Téma
Szeretet legyen minden mindenben
Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.
A szeretetről szóló kijelentést Pál apostol a Korinthosziakhoz írt 1. levelében a karizmák szerepét, használatát taglaló két fejezet, a 12. és 14. fejezet között helyezte el. Az apostol célja az volt, hogy Isten keresésének, szolgálatának, tiszteletének számos igazsága között is megmaradjon a tanítványok figyelmének középpontjában a Krisztus teljességébe vezető (hüperbolé, mindennél magasabb rendű) út.
A létezés lényege
Pál először is az ember kiüresedésével foglalkozik. A kiüresedés alatt azt értjük, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember a bűnbeesés után elveszítette létezésének a lényegét, tartalmát, ezért annak hiányából fakadóan földi pályafutása során a beteljesedésre tett erőfeszítései rendre meghiúsulnak, kudarcot vallanak, vereségbe torkollnak, és emiatt életérzésének egyik fő jellemzője a frusztráltság. Mivel Isten teremtményei vagyunk, aki meghatározott célokra, feladatokra rendelt bennünket, s ennek megfelelően alakította ki az ember személyiségét, nem vagyunk képesek az ürességet önkényesen, általunk választott dolgokkal betölteni, hanem csak azzal, amivel eredetileg rendelkezett a szellemünk, lelkünk, és amire a Teremtő rendelt bennünket. Ádám bukása után az ember számára puszta létezése nem gondjainak a megoldását jelenti, hanem lehetőséget arra, hogy a gazdasági, szociális jóléten túl megtalálja azt a spirituális állapotot és beteljesedést, amelyben nemcsak a fizikai része, hanem lelke, szelleme is birtokolja azokat az örök értékeket, valóságokat, amelyek alapján a Teremtőjének jelenlétével való közösségben élhet.
Az ember alkotórészei közül a szelleme az életadó és élethordozó. Távozásával a testből az élet is elillan az „ismeretlenbe”. Az ürességet pedig az ember szelleme hordozza – még akkor is, ha ez nem tudatosul benne, mert lelke rendelkezik olyan kulturális, vallási javakkal, melyek viszonylagos intellektuális, érzelmi „jóllakottság” és „jólápoltság” érzését keltik benne, és önértékelése számára stabilnak tűnő igazodási alapot biztosít társadalmi viszonyaiban. A frusztráltság azért általános jellemzője az ember láthatatlan részének, mert a kiüresedésből való kitörésre irányuló kísérletei nem képesek sem időszakonként, sem folyamatosan megszüntetni az ürességet bensőjében – a szelleme ugyanis Isten-függő, az Isten természetében és uralmában találja meg a beteljesedést: „Csak Istenben nyugszik meg lelkem.” (Zsolt 62:2) Az ember szelleme Istentől elhagyatott lett a bukás után, de ebben az állapotában is képes kommunikálni a lélekkel. A lelkiismeret működésének ez is fontos területe a tettek vizsgálata mellett. A szellemtől érkező információk, üzenetek észlelését, „vételét” és kiértékelését lelki szinten végzi el az ember úgy, hogy legtöbbször az identitását is meghatározó információ szellemi forrásával nincs tisztában. A kulturális háttér döntő mértékben befolyásolja az emberben azt, hogy szellemének tanúskodását tudatának uralkodó vagy elnyomott, gondozatlan rétegébe építi vagy sorolja be. Az e kérdésekkel való foglalkozás során azonban arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az ember szelleme Istentől elszakadt állapotában számos féligazságot, hazugságot is eljuttat a lélekhez. Ezért – szemben a gnosztikusokkal – a kereszténység soha nem hitt abban, hogy pusztán befelé fordulással (meditációval) bensőnk olyan megismeréséhez juthat a lélek, amely az élethez szükséges, valamint Istennel és a világgal való harmóniát és békét garantálja. Az önmegváltás nem alternatívája a bibliai útnak, a megváltásnak.
A nyelv és a szellem
Pál apostol először is a kommunikáció legfontosabb eszközét, a nyelvet, a szavakat állítja szembe a szeretettel. Ez a szembeállítás nem elméleti, hanem a kialakult helyzetet tükrözi. Különösen a modern, a média által vezérelt társadalmakat uralja a kommunikációba vetett hamis hit. Ez ma már a hamis vallásos hit rangjára emelkedett a gazdasági, politikai, egyházi, kulturális elithez tartozó körökben. Pál apostol kijelentése azt is tartalmazza, hogy a szeretet nélküli beszédnek is meghatározó szerepe van az ember kiüresedésében. Napjainkban pedig az egész világot a szeretet nélküli beszéd uralja. Multik, politikusok, művészek, írók stb., vagyis az emberek elméjét irányító tényezők abból indulnak ki, hogy ma már a multimédia fejlett eszközeinek segítségével, hatékony marketingmunkával, profi kommunikációval mindent el lehet adni, és mindent el lehet fogadtatni az emberekkel. A klasszikus demokratikus kapitalizmus szabad piaca egyre nagyobb ködbe vész. Ma már a manipulált tömegeknek a dolgok, javak iránti vágya és kereslete is marketingmunkának a terméke. Egyre jelentéktelenebb kérdés az áru értéke, minősége, helyette a márkanévért és az ahhoz tartozó dizájnért, fílingért kell többet fizetni. A kormányzásra törekvő pártok és politikusok is egyre inkább áruként kínálják fel programjukat a társadalomnak. Ebből egyrészt a különböző elitek összefonódása, szövetsége származik, mert a média és a multik pénzügyi támogatása nélkül a politikusok nem számíthatnak sikerre; másrészt pedig súlyos morális és politikai feszültségek, sőt krízisek előidézője is ez, mert a kormányzati helyzetben az ígéret programját a tényekhez kell igazítani, a kettő között pedig fokozatosan növekszik a távolság. Egyre több választó becsapottnak érzi magát, és a részben az ő szavazatával hatalomba került politikai erőt a kormányzás tevékenységében már nem tudja támogatni.
