Történelem
A cionisták válasza
Mit tehetünk az utolsó órában?
Annak ellenére, hogy a politikai cionizmus atyja, a modern Izrael állam „cégalapítója”, Herzl Tivadar Budapesten született, a cionista mozgalom Magyarországon nem ért el áttörést a 20. század első felében. A magyar kormányok antiszemita politikája és különösen az első zsidóellenes törvény 1938-ban igazolta azt, amit a cionisták folyamatosan hangsúlyoztak: a beolvadás (asszimiláció) nem fogja megoldani az antiszemitizmus kérdését.
Az alábbiakban felvázoljuk azt a vitát, ami az asszimilált és cionista zsidók között fennállt a két világháború között, majd bemutatjuk azt a dokumentumot, melyet a Magyar Cionista Szövetség adott ki 1938-ban, az első zsidóellenes törvényre válaszként, A magyar zsidóság új útja címmel. (Keretes szövegeink ezekbe a programpontokba engednek bepillantást.)
Vizsgáljuk meg először azt a történelmi helyzetet, ami elvezetett ahhoz, hogy a magyar állam a befogadást követően kirekessze állampolgárainak egy részét. A kiegyezést követően beteljesedett az a közel fél évszázados folyamat, amelynek célja a magyarországi zsidóság emancipációja, egyenjogúsítása volt. Már maga a polgári értelemben vett egyenjogúsítás is megosztotta a zsidó közösséget, hiszen az 1868-as kongresszuson vallási értelemben három csoportra szakadt. A neológok teljes mértékben támogatták a beolvadást, míg az ortodox közösség elutasította azt, félve attól, hogy a zsidóság a magyarságban teljesen feloldódik és megszűnik. A két csoport között állt a status quo ante irányzat, amely igyekezett megőrizni a zsidóság arculatát olyannak, amilyen a Jakov Katz által végleges szakadásnak nevezett kongresszus előtt volt. A magyar állam 1895-ben bevettnek ismerte el az izraelita vallás mindegyik irányzatát. Ígéretet tett arra, hogy megvédelmezi és támogatja ezeket.
A zsidó vallási irányzatok közül az ortodoxoknak az identitása vallási alapú volt, míg a neológoké nemzeti. Ez utóbbiak magukat „Mózes-vallású magyarok” néven emlegették. A kettős identitás következtében a magyar zsidókat ambivalencia jellemezte. Ebből sokaknál egyfajta identitásválság, önbírálat, sok esetben öngyűlölet született. A magyar államhoz való hozzáállásukat a következők jellemezték, amik különösen a neológoknál voltak meghatározóak: patriotizmus, hazafiság és hazaszeretet. Venetianer Lajos újpesti neológ rabbi 1896-ban, a millennium évében a következő nyilatkozatot tette: „Sehol a földkerekségen nem élvezték vallásunk hívői a vallásos türelem oly virágait oly mértékben, mint Árpád honában, sehol szabadabban nem imádhatta Istenét Izrael, mint magyar földön.” Ez a hozzáállás a korszakot lezáró krízisben, az első világháborúban azzal járt, hogy a magyarországi zsidóság nagyobb arányban szenvedett veszteségeket a fronton, mint ami az országos aránya volt. Ezt később a Magyar hadviselt zsidók aranyalbuma is megörökítette. A zsidó irányzatok mindegyike túlhangsúlyozta az asszimilációt. Mind a neológok, mind az ortodoxok és a status quo ante irányzatok esetében elmondható, hogy az őket egyenjogúsító és vallásukat befogadó magyar államot idealizálták és feltétel nélkül imádták. Ennek eredményeként a történelmi Magyarország utolsó népszámlálása során a mintegy 935 ezer fős zsidóság 77 százaléka magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ami azt is jelentette, hogy izraelita vallásúnak, de magyar nemzetiségűnek.
