Egy szuperhatalom újjászületik

Magyarország május elsején csatlakozott az Európai Unióhoz. Ez egész eddigi történelmünk egyik legnagyobb súlyú döntése – még ha a legtöbben nem is így éltük meg. Az újjászületett keresztények a Szentírásnak a végidőkről szóló tanításai nyomán régóta úgy látják, hogy a napjainkban születő Európai Unió nem más, mint az újjáéledő Római Birodalom. Manapság azonban ezt a véleményt már a Bibliától függetlenül is megfogalmazzák világi társadalomtudósok, látva a két rendszer szembetűnő szerkezeti, kulturális, jogi, politikai hasonlóságait.

Sokan, ha egységesülő Európáról hallanak, hajlamosak egyedül a mostani, napjainkban egyre gyorsuló ü-temben zajló integrációs folyamatra asszociálni. Az egységes Európa gondolata azonban ennél jóval távolibb időkre nyúlik vissza. Különböző idealisztikus elképzelések már felbukkantak Dante, Rotterdami Erasmus vagy például Immanuel Kant műveiben. Victor Hugo 1849-ben már az Európai Egyesült Államok kialakítását tűzte ki mint követendő célt a kontinens országai elé. Az első világháború után, 1920-ban felvetődött egy páneurópai mozgalom létrehozása, mely hatásosan szüntetné meg a nemzetek közötti háborús feszültségeket. Azonban a történelemben már találkozhattunk egy nagy integrációval, mely tulajdonképpen az egész akkori világ életét befolyásolta. A nagy „egyesítő” a Római Birodalom volt. Létezik-e kapcsolat a kétfajta integrációs törekvés között, vagy bármiféle párhuzamba állításuk csupán fikció?

Jogok, utak, hidak

A Római Birodalom területe óriási volt. Magába foglalta a brit szigetektől kezdődően a mai Kárpát-medencéig (pontosabban a keleti sztyeppvidékig), Észak-Afrika partvidékétől a Skandináv-félszigetig terjedő területeket. A Római Birodalom határa azonban a történelemben soha nem esett egybe az atlaszokban vastagon jelölt birodalmi határral. A római gazdasági, katonai, politikai befolyás jóval a „limes” vonalán túl is érvényesült. A határ tulajdonképpen nem védvonal, hanem felvonulási terület volt a további hódítások számára.

Nem véletlen, hogy az Európai Unió területe pontosan egybeesik a korábbi római területekkel. Ebben a térségben bontakoztak ki a különböző kultúrák, illetve azok területigazgatási egységei. Ebből a szempontból tekintve a mai Európai Unió tulajdonképpen az egységes görög-római államépítkezés és társadalmi szerveződés folytatása.

A mai Európa azonban nemcsak területileg esik egybe a Római Birodalommal, hanem közös erkölcsi, magatartásbeli és szokásrendi hagyománya is van. Ezt hívjuk görög-római kultúrkörnek. Gondoljunk csak a római jogra, mely az összes mai európai jogrendszer alapját képezi. Ráadásul a római jog napjainkban a reneszánszát éli, hiszen a különböző – alig kétszáz éves – nemzeti jogrendszerek az uniós csatlakozás folyamán „felülíródhatnak”, így a római jog ismét törvénykönyvekbe foglaltatik. Ráadásul az új „ius commune Euro-paeum” alapját, közös fundamentumát is elsősorban a római jogban találhatjuk meg.

A másik, ami az európai kultúra kialakulásának szempontjából meghatározó jelentőségű volt: a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás. Ez teljesen eltérő a görög-római gondolkodástól, ugyanis szigorúan szabályozza az ember és Isten viszonyát, erkölcsi, szellemi normákat határoz meg. Ez a kultúrkör is univerzális, tehát az élet minden részét magába foglaló igénnyel lép fel. A mai Európa mozgatóereje azonban a két nagy szellemi-civilizációs tényező közül mindig is a görög-római erkölcs volt, és egyre nagyobb mértékben az is lesz; ez vetette uralma alá a sokkal kisebb hatást gyakorló bibliai kultúrát. Ha egy kicsit ironikusak szeretnénk lenni, azt mondhatnánk, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör „elvándorolt”, és a mai napon a tengerentúli, angolszász világban tölt be nagyon fontos szerepet. Így az USA-ban jobban egyensúlyban van egymással a két kultúrkör, míg Európa, magára hagyva, egyre jobban a római mindennapokban találja magát.

