Tanulmány
Mi a baj az ökumenizmussal?
Igazi vagy hamis egység az egyházban
Az oikumené görög kifejezés lakott földet jelent, és a hellén, illetve római birodalom által elfoglalt területre vonatkozott. Innen származik az ökumenizmus elnevezése, amely – művelői szerint – a 20. század legjelentősebb egyházi mozgalmaként a kereszténység egyetemes egységének helyreállítását szolgálja.
Az ökumenizmus mint szervezett mozgalom születése az 1910-ben Edinborough-ban tartott Nemzetközi Missziós Konferenciához kötődik. A rendezvény kizárólag protestáns egyházi személyek magánjellegű kezdeményezésére jött létre, akik a felekezeteik közötti ellentétekben és versengésben látták az evangélium hirdetésének akadályát, ezért az egység megteremtésének feltételeit keresték. Sőt ilyen értelemben a klasszikus pünkösdi mozgalom is ökumenikus jellegű volt, de szigorúan a protestáns táboron belül. Ebben a körben a katolikus egyház felé való közeledésnek a gondolata sem merült fel, az évszázadok óta fennálló, áthidalhatatlan teológiai különbségek következtében.
A római egyház a maga részéről ekkor még ugyancsak következetesen távol maradt a mozgalomtól. XI. Pius egy szigorú hangvételű körlevelében arra figyelmeztette híveit, hogy „aki az egységhez közeledik, az aláássa az igazi vallás eszméjét, és az ateizmushoz fog eljutni”. Utóda, XXIII. János azonban „az idők szavát felismerve” 1962-ben újabb zsinatot hívott össze Vatikánban, amelynek egyik fő célkitűzéseként már az ökumené, a keresztények egyesítése előmozdítását jelölte meg. A három éven át tartó zsinat határozatait e szempont szellemében hozták meg, és külön elvi határozatot is hoztak az ökumenizmus kérdéseiről (Unitatis Redintegratio). Bár a katolikus egyház az ökumenikus mozgalom egyik fő fórumának számító, hivatalosan 1948-ban létrejött és nagyrészt liberális protestáns felekezetekből álló Egyházak Világtanácsába a mai napig nem lépett be, és ez a jövőben sem szerepel a tervei között, annak különböző bizottságaival együttműködik.
A zsinatra a katolikus egyházon kívüli megfigyelők is meghívást kaptak, és el is mentek – ilyen a reformáció óta először fordult elő –, akik azután a katolikus egyház visszafordíthatatlan változásáról beszéltek. Valóban ez történt, vagy Róma csak a változatlan céljai elérését szolgáló eszközökön változtatott?
Biblia
…Szent Atyám, őrizd meg őket a Te nevedben, amelyben nekem adtad őket, hogy egyek legyenek, mint mi! Amíg velük voltam, én őriztem őket a Te nevedben, amelyben nekem adtad őket; megvédtem őket, és senki sem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, azért, hogy beteljesedjen az Írás. Most pedig Hozzád megyek, és ezeket azért mondom a világban, hogy az én beteljesedett örömöm bennük legyen. Átadtam nekik a Te beszédedet, a világ pedig meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, ahogy én sem a világból való vagyok. Nem arra kérlek, hogy emeld ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól! Nem a világból valók, ahogy én sem a világból való vagyok. Szenteld meg őket az igazsággal: a Te szavad igazság! Ahogyan Te küldtél el engem a világba, én is úgy küldtem el őket a világba – és odaszentelem magam értük, hogy ők is az igazsággal megszenteltekké váljanak.
