Téma
Szakramentumi szakítópróba
Luther és Kálvin neve szinte minden ember számára ismert, az azonban már talán kevésbé, hogy a reformáció két éllovasának útjai milyen okokból váltak ketté. Mielőtt az evangélikus és református tanok és hitvallások közötti különbségek részleteibe belemennénk, fontos megjegyezni, hogy habár figyelemmel kísérték egymás munkásságát, Luther és Kálvin sosem találkozott személyesen. Mikor Luther nagy lendülettel belevetette magát a katolikus egyház megreformálásába, és kitűzte 95 tételét a wittenbergi vár kapujára, a kis János még csak nyolcéves volt.
A francia származású Kálvin Lutherhez hasonlóan szigorú katolikus életet élt. A 16. század 20-as éveiben a német reformáció Párizst is elérte. Kálvin lelkesen olvasta Luther műveit, és a jog mellett elkezdett teológiával is foglalkozni. 1533-ban aztán a reformációhoz való csatlakozása miatt el kellett hagynia Franciaországot. Három évvel később megírta a reformáció tanainak összefoglalását Institutio religionis Christianae (A keresztyén vallás rendszere) címmel. Ebből világossá válik, hogy Luthertől tanult, akit egész életében tisztelt, még ha később néhány dologban nem is értettek egyet. Kálvin Bullinger Henriknek, Zwingli zürichi utódának így ír Lutherről egy 1544-ben kelt levelében: „Megértem, hogy Luther az ő féktelen hevességében mindannyiunknak nekiront. Nem tudom józan ésszel föltételezni, hogy Ön csendben maradna, mert nem lenne helyénvaló, ha az, akit ily csúnyán megtámadtak, nem merne védekezni. Megvallom, hogy Luther rendkívül zseniális ember, különleges kincseket kapott az égtől, csodálatos lelkiereje van, és mind a mai napig folytatja a harcot ama antikrisztus — a pápa — ellen. Gyakran elmondtam már, hogy bár ő engem testet öltött démonnak nevezett, én őt mindamellett Krisztus kiváló szolgájának tartom.”
Szimbólum vagy valóság?
A református és evangélikus egyház külön fejlődése valamivel korábbra vezethető vissza, mint Kálvin színrelépése. 1529-ben Marburg várában Luther Márton több neves teológus jelenlétében Ulrich Zwinglivel ütköztette nézeteit az úrvacsora kérdésében. Nem tudtak megegyezni abban, hogy Krisztus miképpen van jelen a szentség vételekor.
Luther az úrvacsorai kenyérben és borban Krisztus valóságos jelenlétét látta, az elemek „fölött, alatt, bennük”. A zürichi Zwingli ezzel szemben azt vallotta, hogy fizikailag Krisztus nincs jelen az úrvacsorában, hanem a kenyér és a bor csak jel és szimbólum, amely a szentek emlékeztetésére adatott. Luther azzal vádolja Zwinglit, hogy kiüresíti Jézus szavait, melyek így szólnak: „ez az én testem”. Zwingli ellenben azt mondja, Jézus más helyeken is él metaforával, mikor azt mondja, „én vagyok a szőlőtő”, vagy „én vagyok az ajtó”. Ekkor sem gondoljuk ne a szőlőtő vagy az ajtó. Bár a kérdést illetően nem áll szándékomban állást foglalni, Luther védelmére legyen mondva, hogy sem az ajtó esetében nem rendelte el Jézus, hogy időnként menjünk át egy ajtón, hogy meg - emlékezzünk Róla, sem a szőlőtővel kapcsolatban nem adott utasításokat, hogy időnként együnk szőlőt. Így az úrvacsora ezekkel való azonosítása némiképp torz magyarázat.
Az úrvacsorát illető ellentét évszázadokon keresztül elválasztotta a lutheri és a református egyházakat. Még az 1933 és 1945 között zajló „egyházi harc” idején sem járultak közösen úrvacsorához református és lutheránus lelkészek. Csak az 1973-as Leuenbergi Konkordiával sikerült ezt a konfliktust elsimítani. Melanchthon, aki a marburgi vitán szintén jelen volt, méghozzá Luther oldalán, finomította Lu ther kihegyezett reál prezen ciatanát. Úgy fogalmazott, hogy Krisztus jelenléte nem a „kenyérben” (in pane), hanem a „kenyérrel” (cum pane) van jelen. Ezzel a formával sikerült 400 évvel később a két felet közelebb hozni egymáshoz.