A Római Birodalom „a népek közös hazájának” tartotta magát. Létezett egy oszlopcsarnok, melyet Augustus készíttetett, ahol a legyőzött népek népviseletbe öltöztetett szobrait helyezték el. A „népek közös hazája” tulajdonképpen mai értelemben vett szupranacionális állam volt, melyben az integráció nyugaton társadalmi, közigazgatási, valamint nyelvi szinten ment végbe; keleten pedig ugyanez megvalósult az utóbbi nélkül, hiszen ott a hódítók egy náluknál jóval fejlettebb civilizációval találták szemben magukat.

A rómaiak alkalmazták az úgynevezett „melting pot” (olvasztótégely) politikát, aminek következtében állandó mozgásban volt a birodalom. Ezt a mozgást az utazás állandó lehetősége is fenntartotta. Nagy gondot fordítottak utak, hidak építésére, hogy az infrastruktúra fejlesztése által a birodalom bármelyik részéből jól lehessen közlekedni: „Miután felmértétek az egész emberlakta világot, hidak változatos sokaságával íveltétek át a folyókat és átvágtátok a hegyeket, hogy kocsival is járható útjaitok legyenek azokon át, posta- és váltóállomásokkal töltöttétek be az addigi puszta vidéket, s életmódotokkal és rendetekkel mindent szelídebb és kifinomultabb állapotba hoztatok.” (Ariszteidisz: Beszéd Rómához. XXVI.100.) A keveredés legfőbb színtere a hadsereg volt, ahol vezérlési nyelvként a latint használták, ráadásul a lakóhelyüktől távol teljesítettek szolgálatot azok a provincialakók, akik vállalkoztak arra, hogy a római hadsereg kötelékébe lépnek. Ilyen módon a hadsereg a különböző „nemzeti” jellegzetességek levetkőzését is szolgálta.

Bár azóta, hogy ezt a rendszert kialakították, sok évszázad telt el, mégis nagyon hasonló vonásokat is találunk a rómaiak által alkalmazott gyakorlat és a mostani európai integrációs folyamatok egyes elemei között. Az európai integráció egyik alappillérének számító Római Szerződés – a helyszín kiválasztása sem a véletlen műve – preambulumában már szerepel az „európai népek uniójának” a megteremtése. Igaz, ez évtizedeken keresztül nem működött megfelelően, és csupán a nyolcvanas évek közepére jutott el abba az állapotba, hogy tovább lehessen fejleszteni a Római Szerződést egy konkrét gazdasági és politikai unió irányába.

Az EU létrejötte nem egy konkrét eseményhez köthető aktus volt, hanem számos terv megvalósításának az eredője. Ha le akarjuk egyszerűsíteni az unió létrejöttét, akkor azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen egy gazdasági közösségként jött létre, mely egyre több feladatot kapott, ilyen módon pedig az integráció folyamata nem más, mint egy előremenekülés.

Ez a gyakorlatba átültetve annyit jelent, hogy a gazdasági unió után – mely magába foglalja az egységes piac, egységes pénz bevezetését – nincs más kiút, csak a politikai unió. A gazdaság alapja pedig a rómaiakhoz hasonlóan a mozgás, a tőke, a pénz, a munkaerő szabad áramlása. Ezért az unió nagy gondot fordít az infrastruktúra fejlesztésére. Fontos, hogy a modern Európa egyik szegletéből a másikba hamar el lehessen jutni, ilyen módon segítve elő az áruk szabad áramlását. Ezért az unió célul tűzte ki egy Európát átszelő északkelet–délnyugat, valamint egy délkelet–északnyugat irányú autópálya építését. Ehhez az egyes kormányok uniós pénzeket vehetnek igénybe. Természetesen ez magában foglalja hidak építését és más infrastrukturális fejlesztést is – pontosan úgy, ahogyan Ariszteidisznél látjuk.

