Téma
Isten az, aki igazzá tesz
Igaz ember. Azok számára, akik hisznek a Biblia Istenében, életük egyik legfontosabb kifejezése ez, abszolút létkérdés, hiszen a Szentírás szerint csak az igazak juthatnak be az örök üdvösségbe, a többiek része pedig az örök gyötrelem lesz. Így a hívők számára földi életük legfontosabb feladata, minden mást felülmúló célja, legnagyobb tétje: személyes üdvösségük megnyerése és megtartása – és másodsorban embertársaik segítése ugyanebben. Ehhez pedig elsősorban igaz emberré kell válniuk még itt a Földön, majd annak is kell maradniuk. De hogyan lehet megigazulni, és mit jelent igaznak lenni?
Pál apostol így összegzi röviden az Újszövetség válaszát a fenti kérdésre: „Arra a következtetésre jutottunk, hogy az ember hitből válik igazzá, a Törvény cselekedeteitől függetlenül.” (Róm 3,28, készülőben lévő Hit-fordítás) E szavak a megigazulásról a Szentírás talán leginkább középponti kinyilatkoztatását adják, mely a keresztény hit alapját jelenti. Ez a természetes emberi gondolkodásmód számára elsőre talán megdöbbentő állítás azt fejezi ki, hogy az ember nem a saját jó cselekedeteinek következtében válik igazzá Isten előtt, hanem kizárólag a Názáreti Jézus Krisztusba vetett hite által. Ez ellentétesnek tűnik a hétköznapi felfogással, amely hajlamos a kérdést automatikusan úgy megközelíteni, hogy azt tekintsük igaz embernek, aki már igaz és jó cselekedeteket hajt végre; mint ahogy a bűnös ember is azért minősül bűnösnek, mert bűnöket követ el. Tehát – gondoljuk általában – a bűnös akkor válik igazzá, ha elkezd jó cselekedeteket végrehajtani.
Ez a felfogás a természetes, földi ember nézőpontjából fakad: mivel nem látjuk az ember belső, szellemi állapotát, ezért a cselekedetekből következtetünk arra. Isten azonban, mivel jól látja, mi van az emberek szívében, másképp, fordítva gondolkodik. Az Ő Szentírásból megismerhető gondolkodásmódja szerint az ember nem azért lesz bűnös, mert bűnöket követ el, hanem azért követ el bűnöket, mert már bűnös: az ember tetteiben szívének, szellemének belső, rejtett állapota, természete fejeződik ki. Éppígy az igaz ember sem azért válik igazzá, mert igaz cselekedeteket hajt végre, hanem fordítva: akkor képes jó dolgokat tenni, ha már igaz ember. Mivel a cselekedeteink jellegét belső természetünk szellemi állapota határozza meg – ez a forrás, a gyökér, tetteink pedig csak a gyümölcsök –, ezért e szellemi állapotunkat nem tudjuk a cselekedeteinkkel megváltoztatni, ahogyan Münchausen báró sem emelhette volna ki magát saját hajánál fogva a mocsárból a valóságban. Ezért egyetlen bűnös sem képes a saját erejéből igazzá válni Isten előtt: mivel minden tettét belső szellemi állapota határozza meg, nem tud olyat tenni, amivel ezt a szellemi természetét meg tudná változtatni. A bűn elsősorban szellemi, és csak másodsorban, gyümölcseit tekintve erkölcsi realitás; és ugyanígy az igazság is.
Kegyelemből…
A keresztény hit legalapvetőbb erkölcsi kinyilatkoztatása ez a – természetes gondolkodásunk számára eleinte szokatlan – tanítás, amelyet részletesen Pál apostol fejt ki leveleiben. Eszerint Ádám bűnbeesése miatt „minden emberre elhatott a bűn”, azaz mindannyian bűnös természetet örökölve születtünk meg, és természet szerint egyetlen igaz ember sem született a Földön. Az eredendő bűn e befolyása alól csak Isten Fia – a földi apa közreműködése nélkül, Mária kegyelembe fogadott állapotában fogant –, Jézus Krisztus volt az egyetlen kivétel. Az eredendő bűn azt jelenti tehát, hogy fogantatásunktól fogva bűnös természettel rendelkezünk, és ezért követünk el később mindannyian bűnöket – nem pedig az elkövetett vétkeink miatt válunk bűnös természetűekké. A Mózes közreműködésével kinyilatkoztatott erkölcsi törvény elhozta ugyan a jó ismeretét, azonban igazán őszinte és elszánt követőit arra döbbentette rá, hogy minden erejük megfeszítésével sem képesek a törvény megszegése, azaz bűn nélkül élni. Ez pedig arra mutatott rá, hogy a jó ismerete és elfogadása önmagában senkit nem szabadít fel a bűn hatalma alól, amely tehát nálunk hatalmasabb szellemi erőnek bizonyul bensőnkben. Csakhogy bűnös állapotban nem üdvözülhetünk! Így az a kétségbeejtő szituáció áll elő, hogy jóllehet sokan teljes erejükből mindent megtesznek az örök életért, mégis mindenki a kárhozat felé tart (Róm 7. fej).
Pál apostol a Szent Szellem által arra a következtetésre jut, hogy a törvény célja már eredetileg sem a megigazulás elérése volt, hiszen azt nem tette lehetővé, hanem pontosan ez: hogy nyilvánvalóvá tegye az ember természetének gyökereiben élő bűn jelenlétét és hatalmát az emberi élet felett, s ezzel létrehozza az isteni megváltás és a Messiás utáni kiáltó szükséget. Azt az igényt, amely – feladva az önerőből történő megigazulás lehetetlen feladatát – Istenhez fordul segítségért, hogy szabadítsa meg őt bűneiből és annak következményeitől.
