Tanulmány
A metropolisz ébredése
Előszó Pál apostol Korinthosziakhoz írt első levelének új fordításához
Pál apostol levelezésének legterjedelmesebb része a Korinthoszba írt két levél. A korinthoszi gyülekezet volt a Pál által alapított egyik legnagyobb és legsikeresebb közösség. Ezeknek a leveleknek az egyik legfőbb értéke abban áll, hogy általuk bepillantást nyerhetünk az apostol és a hívők, a gyülekezet viszonyába. Az apostoli szolgálat leírásának tehát elsősorban a korinthoszi levelezés a bibliai kézikönyve.
A levelek másik izgalmas tulajdonsága, hogy több, a korinthoszi hívők által feltett kérdést válaszol meg az apostol, ezért itt egy-egy témáról alaposan, több oldalról körüljárva, részletesen olvashatunk. Ilyen témák a házasság, a szexuális élet, a bálványoknak áldozott hús fogyasztása vagy olyan teológiai kérdések, mint a halottak feltámadása és az úrvacsora.
Az Apostolok cselekedetei 18. fejezetének első tizennyolc verse tudósít Pál korinthoszi szolgálatáról, melyre a második missziós útja során, körülbelül 51–52-ben (vagy 52–53-ban) került sor. Ez volt az apostol első körútja az európai kontinensen, melynek helyszínei Makedónia, illetve Akhája görög városai voltak. A meglátogatott helyszínek (Filippi, Thesszalonika, Beróia, illetve Athén) közül messze a legnagyobb és a legjelentősebb Korinthosz volt. Nem véletlenül töltött ott Pál tőle szokatlanul hosszú időt: másfél évet. (Ennél tovább csak a harmadik missziós útja során Efeszoszban időzött.)
Szolgálatát szokásához híven a zsinagógában kezdte, hogy betöltse az „először zsidóknak, de görögöknek is” alapelvet. Mivel a közelben nem voltak olyan, már működő gyülekezetek, amelyek szolgálatának anyagi hátterét biztosíthatták volna, eleinte kétkezi munkából tartotta el magát: ifjú korában tanult mesterségéből, a sátorkészítésből. Közös vállalkozást vezetett egy Rómából érkezett zsidó házaspárral, Akvilával és Priszcillával, akik később a legmegbízhatóbb munkatársai lettek az evangélium terjesztésében is: meghatározó szerepet töltöttek be a korinthoszi gyülekezet megalapítása mellett az efeszoszi és a római munkában is.
A szolgálat első, zsinagógai szakaszának nem lettek látványos eredményei. Bár a zsidó közösség olyan rangos személyiségei is hitre jutottak Jézusban, mint a zsinagóga vezetője, Kriszposz egész családjával s még jó néhányan, de a reakció is egyre erősebb lett. Pál közben két levelet is írt Thesszalonikába, a nemrég alapított makedón gyülekezetbe, melynek pásztorlására az ottani zavargások miatt nem jutott ideje, s ezért útitársait, Szilászt és Timotheoszt is otthagyta, hogy az új gyülekezet megalapozásában segédkezzenek. Rájuk azonban a korinthoszi munka következő szakaszában már itt volt szüksége, ezért magához hívatta őket.
Mikor megérkeztek, Pál a szolgálat fókuszát a korinthoszi lakosság nem zsidó részére helyezte át, bár azért a főhadiszállását a zsinagóga tőszomszédságában működtette. Emiatt zsidók is folyamatosan tértek meg a korinthoszi gyülekezetben, de az evangélium még termékenyebb talajra talált a többi városlakó között.
Egy ókori metropolisz
A várost dórok alapították i. e. 1000 körül. A választás nyilván azért esett erre a helyre, mert felismerték a benne rejlő páratlan gazdasági-kereskedelmi lehetőséget. Az alig hat kilométer széles Iszthmoszi-földszoros ugyanis óriási perspektívát kínált a leleményes kereskedők számára.
Elég egy pillantást vetni a térképre, hogy megállapítsuk: a Közel-Keletről Nyugat-Európa felé irányuló hajózás számára igen jelentős rövidítést jelentett a földszoros lehetőségének kiaknázása. Az ókori hajósok ugyanis nemigen vállalkoztak hosszabb nyílt vízi utakra, inkább a part mellett közlekedtek. A keletről Itália és más úti célok felé, illetve ellenkező irányban haladó hajósoknak meg kellett volna kerülniük az egész Peloponnészoszi-félszigetet, ami több hétig is eltarthatott, a hosszú utazás veszélyeiről már nem is beszélve.
Így azután kézenfekvő volt, hogy élelmes üzletemberek a földszorosnál megtelepedve annak két partján egy-egy kikötőt építsenek: a Korinthoszi-öbölre, azaz nyugat felé néző Lekhaiont, és a Kelet kapujaként szolgáló, a Szaronikosz-öbölre néző Kenkhreiát. (Kenkhreia a Bibliában kétszer is említésre kerül: egyszer az Apostolok cselekedetei 18. fejezetében, másodszor a Rómaiakhoz írt levél 16:1-ben. Az utóbbiból megtudjuk, hogy ebben a kikötővárosban külön gyülekezet működött, és egyúttal közvetett bizonyítékául szolgál annak, hogy a Rómaiakhoz írt levelet Pál Korinthoszból írta.) A kettő között a következő szolgáltatásokat kínálták: kirakodták a hajót, majd a rakományt a rövid szárazföldi szállítás után új hajóba rakodták be a másik kikötőben. Az i. e. 7–6. századra pedig az is szokássá vált, hogy sínpályán közlekedő kerekes kocsikon, az úgynevezett diolkoszokon egész hajókat szállítottak át a keskeny földnyelven.