De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek bennem, hogy mindannyian egyek legyenek, ahogyan Te, Atyám, bennem, én pedig Benned vagyok: ők is eggyé legyenek bennünk, hogy a világ elhiggye, hogy Te küldtél engem. Én pedig azt a dicsőséget, amelyet nekem átadtál, továbbadtam nekik, hogy egyek legyenek, ahogyan mi egyek vagyunk. Én bennük, és Te bennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy a világ megértse, hogy Te küldtél engem, és úgy szereted őket, ahogyan engem szeretsz. Atyám, szeretném, hogy azok is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák a dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél már a világ megalapítása előtt. És a világ, igazságos Atyám, nem ismer Téged, de én ismerlek – ők pedig felismerték, hogy Te küldtél engem; és én megismertettem, és meg is fogom ismertetni velük a Te nevedet, hogy az a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen, és én is bennük legyek!
(János evangéliuma 17. fejezet, a Szent Pál Akadémián készült új fordítás szerint)
Az igazság és egység Szelleme
A zsinati határozat a protestánsokkal való ökumenikus együttműködésnek több fórumát jelölte meg. Kiindulási alap lehet például a társadalom elesettjeit segítő, karitatív munkában való együttműködés vagy a mindkét oldalon fontosnak tartott célok eléréséért folytatott együttes küzdelem. Ez utóbbira volt példa 1994-ben az a kezdeményezés, amely amerikai evangéliumi keresztény vezetők és katolikus klerikusok között jött létre az abortusz elleni harc jegyében. A Vatikán laikus hívei számára szívüggyé tette az ökumenikus közeledést, arra bátorítva őket, hogy protestáns „testvéreikkel” kölcsönösen ismerjék meg egymás hitéletét.
A zsinaton mégis a szellemi egység megteremtésének elvi alapjaival foglalkoztak kiemelt helyen, ami a katolikus szemléletmódban „az eucharisztia közös ünneplésében juthat teljességre” . Az egységmodellek közül azonban éppen ez fenyegeti a protestantizmust azzal, hogy alapjaiban tagadja meg örökségét, a vértanú elődök áldozatának értelmét.
A szellemi egységmodell hívei gyakran hivatkoznak Jézus főpapi imájára – amelyben azt kérte az Atyától: tanítványai legyenek egyek, hogy a világ hinni tudjon őbenne (Jn 17:21) –, és hangsúlyozzák, hogy mozgalmuk mögött a Szentlélek egységteremtő kezdeményezése áll. Jézus azonban határozottan olyan egység megvalósulásáért könyörgött a követői között, amelynek mintájául az Atya és közötte fönnálló egység szolgált (lásd a keretes részt). A Krisztus szenvedéseiről prófétáló zsoltárok föltárják (például a 22. zsoltár), hogy ennek az egységnek Isten igazsága volt az alapja, ezért a megváltásnak abban a fázisában, amikor Jézus azonosult a világ bűneivel, az megszakadt. A főpapi imában mintegy az egység előfeltételeként Jézus azért imádkozott, hogy az Atya szentelje meg minden korban élő követőit az Ő igazságával, majd a lehető legegyértelműbben meghatározta, mi is az: „A Te Igéd igazság.” A Szent Szellemről szólva pedig az igazság Szelleméről beszél (Jn 14:17), ami azt jelenti, hogy Ő minden tevékenységét – a szellemi egység megteremtését is – Isten Igéjével összhangban végzi, és munkája következtében az emberek előtt növekedni fog az Ige tekintélye. A reformációnak pontosan ez volt a legközvetlenebb gyümölcse, és ennek következtében a bibliai igazságok újrafelfedezése gyors virágzásnak indulhatott az újkori ébredések történetében.
Noha a protestáns elvektől elrugaszkodó egységtörekvések csak az utóbbi évtizedekben virágoztak fel, maga a jelenség éber keresztényeknek már korábbi fázisában szemet szúrt. A híres londoni prédikátor, Charles Spurgeon már a 19. század második felében a keresztények elvtelen egysége ellen dörgött a szószékről. Érdemes hosszabban is idézni szavait, mert a szellemi egységre vonatkozóan olyan bibliai elveket tárnak föl, amelyek ma minden bizonnyal még megszívlelendőbbek (lásd a keretes részben).
