2014. március

Tanulmány

A kollektív felelősség

„Az a férfi nem egymaga halt meg az ő bűnéért!”

Miért kell későbbi nemzedékeknek bocsánatot kérniük és jóvátételt adniuk a korábbiak által elkövetett bűnökért, ha egyszer az ember erkölcsileg csak saját bűneiért tehető felelőssé? Miért kell egész közösségeknek, nemzeteknek, országoknak felelősséget vállalniuk egyes tagjaik tetteiért, ha – mint a modern jogi gondolkodás állítja – tényleg nem létezik kollektív felelősség?

 

Az alcímben szereplő, szinte kétségbeesett felkiáltás Fineás (Pinchász) főpap, Áron unokája szájából származik, és egyik első felismerése és kijelentése a Bibliában annak, hogy egy közösség tagjának a bűne és annak következményei bizony Isten és emberek előtt egyaránt kisugároznak a közösség többi tagjára is, akár tetszik ez nekünk, akár nem. A Bibliát olvasó emberek rendszeresen szembesülnek azzal az etikai problémával, hogy Isten Igéje szerint a leszármazottak harmad-, negyedíziglen hordozhatják apáik bűnei következményeinek terhét, vagy hogy egy közösségben (nemzet, család, gyülekezet stb.) mások szenvedhetnek a vétkek miatt, mint akik elkövették őket. Az emberi erkölcsi gondolkodás számára mély és súlyos kérdésként vetődik fel ilyenkor, hogy Isten miért olyan világrendet teremtett, ahol a felelősség viselése túlterjed az egyénen, és ártatlanokra is ránehezül? Akár igazságtalannak is tarthatnánk ezt, ha nem lennénk azzal is tisztában, hogy Isten, a világ Teremtője bizonyára jobban tudja, mint mi, hogyan és miért éppen úgy működnek a dolgok, és — mint Kierkegaard mondja — „Istennel szemben sosem lehet igazunk”.

A másik oldalon azt is érezzük, hogy a modern jogi felfogás azon elve, amely tagadja a kollektív felelősségre vonás lehetőségét, vagyis az egész közösség felelőssé tételét egy tagjának bűne miatt, szintén igazságos. A Biblia ezt is megerősíti: „Meg ne ölettessenek az atyák a fiakért, se a fiak meg ne ölettessenek az atyákért; ki-ki az ő bűnéért haljon meg.” (5Móz 24:16) De vajon nincs ez ellentétben a Tízparancsolatban olvasható mondattal: „Én az Úr…, féltőn szerető (eredetiben: féltékeny) Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, de irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják” (2Móz 20:5—6)?

Fineás, a felelős öregember

Fineás főpap fentebb idézett figyelmeztető felkiáltása egy olyan szituációban hangzott el, amikor úgy tűnt — bár ez később nem igazolódott be —, hogy Izrael három törzse súlyosan megszegte az isteni Törvényt. Ekkor a többi kilenc törzs hadsereggel vonult fel a három ellen, jóllehet a bűn nem ellenük irányult (egy oltárt építettek Istennek az engedélyezett egyetlen oltáron kívül). A közösség tehát nemcsak azonnal érzékelte, hogy egyes tagjaik bűne valamennyiüket érinti, akkor is, ha közvetlenül nem ellenük, hanem Isten ellen irányult, hanem rögtön határozott, sőt kemény lépéseket is tett azok bűnének felszámolására, vagyis szükségesnek látta a sajnálkozáson és elhatárolódáson túlmenően a cselekvést is. Ennek okairól Fineás főpap számol be, akit ultimátummal küldenek követségbe a vétkezőkhöz: „Így szól az Úrnak egész gyülekezete: Micsoda vétek ez, amellyel vétkeztetek Izraelnek Istene ellen, hogy immár elfordultatok az Úrtól, építvén magatoknak oltárt, hogy pártot üssetek immár az Úr ellen?! Avagy kevés-e nekünk a Peór miatt való hamisságunk, amiből ki sem tisztultunk még mind e napig, és amiért csapás lőn az Úrnak gyülekezetén? És ti elfordultatok immár az Úrtól, pedig ha ti pártot üttök ma az Úr ellen, holnap majd Izraelnek egész gyülekezetére haragszik meg. (…) Avagy nem Ákán, a Zéra fia vétkezéke nagy vétekkel az [Istennek] szentelt dolog ellen; mégis az Izraelnek egész gyülekezete ellen lőn a harag! És az a férfiú nem egymaga halt meg az ő bűnéért!” (Józs 22:16—20)

