2013. december

Tanulmány

A magyar karakter

Az ókori Római Birodalom olyan módon akadályozta meg a távoli provinciák fellázadását és elszakadását, hogy speciális római életformát exportált a leigázott területekre, amelynek középpontjában a szórakozás állt. A leigázott emberek élvezték a Rómától kapott részegítő életérzést, melyért cserébe lemondtak a lázongásról, a gondolkodásról és a tevékeny, kreatív életről. Rómának ez a szelleme ma is él a néhai provinciák területén. Isten Országának alapelve ezzel szemben a növekedés, a fejlődés, a gyümölcstermés, egyszóval: az értékteremtés.

Francesco Massaro velencei titkár a következőképpen összegezte a Mátyás korabeli Magyarországon szerzett utazási tapasztalatait:

A magyarok általában a világ legrosszabb fajtája. Nem szeretnek és nem becsülnek egyetlen nemzetet sem a világon, és egymást sem szeretik. Mindenki a maga kényelmére gondol, lopják a közt, és kevesen törődnek vele. Egymás között olyan titkos gyűlöletet és ellenségeskedést táplálnak, hogy szinte hihetetlen. Ennek ellenére mindennap felváltva együtt esznek, és testvéreknek hinné őket az ember. Nincs semmi engedelmesség közöttük, büszkék és arrogánsak, s nem tudnak sem uralkodni, sem kormányozni, és tanácsot sem fogadnak el olyantól, aki ért hozzá. Mindig dicsekednek saját dolgaikkal, azonnal készek bármit megfogadni, de igen késedelmesek a végrehajtásban. Kevés dologgal foglalkoznak, kivéve a dőzsölést és a köz meglopását. Ebben nagyon serények.

MASSARO TEHÁT a magyarokat dologkerülőknek látta, akik szeretik halogatni a feladataik elvégzését, melyek helyett inkább a szórakozásban és a dőzsölésben jeleskednek. Általánosabban megfogalmazva a velencei titkár jellemrajzát, a magyarok a tényleges munkavégzés helyett szeretnek teljesítmény nélkül, pusztán nemesi előjogokra hivatkozva, protekcionalizmus és „urambátyám” kapcsolatok segítségével boldogulni. A küzdelmek, a munka, az erőfeszítések és a felelősségvállalás elől pedig belemenekülnek a szórakozás különböző formáiba, melyekhez képest a munkát és az értékteremtést minden esetben veszteségként élik át. Ráadásul életfilozófiájukat magasabb rendűnek képzelik, mint a tevékeny emberekét, és a passzív, improduktív és halogatós felfogásuk tetejébe még önteltek is. A magyarok ilyenfajta ábrázolása nemcsak azért kellemetlen, mert a leírás nem hízelgő ránk nézve, hanem azért is, mert a passzivitást, a dologkerülést, a szórakozást és az ügyeskedést Massaro úgy mutatja be, mint amelyek már beépültek nemzeti karakterünkbe, és a magyarságra valamilyen szinten már egyöntetűen jellemzőek.

Ugyanakkor nem csupán egyes világutazók tekintenek ránk ilyen szemmel, hanem saját költőink közül is szép számmal akadnak olyanok, akik a magyar mentalitás legfőbb jellemzőit Massaróhoz hasonlóan szintén a passzivitásban, a halogatásban, a dologkerülésben és a maradiságban foglalták össze. Ezek közül talán Petőfi Sándor Pató Pál úr című költeménye a legismertebb, amely a halogatós magatartást pellengérezi ki:

Roskadófélben van a ház, / Hámlik le a vakolat, / S a szél egy darab födéllel / Már tudj’ isten hol szalad; / Javítsuk ki, mert maholnap / Pallásról néz be az ég… / Közbevágott Pató Pál úr: / „Ej, ráérünk arra még!”

Pató Pál szobra
Pató Pál szobra

EHHEZ HASONLÓAN A magyar nemes című versében sem fest sokkal hízelgőbb képet Petőfi az olyan emberekről, akik munkavégzés helyett kizárólag nemesi előjogaik és „uram-bátyám” kapcsolataik segítségével képzelik el a boldogulásukat. Petőfi antihőse nem csupán passzív és improduktív ember, aki sem dolgozni, sem tanulni nem akar, hanem ráadásul olyan figura, aki erre a magatartására még büszke is:

Nem irok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!