A világháborús vereség azonban olyan helyzetet teremtett Magyarországon, amelyben alapvető fordulatot vett az állam viszonyulása a zsidóság felé. Míg korábban a kormányzat elítélte a zsidóellenes propagandát és akciókat (például a tiszaeszlári vérvádat), addig 1920 után az állami antiszemitizmus jellemezte a politikát. A három forradalom évét (1918. november — 1919. november: Károlyi Mihály-féle polgári forradalom; Tanácsköztársaság — bolsevik hatalomátvétel; Horthy-féle ellenforradalom) követően a Kelet-Európában gazdaságilag nagyon sikeres és leginkább nyugatiasodott magyarországi zsidó közösséget idegennek tekintették. Sőt, felelősnek tartották a történelmi Magyarország széthullásáért, amely a trianoni békében állandósult. Egyik oldalról azok a politikusok, akik a zsidó emancipáció hívei voltak (a két háború közötti időszakban ők voltak kevesebben) az asszimiláció folyamatát lezártnak érezték, és a magyarországi zsidóságra mint homogén egészre tekintettek. Ezzel szemben az új politikai kurzus vezetői és meghatározó ideológusai ezt nem így látták. Horthy Miklós, az újonnan megválasztott kormányzó az asszimilált zsidókat elfogadta, véleménye szerint az országnak szüksége volt rájuk. Ellenben az ortodoxoktól viszolygott, idegeneknek tartotta őket. A fajvédők, akiket Gömbös Gyula reprezentált, nem fogadták el a zsidó asszimilációt, és sürgették a kormányzatot, hogy hozzon intézményes megoldást a kérdésben. A korszak első jelentős miniszterelnöke, Teleki Pál már mandátuma kezdetén kimondta, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem valósult meg, érdekei nem azonosak a magyarságéval.
Megállapíthatjuk, hogy a magyar állam 1920 után egyoldalúan felmondta a magyar—zsidó együttélést. Ennek első, hivatalos deklarálása a numerus clausus törvény volt, amely országos arányukhoz kötötte a nemzetiségi hallgatók részvételét a felsőoktatásban. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és a Nemzetgyűlés képviselője módosító indítványának eredményeként a törvény végrehajtási rendelkezésébe bekerült, hogy a törvény végrehajtásakor az izraelitákat nemzetiségnek kell tekinteni. Ez egyben azt is jelentette, hogy a zsidóságot nem vallási, hanem nemzeti kisebbségként határozta meg a jog, először a magyar jogalkotás történetében. A következő másfél évtized során a mindenkori magyar kormányok egyik fő törekvése a revízió mellett a zsidómentes Magyarország megteremtése volt, egyfelől a kivándoroltatás, másfelől a kikeresztelkedés útján. Abban bíztak, hogy egy-két generáció alatt ez megvalósítható. A lassú folyamat az 1930-as évek végére azonban felgyorsíthatónak tűnt a kirekesztő törvénykezés által, amely egyre inkább ellehetetlenítette a magyar zsidóságot. Az 1938-as, úgynevezett első zsidótörvényre született meg a Magyarországi Cionista Szövetség válasza, amely A magyar zsidóság új útja címet viselte.
A fentebb vázolt okok miatt a magyarországi- cionista mozgalom viszonylag gyenge volt a 20. század első három évtizedében. Ha számokra vagyunk kíváncsiak, akkor meg kell állapítani, hogy az 1903-ban Pozsonyban hivatalosan is megalakított cionista szervezet a második világháború kitöréséig sem számlált tíz-húszezer főnél többet, ami a nyolc százezres magyar zsidóságon belül elenyésző. A cionizmus — mint zsidó nacionalizmus — a kezdetektől kritikusan viszonyult a mindenáron asszimilálódni akaró magyar zsidó közgondolkodáshoz. Még az első világháború alatt, a Huszadik Század folyóirat körkérdésére (1916-ban) válaszolva Lukács Leó, a cionista Zsidó Szemle szerkesztője nagyon kritikus véleményt fogalmazott meg az asszimiláció erőltetéséről. Véleménye szerint, ha a magyarság gazdasági és kulturális szempontból meg fog erősödni, és a hegemóniáját a zsidók nélkül is fenn tudja tartani (a Kárpát-medencében), akkor nyíltan a zsidók ellen fordul, és csak akkor fog majd a zsidókérdés a maga brutalitásában megnyilatkozni Magyarországon.