Az uniós vezetők célul tűzték ki egy nemzetek felett álló bürokrácia létrehozását is. Brüsszelben a hivatalos munkanyelv ma már az angol, és mindenki, aki az apparátus részévé lesz, hivatalosan európai és nem nemzeti hivatalnokká válik. Ezt a hivatalnoki gárdát a szakterminológia már európai bürokráciának és nem nemzetinek nevezi. Ha hozzávesszük, hogy a bürokrácia is hatalmi tényező, nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy lássuk: egy nemzetek feletti bürokratahadsereg építése zajlik, hasonlóan Rómához.

Az Európai Tanács

A Tanács az unió legfőbb döntéshozó testülete. A parlamenthez hasonlóan a tanácsot is az 1950-es években az alapszerződések értelmében hozták létre. A tanács a tagállamokat képviseli, és értekezletein egy-egy miniszter képviseli az unió minden egyes nemzeti kormányát.

Az, hogy melyik miniszter ez, a napirenden levő témáktól függ. Ha például a tanács környezetvédelmi kérdésekről vitatkozik, akkor a tagállamok környezetvédelmi miniszterei vesznek részt az ülésen, amelyet a Környezetvédelmi Tanács megnevezés illet.

Az unió külkapcsolataival az Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa foglalkozik, azonban mivel ez a testület szélesebb felelősségi körrel rendelkezik az általános politikai kérdésekben is, ülésein a kormányok által választott miniszter vagy államtitkár vesz részt.

A tanács kilencféle összetételben működhet:
Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa
Gazdasági és Pénzügyi Tanács (ECOFIN)
Igazságügyi és Belügyi Tanács
Foglalkoztatás, Szociálpolitika, Egészségügy és Fogyasztóvédelem
Versenyképesség (belső piac, ipar és kutatás)
Szállítás, Telekommunikáció és Energia
Mezőgazdasági és Halászati Tanács
Környezetvédelmi Tanács
Oktatási, Fiatalság és Kulturális Tanács

A tanácsban minden miniszternek jogában áll állást foglalni saját kormánya nevében. Ez azt jelenti, hogy a miniszter aláírása olyan, mintha az egész kormánya aláírta volna a kérdéses dokumentumot. Mi több, a tanács minden minisztere alárendelt saját nemzeti parlamentjének és a parlament által képviselt állampolgároknak. Ez garantálja a tanács döntéseinek demokratikus legitimitását.

A tanács hat kulcsfontosságú feladata:

1. Európai törvényalkotás: számos területen közös az Európai Parlamenttel

2. A tagállamok gazdaságpolitikájának összehangolása

3. Nemzetközi megállapodások megkötése az unió és egy vagy több állam, illetve nemzetközi szervezet között

4. Az EP-vel közösen az unió költségvetésének elfogadása

5. Az unió közös kül- és biztonságpolitikájának kidolgozása az Európai Tanács által felállított irányvonalak alapján

6. A nemzeti bíróságok és rendőri erők közötti együttműködés koordinálása bűnügyekben

COREPER

Brüsszelben minden tagállam állandó képviseletet tart fenn, amelyek uniós szinten képviselik és védik nemzeti érdekeiket. A képviseletek élén az adott ország EU-nagykövete áll.

Ezek a nagykövetek (más néven állandó képviselők) hetente üléseznek az Állandó Képviselők Bizottságában (COREPER), melynek feladata, hogy a mezőgazdasági ügyek kivételével – melyekkel a Mezőgazdasági Bizottság foglalkozik – előkészítse a tanács munkáját. A COREPER-t a nemzeti adminisztráció hivatalnokaiból álló munkacsoportok segítik.