A bűnös helyett ártatlanokon a büntetés

Fineás és a nép két korábbi esetre hivatkozva vonták tehát le azt a következtetést, hogy Isten alkalmaz kollektív felelősségre vonást. Az említett Ákán volt az, aki Jerikó elfoglalásakor eltett magának a zsákmányból, holott Isten annak teljes feláldozását követelte meg. Ákánnak emiatt eleinte semmi baja nem lett, azonban a következő csatában Izrael vereséget szenvedett a nálánál gyengébb ellenségtől, és a harcban harminchat ártatlan férfi esett el. Halálukat a Mindenható egyértelműen Ákán bűnének számlájára írja, amelyet ugyanakkor egész Izraelnek tulajdonít, amikor így fogalmaz (többes számban!) Józsuénak: „Vétkezett Izrael, és áthágták szövetségemet is, amelyet rendeltem nekik, mert elvettek a teljesen [nekem] szentelt dolgokból is, és loptak is, és hazudtak is, és edényeik közé is dugdostak. Ezért nem bírtak megállni Izrael fiai az ő ellenségeik előtt, hátat fordítottak ellenségeiknek, mert átkozottakká lettek. Nem leszek többé veletek, ha ki nem vesztitek magatok közül azt a [nekem] szentelt dolgot.” (Józs 7:11—12)

Az ezután kezdődő nyomozásban végül kiderül, hogy egyetlen ember, Ákán tett csak el az Istennek szentelt zsákmányból. Az isteni Kinyilatkoztatás mégis többes számban fogalmaz („áthágták…, elvettek…, loptak…, hazudtak…, dugdostak…”), valamint azt mondja: „vétkezett Izrael”. Ákánt végül megkövezik ugyan, de a már korábban ártatlanul meghalt harminchat embert miért érte őmiatta büntetés? És ki tudja visszaadni az ő életüket?

Fineás, a szenvedélyes fiatal

Fineás főpap másik példája Isten kollektív felelősségre vonására „a Peór miatt való hamisságunk”, „amiből ki sem tisztultunk még mind e napig, és amiért csapás lőn az Úr gyülekezetén”. Ez az az eset volt, amikor még a sivatagi vándorlás idején a moábi lányok paráználkodással egybekötött bálványimádó kultuszra (ún. szakrális prostitúcióra) csábították a zsidó férfiakat, amit egyébként Bálám tanácsolt Moáb királyának, mivel spirituális ember lévén jól tudta, hogy ezzel egész Izraelt átok alá tudja vinni (ami saját szavai által nem sikerülhetett neki). A moábi Peór-hegy istenét hagyományosan paráznasággal imádták az ottaniak, még az i. sz. 200 körül íródott Misna is külön kitér arra, hogy „aki levetkőzik a Baál-Peór előtt, [az imádja azt] mert ez annak imádása” (akkor is, ha nem hajolt meg vagy borult le előtte). A Fineás által is említett isteni büntetés csapásában huszonnégyezer izraeli halt meg, nem csak olyanok, akik bűnt követtek el — és viszont: nem mindenki halt meg, aki bűnt követett el. Éppen maga Fineás volt az, aki — akkor még egészen fiatalon — megelégelte, ami történik, és dárdájával keresztülszúrta az egyik paráználkodót, anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt vagy felhatalmazást kért volna, bírósági tárgyalás nélkül, nem is akárkit, hanem az egyik törzs fejedelmét. Kiemelkedően bátor és kockázatos tettének hatására Isten csapása azonnal megállt a nép között, mert az Úr ezt így értékelte: „Fineás, Eleázár fia, Áron pap unokája elfordította az én haragomat Izrael fiaitól, mivelhogy az én féltékenységemmel volt féltékeny; ezért nem pusztítom ki féltékenységemben Izrael fiait. (…) Íme, én az én szövetségemet, a békességét adom őneki, és lészen őnála és az ő magvánál őutána az örökkévaló papságnak szövetsége; mivelhogy féltékenykedett az ő Istenéért, és engesztelést végzett Izrael fiaiért.” (4Móz 25:11—13)

