Téma
Elfogyó idő
„Micsoda jele lesz a te eljövetelednek és e világkorszak végének?” – kérdezték Jézustól. (Mt 24:3)
Jézus Krisztus tanítványai abban is különböztek sok mai, a fogyasztói kultúrába süppedt, elvilágiasodott kereszténytől, hogy Isten munkáját nem szűkítették a személyes szférájukra, és nem ragadtak a jelenbe, hanem érdekelték őket az univerzális, távlati kérdések.
A jövő iránti érdeklődés, az idők jeleinek megértése fontos feltétele annak, hogy a hívők sikerrel fussák meg pályájukat: jó időben, jó helyen éppen a megfelelő dolgot tegyék, a változások nyertesei legyenek. A történelem ura maga Isten. Ő szabta meg a korszakokat, időket, ezért a jövőt is csak a kijelentéseiből lehet megismerni. A Szentírás bővelkedik a jövőre vonatkozó próféciákban, így a jövőkutatás legfontosabb kézikönyve. Ebben segíti a hívőket a Szent Szellem is, aki „a bekövetkezendőket/a jövőbeli dolgokat megjelenti néktek” (Jn 16:13). Sok keresztény viszont a Szent Szellemet maximum a házastársa és a munkája megválasztásának és egyéb személyes – főként anyagi – természetű ügyeinek körében kérdezi (ha teszi ezt egyáltalán), és nem próbálkozik az idők értelmezésével. Az ilyen földilét-központú, mondhatni materialista életszemlélet azzal fenyeget, hogy az ember észrevétlenül kisodródik Isten tervéből, zsákutcában találja magát, amikor éppen váltani kellene. Jézus figyelmeztet, hogy visszajövetele idejét is ilyen gyakorlati materializmus fogja jellemezni sokak részéről: „Mert amiképpen az özönvíz előtt való napokban ettek és ittak, házasodtak és férjhez mentek, mindama napig, amelyen Noé a bárkába ment, és nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz, és mindnyájukat elragadta: akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik […] Vigyázzatok azért…” (Mt 24:38–42a)
Feltűnő, hogy itt nem bűnös dolgokról, hanem a földi lét természetes velejáróiról: evésről, ivásról, házasodásról, munkáról van szó! Az ugyanis világos, hogy a bűnök elválasztanak Istentől. Itt viszont az a figyelmeztetés, hogy a normális dolgokat téve is céltévesztetté válhatunk. Természetesen nem az említett – Isten által egyébként is megadni kívánt – dolgok jelentik a problémát, hanem az, ha ezekbe teljesen belefeledkezünk, ha a gondviselést ezekre szűkítjük, ha kiesünk a szellemi életből, elfeledkezve arról, hogy elhívásunk az örökkévalóságba szól. „Nem csak kenyérrel él az ember…” – mondja Jézus. Nem véletlen, hogy Máté evangéliumában éppen az utolsó időkről szóló 24. fejezet után szerepel a tíz szűzről szóló példázat, amelyben az egyébként erkölcsileg makulátlan, Bibliát ismerő, újjászületett emberek között az tett különbséget, hogy a vőlegény érkeztekor csak az okosak jártak szellemben, a bolondok meg „olajválságot” éltek át, ami miatt a lámpásaik a döntő pillanatban kialudtak.
A Messiás visszajövetelének és a jelen világkorszak végének jeleiről szóló kérdésre Jézus több esemény felsorolásával válaszolt (Mt 24., Mk 13. és Lk 21. fejezetei). A bibliatanítók többsége szerint a Jelenések könyvében írt pecsétekhez, trombitálásokhoz, poharakhoz és „jaj”-okhoz rendelt döbbenetes természeti és természetfölötti jelenségek, csapások már a Dániel könyve 9. fejezete 24–27. versszakainak időmeghatározása szerinti úgynevezett utolsó, még el nem kezdett hetvenedik évhét (a végidőszak) eseményeihez tartoznak. Ezek lesznek azok az egész világot görcsbe rántó szülési fájdalmak, amelyekből végül a jelenlegi világkorszak lezárásával megszületik az új, a messiási világrend. Ezt a végidőszakot – amelyet Jézus úgy jellemez, hogy „akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha” (Mt 24:21) – azonban, mielőtt bekövetkezne, már jól érzékelhető, javarészt fájdalmas események vezetik fel. Olyan felvezető jelenségek, amelyek már az utolsó idők jelei, de még nem magukat a jelen világkorszakot lezáró apokaliptikus eseményeket jelentik: „De még ez nem itt a vég. […] Mindez pedig a sok nyomorúságnak [eredetiben: szülési fájdalmaknak] kezdete” (Mt 24:6, 8) – mondja róluk Jézus. A szülészet ismeri az úgynevezett „jóslófájások” fogalmát. Azokat a rövid ideig tartó, nyilalló fájdalmakat nevezik így, amelyek feltűnésükkor még nem válnak periodikussá, abbamaradnak ugyan, de már jelzik, hogy véget ért a nyugalmi időszak: bármikor (bármelyik órában, napon vagy héten) elkerülhetetlenül beindulhatnak a közvetlen szülési fájdalmak és maga a szülés.
