2016. május

Tanulmány

Elveszett, de megtaláltatott?

Mi történt a 2700 éve elhurcolt tíz izraeli törzzsel?

A 20. században megszületett Izrael, amelynek lakossága közel hét évtized alatt 800 ezerről 8,5 millióra növekedett, ebből a zsidó lakosság mintegy 6,4 milliót tesz ki. A hatmilliós határ átlépése 2013-ban nagy szimbolikus jelentőséggel bírt, de ez még mindig elmarad az Izraelen kívül élő zsidóság összlétszámától (mintegy 10,2 millió). A magas izraeli zsidó népszaporulat és a folyamatos bevándorlás miatt becslések szerint tíz éven belül megtörténhet a fordulat: a zsidók többsége immár Izraelben fog élni. Vagy mégsem?

A fenti kérdés korántsem költői, mert ha valaki választ akar adni rá, nem kerülheti meg az „elveszett zsidó törzsek” 2700 éve megoldatlan rejtélyét, ami leegyszerűsítve így szól: Mi történt az asszírok által elhurcolt tíz zsidó törzzsel, akik a Biblia és a történelem tanúsága szerint soha nem tértek vissza Izraelbe? Vagy másként fogalmazva: hányan tartoznak ma Izrael népéhez? Az a 16- 17 millió ember, aki a világon zsidónak vallja magát? Vagy többen, esetleg sokkal többen?

Megoldást természetesen mi sem ígérünk, és jelen cikk szűkös keretei között csak arra vállalkozhatunk, hogy röviden felvázoljuk a szóba jöhető főbb válaszlehetőségeket. Mielőtt azonban ennek nekifognánk, nézzük meg, kik ők, és hogyan jött létre ez a — ma még elveszett — tíz törzs?

Nép és népek sokasága

„Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod. És monda neki: Így lészen a te magod.” (1Móz 15:5) — így szólt Isten kijelentése Ábrahámhoz (pontosabban akkori nevén Ábrámhoz). A Bibliából tudjuk, hogy ekkor még Ábrahámnak nem volt egyetlen gyermeke sem, ám élete végére három feleségétől (Hágár, Sára és Ketúra) már legalább nyolc fia és közelebbről nem ismert számú, az ágyasaitól származó gyermeke volt.

Ábrahámtól tehát számos nép származott, de a messiási ígéretet természetesen Izsák örökölte. „És megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és a te magodnak adom mindezeket a földeket, és megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei.” (1Móz 26:4) Izsák egyszerre kapott ígéretet a Messiásra és a természetes szaporodásra is: népek és királyok származnak tőle. Gyermekei közül ezt az ígéretet Jákób vitte tovább: „És a te magod olyan lészen, mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugatra és keletre, északra és délre, és tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei.” (1Móz 28:14) Később ezt az ígéretet így bővítette tovább Isten: „…növekedjél és sokasodjál, nép és népek sokasága legyen tetőled, és királyok származzanak a te ágyékodból.” (1Móz 35:11b) A 12 törzs közvetlen ősatyjától, Jákóbtól tehát nem csupán egy nép, hanem „népek sokasága” és királyok származtak.

Ez a tény rávilágít arra a ma is közkeletű félreértésre, miszerint a „zsidók” kifejezés Jákób valamennyi leszármazottját lefedi. A „zsidók” (jehudim) kifejezés azonban eredetileg csak a Jákób negyedik fiától, Júdától származottakat jelölte, és csupán jóval később, Kánaán földjének elfoglalása után vált általános, az egész izraelita népet, a hébereket leíró fogalommá. Alapjelentése azonban megmaradt a Júda törzséhez tartozókra vonatkozóan, mint ahogy azt a Salamon király után kettévált két országrész elnevezése is tükrözi (Júda és Izrael). Ilyen értelemben tehát az ígéretnek megfelelően Jákóbtól a zsidókon kívül több más (izraelita) nép is származott.