Bizonyára azért is volt nagyon alkalmas az immár megöregedett Fineás a Józsué-féle honfoglalás befejezésekor, hogy egész Izrael küldöttje legyen a három „problémás” törzsnél, mert saját, meghatározó élettapasztalattal rendelkezett a kollektív felelősség működéséről és annak kezeléséről. A rabbinikus irodalom hosszasan tárgyalja azt a jogi problémát, hogy Fineás emberileg tulajdonképpen önbíráskodással és gyilkossággal is vádolható lett volna, ha maga Isten nem állt volna ki mellette. Ezért őt tekintették példaképüknek minden idők későbbi zsidó zelótái (kánnájim: féltékenyek), akik között a leggyakrabban adott fiú név a Fineás volt.

Az idős Fineás mégis azt mondja: „a Peór miatt való hamisságunk, amiből ki sem tisztultunk e mai napig”. Egyrészt önmagát, aki pedig annak idején igazán radikális lépéssel jóvátette a dolgot, a többes szám első személy használatával mégis besorolja azok közé, akik emiatt hamisakká váltak, másrészt azt mondja, hogy egész életideje alatt sem sikerült még a hajdani tett következményeit lehámozniuk magukról. Maga is elvállalja tehát a közös felelősséget mint főpap, és azt a következtetést vonja le, hogy hasonlóan radikális cselekvéssel kell megakadályozni a jövőben minden hasonlót, mert csak így lehet elhárítani a közösség egészéről az isteni büntetést.

Az egymás iránti felelősség felébresztése

Valószínűleg éppen ebből érthetjük meg, hogy miért is alkalmazza az abszolút igazságos Isten a kollektív felelősségre vonás elvét: azért, hogy felébressze a közösség tagjainak az egymás iránt is fennálló erkölcsi felelősségét. Káin álláspontja volt: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” Az a modern, individualista felfogás tehát, amely szerint egy egyén tettéért egyedül ő maga felelős kizárólag, csak egy féligazság. A természetes élet, a való világ is tanúsítja, hogy egy-egy ember bűnében közösségének (nemzetének, családjának, országának, egyházának), vagyis sok másik embernek a tettei és szavai „csúcsosodnak ki”, valósulnak meg, érik el célpontjukat, testesülnek meg. Minden közösségnek erkölcsi kötelessége tehát bizonyos mértékig vállalnia tagjainak tetteit, mert a valóságban is részes benne, és a közösség egyetlen útja a megtisztulásához, ha az egyén felelősségre vonásán túlmenően önmagát is felelősségre vonja, azaz többi tagja is önvizsgálatot tart.