A marburgi találkozás idején még csak húszéves Kálvin nem volt ugyan jelen a hitvitán, később azonban így nyilatkozott róla: „Alig kezdtem némileg kikerülni a pápaság kötelékéből, és némi ízelítőt kapni az egészséges tanokból, amikor azt olvastam Luther tollából, hogy Oecolampade és Zwingli semmit sem hagynak a szentségekben, csak a puszta formát és a valóság nélküli jelképet, és bevallom, hogy ez olyan mértékben távolított el [a lutheránusok] könyveitől, hogy ezideig tartózkodtam olvasásuktól. Nos, mielőtt elkezdtem írni, ők együttesen tanácskoztak Marburgban, és ezután kezdeti hevességük némileg csökkent, olyannyira, hogy bár az ég nem derült ki egészen, a legsűrűbb sötétség kezdett egy kissé oszladozni.” A genfi reformátor később valahol a két fél véleménye között foglalt állást. Szerinte a kenyérben és borban Krisztus spirituálisan van jelen.
Úrvacsora a Nagy Káté szerint
Luther Márton gondolatait az úrvacsoráról közvetlenül a Kis és Nagy Kátéból ismerhetjük meg. Ezek olvasásával nem válunk egy vita által kikényszerített kacifántos magyarázat áldozataivá, egyszerű, könnyen érthető gondolatokat találunk. Lu ther szó szerint veszi az Igét, de egyetlen - egy szóval mégis kiegészíti Jézus szavait, ez pedig a „valóságos”. Jézus Krisztus mikor a tanítványaival vacsorázik, semmiféle magyarázatot nem fűz mondandójához, hogy mégis miként és hogyan van jelen a teste és a vére a kenyérben és borban. Egész egyszerűen annyit mond a kenyérről, hogy „vegyétek, egyétek; ez az én testem”, a borról pedig, hogy „igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem.” Luther a Kis és Nagy Kátéjában is úgy fogalmaz, hogy az úrvacsora „Krisztus Urunk valóságos teste és vére kenyérben és borban”. Ez az egy szavas betoldás azonban a későbbiekben sok vitát váltott ki, és különösen egy kívülálló számára nehezen elkülöníthetővé teszi a katolikus transsubstantiatio tanától, habár Luther ettől is elhatárolódott. Ezek után a reformátor azt magyarázza, hogy az Ige nélkül a kenyér és a bor közönséges kenyér és bor maradna, ahogy a vízkeresztségben használt víz is az Ige nélkül közönséges víz maradna. Majd arról is ír, milyen áldások származnak a hívő számára az úrvacsora vételekor, és hogyan kell méltón venni. Mivel azonban ez nem képezte vita tárgyát a reformáció két ága között, ennek részletezésétől eltekintünk.
Úrvacsora a Heidelbergi Kátéban
A Heidelbergi Káté, mely ugyan nem közvetlenül Kálvin írása, de ő maga is jóváhagyta, jóval árnyaltabban taglalja a kenyér és Krisztus teste, valamint a bor és Krisztus vére közötti kapcsolatot, mint Luther a Kis és Nagy Kátéban. Úgy fogalmaz, hogy „ámbár a sákramentumi kifejezésmód szerint a Krisztus testének nevezzük”, a „kenyér és a bor nem válik Krisztus testévé és vérévé”. Az úrvacsorát már-már egyszerű példázat szintjére hozza, mi - kor párhuzamba állítja, hogy amilyen biztosan látja az úrvacsorában részesülő, hogy az Úrnak szolgája a kenyeret számára megtöri, és a poharat neki nyújtja, olyan biztos, hogy a lelkét Krisztus a megtöretett testével és kiontott vérével táplálja az örök életre. A kenyér és a bor Krisztus testének és vérének bizonyos jegyeit hordozza, de nem valóságosan az. Ami a lutheri hitvallástól még eltér, hogy itt nem kap nagy hangsúlyt az, hogy az Ige milyen szerepet játszik a bor és kenyér természetfeletti jelentőséggel való felruházásában. Ellenben szó esik a Szentlélekről, aki által egyre jobban egyesülhet az úrvacsorát vevő Krisztus „drágalátos testével”.
A Heidelbergi Káté magyarázatával teljesen megegyezik az, amit Kálvin a Keresztény vallás rendszere című főművében ír: „Így, mikor a kenyér nekünk a Krisztus jelképéül adatik, menten erre a hasonlatra kell gondolnunk: valamint a kenyér testünknek életét táplálja, fenntartja és megőrzi, így Krisztusnak teste egyedüli eledel a mi lelkünk táplálására és éltetésére.” (4. könyv XVII. fejezet)
Ha tehát Luther esetében azt mondtuk, hogy Jézus szavait a „valóságos” szóval egészítette ki, akkor Kálvin az „olyan, mint” kötőszóval toldotta meg a Messiás mondandóját, mintha azt mondta volna: „Vegyétek, egyétek, ez olyan, mint a testem. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez olyan, mint a vérem.”