A személyes szférában szerintem még kritikusabb a helyzet. A családi kapcsolatokban, embertársi viszonyokban a beszéd inkább az elidegenedésnek, az elutasításnak, a kiközösítésnek, a szellemi-lelki kínzásnak az eszköze, mint a közösségteremtésnek. Számos esetben a nyelv, a szavak nem barátságossá, otthonossá, meghitté teszik a családokat, településeket, országokat, hanem rideggé, idegenné, ellenségessé. A beszéd, a szavak alapvetően szellemi megnyilvánulások, amelyek által megismerhetjük, mi lakozik az ember szívében, mert Jézus azt mondja: „A szív teljességéből szól a száj.” (Mt 12:34) A nyelv a szellem felülete, amire kivetülnek azok a dolgok, amelyekkel a szellem foglalatoskodik, amelyek számára fontosak, vagy amelyek nem. A nyelvben jelenik meg az ember tényleges állapota. Az ember beszédével, szavaival sugározza ki a világból környezetére azt, ami benne van. A kimondott szavak pedig szellemi tartalmuk szerint befolyásolják a beszélők és a hallgatók állapotát, viszonyát, jövőjük alakulását, sőt az anyagi világra is hatással bírnak bizonyos mértékben. Modern társadalmakban terjed az a nézet, amely szerint a kommunikációval, sok hatásos szakmai és személyes beszéddel többet el lehet érni, mint hagyományos munkával. Ezzel szemben az igazság az, hogy a sok beszéd által az emberek több problémát csinálnak maguknak, mint amennyit megoldanak. Mert „a sok beszédben elmaradhatatlan a vétek” elve (Péld 10:19) alapján a kommunikáció problémamegoldó képessége egyre gyengébb lesz, és eddig nem létező, új gondok, sőt bukások, csapások nehezen átlátható szövevényeit képes produkálni. Az öncélú kommunikáció, amelynek mások vagy javak feletti uralom, kontroll kiépítése vagy hírnév- és pénzszerzés, illetve ezek növelése a célja; amely zajlódhat írott vagy élőbeszéd formájában is, szükségszerűen kiüresedéshez, kiégéshez és nem beteljesedéshez vezet; s akkor még nem is szóltunk arról, hogy a leuralást, fosztogatást, manipulálást célzó beszédek milyen károkat idéznek elő azokban, akiket sikerült megtéveszteni, de azokban is, akik visszautasítják, bennük negatív reakciókat generálva.
Kezdetben
Pál apostol korában a retorikának fontos szerepe volt a hellén és latin kultúrkörben. Korinthoszban is nagy tekintély övezte a kommunikációban sikeresebben tevékenykedő közszereplőket. A szónokokkal szembeni alapkövetelmények között szerepelt, hogy üzenetüket választékosan fejezzék ki, ékesen, szépen, helyesen használják a nyelvet, és beszédük által a bölcsesség, logika, intelligencia magas színvonalon nyilvánuljon meg. Az apostol már levelének első fejezetében foglalkozik a hellén retorika és az igehirdetés közötti ellentéttel. A görögök az igehirdetést nem csupán tartalma, hanem szegényebb szókincse, egyszerű mondatai miatt is megvetették és bolondságnak vélték. Nem felelt meg grammatikai, intellektuális elvárásaiknak. A keresztény igehirdetés szempontjai azért nem találkoztak lényeges pontokon a hellén retorika szabályaival, mert az előbbi az üzenet szellemére, erejére helyezte a hangsúlyt, és nem előadásának formájára, színvonalára, intellektuális tartalmára. A kettő közötti különbséget Pál így foglalta össze: „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét… És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédeiben állott, hanem szellemnek és erőnek megmutatásában, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.” (1Kor 2:1,4–5)
A keresztény igehirdetés célja tehát az, hogy általa a hallgatók számára megnyilvánuljon Isten Szelleme és ereje. Az igehirdető Isten beszédét szólja úgy, hogy azzal a természetfölötti erő kapcsolatot létesítsen, együttműködjön. A szavaknak hordozniuk kell a kenetet, mert csak így közvetíthető hitből hitbe, embertől emberhez Istennek Jézus Krisztusban megjelent kegyelme. A keresztény üzeneteknek természetfölötti, szellemi beszédből kell állniuk, mert ez felel meg az Ige és Isten országa természetének. Míg a hellén retorikában az üzenet az előadó nagyságát és befolyásának a növelését szolgálta, addig a keresztény igehirdetésben a hirdető szolgálja az Igét, vagyis az üzenetnek nagyobbnak kell lennie a szónoknál, hogy Isten jelenlétének a befolyása felülhaladja tolmácsolójának személyes hatását a hallgatókra. E cél megvalósulásának érdekében a prédikátoroknak sokkal kisebb a mozgásterük a szavak kiválasztásában, a szókincsből való válogatásban, intellektuális, pszichikai elemek vagy fogások használatában, mint a görög szónokoknak, mert Isten Igéjének írott formájához kell alkalmazkodniuk, hiszen ettől lesz valaki igehirdető, és nem valami mást hirdető.