Az emberi jog nem alkalmazhatja

De vigyáznunk kell az igazság másik oldalára is. Mint fentebb idéztem, a Szentírás ugyanakkor nem engedi meg, hogy az emberek valaki mást büntessenek meg az elkövető helyett. Így voltaképpen harmóniába hozható a kollektív felelősségre vonás tagadásának modern jogi elve az isteni igazságszolgáltatással és a valósággal úgy, hogy tudatosítjuk: ember az emberrel szembeni jogi eljárásban nem alkalmazhatja a kollektív felelősségre vonás elvét — hanem egyedül Isten az, minden ember életének teljhatalmú tulajdonosa, alkotója és fenntartója, aki ezt az erkölcsi elvet érvényre juttathatja. Elszakadunk a valóságtól, ha tagadjuk a közösség erkölcsi felelősségét tagjainak tetteiért; de mégsem tehetjük büntetőjogi vezérelvvé a közösség megbüntetését az egyének vétkeiért. Az igazságosság és a jogszerűség néha szükségszerűen elválik egymástól, nem az isteni, de az emberi gyakorlatban. Közismert tapasztalat, hogy nem minden igazságos, ami jogszerű, és nem minden jogszerű, ami igazságos. Fineás tette nem volt jogszerű, de igazságos volt; szabadon engedni egy gyilkost bizonyítékok hiányában nem igazságos, de jogszerű. Ennek a szétválásnak az oka az, hogy mi emberek nem vagyunk mindentudók, sem pedig egymás tulajdonosai. Például amit nem tudunk minden kétséget kizáróan bizonyítani, azt nem büntethetjük, akkor sem, ha magánemberként meg vagyunk győződve róla. Isten azonban mindent tud, és Ő mindenki életének a birtokosa, hiszen minden életet Ő ad. Ezért az ő bíráskodásában az igazságosság és a jogszerűség egybeesik. Neki jogában áll a közösséget kollektív ítéletével tagjai iránti felelősségre ébreszteni. Emberek vagy emberi jogalkotás ezt nem alkalmazhatja. Például: elfogadhatatlan a „cigánybűnözés” emlegetése a törvényhozó hatalom legfelsőbb szervéül szolgáló Országgyűlésben. Ugyanakkor fontos lenne, hogy a cigányság és annak képviselői saját maguk lépjenek fel erkölcsileg fineási határozottsággal a saját köreikben az átlagosnál nagyobb számban tapasztalható bűnökkel szemben. Az ilyen jellegű problémáknak sem az egyik, sem a másik oldalát letagadó nézetek nem alkalmasak azok kezelésére, és valójában mindkettő képmutató. Árnyalt, sokoldalú, őszinte, jóindulatú, részletes, alapos és a valóságtól el nem szakadó megközelítés hozhat egyedül megoldást. Van tehát kollektív felelősség az erkölcs és az isteni elszámoltatás szférájában; még ha az emberi, büntetőjogi szférában nem lehetséges, és nem is lenne igazságos.

A próféta, aki nem hallgatott a próféták szavára

Az itt ismertetett elv végigvonul az egész Szentíráson. Amikor a zsidó nép babilóni fogsága végének közeledtét kiszámoló Dániel próféta Isten helyreállító kegyelmét kéri népére, ő is így fogalmaz, jóllehet gyermekként került Babilónba, s így nem is lehetett részes az isteni büntetést kiprovokáló bűnökben: „Vétkeztünk és gonoszságot műveltünk, hitetlenül cselekedtünk és pártot ütöttünk ellened, és eltávoztunk a te parancsolataidtól és ítéleteidtől. És nem hallgattunk a te szolgáidra, a prófétákra — mondja éppen ő, Dániel, az egyik próféta közülük, akire nem hallgattak! —, akik a te nevedben szóltak a mi királyainknak, fejedelmeinknek, atyáinknak és az ország egész népének. Tied Uram, az igazság, mienk pedig orcánk pirulása (…) a mi királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztünk ellened. A mi Urunké, Istenünké az irgalmasság és a bocsánat, mert pártot ütöttünk ellene. És nem hallgattunk az Úrnak, a mi Istenünknek szavára, hogy járjunk az ő törvényeiben, amelyeket előnkbe adott az Ő szolgái, a próféták által. És az egész Izrael áthágta a te törvényedet, és elhajlottak, hogy ne hallgassanak a te szódra. Ezért ránk szakad az átok és eskü, amely meg van írva Mózesnek, az Isten szolgájának törvényében, mert vétkeztünk ellene!” (Dán 9:5—11)

Fineáshoz hasonlóan Dániel is, aki egyénileg nem volt részes a nemzet bűneiben, sőt gyermek korától fogva harcolt azok ellen, mégis többes szám első személyben vallja meg népe bűneit, magát is közéjük sorolva, felvállalva ezzel Isten előtt a kollektív felelősségben való részesülését. Jól tudja, hogy ennek elismerése nélkül Isten nem is hallgatná meg, nem is számíthatna a kegyelem kieszközlésére. Így azonban igen.