Talán elkerülhető lett volna az evangélikus és református irány közötti vita, ha nem mennek bele az Ige magyarázatába, erre azonban feltétlen sort kellett keríteniük, mivel mindenképpen el akartak határolódni a katolikus tanítástól, mely minden egyes mise alkalmával ismételni kívánja Krisztusnak egyébként megismételhetetlen, egyszeri áldozatát. Ennek azonban az lett az eredménye, hogy ők maguk sem tudtak megegyezni.
Vízkeresztség
A protestánsok által általánosan elfogadott másik szakramentum a vízkeresztség. Az ezzel kapcsolatos nézet eltérések közel sem éleződtek ki annyira, mint az úrvacsora esetén. A két teológus okfejtése ez esetben is kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan azt a másik szakramentum magyarázatánál tették. Luther hangsúlyozza, hogy az Ige által a vízkeresztség során használt víz nem közönséges többé, hanem „isteni, mennyei, szent és üdvösséges”. Kálvin ellenben inkább ismét a hasonlat szerepét szánja a víznek, és azt fejtegeti, hogy ahogyan a víz megtisztítja az ember testét, Krisztus vére úgy tisztítja meg az ember lelkét. Részben ebből adódnak a további különbségek, melyek arra a kérdésre válaszolnak, milyen haszna származik az embernek a vízkeresztségből. Luther tételesen felsorolja a Kis Kátéban, hogy bűnbocsánatot, haláltól és az ördögtől való megszabadulást és örök üdvösséget ad az embernek. Kálvin egész máshogy fogalmaz. Szerinte hármas hasznot hoz: megtisztulásnak jelvénye és bizonyítéka, megmutatja a hívőnek Krisztusban való megöldököltetését és új életét, valamint bebizonyítja a hívőnek, hogy Krisztus javaiban részesül. Mindhárom haszon esetén olyan szavakat használ, hogy „bizonyíték”, „megmutat”, „bizonyít”, és egyetlen esetben sem állítja, hogy a víz közvetlen áldásban részesítené a hívőket. Világosan kijelenti, hogy akik azt állítják, bűnbocsánatot is közvetít, azok tévednek.
Az úrvacsorával kapcsolatos kiélezett vitához képest a reformáció két ága közötti többi eltérés szinte eltörpül. Talán meg is tudtak volna egyez - ni ezekben. Mivel azonban különváltak útjaik, más kérdésekben is kevésbé igyekeztek teljes megegyezésre jutni.
Például különböző elképzeléseik voltak az állam és az egyház kapcsolatáról is. Luther jóval több beleszólást engedett a világi hatalomnak az egyház ügyeibe, míg Kálvin éppen fordítva. Az eleve elrendelésről lényegében egyetértettek, azonban Kálvin mélyebben beleásta magát a témába, és igehirdetéseiben is nagyobb hangsúlyt kapott az Isten szuverenitásának való alárendeltség, mint a hitre buzdítás. A Tízparancsolat felosztása sem egyezik meg a két protestáns irányzatban. Míg az evangélikusok a Szent Ágoston-féle katolikus felosztást használják, melyben nem szerepel a képek, szobrok tiszteletét tiltó második parancsolat, a tizediket pedig ketté osztották, addig a reformátusok az eredeti héber felosztást fogadják el. Ebből adódik az istentiszteleti helyeiknek külső megjelenése közötti különbség is. Az evangélikus templomokból nem távolították el a képeket, szobrokat, de a hozzájuk való viszonyulást a katolikusokhoz képest lényegesen megváltoztatták. A református templomokban nem találkozunk ilyesféle ábrázolásokkal.
A lutheránus egyházban a Szentírás szövegét az érvényes hitvallás értelmében lehet és kell magyarázni, míg a reformátusok fenntartják maguknak a jogot, hogy változtassanak mindenkori hitvallásukon annak megfelelően, ahogy egyre több mindent megértenek Isten Igéjéből. Az evangélikus istentiszteleteken hangszeres kísérettel több szólamban énekelt a kórus, míg a református összejöveteleken bár énekeltek, a többszólamú előadásmódot és a hangszerek használatát is tiltották. A szövegek tekintetében pedig csak a zsoltárokat tartották méltónak arra, hogy énekeljék őket.
Fontos megjegyezni, hogy a különválás sem a reformáció indulásakor nem volt cél, sem a reformáción belül a kálvini irány megjelenésekor. Ahogy Luther eredetileg a katolikus egyházat szerette volna megreformálni, úgy Kálvin is a protestáns tanok finomítására és tökéletesítésére törekedett, melyre azonban a lutheránusok elutasítóan reagáltak. Nagyon árulkodó, hogy Kálvin követői nem magukat kezdték kálvinistának nevezni, hanem a lutheránusok illették őket ezzel a jelzővel önmaguktól való megkülönböztetés céljából. A lényegi különbségek talán pont abból adódtak, hogy a lutheri irány eredeti céljának megfelelően kevésbé rúgta fel a katolikus szokásokat, mint a reformáció második generációjaként számon tartott kálvini irány.