Pál apostol szerint a szeretet nélküli beszéd döntően akusztikai jelenség, amelynek lehetnek érzelmi, intellektuális vonzatai, vagyis az ember pszichéjére hatással bír, de valóságos dolgot, értéket nem tartalmaz, ezért nem is képes ilyet megosztani a hallgatósággal. Az ember és Isten beszéde között a lényeges különbség abban áll, hogy az ember szavai elválaszthatók azoktól a dolgoktól, amelyekről szólnak. Sőt, a valóság és az emberi beszéd között gyakran szakadék húzódik, nincs tartalmi azonosság köztük, s ennek következtében a szavak a tényekre semmi befolyással nem bírnak, nem tudják azokat megváltoztatni – és ez fordítva is igaz. Az irreális beszéd az embert nemcsak a valóság látásától, megértésétől, a valósággal való közösség létesítésétől fosztja meg, hanem a saját természetét is eltorzítja, lényét mások számára talányos, érthetetlen zárvánnyá teszi.
Isten beszéde azonban a valóság kimondása, közlése, mert kimondott szavaiban benne vannak a dolgok. Az Igében mindig jelen van a szó jelentésének a valósága. A világ azért jött létre a Biblia szerint, mert a Teremtő kimondta az azt létrehozó, alkotó dolgokat. János az evangéliuma elején leszögezte: „Minden Őáltala lett, nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1:3) Jézus beszédeinek szintén a fő jellemzője, hogy kimondott szavai valóságos dolgokat tartalmaznak. Amikor a betegnek azt mondta, „gyógyulj meg!”, azért történt meg a változás, mert kimondott szava tartalmazta azt a gyógyító erőt, egészséget, ami változást eredményezett a szenvedő testében. A „megbocsáttattak a te bűneid”, „kelj fel, és járj!”, „menj ki belőle…!”, „tisztulj meg!”, stb. azért nem emberi beszédek voltak, mert tartalmazták a kimondott dolgokat, a kettő között azonosság állt fenn. Tehát az Ige valóságot közöl, általa meg lehet érteni és változtatni a valóságot, mert az evangélium lényege az, hogy Jézus Krisztus beszéde új dolgokat, új valóságokat mond ki: megbocsátást, gyógyulást, szabadulást, anyagi ellátást, bővelkedést, föltámadást stb. Isten Igéjének a szolgálata azért alapvető fontosságú cél a keresztény beszédszolgálatban, mert a Megváltó által megszerzett javakat, dolgokat csak az Ige által lehet megközelíteni, birtokba venni.
Ádám beszéde teljesen más volt bukása előtt, mint utána. Isten tervében az állt, hogy a Teremtés után Ádám folytassa az Ő művét a Földön. Isten jónak teremtette a világot, de nem tökéletes állapotban adta át az embernek, mert programjában az szerepelt, hogy az ember által legyen tökéletes a Föld. Az Éden elkülönítése a föld többi részeitől ezt az isteni tervet támasztja alá. Az édeni állapot megteremtése az egész föld színén az ádámi faj feladata volt eredetileg. Mert az Éden csak egy konkrét, körülhatárolt területen volt, az azon kívül álló világ művelendő munkaterület volt Ádám előtt, hogy benépesítse a leszármazottaival, és Édenné tegyék a maguk számára. A Föld birtokbavételében, Édenné fejlesztésében, s abban való berendezkedésben nem a munkának, a küzdelemnek szánta Isten a főszerepet, hanem az ember beszédének. Ádám szavai alkotó erővel rendelkeztek. A látható szinten szavai a földi dolgok lényegét tartalmazták, és egyben biztosították Ádám szabadságát és vezető szerepét a Földön. Az állatok elnevezése több volt névadó eseménynél. Egyrészt a nevek egzakt módon tartalmazták az állatok lényegét, így a névadónak a tekintélyét, elsőbbségét voltak hivatottak biztosítani az általa elnevezett teremtmények felett. Ádám az állatok elnevezésével elkezdte kiépíteni a Föld feletti mindenhatóságát, uralmát, és alávetni a látható világot önmagának. Másrészt a teremtett dolgok nevesítésével közölte, megosztotta a világgal Teremtőjének a szeretetét. Az Ádám által kimondott nevek a bűnbeesésig tartalmazták a Teremtőnek azt a szeretetét is, ami az egész világ teremtésének elsődleges oka volt. János apostol Istenről azt jelentette ki, hogy Ő a szeretet. A szeretet természetéből fakadóan igényel valaki mást, egy másikat, akit szeretetéből részesíthet, és aki azt viszonozza. Minden, amit Isten teremtett, szeretetre van rendelve. A mindenségben zajló folyamatoknak, az abban eddig történt és ezután történő isteni beavatkozásoknak végső célja, hogy „Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15:28), vagyis szeretet legyen minden mindenben. A történelmi ítéletek és az utolsó, örök ítélet fő célja is az, hogy a szeretet mindenhatóságával, mindenütt-jelenlévőségével szemben álló erőket, birodalmakat Isten megsemmisítse: „Eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt.” (1Kor 15:24) Reménységünk alapját a fenti kijelentések képezik, amely szerint a Szeretet legyőzi, megsemmisíti a gyűlölet, gyilkosság, pusztítás erőit, hatalmait, rendszereit, és Ő lesz egyeduralkodóvá mindenben és mindenhol. Minden részesül a Teremtő szeretetéből, és minden és mindenki szabad döntése alapján viszonozza Isten szeretetét szeretettel örökké.