AZ IRODALMI PÉDÁKON TÚL persze a kérdés mindenekelőtt az, hogy Isten Igéje állást foglal-e ezzel a magatartásformával kapcsolatban, vagy pedig azt kell mondanunk, hogy másokkal szemben mi ilyenek vagyunk, és kész. A helyzet az, hogy a Szentírás ezzel az életfelfogással nagyon is sokat foglalkozik. Salamon például a következőképpen foglalja össze ezt a jelenséget: „Szűkölködő ember lesz, aki szereti az örömet; aki szereti a bort és az olajat, nem lesz gazdag!” (Péld 21:17) A bor és az olaj általában véve pozitív dolgokat jelképeznek a Bibliában, és az örömről sem mondhatjuk azt, hogy ne valamiféle pozitív és kívánatos állapota lenne az embernek. Ezúttal azonban az említett kifejezések negatív értelemben szerepelnek, és egy passzív, improduktív, állandóan a szórakozást kereső, élvhajhász, a munkától, a tevékeny élettől és a felelősségtől menekülő életformát jelképeznek, mellyel kapcsolatban Isten Igéje a szegénységet és a szűkölkö-dést helyezi kilátásba. Salamon tehát közvetett módon tulajdonképpen kétféle életformát állít szembe egymással. Egyfelől egy olyan életfelfogást, amely menekül a felelősségtől, és szeretne örökké gyermek maradni, amely jelenségre a modern pszichológiában a Pán Péter-szindróma kifejezést is szokás használni. Az idősebb generáció számára, akik a hatvanas években voltak fiatalok, talán jobban megvilágítja ezt a jelenséget a szóban forgó évtizedben kibontakozott hippimozgalom, amelyben hasonló életfelfogás nyilvánult meg. Egyes fiatalok beköltöztek elhagyott polgári villákba, ahol kábítószerezés közben lassan eltüzelték a házban talált értékeket, bútorokat, parkettát, miközben a semmittevésükről úgy képzelték, hogy valamilyen magasabb rendű életszemlélet fejeződik ki benne, mint azoké az embereké, akik a hippik által éppen elpusztított értékeket tanulással és kemény munkával megteremtették. Megint másik példával élve, egyfajta „dzsentri” életfilozófiáról van szó, melyet az jellemez a leginkább, hogy az ember nemesi előjogaira, „urambátyám” kapcsolatrendszerére hivatkozva próbál megélni, nem pedig teljesítményből, saját tehetsége révén. Emellett ráadásul azt képzeli, hogy léha életmódja magasabb rendű, mint a tevékeny embereké. Salamon tehát tulajdonképpen egy ilyesféle, az iménti példákkal körülírt, passzív, maradi, halogatós és mindemellett öntelt életfelfogást állít szembe egy olyannal, amely az érték teremtést részesíti előnyben. Az utóbbit olyan emberek képviselik, akik tevékeny, produktív, értékteremtő és gyümölcsöző életet igyekeznek élni. Ezekről Salamon közvetett módon azt mondja, hogy az életről való ilyen felfogásuk hozzá fog járulni a felemelkedésükhöz és prosperitásukhoz, míg azoknak az embereknek az osztályrésze, akik állandóan csak a szórakozást és az élvezeteket hajszolják, a szűkölködés lesz.

„Nem irok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!”
„Nem irok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!”

A bibliai világnézet alapján azonban e kétféle életfelfogás hátterében különböző szellemi erők húzódnak meg. A kérdés tehát az, hogy milyen szellemi háttérből táplálkozik az az életszemlélet, amely az értékteremtést helyezi előtérbe, illetve az, amely viszolyog a munkától és az értékteremtéstől, ezeket veszteségként éli át, és az értékteremtéssel szemben a szórakozást részesíti előnyben. Ennek a megértéséhez érdemes visszanyúlnunk Dánielnek ahhoz a próféciájához, amely szerint a világtörténelem végén két ellentétes szellemiségű birodalom konfliktusa fog kibontakozni a földön: „A negyedik birodalom pedig erős lesz, mint a vas; mert miként a vas széttör és összezúz mindent; bizony mint a vas pusztít, mind amazokat szétzúzza és elpusztítja. […] És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” (Dán 2:40; 44) A bibliamagyarázók hagyományosan egyetértenek abban, hogy a negyedik birodalom a Római Birodalommal azonos, amely a történelem végén újjá fog éledni, míg az ezzel szemben álló birodalom pedig Isten Országa, amely az idők végén fizikailag és látható módon is meg fog jelenni a földön. Tekintettel arra, hogy a Római Birodalom a próféciák szerint a korábbi idők pogány világbirodalmainak szellemi örökségét is magába olvasztotta, mondhatjuk azt, hogy a világtörténelem és az üdvtörténelem alakításában alapvetően két eltérő szellemiségű birodalom játssza a főszerepet, amelyek ugyanakkor már kezdettől szemben állnak egymással. Ez a két birodalom egyfelől Róma, amely tehát ebben a kitágított értelemben több, mint a néhai történelmi Római Birodalom, másfelől pedig Isten Országa vagy Királysága vagy Uralma. Nem lényegtelen körülmény azonban, hogy a negyedik, a Római Birodalmat Dániel szellemileg és erkölcsileg elmarasztalja, és azt helyezi kilátásba, hogy Isten Országa a vég időkben le fogja győzni a pogány világbirodalmakat is magában foglaló Rómát.