Isten nem változik, tegnap, ma és örökké ugyanaz, gondolkodásmódja és értékítéletei a világban zajló dolgokról ma is ugyanezen elvek mentén érvényesülnek. Mi is mindannyian számos közösséghez tartozunk egyszerre: van családunk, nemzetünk, államunk és társadalmunk, egy házunk, gyülekezetünk. Egyik közösségünkben sem különíthetjük el önmagunkat erkölcsileg, mint érintetlen individuumokat, akik egyáltalán nem részesek a többiek ügyeiben. Mindegyik közösségünkben mindannyian erkölcsileg felelősek vagyunk minden másik tagért is, hogy megengedjük- e az igazságtalanságot, gonoszságot a többieknek.

Az örökölt emberi bűn

Csak a kollektív felelősség isteni elve alapján lehet megérteni az eredendő/áteredő bűn lényegét is. Sokan ezt úgy értelmezik, mintha Ádám bukása révén valamiféle betegséget, a bűnre való hajlamot, gyengeséget örököltünk volna, ami miatt aztán mindenki bűnt követ el. Ha ez valóban így lenne, akkor ez fel is mentene minket a bűnösség felelőssége alól egyszer s mindenkorra, hiszen ez azt jelentené, hogy Ádámtól nem magát a bűnt örököltük a felelősséggel együtt (hiszen a bűn fogalma magában foglalja a felelősség fogalmát — ha nincs felelősségünk, nem beszélhetünk bűnről sem), hanem csak az ellenállásra képtelen természetet, esendőséget. Márpedig senkit sem lehet felelősségre vonni olyasmiért, amit elkerülni nem is lehet képes. Ebben az esetben a bűn nem bűn, csak egy öröklődő betegség, amiért erkölcsileg senki sem vonható felelősségre. Akkor viszont Isten nem kegyelemből ment meg minket, hanem tartozik nekünk azzal, hogy megmentsen. Így valójában sem a bűn nem bűn, sem a kegyelem nem kegyelem.

Valójában azonban magát Ádám bűnét örököltük és viseljük, annak minden felelősségével együtt. Isten úgy lát bennünket, hogy valamennyien megtehettük volna, hogy ne kövessünk el bűnt, ámde mégis valamennyien elkövettük, és ez az eredendő bűn. Mindannyian felelősek is vagyunk ezért teljes mértékben, ezért Isten senkinek sem tartozik azzal, hogy megmentse. Ha mégis megteszi nem igazságosságát követve. Az eredendő bűn az egész emberiség mint közösség kollektív felelőssége Ádám — vagyis az Ember — bűnéért. A belőle való szabadulás egyetlen lehetséges útjának első lépése a benne való tényleges felelősségünk elismerése egyénként éppúgy, mint közösségként. Második lépése pedig a jelenben való cselekvés az ellentétes irányban. Mert még ebből a hatezer éves hamisságunkból sem tisztultunk ki mind e mai napig.

Állami és társadalmi felelősség

Folyamatosan zajlik a közéleti vita (bár sokan nem örülnek neki), hogy van-e, és ha igen, hogyan kezelendő a magyarok felelőssége a holokauszt eseményeiben, a kommunizmus bűneiben, az ügynökkérdésben és számos más dologban. Ami a holokausztot illeti, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ebben meg kell különböztetni az állam és a társadalom felelősségét. A mai magyar állam is kollektív erkölcsi felelősséggel tartozik azért, hogy jogelődje, a negyvenes évek magyar állama saját állami szervei által miben járult hozzá az akkori állam területéről deportált hatszázezer magyar zsidó — és cigány stb. — halálba hurcolásához, és köteles mindent megtenni állami szinten, hogy ennek következményeiből kitisztuljon, és az okozott szellemi, lelki, erkölcsi és anyagi károkat lehetőség szerint hiánytalanul jóvátegye. Ugyanakkor a magyar társadalomnak is vállalnia kell a kollektív felelősséget azért, amit mint társadalom tett akkoriban: azaz nem az állami szervek tevékenységéért, hanem az emberek mint magánemberek tömeges passzivitásáért, gyávaságáért, sőt rosszabb esetben szintén tömeges, kifejezett, szándékos rosszindulatáért, tevékeny közreműködéséért. Mert — Fineás szavaival szólva — még nem tisztultunk ki ebből a hamisságunkból sem mind a mai napig. De ugyanilyen közösségi felelősségérzettől indíttatva kellene minden önmagát kereszténynek mondó magyar egyháznak radikálisan kitaszítania soraiból azokat az antiszemita, náci, fasiszta szónokokat, lelkészeket, akik máig is képviselik ezt a fertőző hamisságot. Az állami bűnökért az államnak kell bocsánatot kérnie és azokat jóvátennie; a társadalmi bűnökért a társadalomnak; az egyházak bűneiért az egyházaknak. Minden közösségnek magának kell kitisztítania magát hamisságaiból.