A tanács soros elnöksége

A tanács soros elnöki tisztét félévente más és más ország látja el, azaz minden uniós tagállam saját turnusában felelős a tanács napirendjéért, hat hónapig elnököl annak ülésein, támogatja a jogi és politikai döntéseket, és tárgyal a tagállamok közötti kompromisszumokról.

Védekezésből hódítás

Róma korai történetében a birodalom „a földkerekség oltalmazója inkább, mintsem birodalom”. Ennek az elvnek az időszakát szokták a történészek a defenzív imperializmus korszakának nevezni. A birodalom kialakulása ráadásul annyira hosszú időintervallumot ölelt fel, hogy néhányan még azon is elgondolkoztak, egyáltalán lehet-e ezt a folyamatot expanziónak nevezni. Mások viszont a tervszerűen kialakított hódító politika mellett teszik le voksukat, mely inkább a birodalom későbbi időszakát jellemezte.

Azt hiszem, a mostani folyamatokra mindkét elv igaz lehet, ha belegondolunk, hogy az integrációs folyamatot a második világháború után pontosan egy preventív magatartás indította el. Hiszen a háború miatt legtöbbet szenvedett országok úgy határoztak, hogy összehangolják stratégiai fontosságú területeiket – például a nehézipart –, hogy ilyen módon elejét vegyék egy újabb konfliktusgóc kialakulásának, melyet egy-egy állam túlzott megerősödése okozna. Később pedig az unió történetében inkább a tervszerűség játszik meghatározó szerepet: a nyolcvanas években már a tudatos birodalomépítés kerül az első helyre. Ez az elv hívja életre az úgynevezett Egységes Európai Okmányt. A nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá válik, hogy Európa lemaradt Japánnal és az Egyesült Államokkal való versenyében, s hogy hátrányát ledolgozza, sőt ismételten az első helyre kerüljön, célul tűzték ki az egységes belső piac megteremtését. Az Európai Unió vezetőiben is él egy kép az egységes, erős unióról. Ezért tudatos erőfeszítéseket tesznek, terveket készítenek, éppen úgy, ahogyan az ereje teljében lévő Római Birodalom.

Az élvezetek csábítása

A Római Birodalom sikerét nagyon sokan azzal magyarázták, hogy a legyőzött népek pacifikálása után a római értékeket, kultúrát, életvitelt megosztották a meghódítottakkal, és azoknak, miután megérezték a civilizáció ízét, elment a kedvük a lázongástól. Maga Tacitus is ír erről a jelenségről. Apósa, Agricola, a „szétszórtan élő, műveletlen és épp ezért harcias népet” – a briteket – békére és nyugalomra szoktatta, „személyesen buzdította és bátorította a briteket, hogy templomokat, köztereket és házakat építsenek, megdicsérte a buzgókat, és megrótta a hanyagokat, így az elismerésért folyó versengés helyettesítette a kényszert… Aztán a viseletüket is átvették, és divatos lett a tóga. Lassanként eljutottak az élvezetek csábításához is, az oszlopcsarnokokhoz, fürdőkhöz és ínyenc lakomákhoz.” (Tacitus: Iulius Agricola élete. 29.)

Ennek ellenére a legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy nem beszélhetünk egy egységes, minden területet átfogó római kultúráról, hanem ehelyett az egymással térben és időben szinkronitásban élő kulturális sokszínűséggel lehetne leírni a birodalom belső viszonyait. Erre talán a legmegfelelőbb szó a „multikulturalitás” lenne, ha létezett volna ilyen terminus technicus az ókorban. De el kell mondanunk mindenképpen, hogy a meghódított népek tömegei között valamiféle rezisztencia volt jelen, egyfajta „birodalomszkepticizmus”. A „pax romana” tehát nem a farkasok vonyítását jelentette az elpusztult falvak üszkös romjai felett, hanem egy feltétele volt annak, hogy a népek és kiváltképpen a vezetőik átvegyék Róma kultúráját. A birodalom mindig a helyi politikai elitet szólította meg, és próbálta meg átformálni a saját képére és hasonlatosságára.