Charles Spurgeon a szellemi egységről
„…Juhokként küldettünk ma farkasok közé; lehet megegyezés? Lángra lobbantottak, hogy égjünk a sötétben; lehet egyetértés? Avagy nem maga Krisztus mondotta: »Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak e földre, nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy fegyvert!« Értsétek meg, ez a legigazabb módja annak, ahogy a Szellem egységének megőrzésére törekedhetünk, mert Krisztus, a harc embere Jézus is, a béketeremtő. Ám a tartós szellemi béke létrehozásához a gonoszság falanxát szét kell zúzni, a sötétség egységét pedig pozdorjává törni. Azért imádkozom, hogy Isten mindörökre őrizzen meg bennünket az olyan egységtől, amelyben az igazságot semmibe veszik, amelyben az elvek helyére fortélyok lépnek, s amelyben a keresztény hőst ékesítő nemes és férfias erényeket a szeretetről való nőies affektálás váltja föl. Az Úr szabadítson meg bennünket a szava és akarata iránti közönytől, mert ez hozza létre azt a levegőt is mérföldekre megdermesztő hideg egységet, amilyent a heggyé fagyott jégtömeg áraszt magából; a sírjaikban szendergő holtak egységét, akik már semmiért sem küzdenek, mert az élők javaiban nincs már osztályrészük. Van egyfajta egység, mely ritkán bomlik fel: az ördögök egysége, kik hatalmas hűbéruruk szolgálatában sohasem mondanak ellent és nem civakodnak – e rettenetes egységtől tarts meg, ó mennynek Istene!… Minden olyan egység rombolása, amely nem igazságon alapszik, a Szellemtől való egység építését készíti elő…”
(The C. H. Spurgeon Collection, The Metropolitan Tabernacle Pulpit, Vol. 11, 3–4. p.)
Különös házasság
Egy ökumenizmust népszerűsítő könyv utal rá, hogy J. Wanke erfurti püspök a 2000. évi német katolikus napokon egy hasonlattal összefoglaló módon így jellemezte a katolikusok és protestánsok ökumenikus kapcsolatát: „Még nem kötöttünk házasságot, de kétségtelen, hogy már jegyesek vagyunk, akiknek érzékelhető jelre van szükségünk, hogy kimondjuk: mi már nem tudjuk egymást elhagyni.”
A frappánsnak tűnő hasonlat azonban sok protestáns hívőben olyan bibliai képeket és történelmi tapasztalatokat idéz fel, amelyek számukra korántsem megnyugtatóak. 1572-ben éppen a katolikus-protestáns kapcsolatok rendeződését látszott előrevetíteni az az ünnepélyes házasságkötés a francia király nővére és a hugenották vezére között, amely azután –„egy érzékelhető jelre” – a Szent Bertalan-éji tömegmészárlásba csapott át. Az „eretnekek” kiirtását célzó vérengzésnek több mint húszezer, más források szerint ötvenezer hugenotta esett áldozatul; XIII. Gergely pápa pedig hálaadó istentiszteletet celebrált Rómában az esemény hírére. Lehetne még sorolni azokat az eseteket, amikor Róma kedvességgel eláltatta-elaltatta vallási ellenfeleit, akik az életükkel fizettek naivitásukért. 1641-ben Ulsterben ír katolikusok szörnyű brutalitások közepette ezrével mészárolták le azokat a század elején letelepedett angol protestánsokat, akik azt gondolták, már békében és biztonságban élhetnek közöttük. Aki azt gondolná, hogy Róma csak a középkorban engedhetett meg ilyen eszközöket, téved. Mindössze két évtizeddel az előtt a II. vatikáni zsinat előtt, amelyen szemforgató cinizmussal így fogalmaztak: „Nem azzal kell törődni most már, hogy ki volt a hibás, ki volt a bűnös, hanem a megoszlottság megszüntetése a lényeg” , a nácizmust kiszolgáló horvát usztasák – a katolikus klérus teljes áldásával – olyan barbár kegyetlenséggel végeztek ortodox papok és hívők tömegeivel, ami még az „edzett” német hadvezetésben is megrökönyödést keltett. Másutt, így Magyarországon általában békésebb módokat találtak a protestantizmusra tért tömegek rekatolizálására.