Állami holokausztbiznisz

Sőt: nem elegendő ezt csak szavakban tenni. Jézus félelmetes szenvedéllyel ostorozza azokat, akik a kollektív felelősséget csak másokra nézve ismerik el, miközben maguk folytatják a régi, rossz gyakorlatot: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert sírokat építetek a prófétáknak, és az igazak síremlékét díszítgetitek, miközben így beszéltek: »Ha apáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna bűntársaik a próféták vérének kiontásában. « Ezzel ti magatok tesztek tanúságot, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Tegyétek hát teljessé apáitok mértékét! Kígyók, viperák ivadékai, hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől?! Ezért meglátjátok, én küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat, akik közül egyeseket megöltök és keresztre feszítetek, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldözitek őket, hogy rátok szálljon az összes igaz vér, amit kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Berechjá fiának véréig, akit a Templom és az oltár között öltetek meg.” (Mt 23:29—35) Mi is pontosan ezeknek az embereknek a tragédiája? Egyrészt az, hogy bár látszólag jóvátenni igyekeznek apáik bűnét, és attól elhatárolják magukat az emlékezés szintjén, közben magukat úgy állítják be, mint akiknek semmi közük apáik tetteihez, erkölcsi felsőbbrendűségükben jobbnak látják és láttatják magukat őseiknél, nem vállalják a kollektív felelősséget úgy, mint Fineás és Dániel, ugyanakkor saját jelenükben megismétlik azok bűneit. Vagyis afféle „állami holokausztbizniszt” űznek, hamis megemlékezéseiket a mártírokról a közös öncsalás megerősítésére használják föl, hogy elfedjék: ők maguk is ugyanazt művelik saját jelenükben. Ahogy Magyarországon és Európában is egyre jobban elharapódzik manapság a holokauszt hamis töltésű, kötelességszerű, őszintétlen, mellébeszélésektől és üres szólamoktól hemzsegő állami kultusza, amelynek egyetlen valódi célja a jelen ugyanolyan gonosz tendenciáinak elrejtése. Lassan odajutunk, hogy becsületes ember már részt sem vehet állami holokausztmegemlékezésen.

A valódi megemlékezés olyan, mint Fineásé és Dánielé: nem erkölcsi felsőbbrendűségtudaton alapul, és a lózungok, féligazságok és szándékos valóságtorzítás helyett lényegi célja az azonnali, gyakorlati cselekvés a jelenben annak érdekében, hogy közösen örökölt és birtokolt hamisságainkból megtisztuljunk, azokat már ne cipeljük tovább.

 

Mezei András: Számok

Semmilyen sírás, jajkiáltás
nem szörnyűbb, mint maguk a számok:
51 nap, 147 vonatszerelvény,
a négyszázharmincnégyezer
zsidó elhurcolása vidékről
kétszáz SS-sel,
ötezer magyar csendőrrel,
önkéntesek százaival,
először a gettókba,
aztán a téglagyárakba,
vagyonukból már mind kifosztva,
nyolcvan zsidó egy-egy vagonba,
étlen és szomjan Mengeléig,
a német megszállás napjától
nem önként, de szolgálatkészen,
a németeket nem megelőzve,
hanem csak előzékenyen,
félmillió vidéki zsidó:
életben maradt tíz százalék.