Ádám e végcél felé indította el a világot, amikor nevet adott az állatoknak, majd az álmában a testéből kivett oldalbordából alkotott embernek annak feleszmélése után a következőt mondta: „Ez már csontomból való csont és testemből való test, asszonynak neveztessék, mert férfiból vétetett.” (1Móz 2:23) A férfi és a nő fizikai és szellemi egysége a kettőjük közötti szeretetközösség megnyilvánulása, amelyben a férfinak a felesége iránti szeretete tükrözi az Atya szeretetét, amit a feleség viszonoz a férje iránt. A szeretetközösséget és a házastársi egységet Ádám szavai hozták létre, mert azok az Éva iránti elfogadásnak, a vele való teljes azonosulásnak, a szerelemnek a megnyilvánulásai voltak. Ádám kimondott szavaiban jelen volt Éva iránti szerelme, szeretete. Az Isten és ember közötti kommunikációnak szintén a szeretetközösség fenntartása volt a fő célja. Ádám korlátozása a tiltott fáról való étkezést illetően szintén a szeretet általi védelmet szolgálta a már valóságos rosszal, az ördöggel szemben.
A bűnbeesés után megváltozott az ember beszéde is. A szeretet helyét a bűn és a halál foglalta el a szívében. Ennek első jele Káin beszéde volt, miután meggyilkolta vértestvérét, Ábelt. Ádám őszintén bevallotta tettét bukása után Istennek, aki őt az Édenen kívüli világba űzte, hogy ott teljesítse Istentől kapott feladatát, saját erejére, erőfeszítésére hagyatkozva. Elsőszülött fiuk, Káin, azonban már hazudott Istennek, amikor őt Ábel miatt kérdőre fogta: „S monda az Úr Káinnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Káin nagyon is tudta, hol van a testvére, hiszen ő ölte meg. Káin szerette volna elfelejteni gonosz tettét és Ábelt egyaránt. Mintha nem gyilkolta volna meg őt, és mintha Ábel sohasem élt volna. A felejtés a bűnös ember öncsalásának a technikája, hogy borzalmas tette után is ártatlannak tekinthesse önmagát. A felelősségre vonás elől tudatlanságba menekül, azt a látszatot keltve szavaival, hogy az ember semmi felelősséggel nem viseltetik embertársa iránt. A hazug beszéd a Káinban lakozó gonosznak a megnyilvánulása volt. Káin beszéde volt az első – de nem az utolsó –, amely a Sátánnak az emberekkel kapcsolatos tervét kimondta, és a történelemben útjára indította a gonosz beszédet, amelynek végső és teljes szószólója a történelmi korszak végén színpadra lépő „bűn embere”, az Antikrisztus lesz.
Az ember beszédének, szavainak tartalmát szívének állapota határozza meg Jézus tanítása szerint. Az ember szíve rossz, romlott: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az…” (Jer 17:9). Pozitív beszéddel, szavakkal sem képes jót adni, mert a szavak ereje, hatása nem a kifejezések érzelmi, gondolati jelentéséből származik, hanem a forrásukból, az ember szelleméből, amely a beszédben nyilvánul meg leginkább. Jézus a farizeusoknak a következő kérdést tette fel: „Mérges kígyóknak fajzatai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszok vagytok?” (Mt 12:34) A farizeusok a lehetetlennel próbálkoztak. Követőikhez szerettek volna jót szólni, vagyis áldásokat megosztani, holott szívük állapota ellentéte volt a beszédük, szavaik pozitív, nyelvtani jelentéstartalmának. A kérdésre Jézus így adja meg a választ: „Mert a szívnek teljességéből szól a száj. A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” (Mt 12:35) Üres beszéd mögött üres szív áll. Az Isten által áldott szívből pedig jó dolgok származnak. Nincs hatalma senkinek, hogy a szívében pozitív változást tudjon létrehozni, és meg tudja szabadítani azt a „gonosz kincsektől”. Az embernek szív- és természetcserére van szüksége, mert régi természete megromlott a bűn miatt, és elveszítette a szeretetre és a beteljesedésre való képességét. Ez az előfeltétele annak, hogy beszéde több legyen „az örök rendet elhomályosító” zajnál a földön, és betöltse rendeltetését: viszonozza vele Isten szeretetét, és megfizesse embertársainak, amivel tartozik, vagyis hogy szeresse felebarátját, mint önmagát. Jézus Krisztusban megjelent a földön Isten szeretete: az emberek, a világ iránti szeretetét fejezte ki akkor, amikor önmagát engesztelő áldozatul adta, hogy lehetővé tegye az ember számára természetének kicserélését, és az Isten jelenlétébe, országába való belépést. Pál a megváltatlan ádámi fajról a következő megállapítást fogalmazza meg: „Természet szerint haragnak fiai voltunk, mint egyebek is.” (Ef 2:3) Tehát nincs az emberben szeretet természetes származásából fakadóan, sőt belső életének a forrása a bűn következményeképpen a harag és a Teremtőjével szembeni ellenségesség lett. Mert: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Róm 3:12) Az eredendő bűn egyetemessé válása miatt az emberi és az isteni természet között összeférhetetlenség jött létre. Ennek következtében az üresség az emberiség egyetemes problémája lett, mert már a kezdetben elveszítette Isten jelenlétének végéremehetetlen gazdagságát, ami létezésének lényege és rendeltetése.