A harmincas években a cionista mozgalom megerősödött, részben annak köszönhetően, hogy Hitler hatalomra jutott Németországban, és Gömbös Gyula személyében egy korábbi fajvédő lett Magyarország miniszterelnöke. Ekkor kavarta fel a kedélyeket Marton Ernő cionista gondolkodó több munkája. Ő radikálisan és nagyon világosan rámutatott a neológ ideológiai konstrukció gyenge pontjaira. Élesen bírálta azokat a sarokpontokat, amelyeken ez a felfogás nyugodott: hibásnak találta a külön magyar zsidó sors hangsúlyozását, hiszen a magyarországi zsidóság az egyetemes zsidóság része, és sorsa annak sorsával azonos. Ebből következett, hogy eltúlzottnak tartotta a keleti és nyugati zsidóság közötti különbségek hangsúlyozását. A neológok által idealizált történelemszemléletet (például a kazárkérdést, azaz hogy a honfoglaló magyarok zsidó vallásúak voltak, mivel a Kazár Birodalom alávetettségében éltek) túlzottan romantikusnak tartotta és emiatt bírálta. Marton szerint ezek a téveszmék járultak hozzá ahhoz, hogy a magyarországi zsidóság önismerete nem reális, és válságba is került a húszas-harmincas években. Egy másik cionista gondolkodó, Buk Miklós három utat vázolt fel a zsidókérdés megoldására: a szocializmus, a liberalizmus és a cionizmus útját. Véleménye szerint a szocializmus sem képes megszüntetni az antiszemitizmus egyik okát, a társadalmi nyomort, a liberalizmus pedig nem képes megvalósítani a teljes asszimilációt, mert erre sosincs elég ideje. Tehát az egyetlen út a cionizmus marad, aminek során a zsidóságnak két módon kell önmagát kirekeszteni: a tényleges kivándorlással, illetve a népi kisebbségként való elismertetés által. Fő feladatokként a zsidó nemzeti otthon megteremtését és a galutban (száműzetésben) élő zsidó nép nemzeti öntudatának felélesztését jelölte meg.
Amikor 1938-ban megszületett Magyarországon az első zsidótörvény, a magyarországi közélet és a zsidóság reakciói különbözőek voltak. 56 magyar értelmiségi, köztük Móricz Zsigmond és Bartók Béla, nyílt levélben tiltakoztak a kirekesztés ellen. A Magyar Cionista Szövetség — amelynek működését a magyar Belügyminisztérium csupán 1927-ben hagyta jóvá — egy programfüzetet adott ki A magyar zsidóság új útja címmel, amelyben radikális változtatást javasolt a magyarországi zsidóságnak. „Mélységes lehangoltság lett úrrá a magyar zsidó közösségben. Most, hogy immár a képviselőház is megszavazta az úgynevezett zsidótörvény-javaslatot, egy világ omlott össze lelkünkben” — kezdi a felhívást, majd kifejti, mit ért új úton: a zsidó társadalom teljes átrendezését javasolta, az értelmiségi pályák felől a kétkezi foglalkozások felé. Támogatta a radikális kivándorlást, mindezt úgy, hogy a megosztott zsidóságot egységes szervezetbe foglalják, amely az átrétegződést és az aliját szervezi. A dokumentum jelentős része azzal foglalkozik, hogy mi történjen a zsidó ifjúsággal. Kiemeli az öntudatos nevelést, a zsidó vallás és kultúra elsajátítását, az identitás felvállalását.