Tekintettel az óriási forgalomra, könnyen elképzelhetjük, hogy a város gyorsan növekedett, nagyon meggazdagodott, és óriási befolyásra tett szert, amit mi sem jellemez jobban, mint hogy az i. e. 6. század elejétől az – egyébként nem túl távoli – olümpiai játékok rangjával vetekedő, ugyanúgy kötelezően a háborúságok félretevésével együtt járó összgörög sport-, kocsi-, illetve zenei versenyeket rendeztek itt kétévente.
Korinthosz Görögország legfőbb gazdasági és kulturális központjaként meghatározó szerepet töltött be a görög háborúkban. Jelentős flottájával részt vett a szalamiszi csatában, majd az úgynevezett peloponnészoszi háborúban Spárta szövetségeseként harcolt az athéniak ellen. Az úgynevezett korinthoszi háborúban viszont már a perzsák által támogatott Athén mellett állt Spártával szemben.
Korinthoszban hívta össze i. e. 337-ben II. Philipposz a görög városállamok képviselőit, hogy békekötésük eredményeképpen egyesült erővel fordulhassanak a perzsák ellen. Az i. e. 3. században pedig a város a Róma terjeszkedésével szembeni ellenállás központja, az úgynevezett akhaiai szövetség vezéralakja lett. A rómaiak ezért büntetőhadjáratot vezettek ellene, és i. e. 146-ban porig rombolták.
Szinte pontosan száz év múlva, i. e. 44-ben azonban nem kisebb személyiség, mint maga Julius Caesar alapított itt új várost Colonia Laus Iulia Corinthus néven, amely Akhaia provincia helytartói székhelye lett. A hely katonai, gazdasági, kereskedelmi jelentősége a csatározások idején, ha lehet, csak növekedett, és ez a római impérium szervezett körülményei közepette óriási fejlődési hullámot indított el. Korinthosz valóságos metropolisszá nőtte ki magát, méghozzá néhány évtized leforgása alatt.
Korinthosz városa a 2. században már a kereszténység egyik legfontosabb bázisa, püspöki székhely. Később, a római impérium hanyatlása idején ez a város is maga mögött hagyja dicsőségét. A népvándorlás hullámai, majd az iszlám–török hódítás hosszú időre vegetálásra kényszeríti, majd újra teljesen elpusztul.
1858-ban alapítják újra az ókori romvárostól északkeletre. 1928-ban egy óriási földrengéssorozat ismét romba dönti. A mai alig harmincezer lakosú, főleg mezőgazdaságból és turizmusból élő kisváros meg sem közelíti a híres előd méreteit és jelentőségét.
Ez annál is inkább érdekes, mivel a híres Iszthmoszi-földnyelv napjainkban is óriási forgalmat bonyolít. A diolkoszok rendszerét még a rómaiak megpróbálták továbbfejleszteni: arról álmodtak, hogy csatornát vágnak a szoroson át, és így biztosítják a hajók zavartalan áthaladását. Mérnökeik azonban tévesen arra a következtetésre jutottak, hogy a szoros két oldalán, a két tenger között szintkülönbségnek kell lennie, ezért elálltak a csatorna megépítésének gondolatától, mert úgy vélték, hogy az túl nagy vállalkozás lenne. Később rájöttek, hogy nincs a tengerek között szintkülönbség, de ekkor más okok hiúsították meg, hogy befejezzék a csatorna elkezdett munkálatait. A kétezer éves álom csak 1893-ban valósult meg: megnyitották a Korinthoszi-csatornát.
Nyitottság és liberalizmus
Korinthosz korának egyik legjelentősebb kikötővárosa és kereskedelmi centruma volt (a város történelméről bővebben lásd keretes írásunkat) . A valaha legbefolyásosabbnak számító, de a rómaiak által teljesen elpusztított görög városállam helyén alig száz évvel azelőtt, hogy Pál a városba érkezett, Róma új, multinacionális, a birodalom minden részéről betelepített, de azért görög identitású nagyvárost épített föl. A hely egyedülálló kereskedelmi adottságai következtében ez a száz év lélegzetelállító fejlődést produkált.
Kereskedők, hajósok, üzletemberek a birodalom minden sarkából érkeztek ide, minden, magára valamit adó kereskedelmi vállalkozás képviseltette itt magát, éjjel-nappal zajlott az élet, és ez óriási tömegeket vonzott a városba a jobb megélhetés reményében. Az időjárás alakulásától nagyban függő hajósok gyakran kényszerültek itt telelni, ami azt jelentette, hogy – mivel az október végétől március–áprilisig tartó szeles, viharos mediterrán télben az ókori viszonyok között épeszű ember nem vállalta a hajózást: az Apostolok cselekedetei 27. és 28. fejezeteiben kézzelfogható bizonyítékát láthatjuk annak, mi várt arra, aki mégis megpróbálta – több hónapot töltöttek a városban lényegében munka nélkül, csak „fogyasztással”, ami az idegenforgalom hatalmas fellendülését eredményezte.
Ez a teljesen kozmopolita, soknyelvű, soknemzetiségű, „multikulturális”, állandóan mozgó, cserélődő, de vissza-visszatérő tömeg olyasmi városképet és atmoszférát teremthetett – persze ókori viszonyok közepette –, mint mondjuk a mai New York, Los Angeles vagy San Francisco. Ennek megvannak a maga nyilvánvaló előnyei: a lakosság toleráns, nyitott, fogékony az újra. Ismeretlen fogalom a sok más településre, sőt országra jellemző zártság, nacionalizmus, idegengyűlölet. A legkülönfélébb bőrszínek, nációk képviselői jól megférnek egymás mellett a maguk sajátos ideológiájával, vallásával, világnézetével, szokásaival – s ezek persze keverednek is egymással. Ez a közeg – legalábbis ebből a szempontból – kétségkívül kedvez az evangélium terjedésének.