Jákób megáldja fiait
Jákób megáldja fiait
A tizenkét törzs. Az áldások kiemelték közülük Józsefet és Júdát
A tizenkét törzs. Az áldások kiemelték közülük Józsefet és Júdát

Mint jól ismert, Jákób fiai kivetették maguk közül Józsefet, és a család csak jóval később, Egyiptomban vált újra eggyé. Jákób megáldotta gyermekeit, de előtte kibővítette családját azáltal, hogy fiaiként adoptálta József két gyermekét, Efraimot és Manassét. „Kicsodák ezek?” — kérdezte Józseftől, hiszen az Egyiptomban, egyiptomi feleségétől született fiúkat akkor látta először. „Az Isten … áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én atyáimnak, Ábrahámnak és Izsáknak nevét, és mint a halak szaporodjanak e földön.” (1Móz 48:15—16) Jákób átadta József fiainak az Izrael nevet és az ígéretet, hogy mint halak fognak sokasodni a földön. (Ezen belül a természetes születési sorrendet megfordítva Efraimot Manassé elé helyezte: Manassé „néppé lesz” és „megnövekedik”; de öccse „nálánál inkább megnövekedik, és az ő magja népek sokaságává lesz”. (1Móz 48:19) Bár Jákób nem is ismerte a két fiút, Józsefre nézve mégis a maga gyermekeivé fogadta őket, így ettől kezdve nem 12, hanem 14 (hiszen Józsefet sem tagadta ki) fia lett. (Az, hogy 12 törzs telepedett le az ígéret földjén, úgy jön ki ebből, hogy a papságot adó Lévi törzse nem kapott külön földterületet, József helyére pedig két fia lépett.)

Ha ehhez hozzávesszük, amit Jákób Józsefnek prófétált: „Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett… Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait, az örök halmok kiességeit. Szálljanak József fejére, a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára” (1Móz 49:22, 26), láthatjuk, hogy a természetes áldások (szaporodás, anyagi áldások, földterület) szempontjából József nemzetsége valamennyi testvére elé került. A Krónikák első könyve pontosan ezt erősíti meg: „Rúbennek, Izráel elsőszülöttének fiai (mert ő volt az elsőszülött; mikor pedig megfertőztette az ő atyjának ágyasházát, az ő elsőszülöttségi joga a József fiainak adaték, aki Izráel fia vala, mindazáltal nem úgy, hogy ők neveztessenek származás szerint elsőszülötteknek … hanem az elsőszülöttségnek [haszna] lőn Józsefé)”. (1Krón 5:1—2) Rúben elvesztette az elsőszülöttség javait, egy lett a többi törzs között, és ezeket József fiai örökölték meg.

Az, hogy Jákób kiemelte Józsefet a testvérei elé, nem egy nemzedékre szólt, hanem időkorlát nélkül érvényben maradt, amit a Mózes által a törzseknek adott áldás is megerősít: „Józsefről pedig monda: Áldott az Úrtól az ő földje az égnek kincseivel … a földnek drágaságaival és bőségével. A csipkebokorban lakozónak jó kedve szálljon Józsefnek fejére, az ő atyjafiai közül kiválasztottnak koponyájára! Tehenének első fajzása dicsőségére van; szarvai bivalyszarvak; népeket öklel azokkal mindenfelé a földnek széléig. És ezek Efraim tízezrei és Manassé ezrei.” (5Móz 33:13—17)

Jákób gyermekei közül még egy fiú, Júda kapott különleges áldást, neki jutott a fejedelemség ígérete, ami kijelölte a Messiás földi származását is: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül, míg eljő Siló, és a népek neki engednek.” (1Móz 49:10)

Tíz rész a köntösből

Izrael törzsei között a honfoglalás után is érvényesültek Jákób és Mózes áldásai: a legnagyobb földterületet Manassé, Efraim és Júda kapta. Az első komoly törés a törzsek között Saul királyságának második felében történt, ami már előrevetítette a későbbi szakadást is: Júda törzse Dávidot követte, míg a többi Sault. Ez a törésvonal fennmaradt Dávid királyságának az első szakaszában is, így csak uralkodásának nyolcadik évében tudta egyesíteni a törzseket: „Eljövének azért Izráelnek minden vénei a királyhoz Hebronba, és frigyet tőn velük Dávid király Hebronban az Úr előtt, és királlyá kenék Dávidot Izráel felett.” (2Sám 5:3) Dávid tehát addig csak Júda királya volt, amit megkülönböztet a Biblia Izraeltől, vagyis az Efraim és Manassé által dominált többi törzstől.