Ezt a lényeget, rendeltetést pedig az istenképűség tartalma képezte, ugyanis a Teremtő az embert saját képére és hasonlatosságára alkotta. Az ember istenképűsége azt jelenti többek között, hogy a láthatatlan, örökkévaló Istent a látható és időbeli világban kizárólag az ember teszi láthatóvá, felismerhetővé. Pál apostol Ádámot Krisztus tüposzának, másolatának, mintájának nevezi (Róm 5:14), vagyis az ember Krisztus képére (celem) és hasonlatosságára (d’mút) lett teremtve, hogy Isten dicsőségének visszatükrözője legyen a látható, anyagi világban. Az ember tehát azért emelkedik ki a látható világból, mert mintája nem a materiális világban van, hanem a mennyeiben, Isten lakóhelyén, a mindenséget irányító centrumban. Méltósággal, tisztességgel, sőt dicsőséggel a Teremtő ruházta fel először akkor, amikor egyszülöttjéről, Krisztusról, a Messiásról vette a mintáját. Celem: az eredetiről alkotott kép. Az ember a Messiás által, Őbenne és Őérte teremtett személy. A hasonlóság (d’mút, homoiószisz) pedig azt jelenti, hogy az ember az eredetijéhez hasonló. Nem csupán formai, hanem tartalmi hasonlóságot kell a kifejezés alatt érteni. A hasonlóság a Teremtés vonatkozásában nem lényegazonosságot jelent, de az újjáteremtés után a hasonlóság Krisztus és Isten népe között lényegazonosságban is testet ölt: „Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? Ha azokat isteneknek mondá, akikhez az Isten beszéde lőn (és az Írás fel nem bontható), arról mondjátok-é ti, akit az Atya megszentelt, és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!” (Jn 10:34–36) Isten szeretet – mondja János apostol (1Jn 4:8). Tehát az ember és Isten közötti hasonlóság tartalmát addig hordozta az ember önmagában, míg Istennel közösségben élt és járt. A hasonlóság legfőbb ismérve a szeretet volt. Isten az ember létezésének lényegét mindig Önmagánál tartotta, ezért az ember morális, spirituális léte nem szuverén, autonóm, teljes, hanem ő Istennel való együttlétre rendelt teremtmény, aki az Úrral való közösségen belül a fejlődés útján jutott volna el a teljességbe, ami egyben beteljesedését, boldogságát jelentette volna.
Ádám bűnbeesése más utat tett szükségessé: a Messiás inkarnációját, emberré válását, valamint azt, hogy engesztelő áldozata és föltámadása által az emberiséget és a látható világot kibékítse Istennel, váltságdíjat fizessen értük, teljes megváltásban részesítse az ember szellemét, lelkét, testét. Jézus Krisztus lényegét olyan tökéletes emberi és isteni természet egysége alkotja, mely teljes mértékben, túlcsordulóan át van itatva, tele van töltve kiáradó szeretettel. Az Úrból kiáradó szeretet nem csupán a másik elfogadásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy életét, természetét, erejét rendelkezésünkre bocsátotta. Isten Jézus Krisztus életét, természetét kínálja fel az evangélium által az embereknek, akik őt elfogadják, régi természetükre nemet mondanak, az Úr halálával, eltemetkezésével és feltámadásával azonosulnak. Ők Krisztus életéből, természetéből részesednek, és közösségük lesz az Atyával. Az újjászületés azért valósul meg az ember szellemében hit által a vízben való alámerítés során, mert az Isten Igéjének önmagát alávető hívő az Úrból kiáradó szeretettel lép kapcsolatba, amely új szívvel és élettel ajándékozza meg. Pál apostol szerint az újjászületés során Isten szeretetéből valósul meg a hívőben Jézus Krisztus személyének az elfogadása és az Ő megváltása által a Vele való, bibliai alapon történő azonosulás: „De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, amellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!), és együtt föltámasztott, és együtt ültetett a mennyekben Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Ef 2:4–7) Az Úr a teljesség felé vezető útra helyezi vissza kegyelmének megosztása által azokat, akik az ádámi természetet, örökséget eltemették, hátat fordítottak neki, hogy Jézus Krisztus által az örök élet, a teljesség örökösei legyenek. Az újjászületés után az új élet, új természet képes a teljességbe vezető rendkívüli úton haladni és fejlődni, mert a Szentlélek (Szent Szellem) által kitöltetett a szívébe Isten szeretete (Róm 5:5).
Szeressük egymást!