Az istenfélő, becsületes, de természetes szinten gondolkodó, vallásos emberek azt mondják: „Ha nekem sikerül jó cselekedetek által igaz emberré válnom, akkor Isten megszabadít a büntetéstől, a vétkeim miatt rám jövő sorscsapásoktól, sikertelenségektől és a kárhozattól.” E gondolkodásmód mögött azonban még megvan az az illúzió, amelyet Pál cáfol: ugyanis sohasem fog sikerülni nekik betölteniük ezt az egyetlen feltételt, a megigazulás feltételét. Meg kell tehát értenünk, hogy már ezt a feltételt sem nekünk, hanem Istennek kell betöltenie helyettünk, mivel mi nem vagyunk rá képesek. Hiszen a természetünkbe van kódolva a bűn, és sokkal erősebb nálunk.
Ez a megváltás kényszerítő erejű messianisztikus igénye, amelyre Isten válasza Jézus Krisztus golgotai keresztáldozata volt, amelynek során az egyetlen bűntelen és ártatlan embernek, aki különleges fogantatása miatt maradhatott a bűntől mentes, magára kellett vennie az emberek minden bűnét és azok minden büntetését, hogy helyettesítő áldozatot mutasson be Isten előtt azokért; majd fel kellett támadnia a halálból, legyőzve ezzel a bűn és halál hatalmát a Földön. Ezért kapta a Józsefnek megjelenő angyaltól a Jézus (Jésua) nevet, amelynek jelentése Szabadítás, Megmentés, „mert ő szabadítja meg majd népét annak bűneiből!” (Mt 1,20–21)
Mindennek még egy nagyon fontos vetülete az, hogy Isten szempontjából az emberek megigazulása és üdvözülése szükségszerűen nem is függhet saját erejüktől, képességeiktől, két okból sem: egyrészt, mert akkor nem Istené lenne ezért minden dicsőség; másrészt pedig, mert akkor nem sikerülhetne mindenkinek, csak a kellőképp ügyes, okos, művelt, képzett, erős akaratú, jó képességű, megfelelően neveltetett embereknek. Mindkettő ellentétes lenne Isten igazságával: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2,8–9) Hogy az üdvösség mindenki számára egyformán elérhetővé váljék, és ne függjön emberi képességektől, tulajdonságoktól, hanem a legbutább, leggyengébb, legképzetlenebb, legbűnösebb ember is elnyerhesse, a részrehajlás nélkül ítélő Isten a mércét a legalacsonyabbra, a 0 pontra állította. Örök életünk kimenetele ugyanis nem függhet értelmi képességeinktől, származásunktól, anyagi lehetőségeinktől, képzettségünktől, neveltetésünktől stb., hiszen ezek többnyire esetlegesen alakulnak ki az ember sorsában. S hogy minden dicsőség az Övé legyen minden üdvözülő üdvösségéért, még azok számára is lezárta a saját teljesítmény alapján történő megigazulás lehetőségét, akik egyébként azt gondolták, hogy ők elég erősek, ügyesek és bölcsek lennének ahhoz, hogy ez nekik sikerüljön – de ha semmi más nem, akkor éppen ez a gondolat, amely mögött valójában óriási kevélység áll, zárta volna ki őket az örök életből.
…hit által
Kegyelemből, hit által. Egy dologra tehát mégis szükség van a kegyelmet kapó ember részéről ahhoz, hogy Isten bűntől megszabadító ereje felszabaduljon az életében: hittel el kell fogadnia Isten kegyelmét, amely Jézus Krisztusban adatott számára. De még ezt a hitet is ajándékba kapja Istentől, hiszen a hitet Isten Igéjének hallgatása hozza létre benne. Persze szabadságában áll elutasítani is azt – mégsem érdeme az sem, ha elfogadja. A mai vallási kultúrában a legtöbben úgy értelmezik a hit fogalmát, hogy az nem más, mint a kereszténység megfelelő hittételeinek, hitvallásának elfogadása. Ez azonban csak egy olyan értelmi, intellektuális tevékenység, amelyet a Szentírás nem tekint valódi hitnek. A megigazulás tehát nem történik meg automatikusan az ember életében csak azért, mert különböző okokból (családi és nemzeti tradíció átvétele, neveltetés, intellektuális megfontolás, kötelező hittételeknek, dogmának való engedelmesség) az értelmében elfogadja és vallani kezdi, hogy Jézus az Isten Fia.
Először is: „szívvel hiszünk az igazságban [megigazulásban]”, mondja Pál (Róm 10,10), azaz a bibliai hit helye nem az értelem, hanem a szív. A szív az ember teljes személyiségének a központja, lényege. A Szentírás tanításában nem a mai szentimentalista felfogásban, érzelemként szerepel, de nem is értelemként, hanem a személyiség olyan forrásaként, gyökereként, amelyből az ember érzelmei, akarata és gondolkodása egyaránt kiindul (erről lásd bővebben Németh Sándor Bibliai antropológia című ideiglenes jegyzetét, Szent Pál Akadémia, 1991. II. félév, 1–14. o.).