Menekülés – de hova?
Az üldözöttség tradíciójával rendelkező protestáns csoportok részéről a Rómával való elvtelen egységkeresés egyik fő lélektani mozgatórugója a biztonság keresése. Hogy mit kaphatnak helyette, azt Ámós próféta az utolsó időkre vonatkozóan azzal a képpel érzékelteti, amikor valaki oroszlán elől menekülve egy házban rejtőzik el (a Szeptuaginta a ház ra azt a szót használja, amelyből az ökumené kifejezés származik), ám miközben annak falához támaszkodva már-már biztonságban érzi magát, váratlanul megmarja a kígyó. Az ökumenikus mozgalom egyik híres pünkösdi hídverőjétől, David du Plessistől származik a következő meghökkentő nyilatkozat, amely valami furcsa kisebbrendűségi mentalitásról árulkodik: „Eddig eretnekeknek neveztek minket, most különvált testvéreknek. A megbocsátás [?!] nagyszerű tette volt ez a Szentatya részéről.”
Ugyanezen a helyen Ámós az Úr nevében még véleményt mond népe nagy csinnadrattával kísért, de az igazság tekintetében megalkuvó istentiszteletéről: „Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben. Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek. Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom.”
Oroszlánordítás vagy szirének éneke?
A római egyház más taktikát alkalmaz a protestáns hívők különböző nemzedékei felé. Akik maguk döntöttek úgy, hogy a katolicizmusnak hátat fordítva élnek aktív hívő életet, azokat kárhoztatja: kimondja, hogy az elkülönülés bűnében élnek. Az ilyen emberek ugyanis pontosan tudják, miért hagyták ott a római hitelveket és gyakorlatot – ezt bibliai parancsként fogják fel, mert szemükben a katolikus egyház szakadt el az igazságtól –, így velük szemben csak a kampányjellegű lejáratás eszköze marad. A mai latin-amerikai neoprotestáns ébredések tanúsága szerint kevés sikerrel; vatikáni statisztikák szerint például egyedül Brazíliában, a föld legnagyobb katolikus nemzetében évente hatszázezer egyháztag véli szükségesnek, hogy hitéletét a Szentírás kizárólagos tekintélyére helyezze, egyszersmind a régi hitgyakorlattal szemben harcos ellenállást tanúsítson.
A Vatikán másképpen igyekszik megnyerni azokat, akik már több generáció óta a protestáns közösséghez tartoznak. Arra épít, hogy az atyák szívében élő tüzet a vallásos materializmus előbb-utóbb kiöli a fiakból, akik – különösen a „lefegyverzően” barátságos közeledés láttán – már nem is értik, miért kellett őseiknek olyan „keményen” elhatárolódniuk ebben vagy abban a kérdésben. Ami Isten földi munkáját illeti, a bibliai és az újkori ébredések történetéből egyaránt kitűnik, hogy hosszú távon a nemzedékváltás problémája jelenti a legnagyobb kihívást – vajon sikerül-e az első nemzedék szellemi motivációját, elkötelezettségét továbbadni az emberöltőkön keresztül? Isten ezt az egy szempontot mérlegelte, amikor kiválasztotta Ábrahámot, hogy a vele való kapcsolatra építse fel az egész üdvterv jövőjét: „Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének őutána, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle.”