Az egységes királyság — immár Jeruzsálem fővárossal — Salamon uralkodásának végéig maradt fenn, utána azonban szétesett, szinte pontosan a korábbi törésvonal mentén. Salamon fia, Roboám mellett csak Júda és a kicsiny Benjamin törzse maradt, míg a tőlük északra élő mind a 10 törzs a szakadár Jeroboámhoz csatlakozott, ahogyan azt a silóbeli Ahija próféta előre kijelentette neki: „Vedd el magadnak a tíz részt, mert ezt mondja az Úr, Izráel Istene: Ímé, elszakasztom ez országot Salamon kezétől, és neked adom a tíz nemzetséget; Egy nemzetséget hagyok pedig őnála az én szolgámért, Dávidért, és Jeruzsálem városáért.” (1Kir 11:31—32a) Az Efraim törzséből való, alacsony származású, ám rendkívül szorgalmas és munkabíró Jeroboámot Salamon nevezte ki: „reá bízá a József háza gondviselésének egész terhét”. (1Kir 11:28) Ő lett az északi törzsek kormányzója, így kiépíthette befolyását közöttük. Volt tehát természetes alapja is annak, hogy ő lett a 10 törzs királya, de a szakadás oka nem ez, hanem Salamon bálványimádása volt.

Jeruzsálem az egységes királyság szellemi központja lett (jobbra: kép Salamon koráról)
Jeruzsálem az egységes királyság szellemi központja lett (jobbra: kép Salamon koráról)

Az asszír fogság

Az északi királyság a Bibliában több néven is szerepel: Izrael; József háza; Efraim; Szamaria. Mintegy 210 esztendőn (i. e. 930 — i. e. 720) át létezett, és bár voltak békés időszakok, soha nem egyesült újra a júdeai királysággal. Ez idő alatt 19 király uralkodott, de egy sem volt közöttük, aki felszámolta volna azt a bálvány- imádást, amelyet Jeroboám vezetett be, akinek a célja az volt, hogy elszigetelje az uralma alá tartozó törzseket Jeruzsálemtől. Ennek érdekében két aranyborjút állított fel királysága déli és északi határain, egyiket Béthelben (ahol a bírák korában egy ideig a frigyláda is volt — lásd Bír 20:27), a másikat Dánban. Emellett a magas helyeken templomokat állított, melyekbe „a nép aljából” állított papokat, akik között nem volt lévita. Új ünnepeket is bevezetett, és saját maga vezette ezeken a törvénytelen kultuszhelyeken az áldozatokat. (1Kir 12:26—33)

A Jeroboám okozta csapást Izrael nem volt képes kiheverni, így bekövetkezett, amit Ézsaiás megprófétált az északi királyság bukásáról: „még hatvanöt esztendő, s megromol Efraim, és nép nem lészen.” (Ézs 7:8b) Szintén Ézsaiás azonosította előre Izrael elpusztítóját, Asszíriát, amelyet Isten „haragom botjának” nevez, mert az Úr haragját hajtja végre: „Istentelen nemzetség ellen küldtem őt, és haragom népe ellen rendelém, hogy prédáljon és zsákmányt vessen, és eltapodja azt, mint az utcák sarát.” (Ézs 10:6)

Az asszír fogság nem egyszerre következett be, hanem legalább négy hullámban történt meg Izrael elhurcolása. Végül i. e. 722 körül „felméne az asszíriai király az egész ország ellen, és feljövén Szamaria ellen, azt három esztendeig ostromolta. És Hóseásnak kilencedik esztendejében bevette Asszíria királya Szamariát, és elhurcolta az Izráelt Asszíriába; és Halában és Háborban, a Gózán folyó mellett, és a médek városaiban telepítette le őket.” (2Kir 17:5—6)