Másodszor: a hit bibliai fogalmát a rá vonatkozó eredeti héber szó (emuná) fejezi ki igazán: ráépítkezni az alapra, rátámaszkodni valamire, ami megtart. (Dajkálást is jelent, azaz amikor a kisgyermeket a karunkban tartjuk.) Az emuná egyáltalán nem intellektuális elfogadást fejez ki, hanem a személyiség (elsősorban a szív) aktív kimozdulását előző állapotából, amelynek során súlypontját önmagán kívül helyezve rátámaszkodik valaki (valami) másra, teljes súlyát arra nehezítve, ahogyan a ház súlyát az alap tartja, vagy ahogyan a gyermeket tartja a karjában a dajka. A magyarban a bizalom szó sokkal inkább megfelelő erre, mint a hit (amely alatt nyelvhasználatunkban többnyire olyan információ értelmi elfogadását értjük, amelyről nincs közvetlen, biztos tudásunk). Az Istenbe vetett hit tehát azt jelenti, hogy személyiségünk, gondjaink, földi és örök életünk, sorsunk teljes súlyát áthelyezzük Istenre, ahogyan a ház súlya az alapra, a gyermek súlya az őt tartó karjára nehezedik. Ez egy szellemi, szívbeli – nem intellektuális – aktivitás, nem csak passzív elfogadás vagy várakozás. Lemondunk arról, hogy mi akarjuk önmagunkat megtartani, és teljesen átadjuk ezt a felelősséget, tevékenységet Istennek.
Mint már említettük, a természetes szinten gondolkodó vallásos emberek ezt úgy igyekeznek megtenni, hogy egy bizonyos dologról azt hiszik, annak súlyát nekik kell továbbra is hordozniuk: „Ha bűneimet legyőzöm, akkor minden másban bízhatok Istenben.” A keresztény hit azonban azt mondja: „A bűneimtől való megszabaduláshoz van a leginkább szükségem arra, hogy Isten megtartson, ezektől kell a leginkább neki megszabadítania – és utána minden mást is Tőle kaphatok csak meg.” Így az ilyen ember száz százalékosan Istenre bízza magát, sorsának egész súlyát Őrá helyezi – legfőképpen megigazulását és bűneitől való szabadulását illetően.
A természetes szinten gondolkodó erkölcsös emberek gyakran mélyen felháborodnak ezen: „Hát így aztán könnyű lenne! – mondják. – Persze, Istennel csináltatni mindent! Hol van akkor az ember erkölcsi felelőssége és érdeme, jó cselekedeteinek jutalma?” Ezeknek az embereknek azonban sohasem tört még meg a szívük: még azt hiszik, hogy meg tudják szerezni a megigazulást és az üdvösséget maguktól, jó cselekedeteik következményeként és jutalmaként. Márpedig Dávid azt mondja, hogy Isten nem áldozatot kíván az embertől, hanem megtört szívet, összetört szellemet (Zsolt 51,18–19). Mivel a szív és a szellem az ember személyiségének a középpontja, fundamentuma, a megtört szívű, szellemű ember olyan embert jelent, aki lényének legmélyén veszítette el annak a természetes stabilitásnak az illúzióját, hogy képes lenne saját erejéből megfelelni a szent Istennel való örök együttélés követelményeinek. Salamon felhívja a figyelmet: „A férfi szelleme elviseli a maga erőtlenségét; de a megtört szellemet ki viseli el?” (Péld 18,14) Megdöbbentő ellentét: az Isten előtt kedves állapot egyúttal emberileg elviselhetetlen állapot. Isten figyelme (tekintete) azokra irányul és jelenléte azokkal van (Ézs 57,15–16; 66,2), akik e kiáltó szükség állapotába jutottak, akik megértették, hogy egész valójuk, sorsuk, földi és örök életük teljes súlyát Istenre kell helyezniük, mert nincs más választásuk, nem képesek e nélkül üdvözülni. Ennek az állapotnak – amely az igazság pillanata az ember életében – a létrehozására szolgált a mózesi törvény. Az ilyen emberek a „Szellem koldusai”: ők öröklik Isten országát. Ez az Isten kegyelmébe vetett hit eredeti tartalma.
Azok az „erős”, „erkölcsös emberek”, akik sértve érzik magukat mindettől, a kegyelemből történő megigazulás lehetőségétől; akik nem akarnak ilyen „ingyenélőkként” Istenből élni; akik számára megbotránkoztató, hogy ennyire nem kell tenni érte semmit; hogy ennyire könnyű lenne az üdvösség; hogy ennyire megkaphatja mindenki, még a legnagyobb bűnös is; hogy ennyire nem jutalom és fizetség – ők valójában nem értik az ember Istenhez való alapvető viszonyát: Ő a Teremtő, mi pedig teremtmények vagyunk, totálisan függő lények. Az ő „erős erkölcsiségüket” viszont Isten öncsalásnak és kevélységnek látja, s Ő „a kevélyeket távolról ismeri” csak. Erre mondta Jézus: „Hálát adok neked, Atyám, ég és föld Ura, hogy a bölcsek és okosak elől elrejtetted ezeket, a kisgyermekeknek pedig kijelentetted! Igen, Atyám, mert így láttad jónak!” (Mt 11,25–26) Ábrahám, a hit atyja
Az Újszövetség határozottan hirdeti, hogy a zsidók és egyben a hit atyja, Ábrahám is így, hitből vált igazzá. Ábrahám felesége, Sára, meddő lévén, nem lehetett gyermekük, Isten mégis megígérte nekik a lehetetlent: „És kivitte őt, és mondta: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; és monda neki: Így lesz a te magod. És hitt az Úrnak [heemin: ráépítkezett, ránehezedett az Úrra], és tulajdoníttatott az őneki igazságul.” (1Móz 15, 5–6) Ábrahám tehát nem egy erkölcsi értelemben vett jó cselekedet miatt minősült igaznak Isten szemében, hanem azért, mert egy emberileg természetes szinten lehetetlen helyzetre vonatkozóan bízni tudott Isten csodatevő erejében és ígéretének természetfeletti teljesülésében. Másképp fogalmazva: egy majdan bekövetkező csodába vetett hite miatt vált igazzá. Csodahit nélkül nincs is bibliai megigazulás: a keresztények megigazulása is kizárólag és teljes mértékben Jézus feltámadása csodájának elhivésén múlik. (Ez nemcsak magának a történeti ténynek az elfogadását jelenti, hanem azt, hogy a hívő az egész életét a feltámadás erejére, ígéretének jövőbeli beteljesedésére, Isten mindenhatóságára építi rá.) Csak követik ezt a megigazulást az igaz és jó cselekedetek, amelyek mind ebből a hitből táplálkoznak, és kizárólag ebből tudnak megszületni.
