csak a tiszteletbeli elsőségét hajlandók elismerni, az egyházkormányzati felsőbbségét azonban nem.

A híres 28. határozatban (kánon) kimondták, hogy a konstantinápolyi püspökséget ugyanolyan előjogok illetik meg, mint amilyenekkel a római rendelkezik. Ez volt az első alkalom, amikor a keleti egyház elutasította Róma hegemón törekvéseit. Leó azonban Péter apostolra hivatkozva valamennyi püspök felett állónak tekintette magát, és e primátust III. Valentinianus császár edictummal erősítette meg. Leó hirdette először, hogy Róma püspöke Szent Péter helytartója, s mivel e hatalom magától Krisztustól származik, ezért a pápa egyben Krisztus helytartója is (vicarius Christi). Sokat tett a Szent Péter-kultusz kibontakoztatásáért, ennek középpontjában az apostolnak a vatikáni Szent Péter-bazilikában lévő állítólagos sírja állt.

Igény Péter örökségére

A pápák számára azért központi jelentőségű a Péterre történő hivatkozás, mert hatalmi törekvéseiknek ez az egyetlen bibliai színezetű alátámasztása. A probléma már évszázadok óta az, hogy Jézusnak Péter apostolhoz intézett nevezetes szavait, melyek a Máté evangéliuma 16. fejezetében olvashatók, rendkívül nehéz a római pápák főhatalmának bizonyítékaként értelmezni. Ehhez ugyanis olyan feltételezéseknek kellene hitelt adni, melyek valószínűsége több mint kétséges. Erősen kérdéses, hogy az egyház Péterre, illetve feltételezett utódaira, a pápákra épül-e. Egyáltalán nem bizonyítható, hogy Péter apostol Róma püspöke lett volna, ami a péteri hatalom igényléséhez az egyik fő érv. Sőt, ha ő volt Róma első püspöke, akkor miért nem szerepel a neve azok között, akiket Pál apostol a Rómabeliekhez írt levelének befejező részében hosszas felsorolásban üdvözöl a gyülekezet tagjai között? Éppen a püspököt hagyná ki? Hasonlóképpen elfogadhatatlan, hogy Péter apostol tekintélye, szellemi ereje és a ráruházott hatalom automatikusan szállna át mintegy hivatali örökségként Róma püspökeire csak azért, mert az apostol hivatali elődjük lett volna. A kérdések megválaszolása helyett a pápai jogigények fokozott hangsúlyozása folytatódott.

A menny kulcsára: Szent Péter szobra a Vatikánban

A péteri utódlásra hivatkozva I. Leó megfogalmazta a zsinatokkal szemben is a pápa felsőbbségét. Róma püspökei fontos kérdésnek tekintették a császári hatalomhoz való viszony tisztázását is. A 395-től két részre vált Római Birodalom keleti felében Nagy Konstantin óta érvényesült a cezaropapizmus rendszere, amelyben a császár sikeresen rendelte alá magának az egyházat. Nyugaton azonban Róma vezetésével egy erőteljes küzdelem bontakozott ki, amelynek fő célja a császári hatalom alárendelése volt a katolikus egyháznak. E törekvések elvi indoklásának kidolgozásában fontos szerepet játszott Gelasius pápa (492–496), aki a bizánci császárnak a teológiai kérdésekbe történő erőteljes beavatkozása kapcsán fogalmazta meg nevezetes elméletét a „két hatalomról”. Mint Anastasius császárhoz írt levelében írta: „Bizonyosan ketten vannak, császári felség, akik főképpen kormányozzák ezt a világot: a pápák megszentelt tekintélye és a királyi hatalom. Közülük a nagyobb súly a papokra nehezedik, mivel ők magukért az emberek uralkodóiért is az isteni vizsgálaton számot fognak adni…” Ezért elvárta, hogy a császárok minden vallási kérdésben alárendeljék magukat az egyházi főhatalomnak, s így végső soron a pápának.

Erre az elméletre a későbbi századokban is nagy szükségük volt Róma főpapjainak. A Nyugatrómai Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása után a pápaság fokozott védelemre szorult a népvándorlás viharaival szemben. A Keletrómai Birodalomtól nyert segítségnek azonban kemény ára volt. A pápáknak szembe kellett nézniük a bizánci uralkodók cezaropapista politikájával, kíméletlen alávetési törekvéseivel.