Az elsősorban lutheránus, református és anglikán hívőket – bár mint láttuk, akár a pünkösdieket is – a római egyház ma már nem eretnekeknek, hanem „különvált testvéreinek” nevezi. Bár kétségkívül sokuk szemében barátságos gesztusként hat a kifejezés, mindkét szó problémákat vet fel. Egyrészt a római intézmény ezek szerint továbbra is úgy tekint rájuk, mint akik hozzá tartoznak, csak átmenetileg elváltak útjaik. Ez óhatatlanul a rekatolizálás szándékát sejteti közeledésük mögött. Hogy milyen taktikával, azt tulajdonképpen nyíltan ki is mondták az utolsó zsinaton: az ökumenikus együttműködés mellett (után?) megkülönböztetik azt a munkát, „amellyel egyes személyeket, akik a teljes katolikus közösségre vágyódnak, előkészítő oktatásban részesítenek és visszafogadnak”. Ezt a kijelentést egy másikkal összefüggésben kell értékelni, amely ugyanitt hangzott el Frings német bíboros szájából: „Az inkvizíció és módszerei nem felelnek meg a jelen kornak, tevékenysége általános felháborodást vált ki…” Miután tehát a külső kényszer alkalmazása a kor körülményeinek nem megfelelő, más eszközhöz kell folyamodni – ez pedig a belső vágy kiépítése a „különvált testvérekben”, hogy – akárcsak Odüsszeusz a szirének énekét hallgatva – a következményekre nem gondolva készek legyenek önszántukból viszszatérni oda, ahová elődeik az életük árán sem voltak hajlandóak.
Sok esetben a „testvér” megszólítás is problematikus, hiszen csak közös szülőtől származó személyek között jogos és helyénvaló. Az ember Isten Igéje által víztől és Szent Szellemtől születhet újjá; ezt követően jó lelkiismerettel mondhatja Istent Atyjának. Csakhogy az újjászületés fogalma alatt – bár katolikus részről is használják, akárcsak más, (neo)protestáns közösségekben élő kifejezéseket – ők egészen mást értenek. Az ökumenizmus kelléktárához tartozik egyfajta „gumiterminológia” kialakítása, amely az evangéliumi hívők fülében ismerősen cseng, ugyanakkor tartalmi változás nélkül továbbra is fedi a katolikus szakrális fogalmakat.
Nem változtatható
A Példabeszédek könyve leleplezi, hogy milyen eszközökkel hálózza be a meggondolatlan ifjakat az a nő, aki illegális egységet kínál számukra: „Elhitette őt az ő mesterkedésének [eredetiben: tanításának] sokaságával, ajkainak hízelkedésével elragadta őt.” (Péld 7:21) Minthogy a Szentírásban szoros párhuzam tárul fel a szexuális és a szellemi természetű egység között – akár törvényes, akár bűnös egységről legyen szó –, ez a kép nem csupán szó szerinti értelemben tanulmányozva sokatmondó.
A II. vatikáni zsinat egyet sem vont vissza a reformátorok által eretnekségnek nevezett sok tanítása közül, sőt éppen a legsúlyosabbakról hangsúlyozza, hogy nem változtak és nem változtathatók. Ugyanakkor szellemi egységet sürget protestáns partnerei részéről. Jelmondata valahogy így hangzik: „Emelkedjünk végre fölül a bennünket elválasztó feloldhatatlan ellentéteken, és arra nézzünk, ami közös bennünk, ami összeköt.” Ez a stratégia jól szolgálja hármas célját: a nemkatolikus csoportok integrálását; azt, hogy meggátolja saját híveinek távozását az olyan ökumenikus tevékenységek közepette, mint amilyen például a közös bibliatanulmányozás; és hogy elejét vegye annak, hogy híveinek nemkatolikus részről a megtérés szükségességét hirdessék.
Az 1545 és 1563 között tartott tridenti zsinatot azért hívták össze, hogy Róma megállítsa, illetve visszafordítsa a reformáció folyamatát. Az ezt célzó határozatok a mai napig érvényben maradtak, miként a protestáns hitet sújtó átokszövegek is. Trident százhuszonöt anatémát (örök kárhozatra szóló átkot) mondott ki többek között a bibliai igazságokban hívő keresztényekre is. IV. Piusz „Piusz pápa hitvallása” címmel foglalta össze a tridenti zsinat határozatait, ezt azóta is a katolikus hit mértékadó foglalatának tekintik.