Pál a Rómaiakhoz írt levél 4. fejezetében Ábrahám megigazulása kapcsán kétféle emberről beszél: az egyik dolgozik a megigazulásért, a másik azonban „nem dolgozik, hanem hisz abban [rátámaszkodik, ráépítkezik arra], aki igazzá teszi az istentelent”, azaz a mindenható Istenben, aki képes arra, hogy egy bűnös természettel rendelkező, a jóra képtelen, „istentelen” embert – bennünket – igazzá tegyen. Ehhez ugyanis legalább akkora teremtő csodára van szükség, mint egy meddő asszonynak a foganáshoz. Ez a csoda azonban belül, a szív és a szellem állapotában történik meg azokkal, akik Istenre helyezik megigazulásuk és üdvösségük megvalósításának az ember számára elviselhetetlenül nehéz terhét, azaz bíznak Őbenne, hogy megteszi ezt a csodát az életükben.
Rendkívül fontos azonban, hogy ezt a hitet nem lehet elválasztani Jézus Krisztustól és engesztelő áldozatától. Mivel Isten erkölcsi törvénye továbbra is igazság, ahogy mindig is az volt és maradt, a kegyelem nem törölte el azt. A hitből való megigazulás nem arról szól, hogy a bűn többé nem bűn, hogy Isten egy tollvonással eltörölte saját törvényét, szentségét és igazságosságát, és mindenki azt csinálhat, amit akar. A bűn: valóság. Ezért a megigazulás csak számunkra ingyenes, Istennek ki kellett fizetnie az árát: Fiának az életét és vérét. A hitből való megigazulás kizárólag a Messiás, Jézus vérében lévő engesztelés, váltság hatalmába vetett aktív, élő bizalom által válik realitássá a Szent Szellem ereje által: „…engesztelésül, amely az Ő vérébe vetett hit által működik …” (Róm 3,25)
Mikor válunk igazzá?
Az Újszövetség tanítása szerint az ember azonnal igazzá válik, amikor teljes szívéből Isten mindenható erejére bízza Jézus Krisztus által egész valóját, és segítségül hívja az Ő nevét, hogy megmenekülhessen a bűntől és annak következményeitől. Ezért rendkívül fontos észrevennünk, hogy a Szentírás hangsúlyozottan múlt időben beszél a hívők megigazulásáról, mint ami már megtörtént: „Mivel tehát igazakká lettünk hitből, békességben élünk Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki által a hitben szabad bejárásunk van ahhoz a kegyelemhez, amelybe bejutottunk (…) Miután tehát az Ő vére által most igazakká lettünk, sokkal inkább meg fogunk menekülni a haragtól általa.” (Róm 5,1.9) Pál ezt írja: „miután tehát az Ő vére által most igazakká lettünk”. A Jézus Krisztusban szívükből hívők most már igazakká lettek, a megigazulás pillanata után állnak, immár igaz emberek.
Ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem fognak elkövetni semmi bűnt. Hanem azt, hogy belső szellemi, szívbeli természetük, állapotuk Isten teremtő ereje által valóságosan – nem csak szimbolikus értelemben! – megváltozott. Mivel, mint láttuk, Isten gondolkodása szerint a belső természet határozza meg a cselekedeteket, ezért Ő nem a cselekedeteket változtatja meg először, hanem a szív belső állapotát. Így a megigazulás azonnal megtörténik Isten kegyelméből hit által, amikor valaki így hívja segítségül Jézus Krisztust; majd ebből fakad az, hogy cselekedetei fokozatosan megtisztulnak, bűnei elmaradnak, az addigi bűnös életmódot igaz élet és tettek fogják felváltani éppúgy, ahogyan korábban a bűnös természet miatt egyre szaporodtak és súlyosbodtak a bűnök. A cselekedetek csak gyümölcsei annak a belső megváltozásnak, amelyet Isten az első pillanattól fogva megtesz a szívben. Ezért Istennek nem kell megvárnia az igaz cselekedeteket ahhoz, hogy igazzá nyilváníthassa az ilyen embert, hanem ezt azonnal megteszi, mivel Ő látja a szívet: Jézus Krisztus igazságát tulajdonítja neki a kegyelembe vetett bizalma miatt.
Ezt pedig az igazság fokozatosan megjelenő jó cselekedetein kívül számos más jel is követni fogja. A megigazult embert eltölti az üdvösség bizonyossága miatti öröm, a boldogság, a békesség érzése, és a testvérei, embertársai, valamint legfőképp Isten iránt érzett szeretet.