Nem véletlenül mondta az Úr Pálnak, hogy „nagy népem van ebben a városban” (Csel 18:10), amikor egyúttal meg is nyugtatta az apostolt, hogy ezen a helyen, kivételesen, hosszú ideig nem fogják üldözni, bántalmazni. Egyháztörténészek a korinthoszi gyülekezet létszámát fénykorában húsz-huszonötezer közé becsülik. Ez körülbelül megfelel a mai metropoliszok legnagyobb, úgynevezett megagyülekezetei méretének. (Persze, a mai gyakorlattal ellentétben nyilván nem egy helyen zajlottak az összejövetelek, hanem sok kisebb közösségben.)
„Úgy él, mint egy korinthoszi”
A metropolisz nyitott, fogékony szabadelvűsége azonban – ahogy napjainkban is – erkölcsi liberalizmussal is együtt járt. Ha a matrózélet ma is ismert velejáróira gondolunk, könnyen megérthetjük, miért terjedt el a Római Birodalomban az a szólásmondás a kicsapongó, züllött életű emberekre vonatkoztatva, hogy „úgy él, mint egy korinthoszi”. A korabeli római vígjátékok visszatérő karaktere volt a „korinthoszi”, aki természetesen állandóan részeg volt, duhajkodott, és az ivászatnál jobban talán csak a gyengébb nem foglalkoztatta.
Napjainkig aktuális kérdés, hogy a kicsapongó, tivornyázó életmódra való igény provokálta-e ki a különféle ehhez kapcsolódó „szolgáltatások” elterjedését, vagy épp ezek hatottak erkölcsromboló erővel a város pénzes, meglehetősen gyökértelen, a különféle tradíciók megtartó erejétől igencsak távolra szakadt hajós, kereskedő, szerencsevadász népségére. Mindenesetre tény, hogy Korinthosz városának vallási élete szintén nem akármilyen kuriózummal kecsegtetett. Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének templomában ugyanis ezer, magasan kvalifikált papnő teljesített szolgálatot. Szolgáltatásuk szexuális jellegű volt, magyarán a legmagasabb szinten kiképzett prostituáltak voltak, nem az utcasarki fajtából, hanem az „úri közönség” számára fenntartva, az ő igényeikhez és pénztárcájukhoz valók.
Az egyszerre okkult és parázna hiedelem szerint az ővelük átélt szexuális gyönyör jelentette azt a transzcendens élményt, amelynek során a földi halandók Aphrodité istennőt tisztelhették, és vele közösségbe kerülhettek. Ez a gyakorlat tehát a korinthosziak szemében nem paráznaságnak minősült, sőt ilyenkor, úgymond, a házas férfiak sem házasságtörésben vettek részt, hanem istentiszteleten. Mondanunk sem kell, hogy ez a mentalitás olyan erkölcsi leépüléshez, a lelkiismeret erőteljes mértékű eltorzulásához vezetett, ami azután Pál levelében is visszaköszön: az apostolnak részletes tanítást kell adnia a korinthosziaknak a szexuálerkölcs és a házasság tárgykörében.
Enni vagy nem enni?
Az istenekkel való transzcendens közösség másik eleme a bálványoknak feláldozott állatok húsának elfogyasztása volt. A görög–római isteneknek – többek között az egyik főistennek, Apollónnak, akinek ugyancsak állt temploma a városban, melynek romjai ma is láthatók – felajánlott állatok húsát Korinthosz csúcstechnológiás – vízhűtéses – raktárakkal felszerelt piacain kimérték, és gyakori volt, hogy a város polgárai meghívták egymást egy-egy ilyen ünnepi lakomára az istenek tiszteletére. Ezenfelül ingyenkonyhaszerű formában az egész városnak szóló lakomákat is rendeztek, aminek nyilván a nagyvárosokra általában jellemző, nem csekély létszámú nincstelen, lecsúszott réteg örült a legjobban. Ezek az elemek is feltűnnek az apostol levelében: hosszasan kell foglalkoznia a bálványimádás, a bálványáldozatok megevésének kérdésével.
Ezt a hosszú, három fejezeten átívelő érvelését gyakran keresztények is félreértik, és úgy értelmezik, hogy bizonyos körülmények között jóváhagyja a bálványáldozati hús fogyasztását. Ezt azonban „látatlanban” el kell utasítanunk, hiszen Pál mindig az Apostolok cselekedetei 15. fejezetében leírt jeruzsálemi apostoli tanácskozás szellemében járt el, melynek összehívására éppen az ő kezdeményezésére került sor. Az ott megszületett döntés is az ő álláspontját támasztotta alá, miszerint a nemzetek közül megtérteknek nem kell az egész mózesi Törvényt megtartaniuk, s ily módon zsidóvá lenniük, hanem csak egy olyan „minimumot” várnak el tőlük, amely körülbelül megfelel a Noén keresztül az összes nemzettel megkötött szövetség követelményeinek: „…egyhangúlag úgy határoztunk, hogy választott férfiakat küldünk hozzátok szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal: olyan emberekkel, akik letették életüket a mi Urunk, Jézus Krisztus nevéért. Elküldtük tehát Júdát és Szilászt, akik szóban is elmondják ugyanezeket. Mert a Szent Szellem és mi is úgy láttuk jónak, hogy ne rakjunk rátok több terhet azon felül, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványáldozatoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, helyesen fogtok cselekedni. Jó egészséget!” (Csel 15:25–29)
Az a Pál tehát, aki a jeruzsálemi apostoli gyűléstől mintegy „kiprovokálta” a fenti döntést, aligha köthetett olyan kompromisszumot pont Korinthoszban, hogy – mint néha értelmezik –, úgymond, „ha senki nem látja”, akkor lehet bálványáldozati húst fogyasztani.