Vatikán pillérei
A tanrendszer fő oszlopa a mise és az oltáriszentség, melyekről szükségesnek tartották külön is megjegyezni, hogy ugyanazon értelemben és ugyanazon szavakkal erősítik meg, mint ahogyan azt a tridenti zsinaton hitcikkely gyanánt meghatározták.
Ezzel szemben Luther megfogalmazása szerint „mivel a misében azt tanítják, és a misekánon is azt tartalmazza, hogy a mise áldozat, vagyis annak bemutatása mint cselekmény megszabadít a bűntől; sem ez a vélemény, sem az ebből folyó számos visszaélés nem fogadható el, mert egyedül Krisztus szabadít meg vérével, nem a miseaktus”.
Fél évezred távlatából tehetjük mérlegre Luther szavait: „Minden kérdés a miséről szóló részen fordul meg a zsinaton. Mert ha minden más tételben engednek is nekünk, ebben a tételben nem tudnak engedni… Jól sejtik, hogy ha vége a misének, akkor megbukik maga a pápaság is. De ezt nem engedik megtörténni. Inkább megölnek mindannyiunkat, ha tehetik. Egyébként is a mise, ez a sárkányfark, nemzi a különféle bálványimádás szennyét és szemetét.” (Schmalkaldeni cikkek, 2. tétel: a miséről).
Ami az oltáriszentséget illeti, a református egyház egyik hitvallási irata, a Heidelbergi Káté rámutat, hogy a mise tanítása szerint nincs bűnbocsánat Krisztus szenvedéséért, hacsak „a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust; és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg is jelen van, és ezért ezekben kell őt imádni. Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos [azaz kárhozatra vivő] bálványimádás.”
A Károli Gáspár Református Egyetemen megjelent, a Kátéhoz magyarázatokat fűző jegyzet azzal próbálja elvenni a kijelentés élét, hogy egy katolikus professzor nézeteit idézve kiemeli, e sarkalatos kérdésben is mennyit változott már a katolikus álláspont. Ám hogy ténylegesen menynyit változott, annak objektív mércéjét nem egyéni vélemények, hanem a zsinati dekrétumok adják, és az, ahogyan azokat a gyakorlatba ültetik. Egy lényegre törő, bár pesszimista vélemény szerint: „Minél többet változik Róma, annál inkább ugyanaz marad.”
A zsinat újra leszögezi, hogy az egyházi hagyományok egyenrangúak a Szentírással, mindkettő magyarázása pedig az egyházi tanítóhivatal kizárólagos hatókörében áll. Ez szöges ellentétben áll a „Sola Scriptura” protestáns alapelvével. Egy református hitvallás így ír a kérdésről: „…nem ismerjük el a Szentírás igaz vagy hiteles magyarázatának azt, amelyet a római egyház szerinti értelmének mondanak, és amelyet a római egyház védői egyszerűen rá akarnak tukmálni mindenkire. Az Írásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el igaz keresztyén értelmű magyarázatnak, amely magából az Írásból van véve… Hasonlóképpen elvetjük azokat az emberi hagyományokat, amelyeket, jóllehet tetszetős elnevezésekkel ékesítenek fel, mintha isteni és apostoli hagyományok volnának…, mégis egybevetve a Szentírással, attól eltérnek, és éppen ezzel az eltérésükkel árulják el, hogy semmi közük sincs az apostolokhoz.” (II. Helvét Hitvallás) Ugyanez az irat utal Jézus szavaira is, amellyel ő világossá tette, hogy az emberi hagyományoknak Isten Igéje mellé rendelt szerepe nem lehet, mert ilyen minőségben annak egyedülálló tekintélyét aláásva csak elszakítanak attól, és az istentiszteletet hiábavalóvá teszik. Ézsaiás próféta pedig kíméletlenül feltárja: képmutató és kemény szívű emberek folytatnak ilyen istentiszteleteket.