A történelem megmutatta, hogy a cionisták felhívása nem tört át a még mindig befogadást áhító zsidók tömegében. Tudjuk, hogy a holokauszt idején Magyarországon a cionisták álltak az önmentés és az ellenállás első vonalában. Mi lehetett ennek az oka? Mindenképpen az, hogy felvállalták zsidó identitásukat — nem csak a kényszer hatására —, és tisztában voltak azzal, hogy a nem zsidó társadalom többségétől nem várhatnak segítséget, de még együttérzést sem. Úgy gondolták, hogy jobb szembenézni a megpróbáltatásokkal öntudatos zsidóként, mint a többség jóindulatára alapozni — ma már tudjuk: hiába. Záró gondolatként megfogalmazott felhívásuk ma is aktuális, amikor a faji vagy vallási támadások állandósultak a zsidósággal vagy éppen a kereszténységgel szemben: „Akkor, amikor a zsidótörvény indoklásában a magyar zsidóság nagy tömegeit bélyegzi meg, mi, cionisták az évezredes zsidó történelem szemüvegén át nézve olyan társadalmi és gazdasági fejlemények lehetőségeit látjuk, nyugodt megfontolás után, amelyek azt kiáltják velünk felétek: Testvéreink, fogjunk össze, ütött a tizenkettedik óra!!!”
„Azonban le kell szoknunk végre arról, hogy mi adjunk kéretlen tanácsokat arra nézve, mi a bölcs kormányzás, hiszen ez a kifejtettek folytán amúgy is céltalan erőlködés, nem szólva arról, hogy ezt feltolakodásnak veszik ott, ahol már felütötte fejét a zsidókérdés. […] Ne tukmáljuk rá tanácsainkat azokra, akik tőlünk tanácsot nem kérnek, adjunk tanácsot önmagunknak, hiszen erre nemzeti létünk megszűnése óta soha nagyobb szükség nem volt, mint ma. Szinte azt mondhatnánk, hogy erre egyenesen utalva vagyunk a kormány által, amikor a zsidótörvény minden sora azt hangsúlyozza, hogy a magyar keresztény társadalom egyensúlya hatályosan csak a jelenlegi zsidó társadalom hallatlan áldozatai fejében állítható helyre! Ehhez alkalmazkodni kell, akár tetszik nekünk, akár nem. Tehát alkalmazkodjunk, és bármily óriási feladat végrehajtásáról van szó, nem lehet olyan súlyos, hogy vele meg ne birkózhatnánk.”
„A zsidó öntudat nem merülhet ki a döngő mellveregetésekben. Még csak kezdeti stádiuma a zsidó öntudatnak, amikor a zsidó népközösséghez való tartozásunkat világosan valljuk. Ez nincs ellentétben a befogadó haza iránti hűséggel, szeretettel és feltétlen kötelességteljesítéssel, nem jelent nemzeti aspirációkat a befogadó hazával szemben, mert a zsidó népnek csupán az a része válik a zsidó nemzettest alkotóelemévé, amelyik Palesztinában telepszik le, és ott gyökeret ereszt. Palesztinán kívül a zsidó népközösséghez való tartozás jelenti a tradíciók tiszteletét, a zsidó kultúra és sajtó ápolását és fejlesztését, a héber nyelv elsajátítását, a kölcsönös szociális kötelességek nagylelkű teljesítését országhatáron innen és túl, és jelenti végül a szent és okos feladatot: emberben és anyagiakban áldozni a zsidó nemzeti lét gyors újraépítéséért a Biblia ősi földjén, hogy egyenrangúakká válhassunk a föld többi népével.”