Az ember újjászületett szellemét Jézus Krisztus örök élettel, Szent Szellemmel, a Szent Szellem pedig Isten szeretetével tölti fel. A Szellemmel való beteljesedést Pál apostol többek között azért is szorgalmazza, mert a Szentlélekben való alámerítkezés, annak túlcsorduló jelenléte növeli a hívő képességét arra, hogy kifejlessze természetében a készséget, hajlandóságot a szeretetben való járásra. A két nagy parancsolat betöltésére a megváltás teremti meg a feltételeket a hívőben, a Szent Szellemmel való betöltekezés pedig a képességet. Ha tele van a szíved Szentlélekkel, akkor beszédednek van tartalma, ereje és hatása. A hívő számára a Szentlélek kiáradásával járó haszon túlbecsülhetetlen. Nem véletlenül található a karizmákról és a karizmák használatáról szóló fejezetek között a szeretetről szóló kinyilatkoztatás. Pál nem a szeretetet és a karizmákat állítja egymással szembe, hanem világossá teszi, hogy a Szentlélek kiáradásának és a hívőben való lakozásának a legfőbb haszna az, hogy a Jézus Krisztusban hívő emberek szeretettel beteljesedhetnek, szeretetben járhatnak, utána a szeretet vezeti őket a teljességbe, és a szeretet teszi hasznossá, értékessé, építővé a karizmák megnyilvánulásait is a gyülekezeti életben.
A Szentlélek kiáradása a szeretet mellett szabadsággal is megajándékozza az ember szellemét: „Mert ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság.” (2Kor 3:17) A bűn és a halál erői fogságban tartják az ember szívét. Ha szeretne ebből az állapotból kitörni, akkor sem képes, mert az elnyomást fönntartó szellemi hatalom felülhaladja az ember értelmét, akaratát, cselekvőképességét. A Szent Szellemmel való betöltekezésben nincs a hívő kényszerítő hatalom alatt, mert, szemben a sátánival, az Úr Szelleme visszaadja és tiszteletben tartja az ember döntési szabadságát. Tehát minden hívőnek szabad akarata alapján kell döntenie arról, hogy viszonozza-e Isten szeretetét, akarja-e szeretni felebarátját, mint önmagát. Újjászületése után hívőként választási szabadsággal rendelkezik. Isten Igéje arra szólít fel bennünket, hogy miután megismertük az Urat, válasszuk a szeretetet. Hívőként rendelkezel azzal a kegyelemmel, hogy a szeretetet tedd meg az életed alapjává és gyökerévé: „a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén…” (Ef 3:18a) Pál erre szólít fel minden hívőt, miután Krisztus beköltözött hit által a szívünkbe, és a Szentlélek megerősítette a belső emberünket. Nem mindenki tesz eleget a felszólításnak, ezért a hívők között is a kelleténél több indulatot, haragot, gyűlölködést lehet tapasztalni. A szeretetlen magatartás által a hívők elveszíthetik azokat az áldásokat, amelyeket megtérésükkor kaptak. Újra üressé, semmivé és hiábavalóvá válhat az életük, munkájuk, ha nem ismerik fel, hogy csak egy út vezet az Atyához, ez pedig a krisztusi szeretetben való járás. Minden ember kulturális, politikai hátterét, saját természetét, magatartását átszövi a harag, a gyűlölet, amelyből tisztulásra van szüksége az újjászületés után. Mindenki közvetlenül vagy közvetett módon hordozója, támogatója volt a gyűlölet tradíciójának.
Különösen igaz ez a mi nemzedékünkre, magyarokra, akiknek nem csupán a romlott ádámi örökséggel kell leszámolnunk, hanem tömeggyilkosságok következményeivel és a gyilkosok manipulációjával, befolyásával is, amellyel elérték, hogy elfelejtsük, hány ártatlan ember vérének a kiontásával alapozták meg azt, hogy évtizedeken keresztül uralkodjanak fölöttünk, és lelkiismeretünket elnyomják, megfosszanak bennünket szabadságjogainktól, emberi méltóságunktól, sőt családi vagyonunktól is, és mindennek tetejében még a hatalommal szembeni kiszolgáltatottságunkat kihasználva cinkosaikká is tegyenek bennünket. A harag, a gyűlölet mögött gyakran valóságos sérelem, agresszió áll. Különösen akkor nehéz a sértetteknek, a megalázottaknak fölülemelkedni indulataikon, amikor a felelősöket gonosz tetteik miatt soha nem vonták felelősségre. Sőt, még néven nevezni sem lehet őket éveken át, mert a közgondolkozást irányítók többsége nagyobb megértést tanúsít a tömeggyilkosok iránt, mint amekkora az áldozatok és örököseik iránti részvétük. Az embereknek az igazságosság utáni vágya könnyen átalakulhat gyűlöletté, pusztító erővé, ha a földi igazságszolgáltatás elmarad, és nincs különbségtétel, hanem egyenlőség áll fenn a mártírok, üldözöttek, elnyomottak és gyilkosaik, üldözőik, elnyomóik között. Az igazságtalanság fölszámolásának elmaradása következtében az erkölcsi normákhoz ragaszkodó, lelkiismeretükkel élni akaró emberek lelkét súlyos teher nyomasztja, ráadásul az erkölcsi nihil és cinizmus alapján álló közélet kirekeszti őket soraiból. Trianon, a holokauszt és a rákosi–kádári megtorlás szörnyűségei és következményei minden magyar ember lelkét, érzelmeit, embertársához való viszonyát különböző mértékben befolyásolják, mérgezik, és mára tragikus mélységekig megosztják, kettészakítják a társadalmat. Tapintható a múlt rémségeinek megismétlődésétől való félelem a nemzet jelentős részében. Kevés a remény, hogy a különböző időben lezajlott, más és más jellegű katasztrófák következményeinek szövevényéből az igazságszolgáltatás meg tudná ajándékozni kiengesztelődéssel és megbékéléssel a sértők és sértettek egymással is összekeveredett táborait.
