Elrejtett sorsú próféták

Habakuk, Náhum és Obadja könyveit főként két közös tény kapcsolja össze: egyik próféta életéről és pontos idejéről sem tudunk jóformán semmi biztosat a Bibliából vagy a történelemből; és mindhárman idegen nemzetek ítéletét hirdetik.

A három „kispróféta” (csak könyveik terjedelme miatt „kicsik”, nem szellemi súlyukat tekintve) élete, tevékenységének helye és ideje az ókortól fogva mindmáig kutatások, találgatások és írásaikból levont következtetések tárgyát képezi. Amit biztosan tudhatunk könyveikből, az az, hogy Habakuk Babilon ellen, Náhum Asszíria fővárosa, Ninive ellen, Abdiás pedig a Jákob testvérétől, Ézsautól származó Edom népe ellen prófétál.

Habakuk

Nevének jelentése sem ad különösebb támpontot személyére nézve, mivel az egyszerűen csak egy közel-keleti kerti növényfajta neve. Egy apokrif könyv szerint (Bél és a sárkány) Dániel próféta kortársa lehetett – ezt könyve tartalma is megerősíteni látszik, hiszen üzenete a Babiloni Birodalom hódításáról mint jelenbeli eseményről beszél. Egy rabbinikus hagyomány szerint pedig lévita származású volt – mivel a léviták által őrzött jeruzsálemi Templomban saját őrhelye volt, ahol a látomását is kapta –, és apját Jehósuának hívták.

Babilon

Rövidke könyve mégis felbecsülhetetlenül nagy értéket képvisel a Bibliában és annak későbbi hatástörténetében: ebből idézi Pál apostol a hitből való megigazulás alapmondatát („az igaz hitből él”); ennek alapján próbálták meg értelmezni a qumráni esszénusok azt a furcsa jelenséget, hogy a történelem vége késlekedni látszik az előre kijelölt isteni határidőn túl is (lásd keretes írásunkat); és ezen keresztül jelent meg az apostolok eszkatológiájában is az a látás, hogy Isten a végidőt irgalmassága miatt egyre csak tovább halasztja, még ha nem is örökké.

Könyvének elején Habakuk merész és elkeseredett őszinteséggel szinte szembeszáll Istennel, és – Jóbhoz, Ábrahámhoz, Mózeshez, Jeremiáshoz hasonlóan – számon kéri az Úron igazságosságát, mely úgy tűnik, mintha nem érvényesülne. A bűnökben élő izraeli és júdai társadalom belső igazságtalanságai és a hódító Babiloni Birodalom gátlástalan és kegyetlen pusztítása egyaránt akadálytalanul érvényesülnek, és Isten nem tesz ellene semmit, mintha nem is látná. Miután őszintén kiönti a szívét, panaszát a Mindenhatónak, helyet foglal őrhelyén – szó szerint értelmezve lévitaként a Templom kőfalán, átvitt, szellemi értelemben pedig prófétaként – a válaszra várva. Isten válaszol is neki: a megoldás, a szabadulás valóban késik – pontosabban emberileg nézve késni látszik –, de el fog jönni, nem marad el végleg, ezért bízzon benne, mert az igaz ember a hitéből él. Babilon igazságtalansága és kegyetlensége végül saját magára fog rászakadni, az Örökkévaló kiönti rá büntető haragja borának poharát – ez a Bibliában mindig a tévelygés szellemétől való lerészegedés képével áll összefüggésben –, Izraelt pedig helyreállítja.