Az ezzel kapcsolatos megjegyzéseinek értelmezéséhez a kulcsot a 10. fejezet 25–27. versei jelentik: a hívőknek nem kell attól babonásan félniük, hogy a hentestől vásárolt vagy vendéglátóik által nekik feltálalt hús vajon nem bálványoknak lett-e korábban felajánlva. Ha jóhiszeműen fogyasztják el, semmit nem árthat nekik. Ha viszont tudják, hogy bálványáldozati húst kínálnak nekik, semmiképpen ne egyék meg, hiszen ezzel egyenesen a Bálám és Jézabel nevével fémjelzett szellemi befolyásnak tennék ki magukat, amit a Biblia élesen elítél (lásd Jel 2:14, 20).
Ezért is foglalkozik a 10. fejezet elején az ószövetségi Izrael életéből azokkal az epizódokkal, amikor az aranyborjút készítették, illetve amikor Bálám tanácsa nyomán a midianiták bálványimádó szertartásaikra invitálták őket, Izrael fiai pedig engedtek a csábításnak, és óriási katasztrófát szabadítottak magukra. Pál egyértelmű állásfoglalása: „Ezért hát, testvéreim, meneküljetek a bálványimádástól!” (14. vsz.)
A bálványimádó rituálék szemmel láthatólag a korinthoszi gyülekezet úrvacsorával kapcsolatos magatartását is befolyásolták, ezért az apostol érvelésében az úrvacsora igazságait is felsorakoztatja: „A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, vajon nem a Krisztus vérében való részesedésünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, vajon nem a Krisztus testében való részesedésünk-e?” (16. vsz.)
Majd a 11. fejezet második felében megfeddi a korinthosziakat amiatt, hogy összekeverik a bálványtemplomok lakomáit az úrvacsorával. Miután elmondja saját kijelentését az utolsó vacsora eseményeiről (mely érdekes módon részletesebb, mint az evangéliumokban olvasható leírások), arra hívja fel a figyelmet, hogy a Krisztus testével és vérével való közösségnek szellemi és erkölcsi alapfeltételei vannak, nem a puszta részvétel számít. Ezeknek a feltételeknek a teljesülése esetén áldást, ellenkező esetben viszont átkot közvetít a pohár és a kenyér.
Delphoi – a Föld köldöke?
Az ókori Görögország számos szent helye közül talán a leghíresebb és legnagyobb hatású a delphoi jósda. Részben a görög városállamokhoz képest központi földrajzi fekvése, de szellemi jelentősége is az oka, hogy Sztrabón így ír róla: „…egész Hellásznak mintegy a közepén fekszik, beleértve az Iszthmoszon inneni és túli részt is, a lakott föld közepének tartották, és a Föld köldökének nevezték…” (Geographica)
Az i. e. 6. századtól kezdődően görög földön semmilyen jelentős esemény nem történhetett anélkül, hogy a delphoi Apollón-szentélyben szolgálatot teljesítő papnőt, az úgynevezett püthiát meg ne kérdezték volna. Minden háború azzal kezdődött, hogy a vezérek tanácsot kértek Apollón papnőjétől. Jóslatait teljesen megbízhatónak tartották, és tény, hogy a feljegyzések igen jó találati arányról tanúskodnak, bár a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a püthia által transzállapotban kimondott, érthetetlen jóslatokat a szentély körüli kerengőben tartózkodó papok magyarázták, nemegyszer igencsak talányosan. Rossz nyelvek szerint ennek az volt a célja, hogy az így is, úgy is értelmezhető mondatokat majd utólag a megtörtént tényekhez igazíthassák. A hely rangját érzékelteti, hogy az összes görög város egymással versengve emeltetett pompásabbnál pompásabb kincsesházakat fogadalmi ajándékaik tárolása számára.
Az egyik leghíresebb jóslat Oidipusz király drámában is megénekelt történetéhez kötődik. A dráma szerint a király hiába próbál mindent elkövetve menekülni a baljós jóslat elől, a végén – tudtán kívül és akarata ellenére – mégiscsak megöli saját apját, és feleségül veszi saját anyját: pontosan úgy, ahogyan azt róla még születése előtt Delphoiban megjövendölték.
A delphoi jósdának az egész görög történelemre gyakorolt hatásán túlmenően azt is megállapíthatjuk, hogy voltaképpen magának a görög filozófiának – és rajta keresztül az egész euroamerikai vagy „fehér” civilizációnak, gondolkodásmódnak – a kialakulása is ide, Delphoiba vezethető vissza. Az európai filozófia atyjának és fő inspirálójának tekintett Szókratész, Platón mestere, egy Delphoiból származó jóslat alapján kezdett filozófiával, bölcselettel foglalkozni. Anélkül, hogy egy sok ezer éves, számtalan tényezőből összetevődő, bonyolult folyamatot egyetlen kézlegyintéssel, nagyvonalúan „démonikusnak” bélyegeznénk – ami nyilván nem volna így igaz –, annyit azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy hátborzongatóan hat a felismerés: mindannak kibontakozásához, amit ma európai kultúrának, civilizációnak, „Európának” nevezünk, a delphoi Apollón-szentély papnője nyomta meg az indítógombot!
De hogyan is működött ez a nevezetes jóshely? Ehhez először érdemes a kialakulása körüli mítoszt felidézni. A monda szerint Gaia földanya fiának, a föld mélyében élő Püthón nevű kígyónak a tartózkodási helye ez. Ő a jövendőmondás istene, pontosabban nem is isten, hanem egy gigász, akit Apollón, az egyik görög főisten (egyben a nap istene, a hold istennőjének, Artemisznak ikertestvére) legyőzött.