Rómának és Isten Országának ez a szembenállása most csupán az értékekhez való viszonyulásuk szempontjából érdekel bennünket. Róma esetében ennek megértéséhez tudnunk kell azt, hogy az ókori Római Birodalom egyfelől Róma városából, másfelől a leigázott vagy önként Rómához csatlakozott területekből állt, melyeket provinciákká, azaz közigazgatásilag egységes tartományokká szerveztek. Róma ereje abban állt, hogy egy leleményes módszer alkalmazásával képes volt megakadályozni a távoli provinciák fellázadását és elszakadását. Ennek a módszernek az volt a lényege, hogy egy szűk eliten keresztül speciális római életformát exportáltak a leigázott területekre, amelynek középpontjában az élet önfeledt élvezete és a szórakozás állt. Ezt a római életérzést színházak, amfiteátrumok, fürdők és könyvtárak biztosították. A gladiátorok élet-halál harcain és más egyéb programokon jól szórakozó tömegnek pedig azután semmi kedve nem volt saját szabadságáért harcolni, de igazából nem is nagyon jutott már eszébe. Róma tehát egy privilegizált eliten keresztül egy részegítő életformával szerelte le a provinciákat. Ez a római életérzés súlyos vissza húzó erőként telepedett rá a provinciák lakóira, és kiölte belőlük a kreativitást. Amit Rómától kaptak, azt élvezték, azon felül viszont nem gondolkodtak, és nem csináltak semmit. Ennek eredményeképpen a provinciákban megtelepedett az elmaradottság, a szűklátókörűség, a korlátoltság, a kicsinyes gondolkodás, a passzivitás, illetve — mivel valamiből azért mégis élni kellett — az ügyeskedés. A tényleges értékteremtés és kreativitás, tettrekészség helyébe belépett az ügyeskedés és a protekcionizmus. Az elnyomásnak ez a hatása azonban nem kizárólag Róma sajátja volt, hanem hasonlóképpen működtek a mindenkori elnyomó birodalmak is. Gondoljunk csak arra az Egyiptomra, amely keményen megsarcoltatta az elnyomott zsidóságot. Állapotukat Mózes könyve a következőképpen foglalja össze: „Ekképpen szóla Mózes az Izrael fiai hoz; de nem hallgatának Mó zes re, a kislelkűség (szellem nyomorúsága) és a kemény szolgálat miatt.” (2Móz 6:9) Vagyis az elnyomás, a kényszermunka és az ennek következtében rajtuk eluralkodott kilátástalanság felőrölte a lelki és szellemi erőtartalékaikat, amely után már nem maradt erejük a lázongáson és az ellenálláson gondolkodni, hanem csak a felejtés érdekelte őket, amelynek a legjobb eszköze mindig is az önfeledt szórakozás volt. Ahhoz hasonló ez, mint amikor valaki a kemény munkából fáradtan hazaér, és belezuhanva a fotelbe, kárpótlásképpen és önmagát megjutalmazandó, a legbutább és legigénytelenebb tévéműsorokat kezdi nézni mindenféle önkorlátozás nélkül. Csak azért, hogy ne kelljen gondolkodni.

Massaro a magyarokat dologkerülőknek látta, akik a szórakozásban és a dőzsölésben jeleskednek.
Massaro a magyarokat dologkerülőknek látta, akik a szórakozásban és a dőzsölésben jeleskednek.