Mint a prófétáknál oly gyakran, az aktuális politikai üzenet ekkor már a végső időkre szóló, kozmikus látomássá bontakozik ki, amelyet Habakuk egy hangszeres dal formájában énekel meg a 3. fejezetben. A Babilon fölötti végleges győzelem – amelyről a Jelenések könyve is beszámol – akkor teljesedik majd be, amikor az Úr lejön az égből, hogy valamennyi nemzetet ítélete alá vesse. Apokaliptikus járványok, éhínségek, földrengések, cunamik, tűz és a kozmosz erőinek megrendülése kíséretében Edom területe fölött (Témán hegye, Párán pusztája a Holt-tengertől délre) lép be a Messiás a föld légkörébe, hogy végleg megsemmisítse a gonoszságot az egész világon, és beteljesítse az Izrael törzseinek adott ígéretét és szövetségeit – de ez a történelem legnagyobb globális katasztrófasorozatával is együtt jár, amely után alig marad élő ember a földön. Mint minden próféta, aki valóságosan belelátott a végidők e napjainak eseményeibe, Habakuk is nagyon megszenvedi ezt a látást és tudást az „Úr napjáról”, nemcsak lelkileg jut az összeroppanás határára, de még fizikailag is nagyon megviseli. „Nagyon várom a Messiás napjait, de nem szeretnék azokban a napokban élni” – mondja később több rabbi is a zsidó hagyományban, akik megértették a próféták alapján, mit hoznak azok a napok a földön élőkre. Végül azonban örömre fordul a nehéz szülés, amikor a kataklizma után végre eljön a normális, békés és boldog földi élet lehetősége az egész emberiség számára.

Náhum

Náhum sírja Ninive közelében

Náhum prófétáról hasonlóan keveset tudunk kikövetkeztetni a Szentírásból. Talán annyi biztosra mondható, hogy könyvét időszámítás előtt 663 és 608 között írta, szintén Júda babiloni fogságra vitele előtt, vagyis nagyjából kortársa lehetett Habakuknak, Cefanjának (Sofóniás), Jeremiásnak és a még egészen fiatal Dánielnek, illetve Ezékielnek. Ezt a könyv egy történeti utalásából tudjuk meg, ugyanis a közelmúlt eseményeként hivatkozik az egyiptomi Nó-Amon (Théba, a rabbik szerint pedig a későbbi Alexandria) Asurbanipal által történt meghódítására, ami i. e. 663-ban történt. Az asszír főváros, Ninive ostromáról a babiloni és méd seregek által jelen időben beszél (612), de még a jövőre teszi Asszíria teljes és végleges összeomlását (606), ami egyúttal a Babiloni Birodalom kiteljesedését jelentette. A történészek ezért a könyv születésének legvalószínűbb időpontját 612 és 608 közé teszik – de természetesen egy prófétai könyv esetében a prófécia természetfölötti jellegéből fakadóan az sem kizárható, hogy akár évszázadokkal korábban is keletkezhetett.

Ninive

Assur-banipál könyvtára

A próféta személyéről még ennyit sem tudunk. Mindössze a zsidó és keresztény hagyományok tartalmaznak erről adatokat, melyek hitelességét ma senki sem tudja száz százalékosan igazolni. A Biblia szerint Náhum elkósi lakos volt, amely egyesek szerint a Ninive közelében ma is létező al-Kús település, ahol Náhum sírját is mutogatják az asszír keresztények – ez a hagyomány azonban nagyon késői, a 16. századig lehet csak visszavezetni. Az mindenesetre igaz, hogy Náhum meglepően pontosan ismeri az ókori Ninive helyrajzát, tehát nem lehet kizárni, hogy az Izrael tíz törzsének asszíriai fogságra vitelekor (i. e. 700 körül) került ő, vagy szülei arra a területre. Ebben az esetben a diaszpórában élő, sőt talán már ott született zsidóról van szó. Eszerint az asszír fogságban is támasztott Isten prófétát népének, mint ahogy Dániel és Ezékiel fél évszázaddal később Babilonban kapták elhívásukat és küldetésüket.