Ez az a pont, ahol az északi 10 törzs — történelmi szempontból legalábbis — eltűnik a Bibliából. A déli királyság — Júda, Benjamin és a közöttük elkeveredett Simeon törzse — több mint száz évvel később szintén fogságba került Babilonba, több hullámban, i. e. 597 és i. e. 582 között. A babilóni birodalom az asszírok helyére lépett, őket pedig a perzsák követték, akiknek királya, Círusz (Kürosz) engedélyezte a zsidók visszatérését. A „zsidó” (júdeai) szó először a Királyok második könyvében fordul elő mint a déli királyság lakóinak megnevezése: „Abban az időben jött fel Récin, Szíria királya, és Péka, a Remália fia, az Izráel királya Jeruzsálemet vívatni, … és irtotta ki a zsidókat Elátból.” (2Kir 16:5—6)

Ezsdrás könyve pedig így nevezi meg a viszszatérőket: „Fölkelének azért Júda és Benjámin családfői és a papok és a léviták és mindnyájan, akiknek felindítá az Isten lelküket, hogy felmenjenek az Úr házának építésére, mely Jeruzsálemben van.” (Ezsd 1:5) Bár lehet, hogy a visszatérők között voltak olyanok, akik a 10 törzshöz tartoztak (ilyenek éltek Jeruzsálemben Jézus idejében is, mint például Anna prófétaasszony „az Áser nemzetségéből” — lásd Lk 2:36), az asszírok által elhurcolt törzsek soha nem tértek vissza, amint azt a Biblia is megerősíti: „Felindítá azért az Izráel Istene Pulnak, az asszíriabeli királynak szívét és Tiglát-Pilésernek, az asszíriai királynak szívét, és fogva elvivé őket, a rúbenitákat, a gáditákat és a Manasse félnemzetségét is; és elvivé őket Haláhba és Háborba, Hárába és a Gózán folyóvizéhez mind e mai napig.” (1Krón 5:26)

Három lehetőség

A fogságba hurcolt és a mai napig elveszettnek tekintett 10 törzs sorsáról a zsidóságon belül is megoszlanak a vélemények. A kérdés 2700 éve foglalkoztatja a zsidó bölcseket, akik három elméleti lehetőséggel számolnak, és mindegyik mellett komoly tekintélyek álltak és állnak ki. A Misna feljegyzett egy párbeszédet két nagy hírű rabbi között a témában:

„Akiva rabbi azt mondja: A tíz törzs nem fog visszatérni, amint az Írás mondja: kigyomlálta őket az Úr az ő földjükről haragjában, búsulásában és nagy indulatjában; és vetette őket más földre, amint mai nap is van. Ezért, ahogy egy nap elmúlik, és soha vissza nem tér, úgy ők is száműzöttek lettek, hogy soha vissza ne térjenek. Eliezer rabbi azt mondja: Ahogy a napot a sötétség követi, és később visszatér a fény, ugyanígy, bár sötétség lesz a tíz törzs számára, az Örökkévaló végül visszahozza őket a sötétségükből”. (Talmud, Sanhedrin 110b)

A Talmud egy harmadik véleményt is feljegyzett: „Az akkóbeli Simon ben Jehuda azt mondja Simon rabbi nevében: Ha a cselekedeteik olyanok lesznek, mint ma, nem térnek vissza, máskülönben pedig visszatérnek.” (Jerusalem Talmud, Sanhedrin 10:5) A három alapvető opció tehát az, hogy az elveszett törzsek a) végképp elvesztek, és soha nem térnek vissza; b) elvesztek, de megmaradtak, és a jövőben valamikor visszatérnek; c) megmaradtak, de a visszatérésük attól függ, megtérnek-e bűneikből.