Nem kell nagy fantázia, hogy a mai viszonyokra átültessük ezt a képletet. Adott egy törekvés egy jól működő, egységesen irányított szuperállam létrehozására. A széles tömegek ebből az egészből tulajdonképpen csak annyit látnak, hogy országuk szuverenitásának feladására készül, vagy erre kényszerítik bizonyos erők. Meg vannak győződve, hogy országuk kultúrája sokkal magasabb rendű, mint az egységes Európáé. Ők az euroszkeptikusok népes tábora, akik mindenképpen ki szeretnének maradni ebből a nagy egymásra találásból. Ha pedig mindenképpen be kell lépni az EU-ba, akkor a lehető legnagyobb mértékű önállóság mellett kardoskodnak.

A politikai elit – akiket az európai bürokrácia hívogat jól fizető, zsíros állásokkal – ezzel szemben az unió előnyeit hangsúlyozza, és a közös értékek fontosságára mutat rá. Átveszi az európai politikai elit életmódját, viselkedési szabályait, és ennek megfelelően próbálja meg élni mindennapjait. Gyermekeit jó nevű európai oktatási intézményekbe íratja be, hogy ők is minél jobban idomuljanak az európai gondolathoz. A politikai elit nagyfokú csodavárással néz az egyesülő Európára, mondván: ha belépünk, sok minden megváltozik, az élet jobbra fordul, a problémák mintegy varázsütésre megoldódnak a brüsszeli hivatalok segítségével. Ez a hozzáállás egyből lemond az EU problémáinak kritikájáról, elmulasztja felhívni a figyelmet a negatívumokra, és a kezdeti csodavárás elmúltával, a valóság egyre erősebb tónusú kirajzolódásával emberek tömegeit löki át a szkeptikusok táborába. A legfontosabb érv tulajdonképpen nem más, mint az európai életszínvonal elérése. Ezt hangsúlyozzák, erre mutatnak rá a politikusok. Hasonló a helyzet, mint Róma esetében, mikor az impérium életszínvonalát próbálták meg eljuttatni a meghódított területek lakosságához. Azok aztán vagy rómaibbak lettek még a rómaiaknál is, vagy pedig egyre inkább befelé fordultak, és saját értékeik újrafelfedezésével próbáltak válaszolni a kihívásra.

Napjaink uniójában tulajdonképpen két nézőpont áll egymással szemben: vannak, akik a „nemzetek Európája” mellett harcolnak a kulturális sokszínűségre hivatkozva; mások a közös múltat megragadva föderalista irányba próbálják meg kormányozni az unió hajóját. A helyi elitet pedig a központból érkező megbízott inti vagy buzdítja, pont úgy, ahogyan nemrég Magyarországon történt, amikor az egyik európai párt vezére megfeddte a magyarokat, amiért a választások során rossz döntést hoztak, és nem az általa preferált pártot támogatták. Hasonlóan, mint a Római Birodalom esetében.

Lengyel parasztok uniós zászlót égetnek. Nem csak nálunk kérdéses a mezőgazdaság sorsa

Alak a tenger mélyén

Nagyon fontos kérdéshez érkeztünk, mely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Van-e hasonlóság az impérium és a napjainkban formálódó „Európai Állam” kormányzati berendezkedése között? Hiszen az eddigi területek, melyekre a vizsgálódásunk kiterjedt, meglehetősen sok közös vonást mutattak.

A római köztársaság, melyben elkezdett formálódni a későbbi impérium, nagyon hasonlít a mostani Európára. Ebben az időben Rómának nagyon érdekes kormányzata volt, melyet a tudósok „kevert alkotmány”-nak neveztek el. Kevert ez az alkotmány abból a szempontból, hogy három kormányzati formát egyesít magában. Ez a három rendszer: a királyság intézménye, az arisztokratikus rendszer és a demokrácia.