Szentélyében viszont fő szerepet kapott Püthón papnője, a püthia, aki a föld repedésein keresztül magával Püthónnal tartotta a kapcsolatot, és tőle vette jövendöléseit. Ebben segítségére volt, hogy a szentélyt tudatosan épp a térségen áthúzódó tektonikai törésvonal fölé építették, ahonnét különféle gázok szálltak (és a mai napig is szállnak) föl. Ezek belélegzésével, valamint a szintén kábító hatású, Apollón babérkoszorújára utaló babérlevelek rágcsálásával önkívületi állapotba hozta magát. Jóslatait érthetetlen nyelven, zavaros, összefüggéstelen mondatokban adta elő, amelyeket a szentély külső részében szolgálatot teljesítő papok magyaráztak meg emberi használatra alkalmas mondatokban. A jósnő szellemi-lelki állapotát találóan szemlélteti egy híres filozófus, Hérakleitosz egyik töredéke, mely szerint „a püthia őrjöngő szájjal sem nevetséges”.
Harc a Püthón szelleme ellen
A város szellemi atmoszférájának következő meghatározó eleme a közelben, az öböl átellenében elhelyezkedő delphoi jósda volt (a delphoi jósda történetéről és működéséről lásd keretes írásunkat). Nagyon sokan „vallási turizmus” céljából keresték fel a várost: útban Delphoiba, illetve onnan hazafelé tartva. Az ottani Apollón-szentély papnője (a püthia) a földből feltörő kénes gőzöktől, nyers babérlevél rágcsálásától, valamint okkult beavatottságától önkívületi állapotban, érthetetlen, artikulálatlan mondatokban, gyakran őrjöngve adta át jövendöléseit, melyeket a szentély úgynevezett kerengőjében szolgálatot teljesítő papok magyaráztak meg.
Ez a jelenség feltűnően emlékeztet a Bibliában szereplő karizmák: a nyelveken szólás és nyelvek magyarázása működésére – csakhogy annak ördögi utánzata. Nem véletlen, hogy Pál apostol éppen a korinthosziakhoz írt levelében ad részletes tanítást a karizmákról, és külön fejezetet (14. fejezet) szentel a nyelveken szólás és a nyelvek magyarázatának helyes, biblikus használatára (a karizmákkal kapcsolatosan lásd keretes írásunkat) . Joggal feltételezhetjük ugyanis, hogy a korinthosziakra különlegesen nagy hatást gyakorolhatott az egészen közeli fekvésű szentély: biztosra vehető, hogy sűrűn jártak oda tanácsért (volt is ott kincsesházuk, amelynek romjai ma is láthatók), és a hely szellemi „kisugárzásáról” sem szabad megfeledkezni.
A delphoi jósdában működő Püthón szellemének van még egy bibliai vonatkozása. Az Apostolok cselekedetei 16. fejezetében leírtak szerint Pál apostol Filippiben találkozik össze egy jövendőmondó lánnyal, aki róla és munkatársairól tételesen nézve igazat beszél: „Ezek az emberek a Legfelségesebb Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek!” (17. vsz.) Pál azonban – szellemi ember lévén – nem tette meg a lányt evangelizációs kampányának reklámmenedzserévé, hanem felismerve a benne működő gonosz szellemet, szembeszállt vele, és kiűzte. Lett is óriási felfordulás a dologból! Pál és útitársa, Szilász, börtönbe kerültek, és csak Isten természetfölötti beavatkozásának, egy földrengésnek, valamint részben Pál római polgárjogának köszönhetően menekültek meg.
A történetben az a legmegdöbbentőbb, hogy a lányban az eredeti szöveg szerint nem egyszerűen a jóslás (mantheia) szelleme, hanem Püthón szellem volt! Elképzelhető, hogy közvetlen kapcsolatban állhatott a delphoi jóshellyel, esetleg maga is ott teljesíthetett korábban szolgálatot, vagy beavatott papnő volt. Érdekes kérdés, hogy mégis hogyan kerülhetett Filippibe?
Az Apostolok cselekedetei 16. fejezete 9–10. verseinek tanúsága szerint Pál apostol egy látomás következtében, közvetlen isteni indíttatásra indult el Európa felé az evangéliummal. Útjának első állomása volt Filippi, és úgy tűnik, a Sátán már várta: számított rá. A kontinenst uraló fő szellemi erősség mintegy együttműködési megállapodást kínált föl a názáreti Jézus Krisztus küldöttjének – mint annak idején „csúcstalálkozójuk” során a Sátán is Jézusnak!
Amikor aztán ezt Pál bátorkodott a legudvariatlanabb formában elutasítani, kitört a nyílt összecsapás, ami Pált egész további útján végigkísérte. Bár a nemzetek apostola minden egyes konfliktusból győztesen került ki, előrehaladása aligha volt nevezhető „fáklyásmenetnek”. Mire Korinthoszba érkezett, saját bevallása szerint „erőtlenség, félelem és erős remegés közepette” (2:3), szó szerint fizikailag reszketve kezdte el ottani szolgálatát, melyben egyértelműen és eltökélten Krisztus keresztáldozatára és az abból felszabadult isteni, győztes erőre tette a hangsúlyt: „Nem beszéden alapul az Isten királysága, hanem erőn!” (4:20)
Nem véletlenül tett ekkora hangsúlyt Pál a Püthón szelleme elleni harcra. Az egyháztörténelem későbbi századaiban, mikor az Isten ereje háttérbe szorult, és helyét a ceremóniák és a filozófia vette át, a gyülekezetekben a delphoi jóslatokat szinte próféciaként hozták fel, olvasták őket, és rendszeresen hivatkoztak rájuk. Ennek fényében igencsak sokatmondó az a mondat a karizmákról szóló 12. fejezet elején, amelyben az apostol leszögezi (3. vsz.): „Senki, aki Isten Szellemében szól, nem mondja azt: »Jézus átkozott« – és senki sem képes azt mondani: »Jézus Úr«, csakis a Szent Szellemben.”