Akik szerint az asszír fogságba hurcolt törzsek végképpen elvesztek, gyakran hivatkoznak Mózesnek erre a próféciájára: „És elvesztek a pogány népek között, és a ti ellenségeitek földje megemészt titeket.” (3Móz 26:38) A „megemésztetés” a nemzeti és vallási identitás elvesztését jelenti, ami megfelel a történelmi tényeknek és más próféciáknak is: „Mert íme, én parancsolok, és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak; de nem esik a földre egy szemecske sem.” (Ám 9:9) Jeremiás is azt mondja, hogy „elbocsátottam az elpártolt parázna Izráelt, és adtam néki elválásról való levelet”. (Jer 3:8)

Ezékiel szerint Izrael elveszett a pusztában (a népek között), mert elhagyták Isten törvényét, a szombat megtartását és a körülmetélkedést: „… pártot üte ellenem Izráel háza a pusztában, az én parancsolatimban nem jártak, és törvényeimet megveték, amelyeket az ember ha cselekszik, él azok által; és az én szombatjaimat megfertőztették felette igen. Mondám azért, hogy kiöntöm búsulásomat rájuk a pusztában, hogy elveszessem őket.” (Ez 20:13) Ezek szerint a visszatérés Júda számára épp azért volt lehetséges, mert ők megőrizték a fogságban is identitásukat, amelyben központi szerepet játszott a Jeruzsálem iránti elkötelezettségük: „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.” (Zsolt 137:1)

Izrael ezzel szemben gyökértelen maradt, hiszen az északi királyság különálló identitását éppen Jeruzsálemmel szemben határozta meg. Az aranyborjúk és bálványközpontok elvesztek („Béth-El pedig semmivé lesz” — írja Ámós próféta), és emiatt a 10 törzs védtelen maradt az asszimilációval szemben, és ebben Isten sem támogatta őket: „Sőt, fiain sem könyörülök, mert paráznaságnak fiai ők [is]. Mert paráználkodott az ő anyjuk, gyalázatba merült, aki őket szülte, mert ezt mondotta: Elmegyek szeretőim után … Azért íme, tövissel rekesztem el utadat, és sövényt fonok eleibe, hogy ne találja meg ösvényeit.” (Hós 2:3—5) Akik szerint Izrael megemésztetett, végleg elveszett a nemzetek között, azt állítják, hogy az elveszett törzsek kérdése kapcsán nincs miért tovább kutatni őket vagy várakozni a visszatérésükre. Lényegében ugyanezt vallják azok, akik szerint azért nem szükséges keresni azt, hogy hol lehet a 10 törzs, mert maradékuk a zsidó diaszpóra között tovább élt. Hivatkoznak Ámós prófétára, aki szerint Izrael tizedrésze marad meg (Ám 5:3), továbbá arra, hogy a Bibliából egyértelmű, hogy az asszír fogság után is élt maradékuk Izraelben. Például a léviták Júdához csatlakoztak (2Krón 11:13—14); Ezékiás idején Efraim, Manasse, Áser, Zebulon maradékairól ír a Biblia, akik Izrael földjén élnek, utóbbi háromból többen meg is tértek (2Krón 30:1—11), valamint Jósiás idejében Manasséról, Efraimról és Izrael egész maradékáról ír az Ige, akik Izraelben laktak (2Krón 34:6—9). Így Izrael maradéka együtt élt Júdával, és osztoztak velük a Jeruzsálem bukása utáni szétszóratásban. Akik tehát megőrizték identitásukat, megmaradtak (és visszatérhetnek Izraelbe), akik pedig nem, azok visszavonhatatlanul eltűntek a nemzetek között.

Ez utóbbi tekinthető a mai mainstream izraeli álláspontnak is. A Haifai Egyetemen Dr. Moti Benmelech vezetésével működik az úgynevezett Elveszett Tíz Törzs kutatócsoport. Dr. Benmelech lapunk megkeresésére azt írta: nem az elveszett törzseket keresik, hanem csoportjával együtt azt kutatják, hogy a különböző helyeken és időkben a zsidók és a nemzetek hogyan gondolkodtak az elveszett 10 törzsről, és hogyan képzelték el őket. A kutató szerint a törzsek asszimilálódtak a helyi populációba, ahova fogságba vitték őket (a próféták is azt írják róluk, hogy nem voltak túl istenfélők vagy „ortodoxok”, s mindegyik próféta arról számol be, hogy a bűneik miatt vitték őket fogságba, tehát olyanfajta emberek voltak, akik könnyen asszimilálódtak a helyi kultúrába és populációba), ezért ő nem hiszi, hogy meg lehet találni őket, mert úgy gondolja, hogy nem léteznek többé.