A pápai állam ára

Mivel Bizánc egyre kevésbé tudott a népvándorlás viharaival szemben védelmet nyújtani Rómának, ezért a 8. század közepén a pápaságnak új pártfogót kellett szereznie magának. Erre kiváló lehetőséget biztosított a felemelkedő Frank Birodalmon belüli trónharc. A Karoling-családhoz tartozó Kis Pipin nem elégedett meg a birodalom második méltóságát jelentő majordomus tisztséggel, hanem kinyújtotta kezét a Merovingok trónja után. 751-ben sikerrel döntötte meg III. Childerick király uralmát, és önmagát tette királlyá. Megszerzett hatalma azonban teljesen törvénytelennek minősült, ezért égető szüksége volt arra, hogy valamilyen módon törvényesítse azt. Erre a Nyugat vezető egyházi hatalma, a pápaság tűnt a legmegfelelőbbnek. Ráadásul maga Róma is kényszerhelyzetben volt, hiszen sürgős katonai segítségre volt szüksége a longobárdok fokozódó támadásaival szemben. Így rövid idő alatt létrejött a kölcsönös érdekeken alapuló megállapodás, melynek nyomán a pápa törvényesítette Pipin törvénytelen hatalmát, mondván, hogy „helyesebb, ha azt nevezik királynak, aki a hatalom birtokosa, és nem azt, akinek nincs már a kezében királyi hatalom”. A pápa küldöttei által szentelt olajjal királlyá kent Pipin támadást indított a longobárdok ellen, és a 756-ra elfoglalt jelentős területeket Ravenna központtal „Szent Péternek”, azaz a pápáknak adományozta. Ezzel megkezdődött a róma püspökeinek világi uralkodása is. Ez jelentős újításnak számított, amely igencsak erőteljes magyarázatra szorult. Ezért készült el a középkor legnevezetesebb egyházi oklevél-hamisítványa, a konstantini adománylevél (Donatio Constantini). A 8. századi hamisítvány kerettörténete szerint a még pogány Konstantint lepra támadta meg, amelyből megkeresztelkedése során I. Szilveszter pápa gyógyította meg. Ezért Konstantin hálából a pápát császári hatalommal és császári jelvényekkel ruházta fel, átadta számára a Róma, Itália és a nyugati provinciák feletti uralmat, számos területet a birodalom keleti felén, valamint mind a négy keleti patriarchátus feletti főhatalmat.

Hamis tulajdonos. A

A pápai primátus további igazolására a következő században egy egész hamisítványegyüttest készítenek, az úgynevezett pseudo-izidori gyűjteményt. Mindezekre alapozva fogalmazta meg a későbbiekben VII. Gergely a középkori pápaság hatalmi igényeinek nagyszabású összefoglalását, az 1075-ben kibocsátott Dictatus Papae-t. Ebben a dokumentumban a később szentté avatott pápa egyebek közt kinyilvánította, hogy „egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”, „egyedül ő használhat császári jelvényeket”, „jogában áll császárokat letenni”, „egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni”, „az egész világon csak őt illeti meg a pápa cím”. Kimondta, hogy „a római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz”, valamint hogy a „római pápa, ha a kánonoknak megfelelően választották, Szent Péter érdemeire való tekintettel kétségkívül szent lesz”.

Az egyházi főhatalomért folytatott több évszázados kíméletlen küzdelemben a Róma által elért sikerek azonban nem tudták feledtetni, hogy eközben az egyházi szolgálat lényege nagyfokú torzulásokat szenvedett. Élesen megmutatkozott ez a hitelvek és hitgyakorlat súlyos eltávolodásában a bibliai igazságoktól. Erkölcsi téren is mély válságok jellemezték a pápaságot. Látványosan megmutatkozott ez például a 896-ban tartott, úgynevezett hullazsinaton, amikor VII. István pápa az általa engesztelhetetlenül gyűlölt előző pápa, az akkor már több hónapja halott Formosus pápa holttestét kivétette a sírjából, felöltöztette teljes pápai díszbe, és egy pert folytatott le ellene, melyben rábizonyították állítólagos bűneit, majd büntetésből a holttestet megcsonkították. Hasonlóan súlyos erkölcsi eltévelyedést mutatott a kilencszázas évek elején az úgynevezett pornokrácia (pros-tituálturalom) időszaka is, amikor a pápaság irányítását évtizedekre a pápák szeretői, prostituáltak vették át.