Ez azt is jelenti, hogy ha például a delphoi jósdából olyan jövendölést kapna is valaki, hogy „Jézus Úr!”, ott más jézusról, más úrról van szó, mert nem a Szent Szellem adja a kijelentést. Pál ezért utasította el a filippi Püthón szellem által mondott – tartalmilag kifogástalan – mondatokat, mert tisztában volt azzal, amivel utána és a mai napig is sokan nem: egy gonosz szellem sosem fogja valóban Úrrá tenni Jézust senki életében.
„Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől. Mert hogyha az, aki jő, más Jézust prédikál, akit nem prédikáltunk, vagy más szellemet vesztek, amit nem vettetek, vagy más evangéliumot, amit be nem fogadtatok, szépen eltűrnétek.” Ezeket a sorokat ugyancsak Korinthoszba írja Pál a második levelében (11:3–4). A kígyó említése torokszorító nyomatékot kap ebben a vonatkozásban: Püthónt, a jövendőmondás istenét (pontosabban még az isteneknél is idősebb lényt: gigászt) ugyanis egy kígyó formájában tisztelték. Pál figyelmeztetése ellenére mindez megvalósult az egyháztörténelem során, és máig ez jelenti a legnagyobb fenyegetést Isten munkájával szemben.
Ezen pedig az sem változtat, ha megjegyezzük, hogy a delphoi szentélyt a 4. század végén épp „a kereszténység nevében” záratták be. Sajnos a hatása szinte kitörölhetetlenül ott van a kultúrában, a vallásban, az egész európai (sőt az amerikai) rendszerben. Az „aszszony magvának” még egyszer el kell jönnie a földre, hogy ismét, végleg a kígyó fejére taposson. Addig is merítsünk hitet Pál Korinthoszból Rómába írt soraiból: „A békesség Istene pedig hamar össze fogja morzsolni lábaitok alatt a Sátánt.” (Róm 16:20)
A karizmákról
A 20. század közepén elindult karizmatikus mozgalomban központi szerepet töltenek be Pál apostolnak az első korinthoszi levél 12. és 14. fejezetében leírt szavai. Az egyháztörténelem sötét évszázadai után, amikor sajnos – Pál figyelmeztetése ellenére – nagy tömegek voltak tudatlanok a szellemi dolgokkal kapcsolatban, a karizmák újrafelfedezése elementáris vonzerőt gyakorolt szinte minden felekezet keresztényeire. Karizmatikus csoportok, imaközösségek, bibliatanulmányozó körök alakultak, amelyeket aztán rövid időn belül – főleg a tradíciókhoz ragaszkodó hivatalos egyházvezetés merevsége miatt – új, független karizmatikus gyülekezetek létrejötte és gombamód való elszaporodása követett. Ma ez a pünkösdi-karizmatikusnak nevezett irányzat képezi a kereszténység egyik legnépesebb és kétségkívül leggyorsabban növekvő szegmensét.
Pál apostol azt mondja: „A Szellem megnyilvánulásaiban pedig mindenki azért részesül, hogy használjon vele. …mindezeket azonban az egy és ugyanazon Szellem működteti, úgy osztva szét a sajátját, ahogyan akarja.” (1Kor 12:7, 11)
A karizmákat tehát nem olyasfajta természetfölötti adományként fogja fel, amelyeket egy hívő szabadon, a maga belátása szerint használhat és működtethet, amikor csak akar. A karizmákon a Biblia szerint azt kell értenünk, amikor Isten Szelleme az ő isteni, szuverén akarata, döntése értelmében a hívőn keresztül megnyilvánul.
A megnyilvánulás (phanerószisz) a görög gondolkodás szerint egy belső, rejtett vagy láthatatlan, de valóságosan létező jelleg, tulajdonság, tényező megmutatkozását, nyilvánosságra jöttét fejezi ki. A megnyilvánulásnak ily módon meggyőző ereje és célja van. A hívőből előtörő, megmutatkozó természetfölötti azt igazolja, hogy akik Jézust befogadták, valóban Isten fiaivá, természetfölötti lényeké lettek, és bár ez az élet legtöbb vonatkozásában még nem lett nyilvánvalóvá (lásd 1Jn 3:2), időnként a Szent Szellem akarata szerint mégis nyilvánvalóvá válik, mert Ő azért jött, hogy a Fiút dicsőítse.
A karizmák tehát a Fiút, Jézus Krisztust dicsőítik, őt jelentik ki Úrként, és rámutatnak, hogy az ő uralma minket, cserépedényeket is képes fölmagasztalni, és Isten dolgainak végzésére alkalmassá tenni.
A karizmákat rendszerint három nagy csoportba osztják:
1. Kijelentés ajándékai – ezek feltárnak, megmutatnak valamit, kijelentik, napvilágra hozzák a láthatatlant. Ide tartozik a tudás (ismeret) szava, a bölcsesség szava és a szellemek megkülönböztetésének karizmája.
A tudás (ismeret) szava Isten mindentudásából merít tényeket, információkat, és azokat látomás, álom, belső hang vagy prófétálás által hozza a hívő, illetve környezete tudomására. Működésére jó példa, ahogy Jézus rendszeresen látta, mi van az emberek szívében. Betekintést ad olyan múltbeli vagy jelenlegi tényekbe, amelyekről természetes szinten nincs tudomásunk. A bölcsesség szava a nehéz szituációból való kimenekedést segíti azáltal, hogy a hívő Isten bölcsességéből merít: vagy olyan ötlete támad, vagy olyat talál mondani, amivel „kivágja magát”. Ez működött például Jézusnál, amikor az adófizetésről faggatták, és azt válaszolta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (lásd Mt 22:15–22) Ez az ajándék betekintést adhat Isten terveibe, azaz a jövőbe is.