Vatikán a nem változtatható tételek közé sorolta a katolikus egyházról és a papságról szóló tanait is, melyek lényegében tagadják, hogy az üdvösség kizárólag Krisztus egyszeri és tökéletesen elvégzett váltságművén alapuló hitből fakad, amikor azt mondják, hogy ezt a művet a papok fejezik be és közvetítik a szentségek kiszolgálása révén. Ilyen módon a katolikus egyház társüdvözítő szerephez jut, ami eleve kizárja, hogy protestáns partnereit egyenrangúaknak tekintse, és a velük való egység megvalósításában bármi más alternatívában gondolkodhasson, mint hogy azokat magába integrálja. 2000-ben a Ratzinger bíboros nevével fémjelzett és II. János Pál által jóváhagyott dokumentum (Dominus Iesus) még egyértelműbben fogalmaz. Ismételten aláhúzza a római egyház üdvözítő szerepét, illetve kimondja, hogy az anglikán és a protestáns egyházak a szó valódi értelmében nem is azok.
A II. vatikáni zsinat nemcsak az egyházról alkotott dogmák között, hanem az ökumenizmusról szóló határozatában is külön kiemeli a pápaság intézményének tulajdonított szerepet, azt állítva, hogy Krisztus az új szövetség összes javait „a Péter vezetése alatt álló egyetlen apostoli kollégiumra bízta, hogy ezekből hozza létre a földön az egy krisztusi testet; ebbe kell teljesen beépülniük mindazoknak, akik már valamiképpen hozzátartoznak Isten népéhez” . Bár a kúria teológusai váltig bizonygatják, hogy az ökumenizmus nem rekatolizációt jelent, hogyan másként lehet az ilyen állításokat értelmezni?
A protestáns hitvallás a Biblia kijelentéseit így foglalja össze a kérdésben: „A fő az, ami a test fölé emelkedik, és ahonnan a testbe élet árad; annak szelleme kormányozza a testet mindenben, és belőle fakad a test növekedése és gyarapodása. Éppen ezért a testnek egyetlen feje van, és az hozzáillik a testhez. Tehát az anyaszentegyháznak nem lehet semmiféle más feje, mint Krisztus... Nem helyeseljük tehát a római papságnak azt a tanítását, mellyel az a maga főpapját az… anyaszentegyház egyetemes pásztorává, legfőbb fejévé, sőt Krisztus valóságos helytartójává teszi, aki, amint ők mondják, a hatalom teljességével bír az egyházban, és legfőbb uralma van fölötte… Krisztus az Úr és egyetlen egyetemes pásztor, valamint az egyetlen főpap az Atya Isten előtt, és az egyházban ő tölti be a főpapnak vagy pásztornak minden tisztét a világ végezetéig. Ezért nem szorul helytartóra, hiszen arra csak távollevőnek van szüksége. Krisztus azonban jelen van az egyházban, és annak éltető feje.” (II. Helvét Hitvallás)
Ezeken kívül is számos olyan tanítást erősítettek meg a legutóbbi, II. vatikáni zsinaton, amelyeket Luther, Kálvin és mások eretnekségnek ítéltek a Szentírás fényében. Ilyenek a Mária-kultusz tételei, a halottak közbenjárásának keresése, a tisztítótűz stb.
A rekatolizáción túl
A II. vatikáni zsinat ökumenikus szelleme azonban messze túlmutat a keresztény egyházak közötti egységkeresés lehetőségén. Többen a rekatolizációban a szellemi integrációs folyamatnak csupán első lépését látják, amely mellett a dokumentumok már a vallási szinkretizmus terén is felcsillantják a perspektívát. Az Egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról hozott nyilatkozat megállapítja: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent.” A világvallások közeledésében is, miként a keresztény felekezetek közöttiben, a „közös elemek méltánylását” látja előremutatónak.