Erre utal Polübiosz is: „Ha valaki a consulok hatalmát veszi figyelembe, akkor ez a rendszer teljesen egyeduralomnak vagy királyságnak látszik; de ha a senatus befolyására van tekintettel, akkor már arisztokráciának mutatkozik; ha pedig a sokaság erejét veszi alapul, akkor ez az állam világosan demokráciának tűnik.” (Polübiosz VI.11.12.)

Hasonló elvet fogalmaz meg a neves szónok, Cicero is: „Helyesnek tűnik ugyanis, hogy az államon belül legyen olyasmi, ami a csúcson áll, és királyi, egy másik rész legyen teljesen az előkelő férfiak tekintélyére bízva, és végül bizonyos dolgok eldöntését hagyják meg a tömegeknek, hogy az ítéljen és döntsön. Ez az államforma először is egy bizonyos egyenlőséget képes felmutatni, amelyet a szabad férfiak hosszabb időre aligha tudnak nélkülözni, továbbá szilárdságot.” (Cicero: De re publica. I.45.[69]; II.23.[41]; II.39.[65–66]) Ebben az államformában a királyi hatalom a magistratusokat illeti, a tekintély az előkelőknek jár, a szabadság pedig a népé. Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy a római köztársaság berendezkedése alapvetően arisztokratikus-timokratikus állam volt, amelyben általában az előkelő és vagyonos embereknek nyílt lehetőségük arra, hogy magasabb közjogi méltóságokba emelkedjenek. A patríciusokból és a vagyonos plebejusokból alakult ki az úgynevezett hivatallal szerzett nemesség, a nobilitás, amely a hatalom valóságos birtokosa volt Rómában.

Cicero

Megdöbbentő, de ezen a ponton is hasonló felépítéssel lehet találkozni az Európai Unióban. Természetesen nem nemességről beszélünk és nem patríciusokról, hanem modern értelemben a politikai elitről. Számos elmélet kiemeli, hogy tulajdonképpen a politika mai „csinálói” ugyanolyan szerepben tetszelegnek, mint korábban a nemesség, azzal a különbséggel, hogy közülük lehet választani, de ez lényegében nagy változást nem eredményez az adott ország berendezkedésében.

Az Európai Bizottság

A „BIZOTTSÁG” SZÓ KÉT ÉRTELEMBEN HASZNÁLATOS. Először jelöli a „bizottság tagjait”, azaz azt a húsz férfit és nőt, akiket a parlament és a tagállamok neveztek ki azért, hogy vezessék az intézményt, és döntéseket hozzanak. Másodszor pedig a „bizottság” kifejezés jelöli magát az intézményt és annak állományát. Nem hivatalosan a bizottság tagjait „biztosoknak” is nevezik, akik hazájukban már betöltöttek politikai pozíciót, többen közülük miniszterek is voltak, de a bizottság tagjaiként feladatuk az unió érdekeinek képviselete, nem pedig nemzeti kormányaik utasításainak végrehajtása.

Ötévente áll föl az új bizottság, az európai parlamenti választások előtt hat hónappal a következő eljárás szerint:

• A tagállamok kormányai megállapodnak az újonnan delegált bizottsági elnök személyéről
• A kijelölt bizottsági elnök a tagállamok kormányaival megvitatva kijelöli a többi tizenkilenc bizottsági tagot
• Az új parlament meghallgatja mind a húsz tagot, és véleményezi őket. Ha személyüket elfogadja, akkor az új bizottság a következő év januárjától hivatalosan is megkezdheti munkáját

A jelenlegi Bizottság mandátuma 2004. október 1-jéig tart, elnöke Romano Prodi.