A szellemek megkülönböztetése a láthatatlan szellemvilágba ad bepillantást: segítségével egy hívő el tudja dönteni, hogy az adott helyzetben Isten Szelleme vagy démonok működnek-e. Pálnál erőteljesen működött ez például a filippi jövendőmondó lány esetében.
2. Erő ajándékai – ezek végrehajtanak, megtesznek dolgokat, megcselekszik Isten akaratát. Olyan karizmák tartoznak ide, mint a hit ajándéka, amikor a hívőben Isten hite nyilvánul meg (Mk 11:22); maga a Szent Szellem hisz rajta keresztül. Az erők működése eredményeképpen Isten természetfölötti dolgai, a csodák valósulnak meg a hívőn keresztül, míg a gyógyítások ajándékain keresztül Isten az emberi testet állítja helyre, gyógyítja meg. Mindhárom karizma rendszeresen működött mind Jézus, mind az apostolok életében.
3. beszéd ajándékai vagy más néven inspirációs ajándékok. Ezek a karizmák – mint a név is mutatja – a beszéd, a prédikálás szolgálatával állnak kapcsolatban. Ide tartozik a prófétálás, amely nem feltétlenül a jövő megmondását, hanem Isten és emberek előtt való szólást, azaz a prédikálás karizmáját jelenti, ami persze nem zárja ki a jövőre vonatkozó isteni üzenetek átadását. A nyelveken szólás egyik formája az imaéletre, az Istennel való kommunikációra vonatkozik (lásd 1Kor 14:4: „aki nyelveken szól, az önmagát építi”), de szólhat a gyülekezethez is, ebben az esetben azonban mindig kell egy magyarázó is. A nyelvek magyarázásának karizmája nem az ismeretlen nyelven átadott üzenet szó szerinti fordítását jelenti, hanem interpretációt, amely ugyanolyan ihletett módon zajlik. Több szerző, mint például Kenneth Hagin is rámutat, hogy az utóbbi két karizma együtt gyakorlatilag az elsőt, a prófétálás karizmáját „teszi ki”.
A prófétálás karizmájáról Pál kiemeli, hogy a gyülekezet építése és a nyilvános összejövetelek szempontjából ennek van a legnagyobb jelentősége. Az egyéni épülés szempontjából viszont a nyelveken szóláson van a legnagyobb hangsúly, hiszen azt a Szent Szellemben való alámerítkezés jeleként Isten minden újjászületett hívőnek meg akarja adni.
Érdemes még megjegyezni, hogy bár a karizmákat a Szellem úgy osztogatja, ahogy akarja, a tapasztalat és a Biblia is azt mutatja, hogy egyes hívőkön bizonyos karizmák rendszeresen, szinte kiszámíthatóan meg szoktak nyilvánulni. Ilyenkor mondjuk azt, hogy nekik „megvan” ez vagy az a karizma.
További fontos megjegyzés, hogy az itt található kilenc karizma korántsem a teljes lista. A fejezet végén a 28. vers említ még két karizmát: az irányítás és a segítségnyújtás karizmáját, a Rómaiakhoz írt levél 12. fejezetének 6–8. verseiben pedig látjuk még a tanítás, a diakónia, a buzdító, az adakozó, az elöljáró, valamint az irgalmas, elsősorban a szolgálattal, a hívők Krisztus testében elfoglalt szerepével kapcsolatos karizmákat. Úgy tűnik egyébként, hogy a karizmák listája még ezzel sem teljes.
A levél keletkezése
Pál korinthoszi szolgálata után Jeruzsálembe, majd missziós „bázisára”, Antiókhiába utazik. Útközben azonban érinti Efeszoszt, ahol hátrahagyja az őt elkísérő Akvilát és Priszcillát. Harmadik missziós útjának fő helyszíne ez a város lesz.
Korinthoszi szolgálatához hasonlóan itt is a zsinagógában kezdi, majd egy bizonyos Türannosz iskolájában folytatja az evangélium hirdetését, immár a város egész lakossága felé. Szellemi szempontból Efeszosz, ha lehet, még nehezebb hely volt Korinthosznál: Pál egyenesen úgy fogalmaz, hogy vadállatokkal kellett viaskodnia (nyilván gonosz szellemek szimbólumaként használja ezt a szót: lásd a 22. zsoltárt vagy Dániel próféciáit). Efeszoszban ugyanis Artemisz (vagy római nevén Diana) termékenység-istennőnek volt a fő kultuszhelye.
Efeszoszi tartózkodásának vége felé olvasunk az Apostolok cselekedeteiben Pálnak arról a tervéről, hogy ismét ellátogat Akhájába, azon belül Korinthoszba. Ezekre a tényekre utal a levél a 16. fejezetben: „Hozzátok viszont akkor megyek majd el, ha már bejártam Makedóniát… Efeszoszban pedig pünkösdig időzöm, mert nagy és hatékony kapu nyílt meg ott előttem – de az ellenség is sok.” (5, 8–9 vsz.)
Ugyanitt Timotheosz nevével is találkozunk, amiből kiderül, hogy a levelet ő vitte el a korinthosziaknak.
Válság a gyülekezetben
A három további név – Sztefanosz, Fortunátusz és Akhaikosz – annak a korinthoszi küldöttségnek a tagjait jelenti, akik beszámoltak az apostolnak a gyülekezetben kialakult állapotokról, és a segítségét kérték egy vezetési válság kezelésében, illetve bizonyos egyéb kérdésekben, amelyekre már utaltunk.
