Riport
Nálunk minden csak imára működik
Több ezer kilométert utazott hat kirgiz fiatal, hogy Magyarországon tanulhassanak. Ebben még nem lenne semmi különös, ha mindezt remek politikai vagy gazdasági karrierrel kecsegtető jogász vagy közgazdász szakmáért tették volna. A három fiú (Grísa, Altaf, Vitali) és a három hölgy (Zara, Olga, Léna) azonban bibliai ismereteiket jöttek bővíteni hazánkba: tavaly szeptembertől a Szent Pál Akadémia teológus hallgatói. A Hit Gyülekezete teológiai főiskolájának történetében először fordul elő, hogy Európán kívüli országból származó diákok ülnek a padsorokban.
"Nálunk minden kizárólag imára működik, még az is, hogy a fizetésed megkapd – már, ha egyáltalán van munkahelyed. A házakban általában nincs bevezetve sem a víz, sem a gáz, és az is nagy szó, ha egyáltalán áram van – villant fel egy-két életképet a kirgiz mindennapokból a 23 éves Zara. Majd hozzáteszi: – De az egyház növekszik és erősödik, s ezért Istennek lehet hálát adni." A volt Szovjetunió egyik legnagyobb köztársaságában, Kirgizisztánban mindössze kilenc éve működő, Jézus Krisztus Egyháza elnevezésű pünkösdi- karizmatikus gyülekezet a megalakulása óta évente átlag 800 fővel gyarapszik, és jelenleg mintegy 7000 főt számlál.
A gyönyörű tájai miatt "kis Svájc"-nak is titulált, több mint 4,5 millió lakosú Kirgizisztán ötven különféle nemzetiséget olvaszt magába, így nem csoda, hogy kirgiz "idegenlégiósaink" között valójában egyetlen igazi kirgiz sem található. "Német, orosz, üzbég, koreai származásúak vagyunk, de teljesen kirgiznek tekintjük magunkat" – mondja az egyébként tatár származású Altaf. Az ötven nemzetiség nem csupán ötvenféle kulturális, de legalább ugyanennyi fajta vallási töltettel is rendelkezik. Ahogy Altaf mondja: "Ott nincs ilyen, hogy Jézus-hit, hanem van az oroszok hite meg a mi hitünk." Ennek megfelelően az ország sajátos szellemi arculatát a lakosság kétharmadát kitevő kirgizek iszlám hite, a szintén jelentős létszámú orosz nemzetiség pravoszláv vallása, valamint a sámánizmus és a különféle pogány kultuszok keveréke adja.
Az iszlám családban nevelkedett Altaf egyébként 16 éves koráig nem is hallott Jézusról, a kereszténység számára a szomszédoktól kapott húsvéti tojásokban merült ki. Mikor főiskolás évei alatt a tojások után az igazi Jézussal is találkozott, családja ezt az ősi hit elárulásaként értelmezte, és szinte kitagadta. Csak annak köszönheti hite megmaradását, hogy tanulmányai miatt ritkán járt haza a fővárosból, Bishkekből. A kezdeti nehézségek után akkor történt radikális változás rokoni kapcsolataiban, amikor Jézus elkezdett cselekedni közöttük. "Nagymamám is akkor változtatta meg a véleményét, amikor imádkoztam a hátfájdalma miatt, és az elmúlt. Azóta már nem a Koránt, hanem az Újszövetséget olvassa, és legutóbbi levelében megírta: azt a kijelentést kapta, hogy az Úr egy rabbi, és hozzá kell imádkozni. Hát ez csoda" – meséli a kibontakozóban lévő familiáris hepiendet Altaf.
A megtérés azonban nem csak Altaf esetében okozott botrányt a rokonok körében. Az üzbég, tehát muszlim apától és orosz, tehát pravoszláv anyától származó Zarát megtérése után például az ottani nemzetbiztonsági szervezetnél – a helyi ex-KGB-nél – dolgozó édesapja ügynökökkel figyeltette. "Amikor az ifjúsági gyülekezettel reggelente az erdőben imádkoztunk, az apám ügynökei már küldték is a jelentéseket: »Bemennek a bokrok közé, és elkezdenek ordítani.« Apám – aki először nagyon ellenséges volt a gyülekezettel szemben – legnagyobb meglepetésemre erre azt mondta: »Jó, ez nem baj, az a fő, hogy nem kábítóznak«" – meséli Zara. Az egykor ellenséges férfi – bár Jézust még nem fogadta el – ma már az istentiszteletek rendszeres látogatója.