Melyek ezek a végidőszak közeledtére utaló „jóslófájások”, jelek?
Tömeges megcsalattatás
„Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus, és sokakat elhitetnek.” (Mt 24:4–5) „És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek.” (Mt 24:11)
Itt nemcsak a vallási vagy okkult megcsalattatásról van szó – bár ebből is rengeteg van –, hanem arról is, hogy lesznek, akik az emberiséget sújtó társadalmi, gazdasági problémák, igazságtalanságok megoldására tartják elképzeléseiket, illetve önmagukat alkalmasnak, kvázimegváltóként tűnnek fel. Korábban a különböző filozófiák, ideológiák nem tartottak igényt egyetemlegességre, illetve a kommunikációs lehetőségek alacsonyabb szintje miatt nem is érhettek el tömeghatást. A 19–20. század azonban már az úgynevezett „messianisztikus”, a mindent megoldó jövőképet hirdető, tömegmozgósító ideológiák kora. Idetartoznak a kommunista ideológia különböző válfajai (marxizmus, leninizmus, sztálinizmus, maoizmus), de még a nemzetiszocializmus is. Egyetemes megoldást reméltek a szabadpiac és az emberi jogok „mindenhatóságát” hirdető filozófusok, közgazdászok is. Újabban a politikai és gazdasági integrációt, a globalizmust tartják gyógyírnak, szinte vallási hiedelemmel.
Háborúk
„Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniük. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen…”(Mt 24:6–7a)
Ugyan az elmúlt kétezer évben alig volt néhány olyan évtized, amikor ne dúlt volna fegyveres harc valahol, a 20. század ezen a területen is minőségi ugrást hozott: világháborúkat, tömegpusztító fegyvereket. A hagyományos területszerző és rablóháborúk mellett megjelent az egész etnikumok kiirtását célzó agresszió is. A népirtás, etnikai tisztogatás, holokauszt, KZ-láger, terrorizmus szavak mind a múlt század termékei, mely században százmilliónál is többen haltak meg fegyveres erőszak miatt. Most újabb minőségi változás zajlik. A terrorizmus elharapódzásának eredményeként a harcot már nem reguláris erők vívják, kiüresednek az olyan hagyományos háborús fogalmak, mint front, fegyvernyugvás stb., és helyükbe a mindenütt jelenlévő pokolgépes fenyegetettség lép, a mindennapi élet részeként.
Éhínségek, járványok, természeti csapások
„…és lesznek éhségek és döghalálok és földindulások mindenfelé.” (Mt 24:7b)
E jelenségek rendszeres témái a híradásoknak. Legutóbb a nyolc ipari nagyhatalmat tömörítő úgynevezett G8-ak állították az éhezést és a klímaváltozást a nyári tanácskozásuk középpontjába. Nemzetközi szervezetek felmérései szerint – a Mars-kutatás korában (!) – naponta 800 millió ember fekszik le éhesen, és évente több mint 8 millióan (ami napi 20 ezres átlag!) halnak meg szegénység okán a világon.
Az elképesztő tudományos és technikai fejlődés ellenére is több 100 millió ember életét követelték a 20. századi járványok. Csak a himlőnek több mint 200 millió áldozata volt, az AIDS pedig már csaknem 30 millió életet követelt eddig, a fertőzöttek száma még ennél is nagyobb. Jelenleg egy újabb globális járvány, a madárinfluenza kitörésétől tartanak.