Jakab, az Igaz
Jakab, Jézus Krisztus féltestvére, a jeruzsálemi gyülekezet pásztora – akit Biblián kívüli korabeli források szerint még a nem keresztény zsidó körökben is az „Igaz” melléknévvel tiszteltek meg kortársai – egy kiegészítést fűz Pál tanításához, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a hitet cselekedeteknek is követniük kell: „Tudniillik ahogy a test halott szellem nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,14–26)
Sok teológus (köztük még Luther is) Jakab tanítását erről úgy értelmezi, hogy ő Pállal ellentétes álláspontot képviselt. Ez azonban félreértésen alapul: Jakab ugyanannak az igazságnak a másik oldalát fejti ki, mivel egyesek úgy csavarták el Pál tanítását, hogy „ha hitből van a megigazulás, akkor nyugodtan cselekedhetek továbbra is bűnöket, és semmi erőfeszítést nem kell tennem ennek ellenében, hiszen Isten már megigazított”. De azok az emberek, akik ezt vallják, nem értenek egy szót sem az egészből, számukra Pál tanítása nem élet, csak üres absztrakció. Ugyanis ha valaki valóságos, őszinte szívbeli hittel (bizalommal) fordul Istenhez Jézus Krisztus által, mert látja, hogy másképp nem képes a bűneitől megszabadulni, és ez igazságul tulajdoníttatik neki, megigazulásának fő következménye az lesz, hogy teljes szívéből felbuzdul Isten Igéjének a megtartására, és minden erejével azon fog igyekezni, hogy immár nem félelemből, hanem Isten iránti hálából, szeretetből és örömmel bűnök nélkül éljen. Pál nem ezt tagadja, hanem azt igyekszik érthetővé tenni a Szentlélek által, hogy Isten kegyelme megelőzte ennek az odaszánásnak a kialakulását, hiszen az Isten parancsai iránti ilyen jellegű felbuzdulásra már csak az igaz, előzetesen igazzá vált ember képes. Itt tehát nem egy elvont teológia értelmetlen szajkózásáról van szó, hogy ne kelljen megtérni, hanem valóságos közösségről Istennel, és ennek megszentelő erejéről. Ezt az elhajlást feddi Jakab, hangsúlyozva, hogy amennyiben a hitből való megigazulás nem mutatkozik meg az igaz cselekedetek gyümölcseiben, akkor az valójában nem is történt meg, vagy pedig időközben elvetélt, és csak elméleti, teológiai szinten létezik az illető számára mint üres fogalom.
A valódi megigazuláskor ugyanis a Mindenható Isten valóságos természetfeletti beavatkozást hajt végre, csodát tesz a Szent Szellem ereje által az Istenben bízó szívében: feltámasztja az eredendő bűn miatt beállt szellemi halál állapotából, újjáteremti a szellemét, és felszabadítja a bűn hatalma alól. Ez az újjászületés Szellemtől – amely nélkül senki sem láthatja meg Isten országát (Jn 3,3–8). Ez nem szimbólum és nem absztrakt, kiüresedett teológia, hanem teljesen valóságos természetfeletti esemény.
Ráadásul a Jakab által említett „hit cselekedetei” egyáltalán nem azonosak a „törvény cselekedeteivel”. Az „Igaz” két példát említ a hit cselekedeteire: a fiát, Izsákot éppen feláldozni készülő Ábrahámot, és az izraeli kémeket elrejtő – honfitársainak folyamatosan hazudozó – kanaánita prostituáltat, Ráhábot. Ugyan mi köze ennek a két tettnek a mózesi törvényhez? Ugyan menynyiben voltak ezek erkölcsi jellegű cselekedetek?
Viták
Bár elméleti szinten a kialakuló középkori katolicizmus is a hitből való megigazulást vallotta – hiszen az ókori egyházatyák egységesen ezen az állásponton voltak, köztük a legnagyobb tekintélyű Augustinus (Szent Ágoston) is –, a gyakorlati hitéletbe többféleképpen és erőteljesen visszacsempésződött a jó cselekedetek igazzá tevő hatásába vetett hamis meggyőződés. Elsősorban a különböző liturgikus cselekményeket (szentségek, ima, böjt, mise, szentek kultusza stb.) ruházták fel ilyen elképzelésekkel. A katolikus teológia igazolni igyekezett ezeket, miközben nem tagadhatta meg doktrinális szinten a hitből való megigazulás apostoli tanát sem. Ebből a keveredésből furcsa kettősség alakult ki, melynek egészen részletes taglalására itt nincs helyünk, lényege azonban az volt, hogy bár a megigazulás kizárólag hitből történik, erre, úgymond, mégis előkészítheti magát az ember liturgikus és jó cselekedetekkel, majd pedig a már megkapott megigazulást további ilyenekkel növelheti, sőt érdemeket szerezhet. Ez a teológia szolgált alapul a különböző fajta búcsúk (cselekedetekkel kiérdemelhető bűnbocsánat) elburjánzó kultuszainak, egészen a pénzért megvásárolható bűnbocsátó cédulákig.
Luther, majd a nyomába lépő többi reformátor felismerték, hogy ez a bonyolult, kiüresedett absztrakciókkal operáló teológiai csűrés-csavarás valójában megtagadja a hitből való megigazulás bibliai tanításának lényegét. Ha Pál szavai igazak, akkor abszolút képtelenség, hogy a természeténél fogva Istennel ellenséges viszonyban lévő ember olyan tetteket vihessen végbe, amelyekkel előkészíti magát a megigazulásra, hiszen ehhez már igaz embernek kellene lennie – hasonlóképp a már megigazult ember sem növelheti a megigazulását, mivel az vagy megvan, vagy nincs meg: ha megvan, akkor pedig teljesen megvan, nincs mit növelni rajta. Ráadásul így nem Istené lenne minden dicsőség, hanem az ember ismét érdemeket szerezhetne megigazulásához.