Egy másik, ezerkétszáz évvel korábbi, talán hitelesebb információ származik viszont Jeromos egyházatyától (i. sz. 4. század), aki latin bibliafordítását (Vulgata) Jeruzsálemben és a Szentföldön készítette el, és ennek során sokat és alaposan konzultált kora zsidó rabbijaival. Így az adat, miszerint Elkós egy galileai falu volt, a zsidó hagyományból eredhet – jóllehet Jézussal szemben a farizeusok egyik érve az volt, hogy Galileából soha nem származott próféta. Ezt azonban maga a Biblia is cáfolja, hiszen Jónás is „a galileai Gáth-Kéferből való volt”. Jeromos szerint Elkós az ő idejében is létezett Elkoszi néven. Még érdekesebb ennek fényében, hogy Kapernaum neve, amely TANULMÁNY Ninive és Assurbanipál könyvtára Nah 1:7–8 Jó az Úr, menedék a szorongattatás napján, és számon tartja a hozzá menekvőket. Vízáradattal vonul át, eltörli [Ninivének] még a helyét is; ellenségeit pedig sötétség üldözi. Nah 3:1–2 Jaj a vérontás városának! Csupa hazugsággal, rablással van tele, nem szűnik a marakodás! Hallatszik az ostorcsattogás és hallatszik a kerekek dübörgése, a vágtató ló és harci szekér dobogása. Jézus legfőbb galileai bázisa volt, héberül Kfar-Náhum, azaz nem más, mint „Náhum faluja”, így egyes történészek feltételezik, hogy esetleg ez lehetett korábban Elkós. Így érdekes fénybe kerülne Jézus lakóhelyválasztása is. Bár Náhum nevének jelentése „az Úr megvigasztalt”, a falué tehát mintegy „Vigaszfalva”, ez is indokolhatja Jézus döntését, és ebben az esetben viszont nincs miért szorosabb összefüggést feltételeznünk Náhum prófétával.

Náhum könyve teljes egészében Ninive, Asszíria fővárosa ellen prófétál, kilátásba helyezve annak részint hadseregek, részint a folyó kiáradása általi pusztulását. Mindkettő egyszerre következett be i. e. 612–608 között, amikor is a felemelkedő Babiloni Birodalom seregei a médekkel együtt elfoglalták a várost – Náhumnál a katonák öltözetének leírása kifejezetten hasonlít a babiloniakéra –, és a folyó zsilipeit is átszakították, így a prófécia mindkét utalása megvalósult.

Ninive ítéletének története korábbi időkre nyúlik vissza a Bibliában, hiszen nemzedékekkel korábban Isten már Jónás prófétát is Ninivébe küldte igét hirdetni. Abban az időben kezdte négy próféta, Jónás kortársai (Hóseás, Ámós, Ézsaiás, Mikeás) egybehangzóan hirdetni Izraelnek, hogy az északon élő tíz törzs bűnei és megátalkodottsága, megtérésre való képtelensége miatt az akkoriban felemelkedő Asszíriába hurcoltatik fogságba – ahonnan mind e mai napig nem tértek még vissza. Jónás könyvét e történelmi tény ismerete nélkül nem is lehet helyesen értelmezni. Ugyanis a közhiedelemmel és Babits Mihály irodalmi parafrázisával ellentétben Jónás nem puszta engedetlenségből vagy bizonytalanságból, humanizmusból, gátlásosságból vagy a csendes polgári élet utáni vágyából stb. fakadóan próbált meg Gibraltáron túl menekülni az isteni küldetés elől, hanem azért, mert nemzedékében már ki volt nyilatkoztatva a prófétai közösségekben, hogy saját népe a közeljövőben nem fog megtérni, és ezért asszíriai fogságba hurcoltatik. Jónás azt is világosan tudta – ezt meg is fogalmazza könyvében –, hogy a niniveiek viszont igen, és ezért kegyelem és áldás alá fognak kerülni. Mint saját népét szerető zsidó próféta emiatt került súlyos konfliktusba küldetésével, s ahogyan Pál is megfogalmazta később – felajánlottam Istennek, hogy inkább én magam legyek átkozott, elszakítva a Krisztustól a testvéreim helyett, test szerinti rokonom helyett, mindenki helyett, aki Izraeltől származik (Róm 9:3) –, Jónás sem akart eszközévé válni a saját népét sújtó rettenetes csapásnak, még ha az a mózesi Törvény értelmében jogosan sújtotta is nemzetét. Bár Jónás még nem is tudhatta – amit mi már igen –, hogy ez az ítélet több mint kétezer évig fog húzódni (mert akkor talán inkább meghalt volna a bálna gyomrában, minthogy ebben közreműködjön). Egy szó, mint száz, Jónás végül is nagy bánatára, akarata ellenére megtérítette Ninivét, amely ezzel az áldás és felemelkedés útjára lépett, s amint Jónás kollégái előre megmondták, néhány évtizeddel később el is hurcolták az engedetlen Izraelt a fogságba.