Az egyre nagyobb tömegpusztítást végző földrengések mellett télen a cunami fogalmával is megismerkedhettünk. Az időjárás egyre szélsőségesebb, váratlan forróságok és özönvízszerű esőzések váltogatják egymást. A globális felmelegedés miatt pedig további területek sivatagosodnak el, tavak száradnak ki, gleccserek olvadnak fel.
Növekvő szorongás és félelem
Erről a jelről Lukács úgy tudósít, mint „rettegtetés” -ről (Lk 21:11). Javarészt a terrorfenyegetettség miatt napjainkban tanúi vagyunk annak, miként válik a félelem rendszerformáló tényezővé. Az elmúlt néhány évben a szabadságpárti vívmányaira eddig büszke nyugati világban drámaian leépültek a magánélet védelmét biztosító évszázados garanciák. Üzleti, bank- és magántitkaikra, vásárlási és utazási szokásaikra eddig önérzetesen ügyelő embermillióknak tűnik egyre megszokottabbnak magánszférájuk nemzetbiztonsági okokból való átvilágítása, szemmel tartása. A szorongásos, depressziós megbetegedések drasztikus növekedése is jelzi, hogy a technikai és tudományos fejlődés eredményei és az emberiség valós állapota között mind nagyobb az ellentmondás.
Az emberi jellem általános degenerálódása
„Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek [hédoné], mint Istennek szeretői. Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét.” (2Tim 3:1–5)
Önzés, anyagi mohóság, élvhajhászás és a velük karöltve járó fenti tulajdonságok jellemzik Pál apostol szerint az utolsó napok világát. A fogyasztói kultúra terjedésével – melynek immár a posztkommunista társadalmak is részesei – erőteljesen bontakozik ki ez a végeredmény is. A fogyasztás középpontjába testi és érzéki vágyak minél teljesebb kielégítése kerül, az erkölcsi, szellemi értékek látványosan teret vesztenek. Sokan mutattak már rá a korunkat jellemző általános értékvesztésre, értékrelativizmusra. A szórakozásvágy tömegméretekben uralja le a kenyér, illetve az igazság iránti vágyat. Kevés már a becsülete a munkában megkérgesedett kezeknek, az áldozatvállalástól megráncosodott homloknak, tartalmas gondolatnak. Az emberek számlálatlanul áldozzák föl pénzüket, idejüket, energiájukat a szórakoztatóipar és különféle szenvedélyeik oltárán. Az erkölcsi, gondolati tartalom nélküli, dolce vitás, mindössze a csillogást, flörtölést, bulizást, szexet sugárzó népbutító filmek, showműsorok vagy éppen a virtuális „valóságba” szédítő elektronikus játékok területén szinte nem adódhat túltermelési válság. Az extremitásokba hajló, fokozott élményszerzési vágy terjedése, a szex-, bor- és más élvezetközpontú turizmusfajták és a kényeztetést célzó szolgáltatások népszerűsége, a drogkereskedelem és az internettel teljesen fékevesztett pornóipar elképesztő méretű virágzása, az egymást érő meleg- és egyéb fesztiválok, a gazdagok jelentős részének a társadalmi problémákra fittyet hányó, öncélú passziói és a reklámipar által felajzott tömegek bamba tántorgása az állandó vásárlói akciókkal és olcsó hitelekkel kábító plázavilág útvesztőiben is ékesen jelzik, hogy a világ ténylegesen a Pál által jelzett hedonista végkifejlethez közelít.
A pénztőke sem tett még szert sosem olyan korlátlan uralomra világszerte, mint manapság. Most már hazánkban is napi valóság, hogy nincs az a közösségi vagy természeti érték, amely gátat tudna szabni a multinacionális cégek és farvizeiken evező csicskásaik falánkságának, csörtető-pénzcsörgető „how much?” mentalitásának.
A búzáról és a konkolyról szóló példázatban (Mt 13:24–30) Jézus világossá tette, hogy a két növény együtt növekszik az aratásig. Az igazi egyház egyre krisztusibb, a világ pedig egyre szatanisztikusabb lesz. Az egyik oldal Krisztus, a másik pedig az Antikrisztus szellemével töltekezik egyre inkább be. A köztük lévő erkölcsi, szellemi ellentét egyre nyilvánvalóbbá válik. Az idő előrehaladtával tehát ezeknek az ellentéteknek a kiéleződésére számíthatunk, így a világias keresztényeknek nem marad esélyük a Krisztusban való megmaradásra. A bibliai előrejelzés szerint egy ponton túl a világ – hasonlóan az ajtót Lót háznépére rászakítani akaró szodomaiakhoz vagy a disznóik védelmében Jézust kiközösítő gadaraiakhoz – ellenségesen viszonyul majd a hitvalló gyülekezetek, keresztények, bibliai értékek felé.