Ráhel sírja Betlehem bejáratánál. Az UNESCO „palesztin örökségnek” minősítette
Ráhel sírja Betlehem bejáratánál. Az UNESCO „palesztin örökségnek” minősítette

E nézet szerint tehát a ma ismert 16-17 millió zsidó lefedi etnikai szempontból a teljes zsidóságot, mind a diaszpórában, mind pedig a mai Izraelben. Nem zárják ki, hogy bukkanhatnak fel kisebb — eddig rejtve maradt — csoportok, mint például a spanyol inkvizíció elől menekülő, katolizált (de a szombatot titokban megtartó) „titkos zsidók” (marranók), és fontosnak tartják az ilyenek felkutatását, az üldözés miatt elnyomott identitásuk újrafelfedezését. Azt azonban kizárják, hogy a jövőben tömegesen bukkannának fel az elveszett törzsekhez tartozó, ma ismeretlen izraeliták. Ők legendának veszik az elveszett törzseket, és az utánuk való kutatást legfeljebb a kultúrtörténet színes, misztikus mellékszálának tekintik.

A visszatérés hullámai

De vajon az, hogy Isten a pusztába, a népek közé szórta Izraelt, és elrekesztette útjukat a visszatérés előtt, végleges vagy időleges állapot- e? A fenti elmélet nehezen egyeztethető össze számos bibliai próféciával, amelyek egyértelműen arra utalnak, hogy az utolsó időkben azok leszármazottai is visszatérnek Izrael földjére, akik az eredeti asszíriai fogság idején, tehát 2700 éve kerültek száműzetésbe. Ézsaiás ezt írja: „És lesz ama napon: az Úr másodszor nyújtja ki kezét, hogy népe maradékát megvegye, amely megmaradt Asszíriától, Egyiptomtól, Pathrosztól, Szerecsenországtól, Elámtól, Sinártól, Hamáthtól és a tenger szigeteitől. És zászlót emel a pogányok előtt, és összegyűjti Izráel elszéledt fiait, és Júdának szétszórt leányait egybegyűjti a földnek négy szárnyairól.” (Ézs 11:11—12)

Jeremiás pedig ezt írja: „Juhaimnak maradékát pedig összegyűjtöm minden földről, amelyekre elűztem őket, és visszahozom őket az ő legelőikre, és szaporodnak és megsokasodnak.” (Jer 23:3) De ennél sokkal konkrétabban is ír Izrael visszatéréséről könyve 31. fejezetében, amely így kezdődik: „Az időben, monda az Úr, Izráel minden nemzetségének Istene leszek, és ők az én népemmé lesznek.” Az ezt követő igéket az összegyűjtésről sokat idézik — joggal — a jelen korunkban zajló alija kapcsán: „Íme, én elhozom őket észak földjéből, és összegyűjtöm őket a földnek széleiről, közöttük lesz vak, sánta, viselős és gyermekszülő is lesz velük, mint nagy sereg jőnek ide vissza. Siralommal jőnek, és imádkozva hozom őket, vezetem őket a vizek folyásai mellett egyenes úton, hol el nem esnek, mert atyja leszek az Izráelnek, és az Efraim nekem elsőszülöttem.” (Jer 31:8—9) A visszatérés eddigi hullámai kétségkívül felidézik Jeremiás szavait. A földön minden kontinensen, legalább 104 országban élnek zsidók, és a statisztikák alapján az elmúlt száz évben mindenhonnan voltak alijázók, összesen mintegy 3,6 millióan.