A hitből való megigazulást helyreállító protestáns tanítást a római katolikus tridenti zsinat a XVI. században átokkal sújtotta. 1999 novemberében azonban a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség közös nyilatkozatot adott ki a megigazulásról, amelyben azt állítják, hogy legalábbis az alapkérdésekben sikerült elsimítaniuk a különbözőséget, így a kölcsönös kiátkozásokat – ebben a kérdésben – eltörölték. Számos (csak Németországban 161) lutheránus teológus azonban tiltakozott a nyilatkozat ellen, de katolikus oldalról is vannak ellenzői. A dokumentum nem oldja fel az átkokat a kálvinista és a többi protestáns egyházra nézve, jóllehet azok nagyjából ugyanazt vallják a megigazulást illetően, mint Luther.
Vádló
Mivel Isten természetfeletti ellensége, a Sátán számára az emberek kegyelemből, hit által történő megigazulása a totális vereséget vetíti előre, erőinek igen nagy részét mozgósítja ennek meghiúsítására. Ezen a ponton ezért olyan küzdelem kezdődik, amelyről a világi és a formálisan vallásos embereknek elképzelésük sincs, csak azok ismerik, akik a hit által megigazultak. Mivel a Sátán Isten kegyelme ellen nem tud a győzelem esélyével támadást intézni, az Úr és a hívők közötti, a megigazulást fenntartó köldökzsinór, a hit (bizalom) elszakítására törekszik: ezért a megigazulást tagadva minden eszközzel igyekszik vád alá helyezni az igazakat. Egyetlen lehetősége ugyanis tönkretételüknek, ha sikerül velük elhitetnie, hogy valójában nem váltak igazakká, mivel így megtörik Istenbe vetett bizalmuk, és elzáródnak a kegyelemtől. Mivel cselekedeteik még nem érik el az abszolút tökéletességet – nem emiatt minősülnek igaznak! –, ezt használja fel fő érvként ellenük, kihasználva a bennük lévő természetes, emberi gondolkodásmódot, amely hajlamos arra, hogy a cselekedetek alapján ítélje meg az embert, figyelmen kívül hagyva benső, Istennel való kapcsolatát.
A Sátánnak ez olyannyira középponti tevékenysége, hogy nevét is erről kapta. A héber szátán szó jelentése: ellenfél, ellenálló, rágalmazó, vádló. A feljelentés, vádirat héberül szitná (a szátán szóból). Az Istentől származó nevek mindig az illető lény legbensőbb természetét, lényegét ragadják meg. A Sátán fellépései a Bibliában mindig a vádlással függenek össze. Neve az Újszövetség görög szövegében: Diabolosz. Ennek jelentése szintén: rágalmazó, vádló, áruló; az, aki a kapcsolatokat szétszakítja.
Jób szenvedéseinek legfőbb oka az volt, hogy Isten igaznak nyilvánította a mennyei lények előtt, és ez kiváltotta a Sátán támadását, melynek során igazságtalanul megrágalmazta Jóbot, azt állítva, hogy csak azért igyekszik Istennek tetszeni, hogy boldogan élhessen, és nehogy valami sorscsapás érje. Isten próbára bocsátja Jóbot, hogy kiderüljön az igazság: a Sátán elpusztíthatja Jób minden vagyonát és valamennyi gyermekét. Mégsem sikerül Jóbot bűnre indítania. Ekkor a Sátán újra megjelenik Isten előtt, és megismétli vádjait, mondván, hogy ha testében is csapást szenvedne Jób, akkor biztosan megtagadná Istent.
Ezután megkezdődik Jób óriási megrendülése és belső küzdelme igazságának megőrzéséért és bebizonyításáért. Felesége Isten ellen, barátai pedig őellene fordulnak – valamennyien a Sátán eszközeivé válva –, azt igyekezve bebizonyítani, hogy bűnös volta miatt érte mindez. Végül azonban Isten kinyilvánítja, hogy Jóbot igaznak tekinti, barátait pedig súlyosan megfeddi. A Sátán hamis vádlónak bizonyult.
Amikor a Babilónból hazatérő zsidók nekifognak a Második Szentély felépítésének, hasonló jelenet játszódik le a természetfeletti és a látható világban egyaránt. Ezúttal a Sátán az építkezés egyik vezetőjét, Jósua főpapot helyezi vád alá, amint azt Zakariás próféta látomásban látja (Zak 3,1–5). A szennyes ruhákba öltözött főpap Isten előtt áll, jobbja felől a Sátán van mellette, és vádolja őt. Ekkor Isten megfeddi a Sátánt, majd Jósuát tiszta ruhákba öltöztetteti angyalaival, és felszabadítja a vád alól.
A kegyelemből, Istentől származó megigazulást csodálatosan szemléltető mennyei jelenettel párhuzamosan a látható világban is hasonló jelenségek játszódtak le. Ugyanebben az időben a környező népek „vádolást [szitná] írtak Júda és Jeruzsálem lakói ellen” a perzsa királyhoz, amint arról Ezsdrás könyve részletesen beszámol (4. fej.). Feljelentő levelükben azzal vádolják a zsidókat, hogy lázadnak a birodalom ellen, és nem fognak adót fizetni, ha felépül a város. A perzsa király leállíttatja a Szentély építését.