A megbocsátásnak Jézus Krisztus adott megalapozott indokot azzal, hogy az ellenségeiért is meghalt. Sokan Isten ellenségeiként éltünk, amikor teljesen nem létezőnek tekintettük Őt bűneink elkövetésekor. Ennek ellenére elhívott minket magához, hogy a rosszért jót adjon. A Jézus Krisztusból kiáradó szeretet arra szólít fel, hogy bocsáss meg ellenségeidnek, a bosszút pedig és az igazságszolgáltatást hagyd Istenre: „Magatokért bosszút ne álljatok, szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak, mert meg van írva, enyém a bosszúállás, én megfizetek, azt mondja az Úr.” (Róm 12:19) A sértettség számos negatív indulat és azok mögött álló démon előtt nyitja meg az ember lelkét, szívét. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy jogos vagy jogtalan sérelemről van-e szó. A neheztelés, harag, gyűlölet stb. sötét erőknek szolgáltatja ki az ember szívét, s ezen az úton csak lefelé tart a menetirány. Végül olyanná válik – ha nem roszszabbá – az ember, mint a sértője. Az Istenhez való megtérés a megbocsátással lehet teljes, sőt utána is őrizni kell lelkünket, hogy ne fészkelje be magát a keserűség.
„Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Szellem által, egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek.” (1Pt 1:22) Az újjászületés után a lelkünk megtisztítását, megújítását nekünk kell elvégeznünk. Gondolkodásunkban, érzelmi világunkban, szándékainkban lehetnek olyan lelki, szellemi természetű dolgok, melyek akadályozhatják, hogy a szívünkbe kiárasztott szeretet uralma alá kerüljön a lelkünk. A hívőben is nagy csata zajlik a szellem és a psziché között. Az utóbbi győzelme esetén újra a kiüresedés felé sodródik a hívő ember szelleme. A pneumatikus emberben a lélek a Szent Szellem és az újjászületett szellem uralma alatt áll. A szellem és a lélek közötti helyes viszony csak akkor tud létrejönni, ha a lélek az Isten Igéjének, az igazságnak a követésére van szánva. Ebben a helyzetben képes a Szent Szellem uralma alá kerülni, és tud benne olyan tisztulási folyamat lezajlani, amelynek eredményeként a keserűség, harag, gyűlölet helyett a Szellem gyümölcsei, a szeretet, öröm, békesség stb. jelennek meg benne mint lényegét alkotó értékek.
Uram, érints meg!
A Szent Szellemmel való betöltekezés után a kiüresedés ellen a hívőnek folyamatosan küzdenie kell földi pályafutása során. A kenet jelenléte a fölkent embereken is változó mértékű. Különösen a külső énünk, lelkünk, testünk eshet ki újra és újra a Szellem uralma alól, aminek nem feltétlenül engedetlenség az okozója, hanem ez a földi élettel, a természetes világgal, a körülményekkel, társadalmi, emberi érintkezéseinkkel kapcsolatos tapasztalatokkal áll összefüggésben. Az érzékszerveink által a külső világról szerzett tapasztalatokat a lelkünk dolgozza fel. Számos olyan benyomás, érzet, információ érkezik érzékszerveinken keresztül, amely lelkünk figyelmét a külvilág felé fordítja; egy olyan valóság felé, amelyről János azt jegyzi meg, hogy gonoszságban vesztegel (1Jn 5:19). Az érzéki tapasztalatok és a világról szóló információk, érzetek, sérelmek, örömök a lelkünket gyakran elsodorják a szellem uralma alól, jelenlétéből, aminek az a következménye, hogy a kenet elvonul a testünkről, lelkünkről, elveszíthetjük a Szent Szellem bennünk lakozásának ismeretét a tudatunkból, és tisztátalan szellemek, démonok jelenlétébe kerül a külső emberünk atmoszférája. Ez nem jelent démonizálódást, de ezek az emberen kívül álló démonok nyomást gyakorolhatnak a testre, a lélekre a megfelelő természetfeletti védelem hiánya miatt. A nyomások kínzásig fokozódhatnak, fizikai erőtlenség, vándorló fájdalom kísérheti őket. Nagyon nehéz, gyötrelmes, álmatlan éjszakákat képesek előidézni. Erőteljesen csökkentik az ember koncentráló- és teljesítőképességét. Szó szerint ellophatják a napot a démonok úgy, hogy az embereket meddő, semmittevő időtöltésbe taszítják. Sokan azt gondolják, hogy démonok csak akkor képesek tevékenykedni az emberben, ha már bejutottak a „házba”. Jézus arra hívja fel a figyelmünket, hogy a „házunkat” ne tartsuk üresen, mert ez az állapot a hívőkben a démonizálódás számára teremti meg az erkölcsi, szellemi feltételeket (Mt 12:43–45).