„Ma, a zsidó törvénytervezet idején, a zsidó közületek jelentősége megnőtt. Nem elegendő, ha a vallási szükségletek ellátása mellett működése csak kisfokú jótékonykodásban merül ki. Ezek a rendeletek oly nagyszámú zsidó egyénnek anyagi egzisztenciáját rendítik meg, hogy ezen egzisztenciák újra való talpra állítása kizárólag a zsidóság egységes erőfeszítésével lehetséges. Ahhoz, hogy a zsidóság egy ily egységes erőfeszítésre képes legyen, meg kell szűnnie a zsidóság eddigi széttagoltságának. […] Egy ilyen egységes vezetőség iránt megvolna a bizalom zsidó részről is, és meglenne az a tekintélye nem zsidó körök felé, hogy hivatott a zsidóság kérdéseiben tárgyalni és a zsidóságot képviselni.”
„Mikor a zsidóság bizonyos rétegeit elszédítette az emancipáció, amelyben a zsidókérdés végleges megoldását látták, úgy vélték, hogy az asszimiláció érdekében teljesen szakítani kell a zsidó kultúra minden maradványával. A zsidó történeti tudat elhalványítása, a héber nyelv kiküszöbölése, vagy legalábbis templomba szorítása, a zsidó vallás nemzeti elemeinek eltagadása és elhomályosítása, az ősi Cijonnal való szakítása és a jövendő Cijon újjászületési hitének megtagadása az asszimiláns zsidóságnak szinte dogmája lett. […] A zsidó tudást egyszerűen »felekezetiségnek« degradálták. Így nőtt fel egy zsidó nemzedék nálunk, amelynek idegen volt a héber betű, a Szentírást csak a bibliázó Ady-idézetekből ismerte, és a zsidó történelem adatait antiszemita pamfletekből merítette.”
„Át kell állítani egész nevelési rendszerét a zsidóság belső kiélése irányában. A mélységes csalódáson keresztülesett ifjúság lelkét meg kell erősíteni minél több zsidó élettartalommal, hogy örök értéknek lássa és tudja azt, amiért szenved, és kálváriás útja végén ne üres semmi tátongjon eléje. Fel kell vértezni kétségeiben a jövő reményével és hittel, hogy nincs elhagyatva, hanem egy nagy hivatású népnek a gyermeke, kinek tizenhétmillió testvére él szétszórtan a földkerekségen, és egy félmillió immár új nemzeti otthont épít az ősök újjászülető földjén. Ami a diaszporában épül, sokszor homokra építésnek bizonyul, majd itt, majd ott sodorja el a gyűlölet viharja, de minden külső erődítménynél szilárdabb az a belső bástya, amely a zsidó szellem örök gránitjából emelkedik köréje. Át kell formálni az egész zsidó iskolaügyet. Zsidóbbá és gyakorlatibbá kell tenni. […] És középfokú iskolákban minél több nyelvkurzust és minél több gyakorlati szaktanfolyamot kell bevezetni. A vallásoktatásnál ki kell, hogy domborodjék a zsidó vallás speciális helyzete, hogy itt nem dogmákról van szó, hanem elsősorban történeti tudat továbbplántálásáról. Minden zsidó ünnep tele van nemzettörténeti vonatkozásokkal, emlékekkel és emlékeztetésekkel. Amellett minden soviniszta túlzástól Izrael kiválasztottsága is, a Próféták tanítása szerint az egyetemes emberi gondolat szolgálatára szól.”
„Az ifjúságnak tudnia kell, hogy átrétegződésének és új életre való törekvésének belső értelmét az adja meg, ha kapcsolatba kerül a népi újjászületéssel. […] A munka héber neve: avoda, szolgálatot is jelent, s a zsidó fiatalság munkája is akkor jelent csak értéket, ha az szolgálat a zsidó népért, annak új életrendjén belül. Az a hősies munka, amelyet a zsidó fiatalság Erec Izráelben, Palesztinában végez, tiszteletet parancsoló példája lehet az egész zsidó ifjúságnak, és kell is, hogy az legyen.”