Nem sokkal később Zakariás elmondja fenti látomását az építkezés vezetőinek, Jósuának és Zorobábelnek. Ekkor először a rendelkezés ellenére folytatni kezdik a munkát, majd „fellebbeznek” a perzsa királynál, aki tüzetesebben megvizsgálva a dolgot, végül engedélyezi a Szentély felépítését.
Jób és Jósua történetéből egyaránt kiviláglik, hogy az Isten által igaznak nyilvánított emberek elleni sátáni támadás a láthatatlan és a látható szinten egyaránt megnyilvánul. A természetes emberi értelem számára érthetetlen és felfoghatatlan ennek az ok nélkül való gyűlöletnek és vádaskodásnak az oka, Isten Igéjének a bölcsessége azonban megmutatja ezt. Ezért van, hogy minden isteni kezdeményezés, és különösen azok, amelyek a megigazulás megvalósulásával függenek össze, egészen különleges, szinte érthetetlenül durva és aljas ördögi támadásnak vannak kitéve. Erre Jézus is figyelmeztette tanítványait: „Boldogok, akik a megigazulás miatt üldöztetést szenvednek, mert övék az egek királysága! Boldogok vagytok, ha gyaláznak és üldöznek [vád alá helyeznek] titeket, és mindenféle gonosz dolgot hazudoznak rólatok miattam!” (Mt 5,10–12)
A Vádló legyőzése
A Jelenések könyvének jövőről szóló beszámolója szerint a keresztény hit egyik vagy talán legfőbb célja a Vádlónak – és szüntelenül zajló vádaskodásának – legyőzése: „És levettetett a nagy tengeri kígyó, az ősi kígyó, akit Vádlónak [Diabolosz] és Sátánnak neveznek, az egész lakott világ eltévelyítője, levettetett a Földre angyalaival együtt. Ekkor egy erős hangot hallottam az égben: Most valósult meg a mi Istenünk szabadítása, ereje és királysága és Krisztusának hatalma, mert a mi testvéreink vádlója, aki éjjel-nappal vádolta őket a mi Istenünk előtt, levettetett! És ők legyőzték azt a Bárány vére és tanúságtételük szavai által, és nem kímélték az életüket mindhalálig [nem szerették a lelküket egészen a halálig]!” (12,9–11)
E rész tanúsága szerint a Sátán a természetfölötti, láthatatlan világban folyamatosan, szünet nélkül vádolja Isten és angyalai előtt az élő hittel rendelkező, s ezáltal igazzá lett keresztényeket. Jób és Jósua példájából és Jézus fentebb idézett szavaiból egyaránt kitűnik, hogy ez a látható, természetes világban is megjelenik a keresztények elleni rágalmak, előítéletek, hazugságok, vádak szinte érthetetlen mennyiségű és erejű kiáradásának formájában. Isten szabadítása, ereje, királysága és Krisztus hatalma pedig akkor valósul meg a földi dimenzióban is, amikor a hívők – nem Isten! – legyőzik ezt a szellemi erőt és a mögötte álló természetfeletti lényt. Győzelmüket három szellemi „fegyver” segítségével fogják elérni: a Bárány vére, tanúságtételük szavai és az önmegtagadás által.
A Bárány vére
A hívők győzelmének legfőbb biztosítéka a megigazulás és a bűnbocsánat ára, amelyet Isten fizetett ki, s amely által számunkra ingyen kegyelemből elérhetővé vált az üdvösség. Mint fentebb idéztük, Pál hangsúlyozza, hogy az engesztelés kizárólag a Jézus Krisztus vérébe vetett hit által működik. Mivel ez a váltságdíj, a Sátán tehetetlenné válik a keresztényekkel szemben, amikor azok bemutatják neki, hivatkoznak előtte és Isten előtt Jézus kiömlött vérére, ahogyan Egyiptomban is azok menekültek meg az országban pusztító gonosz angyaltól, akik ajtófélfáikat a páskabárány vérével kenték be. A vér emlékezteti a Sátánt is, Istent is és magukat a hívőket is arra, hogy a hangsúly nem az – esetleg még valós hiányosságokat tartalmazó – cselekedeteiken van, hanem Isten engesztelő áldozatán: „Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11) Jézus vérében pedig – az állatáldozatokétól eltérően – az örök és bűntelen, isteni élet ereje van, amely nagyobb a bűn és a halál, a büntetés és kárhoztatás erejénél.
A tanúságtétel szavai
A Vádló legyőzésének másik fegyvere, hogy a hívők megvallják Jézus Krisztusba mint Megváltóba, Messiásba vetett hitüket, s ezzel együtt a megigazulásba vetett hitüket is. „Ha a száddal megvallod az Urat, Jézus Krisztust, szívedben pedig hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halottak közül, meg fogsz menekülni [üdvözülni fogsz]. Mert a szívünkkel hiszünk [bízunk] az megigazulásban, szájunkkal pedig vallást teszünk róla, hogy megmeneküljünk [üdvözüljünk].” (Róm 10,9–10) A megvallás (görögül ex-omo-logeó, azaz „ki-ugyanazt-mondom”) lényege, hogy a hívőnek Isten Igéjével összhangban kell beszélnie, ugyanazt kell mondania – önmagáról is –, amit Isten mond. Ez a megigazulás vonatkozásában azt jelenti, hogy sohasem szabad megtagadnia immár igaz voltát, hiszen ez a Sátán fő célja. Jób példát mutatott ebben is: „Mindaddig, amíg az én lelkem énbennem van, és az Istennek lehelete [Szelleme] van az én orromban, az én ajkaim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot! Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Amíg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom. Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és aki ellenem támad, mint az álnok.” (Jób 27,3–7) Ézsaiás által pedig ezt az ígéretet adja Isten a hit által megigazultaknak: „Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelít hozzád. És ha összegyűlvén összegyűlnek, ez nem éntőlem lesz! Aki ellened öszszegyűl, elesik általad… Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés, és minden nyelvet, amely ellened perbe száll, kárhoztatsz: ez az Úr szolgáinak öröksége, és az ő igazságuk, mely tőlem van, így szól az Úr.” (Ézs 54,14–17) Az „igazságuk, mely tőlem van” kifejezés egyértelműen jelzi, hogy nem a saját cselekedetekből való megigazulásról van szó. Isten Igéje minden emberi – ördögi – vád alól radikálisan felszabadítja a hitből megigazultakat.