Ugyanakkor a próféta ezt követően, ugyanebben a fejezetben beszél olyan izraelitákról is, akik a visszatérés első szakaszában még nincsenek meg: „Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás; Ráhel siratta az ő fiait, nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek.” (Jer 31:15) Bár ezt a verset az Újszövetség is idézi a Heródes által Betlehemben és környékén megöletett csecsemők kapcsán (lásd Mt 2:17—18), nyilvánvaló, hogy Ráhel fiai (vagyis József háza — Efraim és Manassé —, valamint Benjamin törzse) sokkal többen voltak, mint az ebben a pogromban meggyilkolt kisgyermekek. Kik lehetnek tehát Ráhel elveszett fiai?

Manassé Ben Iszrael
Manassé Ben Iszrael

Azon zsidó bölcsek számára, akik szerint az elveszett törzsek előkerülnek a történelem végén, Ráhel sírása csak akkor szűnik meg, amikor megtörténik a teljes visszatérés. Így írt erről a 17. században élt Manassé Ben Iszrael, amszterdami rabbi, aki a brit parlament számára készített jelentést a 10 törzs utáni kutatásairól: „A törzsek nincsenek egyetlen helyen, hanem sok helyen, ahogy a próféták megmondták, hogy különböző helyekről fognak visszatérni … úgy fognak visszarepülni Jeruzsálembe, mint a madarak a fészkeikbe. És országuk többé nem oszlik ketté, hanem a tizenkét törzs egy fejedelem alatt egyesül majd, vagyis a Messiás, Dávid Fia alatt, és soha többé nem űzetnek el földjükről.”

Az elveszett törzseket keresték és keresik a világ minden táján. Vannak, akik egész népeket azonosítanak egy-egy törzzsel, mint a brit izraeliták elmélet hívei, akik nyelvészeti okfejtéssel (b’rit: szövetség; ám: nép) az angolszász népeket, a brit szigetek és Észak- Amerika lakóit azonosítják az elveszett törzsek kel, hozzájuk véve még egyes nyugat- és észak-európai nemzeteket is. Az elmélet fénykora a Brit Birodalom csúcspontján, a 19. század második felében volt, amikor sokan az angol uralkodóházat is messiási fényben, Dávid háza közvetlen leszármazottainak láttatták. Az inkább imperialista, mintsem bibliai teória a Brit Birodalom 20. századi felbomlása óta sokat veszített népszerűségéből, de vannak, akik ma arra való hivatkozással szeretnék újjáéleszteni, hogy a jóléti társadalmak, a pénzügyi-gazdasági erőközpontok és a technológiai fejlődés e térségekhez kötődnek, így közöttük kell keresni József házát, vagyis az áldások mai örököseit.

Pastu törzsek: muszlim izraeliták?
Pastu törzsek: muszlim izraeliták?

Bár minden bizonnyal élnek — akár nagy számban is — a fejlett világ nemzetei között asszimilálódott izraeliták, indokolatlan lenne kirekeszteni más térségeket az elveszett törzsek utáni kutatásokból. Keleten éppúgy élnek olyanok, akik bár zsidó vallási identitásukat feladták, mégis izraeliták utódainak tartják magukat, mint például az Afganisztánban és Pakisztánban élő 50 milliós pastu közösség. Ők annak ellenére, hogy a szunnita iszlámot követik, és egyes törzseik, mint például a tálibok, élesen szemben állnak Izraellel, az asszírok által deportált izraeliták utódainak tartják magukat. Ezt az elméletet ma izraeli antropológusok — köztük Shalva Weil, a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatója — is vizsgálják. Más kutatások a Távol-Keleten (Kínában, sőt Japánban) keresik az elveszett törzsek nyomait, megint mások pedig Afrikában vélik felfedezni a 10 törzs leszármazottait. A keleti irányú szétszóratás a történelemből is logikusan következik, hiszen a babilóni, majd a méd-perzsa birodalom bukása után nagy népcsoportok indultak keletre és északra. Közülük származtak a nomád, pusztai szkíta népek, amelyek között ismert volt a judaizmus, elsősorban a Kazár Birodalomban.

Ki szülte nekem ezeket?