Mindenesetre Rómának ez a szelleme ma is él a néhai provinciákban, amilyen Magyarország egy része is volt. Amikor tehát a Jelenések könyvében azt olvassuk a Rómát jelképező fenevadról, hogy „volt és nincs, noha van” (Jel 17:8), akkor ez nem csupán azt jelenti, hogy a néhai Római Birodalom a történelmi kereszténység bizonyos tanításaiban és vallásgyakorlatában tovább él, hanem azt is, hogy Róma az értékteremtés rombolásában és a butító szórakoztatásban is átmentette önmagát a mai idők be. Ez a kettő — tehát Róma mint vallási rendszer és mint népbutító szórakoztatás — azonban nem választható el élesen egymástól, hanem belső lényegét tekintve egy tőről fakad. És hogy mennyire összetartozik, azt jól megvilágítják Ady Endre következő szavai is:

Róma uralkodni akar és ezt Magyarországon nem értik. […] Itt húsz év óta minden Róma malmára hajtja a vizet. Óriásiak a püspöki vagyonok. Gazdag és bigott feudális oligarchia él itt. Van vezető-osztály, mely idegenkedik minden újtól. És vannak milliók, kik már csak a Mennyben bizakodnak. — A piaristák

DE ÉRDEMES MEGEMLÍTENI, hogy a Városépítő népek című publicisztikájában Ady szintén arról ír, hogy a maradi gondolkodás és a lomhaság nemzeti sajátosságunk, jóllehet a jelenséget ezúttal nem hozza összefüggésbe Rómával. Ebben az írásában az 1906-os San Franciscó-i földrengés kapcsán fejti ki a véleményét a magyar állapotokról. Amikor ugyanis az említett természeti katasztrófa elpusztította a várost, a lakosok még abban az évben elhatározták, hogy 1907-re újjáépítik. Ady erre azt mondja, hogy nálunk ez a határidő egy utcakövezésre sem lenne elegendő:

…a szittya agyat ezer évekkel ezelőtt valami különös rozsda foghatta meg. Bizonyos dolgokhoz majdnem hatökrök vagyunk. Éppen azokhoz, melyekből véletlenül a mai emberiség kultúrája rakódik.

A RÓMAI BIRODALOM visszahúzó erejével szemben azonban Isten Országának alapelve a növekedés, a fejlődés és a gyümölcsözés. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy ahol jelen van Isten Országa, ott szükségképpen meg kell nyilvánulnia a növekedésnek, a fejlődésnek, a produktivitásnak, a kreativitásnak is, hiszen a Biblia áldásainak summája az, hogy „fejjé tesz bennünket az Úr”, illetve hogy „egyre feljebb valók leszünk, nem egyre alább valók”. Az értékteremtéssel kapcsolatban azonban érdemes megállnunk egy pillanatra, hiszen sokak szerint az érték, mint olyan, teljes mértékben szubjektív fogalom. A hippik számára — mondják — a passzív, improduktív, a harcokat és a konfliktust messze menőkig elkerülő élet volt az érték, míg mások számára valami teljesen más. És ezt a gondolatmenetet a természetes javakra és értékekre is kiterjesztik, amikor azt mondják, hogy az értékesnek vélt dolgok köre kulturális és szociális tényezők bonyolult együtthatásának függvénye, és ezért mindenkinek más az ízlése, mindenki mást és mást tart szépnek és értékesnek. Ez bizonyos keretek között és bizonyos értelemben természetesen igaz is. Jó dolog, hogy nem vagyunk egyformák, hiszen ettől színesebb és izgalmasabb a világ. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy ennek a szubjektivitásnak vannak bizonyos határai, és hogy a Biblia szerint az érték nem — vagy nem teljes mértékben — szubjektív fogalom. És nem csupán szellemi és morális szempontból nem az, hanem természetes vonatkozásában sem! A Biblia ugyanis állást foglal bizonyos természetes javak mint értékek mellett, és megkülönbözteti egymástól az értékes és értéktelen dolgok körét. Salamon például nem egy provinciális ízlésvilág alapján döntötte el, hogy egyiptomi lovakat, afrikai elefántcsontot, aranyat, ezüstöt, drágaköveket, pávákat, keleti fű szereket és illataromákat halmoz fel a birodalmában.