Ahhoz, hogy valaki helyes megvallást tegyen, ismernie kell az Igét, hogy valóban Istennel összhangban beszéljen. A helyes megvallás pedig nélkülözhetetlen a hit megőrzéséhez és a győzelemhez. Ezért döntő, hogy a Sátán ne legyen képes a hívő értelmét visszataszítani a természetes, pszichikai, emberi szintű felfogás szintjére a megigazulást illetően, hogy a figyelme Jézus vére és az Istentől neki tulajdonított igazságtól elszakadva csak a saját – még sok tekintetben talán tökéletlen – cselekedeteire irányuljon, hiszen a Vádló szavai ezen a szinten igazságnak tűnhetnek. Tudnunk kell, és eszerint kell viselkednünk és cselekednünk, hogy a Szentírás szerint: „miután tehát az Ő vére által most igazakká lettünk”. Már igazakká lettünk – múlt időben –, most a megigazulás pillanata után állunk már, immár igaz emberek vagyunk. Ennyi múlik néhány igeragon. Hóseás próféta szerint Isten népe elpusztulhat, sőt elkárhozhat, ha „tudomány nélkül való”. Elengedhetetlenül szükségünk van a Szentírás tudományára – ez pedig nem absztrakt teológia, hanem realitás! –, hogy megmeneküljünk.
Nem szerették a lelküket
A harmadik nélkülözhetetlen fegyver a Vádló legyőzésében az önmegtagadás. Mivel énünk, lelkünk, érzelmeink, értelmünk, akaratunk e természetes, látható valósághoz is erőteljesen kötődik, a Sátán rendkívül erős lelki nyomás alá tudja helyezni a hívőket e harcaik során. A vádlás, kárhoztatás érzései, amelyek sokszor emberek – „Jób felesége és barátai” – által szabadulnak rá az érzelmekre; vagy az értelemben a biblikus tudomány hiánya miatt lévő erőtlenség, amely hajlamos viszszaesni a hétköznapi gondolkodás szintjére, és kitagadni önmagát a hitből – mindezek nehéz próbákat jelenthetnek. „A lelki [pszükhikosz] ember azonban nem fogadja be az Isten Szellemétől [pneuma] származó dolgokat, azok ugyanis esztelenségnek [őrültségnek, ostobaságnak, bolondságnak] tűnnek számára, s nem képes felfogni, mert csak szellemi [pneumatikosz] módon lehet azokat megítélni. Ám a szellemi [pneumatikosz] ember mindent megítél, őt magát azonban senki sem ítéli meg.” (1Kor 2,14–15) Mivel a megigazulás tanítása egy szellemi (pneumatikus) tanítás, ha valaki visszaesik a lelki (pszichikai) ember szintjére, elhomályosul előtte, miként lehetséges, hogy cselekedetek nélkül, pusztán Jézus Krisztus feltámadásának csodájába vetett hite miatt Isten igazzá tette. A pszichikai szinten élő emberek valamiféle csalást látnak ebben – s ha nem a Jézus vérébe vetett hit biztosítaná a valóságát, az is lenne! Így az ilyen emberek, legyenek bár világiak vagy vallásosak, csalónak – „Jákóbnak” – látják és nevezik a megigazulásba vetett hitüket megvalló hívőket; Isten azonban „Izraelnek”: Isten harcosának.
Jézus ezért felhívja a figyelmet: „Ha valaki hozzám jő, és meg nem gyűlöli… még a maga lelkét [pszükhé] is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26) Az önmegtagadást általában az erkölcsös életmód vonatkozásában szokták kihangsúlyozni, és ez helyes is. Azonban a hitben való élethez legalább annyira szükséges, hogy az ember a saját lelkét, azaz érzéseit, gondolatait, akaratát megalázza Isten Igéjének állításai előtt. Sőt: mivel a hit kapcsolja az embert a természetfeletti, szellemi valósághoz, amely a forrása és meghatározója a látható, természetes realitásnak; és mivel így erkölcsiségünket is bensőnk szellemi, természetfölötti állapota határozza meg – ezért a hit megőrzése előfeltétele az erkölcsös életnek. Ebből a szempontból nézve elsődlegesen fontos szellemi emberként határozottan kizárnunk azokat a pszichikai gondolatokat és érzéseket is – és sok esetben ki- és elűznünk azokat a démonokat –, amelyek az emberek és a Sátán vádlásai nyomán keletkeznek a lélekben a hitből való megigazulást tagadva – hogy azután sikeresen állhassunk ellene a bűnök kísértéseinek is.