(Forrás: Külügyminisztérium)

Prodi és a nemrég csatlakozott országok biztosai

Megjegyzik az unió ellenzői azt is, hogy bár az európai szuperállamot demokratikus államok hozzák létre, felette nem érvényesülnek a demokráciára érvényes játékszabályok. Ezt az elvet hívják demokratikus deficitnek. Ha ki akarnánk sarkítani a kérdést, azt mondhatnánk, amennyiben egy terület kikerül egy adott ország parlamentjének hatásköre alól, és átkerül uniós szintre: eltűnik a nyilvánosság elől, és gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné válik. Az unió tehát nem demokratikus államként funkcionál! Szervezeti felépítését úgy is szokták jellemezni a kérdéssel foglalkozó szakkönyvek, hogy a mai Európai Unió a bizottság–tanács–parlament „triumvirátusára” épül.

Ebből a hármasból a bizottság az, mely ízig-vérig uniós intézményként semmiféle nemzeti érdeket nem szolgál. Ez a mindennapi irányítási munkát végző szerv, gyakorlatilag a kormányokhoz hasonlóan. A folyamatokat tekintve a bizottság szerepe erősödik, és egyre nagyobb befolyással bír.

A következő az Európai Tanács, amely tulajdonképpen koordináló és döntés-előkészítő szerv. Itt az egyes államok kormányfői és miniszterei foglalnak helyet. Ritkán találkoznak a tagjai, és általában csak a legfontosabb kérdésekről tárgyalnak és döntenek.

Legvégül pedig létezik egy olyan szervezet, melynek összetételét a tagállamok polgárai közvetlen módon befolyásolhatják: az Európai Parlament. Ez azonban nem számít klasszikus értelemben vett parlamentnek, hiszen nincsen jogalkotó hatásköre, csupán véleményeket és javaslatokat fogalmazhat meg, bár bizonyos területeken vétót is emelhet, mint például a férfiak-nők kérdése, illetve a kutatás vagy éppen a fuvarozás.

Még egy adalék. Az Európai Unió elnöke, Romano Prodi a közelmúltban tett egy kijelentést, melyben kifejtette, hogy álláspontja szerint a mai EU-t azoknak az embereknek kellene vezetniük, akik a Római Birodalom idejében is vezető pozíciót töltöttek be…

A mai Európai Unió tehát mutat hasonlóságot az ókori római köztársasággal. Azonban a legfontosabb területen, az állam fejénél, a végrehajtó hatalom területén meglehetősen sok ellentmondást találhatunk. Az utóbbi időben ugyanakkor egyre erősebb azoknak a hangja, akik az új szuperállam élére egy elnököt helyeznének. Ők azzal érvelnek, hogy az unió intézményrendszere egy „kicsi”, zárt közösségre lett kitalálva, nem pedig egy szinte az egész Európát magába foglaló szuperállamra. Ezért, mint mondják, a végrehajtó hatalmat kell megerősíteni egy erős jogkörrel rendelkező elnök személyében.

A Római Birodalom i. e. 31-ben alakult át véglegesen köztársaságból egyszemélyes vezetésű birodalommá, amikor Augustus, az első császár uralkodni kezdett. Az ő életében született meg Jézus Krisztus.

Augustus császár

A mai Európai Unió és a Római Birodalom kormányzati berendezkedése között tehát találunk közös vonásokat, de nagyon fontos kérdésekben el is ütnek egymástól. Mintha a tengeren csónakázva lepillantanánk, és látnánk a tenger mélyén mozgó állatokat. Egy közülük különösen erősnek és félelmetesnek tűnik. Azonban fentről csak a körvonalai figyelhetők meg. De amint egyre feljebb emelkedik, jól láthatóvá válik minden apró részlete (Jel 13:1, 17:8). Még kérdés azonban, hogy ez a lény, mely a mélységből felemelkedik, a Római Birodalom lesz-e, vagy pedig egy teljesen új hibrid. Ez a kérdés a jövőben fog eldőlni. Körvonalai azonban mintha hasonlóak lennének…