A DNSvizsgálatok új ismeretekkel gazdagíthatják a törzsek utáni kutatást
A DNSvizsgálatok új ismeretekkel gazdagíthatják a törzsek utáni kutatást

A keresésnek a 21. század elején újult lendületet adtak a kiterjedt DNS-vizsgálatok is, amelyek a közös ősöket igyekeznek kimutatni azok körében, akik izraelita származásúnak mondják magukat. Várhatóan sok új ismerettel gyarapíthatja ez az elveszett törzsek utáni kutatásokat, hiszen a kutatók szerint a ma Izraelben élő zsidóság nem fedi le a 12 törzs sokszínűségét, mivel a mai lakosság többsége Júda törzséhez köthető, így várhatók még az alijázásnak új forrásai. Döntő fordulatot mégsem ettől, hanem egy jövőbeli átfogó, spirituális megújulástól várhatunk.

Kínai zsidók: ők is Ábrahám fiai
Kínai zsidók: ők is Ábrahám fiai

Isten ugyanis megígérte, hogy „új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával”. (Jer 31:31) A jelenleg zajló visszatérés — bár egyéni szinten egyre több erre utaló jel van — még nem töltötte be ennek az új szövetségnek az ígéretét: „Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat; mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31:33—34) Sőt, ebben az ígéretben az is szerepel, hogy amíg az univerzum jelenlegi állapota fennáll, Izrael sem vész el mint nép: „Ezt mondja az Úr, aki adta a napot, hogy világítson nappal, aki törvényt [szabott] a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, aki felháborítja a tengert, és annak habjai zúgnak, Seregek Ura az ő neve: Ha eltűnnek e törvények előlem, azt mondja az Úr, az Izráelnek magva is megszakad, hogy soha énelőttem nép ne legyen.” (Jer 31:35—36)

Így nem feltétlenül alaptalan azoknak a reménysége, akik a jövőben egy nagy, a jelenlegi visszatérési hullámot akár sokszorosan meghaladó, több tízmilliós, sőt 100-150 milliós alijára számítanak a próféciák alapján. Akkor szó szerint megtörténhet Ézsaiás próféciája: „Gyermektelenségednek fiai még ezt mondják majd füled hallatára: Szoros e hely nekem, menj el, hogy itt lakhassam!” Jeruzsálem lakói pedig így szólnak: „És te így szólsz szívedben: Ki szülte nekem ezeket, hisz én gyermektelen és terméketlen voltam, fogoly és számkivetett; és ezeket ki nevelte föl? Íme, én egyedül maradtam meg; ezek hol voltak?” (Ézs 49:19—21) Ahogy Jákób kérdezte József gyermekeiről, hogy „Kik ezek?”, úgy kérdezhetik majd az Izraelben lakók az elveszett törzsek felbukkanásakor: „Ezek hol voltak?”

Meglehet, az egymásra találás traumákkal is jár majd (ahogy József testvérei is megrettentek, miután József felfedte magát előttük), és a visszatérés átmeneti féltékenységet is okozhat (mint amit az evangéliumban a tékozló fiú visszatérése váltott ki a bátyjából), de végül mindenki elfogadja majd, hogy Isten lezárja a 2700 éves tévelygést, amit a 10 törzs Salamon után elkezdett: „És megbüntetem őt a Baálok napjaiért, amelyeken füstölve áldozott azoknak, és felrakta gyűrűjét és nyakláncát, és elment szeretői után, rólam pedig elfeledkezett, [ezt] mondja az Úr. Azért íme csalogatom őt, és elviszem őt a pusztába, és szívére beszélek. És onnan adom meg neki az ő szőlőjét és az Akor völgyét a reménység ajtaja gyanánt, és úgy énekel ott, mint ifjúságának idején és mint Egyiptomból lett feljövetelének napján.” (Hós 2:12—14)

Az Izraellel való pusztai elszámolás és a Júdával, valamint Izraellel külön-külön megkötött új szövetség után nem marad akadálya annak, hogy beteljesedjen Ezékiel próféciája a kettészakadt nemzet egyesítéséről: „Íme, én fölveszem a József fáját, mely Efraim kezében van, és Izrael nemzetségeit, az ő társait, és teszem őket őhozzá, a Júda fájához, és összeteszem őket egy fává, hogy eggyé legyenek az én kezemben.” (Ez 37:19)