A válság kirobbanásához az vezetett, hogy amíg Pál Jeruzsálemben és Antiókhiában járt, Akvila és Priszcilla Efeszoszban összeismerkedett egy Apollósz nevű alexandriai zsidó férfival. Az alexandriai zsidók voltak a leginkább hellenizált, leginkább görögösen művelt réteg a korabeli zsidóságon belül. Apollószról is ilyesmit olvasunk az Apostolok cselekedetei 18:24-ben, görög neve is erre utal.
Az Akvilával és Priszcillával való találkozásáig csak a János keresztségével volt tisztában, tőlük hallott Jézusról. Az ő ajánlólevelükkel ment el Korinthoszba, és az ottani zsidók felé nagyon hatékonyan szolgált. Pál leveléből viszont kiderül, hogy a gyülekezet egészét tekintve legalább akkora zavart is okozott a szolgálata. Ennek nyomán a korinthoszi gyülekezetben négy frakció is kialakult: 1. a Pálhoz hűséges vonal; 2. Apollósz hívei; 3. Kéfász, azaz Péter követői; 4. azok, akik minden szolgálattól elhatárolódva „csak Krisztust” próbálták követni.
Pál ezt a jelenséget hosszan, levele első négy fejezetén át kezeli. Apollósz felelősségét nem firtatja mélyebben, csak utalásokat tesz: hangsúlyozza, hogy csak az igehirdetés bolondságának van megmentő, üdvösséget közvetítő ereje (1:21), ezért ő maga nem a bölcsességre, a gondolatokra, hanem Isten erejére tette a hangsúlyt (2:1–4), és elítéli azt a gyakorlatot, hogy éretlen, hit szempontjából még gyermeknek számító embereket mély gondolatokkal próbálnak meg lenyűgözni (2:6–16).
Érvelése csúcsán figyelmeztet: ő hozzáértő kőművesként biztos benne, hogy jó alapot, azaz Krisztust fektette le Korinthoszban. Ezek után már minden szolgálónak a saját felelőssége, hogy erre mit épít rá, és minden szolgálat jutalma is ez alapján lesz (3:10–15). Legfőbb érvként pedig a következőt mondja: „Mert ha sok ezer tanítómesteretek volna is Krisztusban, ám atyátok nincs sok: hiszen az evangélium által én lettem a ti atyátok a Krisztus Jézusban.” (4:15)
Apollósz felelősségének kérdésén túl viszont egyértelműen megállapítja a gyülekezet bizonyos részének felelősségét. Ennek közelebbi megértéséhez érdemes végiggondolnunk, hogy a város történelmi sajátosságai miatt egyszerre van jelen a veretes, fennkölt, mítoszokkal és filozófiákkal átszőtt görög hagyomány és egy mindenféle háttérből jött, hirtelen meggazdagodott „újgazdag” réteg a maga gyökértelenségével. Ez az összetétel melegágya lehet a sznobizmusnak, és sok embert tehet hajlamossá az egyensúlytévesztésre.
Azért tartja fontosnak Pál, hogy a hívők megerősítsék az ő apostoli ajándéka, szellemi atyasága iránti elkötelezettségüket, mert csak ez képes az éretlen, gyermeki állapotból „érett férfiúságra” juttatni (lásd Ef 4:11–16). Érdekes, hogy erről részletesen – igaz, jóval később – pont annak az efeszoszi gyülekezetnek ír, akik „első kézből” lehettek informálva a korinthoszi problémákról, hiszen abban az időben Pál közöttük prédikált.
A korinthosziak egy részének okoskodó, filozofálgató hajlamával lehet összefüggésben az is, hogy a levél csúcspontján, a 15. fejezetben a halottak feltámadásáról tanít Pál. A halál után a lélek és a test felbomlását tanító sztoikus és epikureus filozófián felnőtt görög elme számára talán ez volt a legnagyobb botránykő a keresztény teológiában. Pál apostoli körútjának előző állomáshelyén, Athénban is ennél a pontnál „borult ki” a hallgatóság (Csel 17:31–32). Persze mi, az utókor, örülünk annak, hogy így legalább elolvashatjuk a nemzetek apostolának tanítását ebben az izgalmas kérdésben, de a korinthosziak aligha tették ki az ablakba a többszöri „leostobázást”, „letudatlanozást” stb.
A levél utolsó fejezetéből azt is megtudjuk, hogy Timotheosz korinthoszi látogatásának egyik fontos célja adománygyűjtés helyi szervezése a jeruzsálemi gyülekezet részére. Ezzel részletesebben majd a második levél foglalkozik. Már itt is látható azonban, hogy fordulat állt be Pál és a korinthoszi gyülekezet viszonyában.
Mint említettük, első ottléte során Pál teljesen önellátó volt, illetve a makedón gyülekezetek támogatásából tartotta fenn magát. A korinthoszi gyülekezettől semmit nem fogadott el, holott bőven lett volna miből adniuk a gazdag kereskedőknek és vállalkozóknak. Pál viszont a Szent Szellem vezetésében járt, és érzékelte a személyéhez fűződő ellentmondásos viszonyulást. A pártoskodás, a szolgálata elleni támadások utólag őt igazolták.
Itt azonban azt látjuk, hogy az apostol tesz egy közeledő lépést: a maga számára ugyan továbbra sem fogad el adományokat, de a jeruzsálemi gyűjtési akcióba már beveszi őket, ami nagy megtiszteltetésnek számít. De ez már egy másik történet…
(Lapunk következő számában, a 2. korinthoszi levél előszavában folytatjuk)