A kiüresedés veszélyét a bibliai hit-hősök is ismerték, például Dávid, Sámson, Saul. A 63. zsoltár Júda pusztájában született. Dávid a következő szavakkal fordul Istenhez, hogy a kiüresedéstől megszabaduljon, lelkét pedig az Úr jelenlétével áldja meg: „Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize.” Júda pusztájában Dávid korában is kevés víz volt. Azóta is folyamatos problémája e bibliai területnek a vízhiány. Dávid szavaiból azonban egyértelműen kiderül, hogy a víz az idézett versszakban Isten jelenlétének, életének, Szellemének a jelképe. Mert Dávid lelkének, testének az Úr jelenléte utáni szomjúságáról szól. Sóvárgásáról beszél, vagyis arról van szó, hogy korán reggel Isten embere arra ébred fel, hogy kiüresedést tapasztal magában. Vágyja és kéri Isten megnyilvánulását, a jelenlétével való megelégedést, mert tisztában van azzal, hogy ezt a fizikai világ, a társadalom nem tudja számára megadni – sőt az ellentétét adja. Ezért már kora reggel kéri, hogy Isten kenje fel jelenlétével lelkét és testét is. Júda pusztája szellemi értelemben a világot, környezetünket, a társadalmat jelképezi, azt a helyet, ahol küldetésünket betöltjük, feladatainkat naponta elvégezzük, sok más embertársunkkal együtt. Dávid a beteljesedést, a boldogságot nem munkában, baráti, társadalmi kapcsolatokban kereste, mert ez már akkor sem volt ezekben megtalálható. Ő tisztában volt egyedüliségével, magányával, amiből csak az Úr jelenléte ad kilépést és beteljesedést.
Az elmúlt évtizedekben sokan hangoztatták, hogy az ember társadalmi lény, a társadalom tagja. A társadalmon kívülieket megbélyegezték mint a közösségre veszélyt jelentő egyéneket. Ez az emberszemlélet részben tartalmaz igazságot, de mélységesen szemben is áll a Biblia tanításával az emberről. A Szentírás szerint az ember mint Isten teremtménye koegzisztens lény: Istennel való együttlétében lép ki egyedülvalóságából, magányából, ürességéből, és képes beteljesedni, a teljességből részesedni. A hamis féligazságokat hirdető tanok befolyása miatt nagyon sokan a társadalmi érvényesülésben keresik ezt napjainkban, s ahogy a tömeges példa bizonyítja: eredménytelenül. A társadalomban szerzett siker, hírnév, kiváló teljesítmény, hatalom, gazdagság stb. senkit nem képes a beteljesedéshez vezetni, sőt a magányból, az egyedüliségből kivezetni sem. Amikben a modern emberek többsége keresi boldogságát, önmegvalósítását, azok a Biblia szerint egy alacsonyabb rangú élet, a biosz tartozékai. Ezekre természetesen szüksége van az embernek, hogy a biológiai élet gondjai ne tartsák béklyóban, de Isten Igéje szerint minden embernek – Dáviddal együtt – isteni életre, zoéra van szüksége, mert az ember szelleme, lelke, sőt a teste is csak a látható világban fel nem lelhető isteni élettel képes beteljesedni. A hit emberei erre szomjúhoztak, és azt kérték az Úrtól, hogy Szellemével érintse meg őket, hogy egész személyiségüket elárassza, betöltse, körülvegye Isten természetfeletti ereje, élete, szeretete. Jézus a sátrak ünnepének utolsó napján Jeruzsálemben erre szólította fel azokat, akiket a vallás sem tudott kielégíteni: „Valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak bensejéből. Ezt pedig mondta vala a Szellemről, amelyet vesznek vala az Őbenne hívők.” (Jn 7:37b–39a)
Ez az igeszakasz tartalmazza Isten megoldását az ember szívének ürességére. Az Úr először is magához, a jelenlétébe hívja azt, aki a földi dolgokban, életben nem találta meg létezésének értelmét, tartalmát, és szellemi-lelki szegénységét felismerve az Isten jelenlétére szomjazik. Az evangélium ezt más helyen így fogalmazza meg: „Térjetek meg, és higgyetek!” (Mk 1:15) A megtérés és a hit is az ember válasza Isten hívására. Az igaz Isten az Ő Fiához, Jézus Krisztushoz, a Megváltódhoz hív először téged, hogy fogadd be a szívedbe Őt, tedd az életed Urává, hogy tiéd legyen az élete, a természete, hogy megtaláld, megismerd azt, aki miatt megszülettél, aki eddig is szeretett téged, akiben megtalálod létezésed rendeltetését, értelmét, s akivel együtt élhetsz örökké.
Második lépésként kérd az Úrtól, hogy töltsön be Szent Szellemmel! Ha még nem vetted Isten Szellemét, akkor siess, ne késlekedj, mert az Úr ígérete neked is szól, teljesedj be Szentlélekkel!
Ha már megtapasztaltad a Szentlélek kiáradását, de a szíved mégis kiüresedett, kiszáradt, akkor újra teljesedjél be Isten Lelkével, Szellemével, hogy az élő vizek folyamai folyjanak szívedből, szádból; hogy szavaid ne akusztikai jelenségek legyenek a világban, hanem életet, szellemet közvetítsenek az emberek számára!