A munkatársakat illetően is a legprofibb tíruszi hajózási szakembereket bérelte fel. Magyarországon a két világháború közötti zsidóság volt az, amely kulturális igényeiben valamelyest is képes volt igazodni ezekhez az értékekhez. Magánkönyvtárakat halmoztak fel, de nemcsak gyűjtötték, hanem olvasták is a könyveket, művelődtek, taníttatták a gyermekeiket orvosoknak, jogászoknak, polgári otthonokat teremtettek értékes porcelánokkal, családi ezüst étkészletekkel, egyszóval kulturálisan és esztétikailag is ingergazdag környezetet teremtettek. Amikor azután ők kerültek a döntéshozó helyekre, a közéletbe, a kórházakba vagy a bíróságokra, akkor sokan konspirációra gyanakodtak, pedig csak arról volt szó, hogy amíg mások adomáztak és kártyáztak esténként a verandán, addig az ő gyerekeik nyelveket tanultak meg zeneórákra jártak. Ennek a rétegnek a kiirtása óta nincs Magyarországon olyan kulturális örökség a viselkedést, az általános műveltséget és a szépérzéket tekintve, amelyből a későbbi generációk meríthetnének. Amikor ezt a polgári közép- és felső osztályt a második világháborúban felszámolták, láthatóan olyan űr keletkezett utánuk, hogy Magyarországról mind a mai napig hiányzik az igazi, úgynevezett polgári értékrend, amely valamelyest is közel áll a bibliai gondolkodáshoz a természetes dolgok vonatkozásában.

Olyan emberekre van tehát szükség, akik nem másokból akarnak megélni, és nem menekülnek bele a léha szórakozásba az értékteremtés helyett, hanem arra törekednek, hogy saját maguk is újabb értékeket hozzanak létre. Természetesen meg van a helye a pihenésnek és a szórakozásnak az emberi életben, az azonban fontos, hogy a szórakozást ne tekintsük élet célunknak, és a maga idejében kiérdemelt pihenés után a munkát és a tevékeny életet ne veszteségként éljük át. Józsué nemzedéke ilyen érték teremtő és produktív nemzedékké tudott válni. A neki adott útmutatások közül ezúttal mind össze kettő olyat szeretnénk kiemelni, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egy ember tevékeny, gyümölcsöző életet tudjon élni. Az első az, hogy Józsué generációja nem Mózes hitéből próbált megélni, hanem saját személyes közösségre törekedett Istennel: „amiképpen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled”. (Józs 1:5) Mindez azonban nem csupán Józsuénak adatott meg, hanem ránk is érvényes, hiszen Ábrahám 18 áldása közül a 12. áldás arra vonatkozik, hogy Isten szövetsége kiterjed a hívők gyermekeire is. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten maga is gondoskodni fog arról, hogy az új nemzedék megismerje őt, ahogyan ezt tette Ábrahám esetében Izsákkal, majd Izsák esetében Jákobbal. Mindegyiküknek újra megjelent és személyesen jelentette ki magát, vagyis a következő nemzedék tagjai nemcsak hagyományként tudtak róla, hanem nekik is saját, személyes Istenükké lett! Ez pedig azt jelenti, hogy minden olyan nemzedéknek törekedni kell arra, hogy személyes közösséget építsen ki Istennel, amely szeretné a saját sorsában az Istentől kapott életfeladatát tevékenyen elvégezni. A második fontos alapelv lényege pedig az volt, hogy: „Ne félj! Légy bátor!” Ezt viszont azért érdemes Józsué nemzedékétől megtanulni, mert az áldásban való továbblépés alapfeltétele a bátorság. Bátorság nélkül nincs áldás, sőt János apostol szerint a gyávák még az üdvösségüket is elvesztik. Ezért bátornak kell lenni az élet minden területén, a természetes életcélok megvalósításában, a kilépésben, az emberi kapcsolatokban, a szolgálatban és az imában, és be kell lépni azoknak az életfeladatoknak az elvégzésébe, amelyekre Isten elhívott bennünket. Pál apostol ezért arra szólít fel minket, hogy „a szorgalmas fáradozásban ne legyetek félénkek, hanem legyetek izzóak a Szellemben, az Úrban szolgálatkészek!” (Róm 12:11)

(Ez a tanulmány egy eredetileg szóban elhangzott prédikáció leírt és megszerkesztett változata. Témámat Grüll Tibor és Pasitka Hermann munkái és a velük folytatott beszélgetések inspirálták, melye kért ezúton szeretnék köszönetet mondani.)