Diszkrimináció és kirekesztés
„De mindezeknek előtte kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván gyülekezetek elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért.” (Lk 21:12) „…gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.” (Mt 24:9b)
Ez a jelenség kisebb megszakításokkal az apostoloktól kezdve eddig is végigkísérte a hitvalló keresztény mozgalmak életét, így akár már többszörösen is beteljesedettnek mondhatnánk. Az úgynevezett „keresztény világnak” ma is csak a kisebb része az, ahol teljes vallásszabadság érvényesül, és nem próbálja a politikai hatalommal összeszövetkezett többségi felekezet a hitvalló gyülekezeteket, mozgalmakat marginalizálni, kriminalizálni. Európában alig néhány hely az, amelyet nem nyomasztanak inkvizíciós, államegyházi hagyományok, ahol a különböző keresztény irányzatok jogegyenlőségre tarthatnak igényt. Az egyes nyugat-európai országokban – és közvetítésükkel az európai szervezetekben is – az elmúlt két évtizedben felgerjesztett „szekta”-kampányok jelzik, hogy a pallos bármikor újra suhoghat.
A hamis babilóni vallási rendszerrel vívott történelmi konfliktus mellett az igazi egyház a már említettek szerint a világgal is élesedő konfliktusra számíthat. Éppen a vallásszabadságra sokat adó USA-ban láthatjuk, hogy miként fordítják a különböző ultraliberális, ateista, valamint melegszervezetek egyre inkább visszájára az állam és az egyház elválasztásának elvét, és igyekeznek annak ürügyén különféle perekkel, kampányokkal korlátozni a hitvalló keresztények működési lehetőségeit, társadalmi befolyását.
Aposztázia
„És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást, és sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság [eredetiben: törvénytelenség] megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24:10–12)
A hívők egy részének bibliai igazságoktól való elszakadása, hitehagyása történelmi folyamat. Már az 1. század után elkezdődött (2Pt 2:1–2), az állam és az egyház összefonódását megalapozó úgynevezett konstantini fordulattal a 4. században felerősödött, és tart a mai napig is. Végső stádiumát Pál írja le az utolsó idők emberiségének általános állapotát elénk táró, már idézett igerészben (2Tim 3:1–5), amikor is minden keresztényi vonás eltűnik egyes hívőkből és keresztény csoportokból, és csak a „kegyesség látszata” marad. Ez adja ki az utolsó idők hamis egyházát. Egyeseket a babilóni vallási rendszer megcsalattatása, másokat az elvilágiasodás, megint másokat a félelem visz ebbe az állapotba.
Az elvilágiasodásra Péter apostol is rámutat: „…az utolsó időkben csúfolódók támadnak, akik a saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.” (2Pt 3:3–4) Sokakat megtéveszt és tesz felelőtlenné az időmúlás, pedig az éppen Isten kegyelme annak érdekében, hogy minél többen megtérhessenek. Nem elég, hogy közülük sokan semmiben sem különböznek a világiaktól, de le is kicsinylik, „szentfazekazzák” azokat, akik komolyan veszik a szellemi életet.
Voltak, vannak és lesznek olyanok is, akik „besokkolnak” az igazi egyház és a világ, illetve a Jézabel szellemétől uralt hamis egyház élesedő konfliktusától, és ahelyett, hogy bátran vállalnák keresztényi mivoltukat, a világ vagy a hamis egyház oldalára állnak. A kényelmetlenségek okát saját gyülekezetükben és szókimondó lelkipásztoraikban keresik: „Nem kéne olyan élesen fogalmazni, állandóan konfrontálni” stb. – hajtogatják. Ők azoknak a majrés izraelitáknak a követői, akik ijedtükben a filiszteusokat aprító Sámsont is megkötözték, felállították a kőszikláról, és át akarták adni az ellenségnek (Bír 15:13). Az ilyen, a „békességet” az igazság elé helyező hívők a mai prédikátoroktól is azt várják el, hogy szálljanak le a kőszikláról, ne vegyék annyira komolyan az igét, alkudjanak meg társadalmi környezetük elvárásaival. Ma – amikor zajos társadalmi tetszésnyilvánítástól övezve – már melegeket is lelkésszé szentelnek egyes gyülekezetekben, beláthatjuk, hogy közel vagyunk az aposztázia teljessé válásához.