Csakhogy aztán az asszírok következő nemzedéke felfuvalkodott megtért atyáik sikerein, és miközben nagy birodalmukat örökölték, a megtérésről már elfeledkeztek. Ezért – mint ezt Ézsaiás részletesen bemutatta és elemezte –, önmaguknak kezdték tulajdonítani sikereiket, és „a fűrész kezdte el húzogatni azt, aki fűrészelt vele”, és „a bot felemelte magát az ellen, aki ütött vele”: az Asszír Birodalom túllépett a mértéken, és megtámadta Jeruzsálemet és Júdát is Ezékiás király idejében, holott erre már semmiféle isteni engedélye nem volt. Ekkor Ézsaiás próféta hirdetett ítéletet az asszírok ellen, ami haladéktalanul be is teljesedett: a rettenetes túlerőben lévő ostromló hadsereget egyetlen éjszaka alatt megsemmisítette egy pusztító angyal – Hérodotosz bubópestisről számol be –, s miután az asszír király hazamenekül Ninivébe, ott saját fiai ölik meg, akik pedig északra, a mai Örményország területére menekülnek. Ezzel megkezdődött Ninive és Asszíria gyors hanyatlása; s az uralma alól felszabaduló, addig önállóságát vesztett Babilon gyors felemelkedése. Ézsaiás még megéri, amikor az asszír sereg megsemmisülésén örvendező, akkor még Júda sorstársainak számító „baráti ország”, Babilon követei Jeruzsálembe látogatnak, hogy tiszteletüket tegyék a júdai csodáért, és Ezékiás király a közös eufória hangulatában minden kincsét feltárja előttük – a történelmi realitást látó, korántsem ily optimista próféta ekkor jelenti be elsőként és először, hogy Júda pedig a felemelkedő Babilon fogságába fog hurcoltatni.

Kapernaum. Lehet, hogy innen származott Náhum?

Babilon – mint fentebb írtuk – néhány évtizeddel később elfoglalja az egyiptomi Thébát, és ennek az eseménynek a kapcsán írja Náhum azt, hogy Ninive végső bukása nemsokára ehhez hasonlóan szintén bekövetkezik. 612 és 606 között valósul ez meg – és már ezzel párhuzamosan Babilon Júda ellen is megindul, hogy aztán 586-ig mindenkit áttelepítsen Babilonba, a jeruzsálemi Templomot lerombolja, s Jeruzsálemet hetven évre elbozótosodott, néptelen vadonná változtassa. De erről már Habakuk, Jeremiás, Sofóniás, Ezékiel írnak majd – Náhum próféciája csak Ninive és Asszíria elleni „vészterhes beszéd”.

Obadja (Abdiás)

Barlangváros a Szeir-hegységben ahol Edom népe élt

Az Ószövetség legrövidebb könyve egyetlen, Edom, azaz Ézsau – Jákob testvére – elleni próféciát rögzít. Szerzőjéről (nevének jelentése: „az Úr szolgája”), keletkezési idejéről megint csak vajmi keveset tudunk, a Szent írásból és a történelemből sem - mit, inkább csak a hagyományokból. A rabbinikus irodalom azonosítja a Királyok első könyve 18:3–4-ben szereplő azonos nevű szereplővel, aki Akháb király szolgája volt, és Illés próféta idejében elrejtette és táplálta a többi prófétát a hatalom kegyetlenkedései elől. A rabbik szerint egyébként edomita származású prozelita (zsidóságba betért) volt – ha ez igaz, az nagyon meglepő fénybe állítja könyvét, mely így a saját, eredeti népe elleni végső isteni ítélet hírül adása, ami a betért ember teljes elszakadását jelenti eredeti etnikai gyökereitől; és az is érdekes, hogy a zsidó tradíció szerint pogány származású ember is lehet bibliai könyvet író próféta.