Egy olyan gyülekezet, amelyik az igazi egyház része szeretne lenni, amelyik győzni akar, nem állhat elvilágiasodott vagy majrés keresztényekből, mert energiáját az öngólok által okozott hátrányok leküzdésére kell fordítania az Isten kenetében való növekedés helyett. Az utolsó idők jeleiről szólva Jézus direkt felhívja az állhatatosságra a figyelmet: „De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” (Mt 24:13) Távol legyen tőlünk, hogy testben fejezzük be azt, amit szellemben kezdtünk el!
Világméretű evangelizálás
„És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.” (Mt 24:14)
Ez éppen napjainkban van megvalósulóban. Amit hosszú évszázadokon át hirdettek, az vagy hamis, vagy nem a Jézus Krisztus keresztáldozatának összes vonatkozását tartalmazó, Szent Szellem kenete alatt hirdetett teljes evangélium volt, illetve technikai feltételek (például elektronikus médiumok) hiányában nem érhette el a világ összes népét. Isten igazságosságából fakad, hogy minden nemzet tagjainak lehetőséget kíván adni, hogy az eredeti fényébe, erejébe visszaállított evangéliummal szembesülve hozhassanak tetszésük szerinti döntést, mielőtt végképp lezárul a jelen világkorszak. Ez a rész a keresztények óriási felelőssége: mikor és mennyire teljesítik Jézus missziós parancsát.
A Szent Szellem kitöltése az egyházra
„Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Íme a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.” (Jak 5:7)
Osztom azok véleményét, akik a Szent Szellemnek a korai egyházra való pünkösdi kitöltését tartják a reggeli, illetve a Jóel által prófétált korai esőnek (Jóel 2:23). Az „estveli esőnek” pedig azt a folyamatot, aminek köszönhetően a 20. század elejétől kezdve újra hívők tömegei töltekeznek be Szent Szellemmel, és történnek egyre nagyobb csodák egyre több helyen a Szent Szellem által. A kései eső jelenleg azért esik, hogy az egyház teljesítse még azt a növekedést, ami az aratásig szükséges. Jó okunk van hinni, hogy a végkorszak közeledtével a Szent Szellem „csúcsra járatja” majd az elragadtatásra készülő egyházat, ennek összes csodálatos következményével együtt. Nemcsak a konkoly, hanem a búza beérésére is fel kell tehát készülni! Ez jóleső izgalommal, reményteli jövőképpel tölti be a hívőket. „Az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik!” (Dán 11:32)
A szereplők már a színpadon
Az utolsó idők jelei tehát jelen vannak már a mostani világban. Ráadásul az Antikrisztus kivételével az utolsó dánieli évhétnek a Biblia által beharangozott főszereplői is felsorakozóban vannak. Izrael csaknem kétezer éves nemlétet követően 1948-ban újra megalakult! (Ez 37:19–22) A második világháborút követően beindult gazdasági és politikai integrációk eredményeként a Dániel által megjövendölt negyedik (római) birodalom is újjászületőben van! (Dán 2:40–43, 7:7–25; Jel 17:8) A Jelenések könyvének 17. részében jelzett, babilóni vallási rendszert szimbolizáló Nagy Parázna pedig rég itt van már.
Az utolsó évhétben világkontrollt megvalósító antikrisztusi rendszer elképzeléséhez sem kell orwelli képzelőerő ma már, amikor a félelmetes sebességű számítástechnikai fejlődés – vitathatatlan pozitívumai ellenére – eddig nem látott mértékben teszi átláthatóvá az emberek magánszféráját. Amikor a nemzetközi integrációs folyamatok erősödésével arányosan gyengülnek el a nemzeti szuverenitások, bomlanak meg a túlhatalom kialakulását akadályozni hivatott fék- és ellensúlyi rendszerek. Amikor a reklám-, média- és szórakoztatóipar által leuralt, birtoklási, fogyasztási és biztonsági vágytól hajtott tömegekből fokozatosan veszik ki a szabad gondolkodás igénye.
Nem túlzás kijelenteni, hogy a helyzet immár belátható időn belül megérhet arra, hogy elinduljon az utolsó felvonás!