Szembetűnő a könyv üzenetének majdnem teljes egyezése Jeremiás egyik próféciájával (49:7–22) és hasonlósága a 137. zsoltár végével. Jóllehet a próféta a hagyomány szerint tehát évszázadokkal korábban élt, üzenete így a babiloni fogságra vitelkor vált aktuálissá, és még annál is jóval később teljesedett csak be. Így végső soron, eseményeinek időrendjét tekintve, ez a könyv is jól beilleszkedik Habakuk és Náhum korába. Mint ez több bibliai részletből és utalásból is kiderül, az Ézsautól származó testvérnép, mely a Holttengertől délre, a Vörös-tengerig (Eilátig) nyúló Szeir-hegységben élt, Jeruzsálem és Júda babiloniak általi 586-os pusztulása után – melyet nagy örömmel fogadott –, megkísérelte elfoglalni az így elnéptelenedett júdai területeket, nagy hasznot remélve a babiloni hódításból; és a zsidó menekülteket ezért nem segítette, sőt inkább tovább pusztította. A Biblia szereteten alapuló isteni erkölcsisége szerint a legnagyobb gonoszságok közé tartozik, és örök kárhozattal büntetendő, ha valaki az Isten által bűnei miatt megvert, de kiválasztott embert vagy népet még tovább kínozza és üldözi, különösen, ha annak még testvére is: Mert akit te megvertél, azt üldözik, és a tőled sújtottak fájdalmát szólják meg. Szedd össze álnokságaikat, és a te igazságodra ne jussanak el. Töröltessenek ki az élők könyvéből, és az igazak közé ne írattassanak. (Zsolt 69:27–29) E minden idők keresztény antiszemitáinak figyelmébe ajánlandó sorok magyarázzák Isten rendkívüli haragját az edomiták ellen, amely kifejeződik ebben a könyvben. Nem véletlen, hogy az Edom név az i. sz. 4. századtól a helyettesítési teológiát valló, Izraeltől isteni örökségét végleg és teljesen elvitató, antijudaista és zsidóüldöző történelmi kereszténység és Róma kódnevévé vált a rabbinikus irodalomban, hiszen az ellenséges testvér mentalitását spirituális értelemben a pogánnyá torzuló római egyház örökölte meg.

A történelemből tudjuk, hogy Edomot később a nabateus nép űzte el végleg földjéről az i. e. 400-as években, azaz mintegy egy évszázaddal Júda általuk kárörömmel fogadott elhurcolása után. Ekkor Júda déli területeire (Negev) költözött be maradékuk, ahol Idumea néven hoztak létre királyságot (ez a terület és nép gyakran említtetik az Evangéliumokban is); de a Jákob és Ézsau viszálya óta súlyosan ambivalens viszonyuk feszültségét csak még tovább mélyítette, hogy a félig edomita, félig zsidó származású Heródes és dinasztiája királlyá lett a rómaiak idejében Júdea, majd Galilea fölött, amit – éppen az erősen terhelt múlt miatt – a zsidóság sehogy sem tudott elfogadni; Nagy Heródesben pedig szembetűnően fokozódott tovább Edom paranoid gyűlölködése, amikor a zsidó király megszületésének hírére azzal reagált, hogy kiirttatta a júdai Betlehem környékén az összes két éven aluli kisfiút.

Más prófétai részekből is tényként tudhatjuk meg, hogy két nép egészen biztosan nem létezik majd a messiási királyságban a boldog emberiség részeként: Edom és Babilon. A virágzó, gyümölcsöző, áldott földgolyón az ő területük lakhatatlan, megművelhetetlen és járhatatlan kőolajmocsarak tisztátalan állatok lakta, átkozott vidékévé válik, ezer éven át emlékeztetve mindenkit a részvét nélküli, megátalkodott gyűlölködés örök természetére.