Vitali és nővére annak hatására tértek meg, hogy orvosilag is elmebeteggé nyilvánított édesanyjuk Jézussal való találkozása után, egy hónap leforgása alatt teljesen meggyógyult. Az addig örökké depressziós, az ágyat nyomó, sérült aszszony azóta "teljesen tiszta", keményen dolgozik, és mindig mosolyog.
A vallási ellentétek azonban nem csupán családi, hanem politikai, nemzeti téren is jelentkeznek. "Muszlim és pravoszláv nyomásra nemrégiben a kormány megtiltotta az evangélium köztéri hirdetését, és elrendelte az egyházak újrabejegyzését" – mondja Zara. Ezzel párhuzamosan a sajtóban komoly rágalomhadjárat indult a gyülekezet ellen első ingatlanuk, a hatszáz fős – nevében a múltra emlékeztető – Lenin Kultúra Palotája megvásárlása kapcsán. "Pedig bennünket sem szponzorálnak Nyugatról, hanem a hívek tartják el a teljesen önfenntartó egyházat" – mondja az orosz származású Grísa, az egyik helyi gyülekezet zenei vezetője. Az ázsiai viszonyokat jól jellemzi, hogy mindezek ellenére egybehangzóan állítják: "A térségben a mi országunkat a demokrácia szigetének nevezik, itt érvényesülnek leginkább az emberi jogok, a szólás- és vallásszabadság."
"Ami elsőre szembetűnik, hogy Magyarországon is ugyanaz az Isten munkálkodik, mint Kirgizföldön, és a pásztoraink szíve közös" – mondják, amikor a magyar és a kirgiz gyülekezetek hasonlóságairól, illetve különbözőségeiről esik szó. A gyülekezetszervezés viszont a helyi viszonyokhoz igazodik, így például a fővárosban, Bishkekben a fő gyülekezet mellett számos, úgynevezett szatellitgyülekezet van, aminek a megfelelő nagyságú ingatlan hiánya mellett az is az egyik oka, hogy a tömegközlekedés rendkívül rossz: este nyolc után nagyobb távolságra már a városon belül sem lehet eljutni. A kirgiz vezető lelkész, Vaszilij továbbá nagy hangsúlyt helyez a házicsoportrendszerre és a személyes pásztorlásra is: minden nagyobb helyi gyülekezet kis létszámú házicsoportokra oszlik, amelyek a tíz-tizenkét fős létszámot elérve kettéosztódnak. Érdekes momentum, hogy sok házicsoportnak, sőt gyülekezetnek is női vezetője van. "Hát igen, elég erős nálunk a női vonal, de azt kell hogy mondjuk, működik is" – hangsúlyozzák a hölgyek, akik közül ketten, Zara és Léna, maguk is vezetnek ifjúsági csoportokat, és rendszeresen prédikálnak.
Ifjúsági gyülekezetek egyébként szinte minden helyi gyülekezeten belül működnek, Vaszilij pásztor szerint ugyanis "az ifjúság a gyülekezet lába". A fiatalok legfontosabb szolgálatuknak az evangelizálást tekintik, amelyre a lehető legkülönfélébb alkalmakat ragadják meg. Így a táncestek, színházi előadások, koncertek mellett már a nemzeti sportként kezelt focin keresztül is hirdetik az örömhírt.
"Isten az itteni embereken keresztül nagyon megáldott minket, nagy dolog, hogy ilyen munkája van Magyarországon" – állítják egybehangzóan, amikor az itteni tapasztalataikról beszélnek. Mint mondják, számukra a legnagyobb kérdés hazánkat illetően az, hogy itt az emberek miért depressziósak, amikor nincs is rá okuk. "Ha a magyar hívőket véletlenül megkörnyékezné a rosszkedv vagy az elégedetlenség, akkor emlékezzenek meg arról, hogy itt este tíz óráig is kényelmesen lehet hallgatni Isten Igéjét, mert van normális közlekedés, és nem nagykabátban kell ülni a gyülekezetben" – mondják.
A hat kirgiz fiatal szeptemberben hagyta maga mögött Kirgizisztánt, és azzal együtt gyakorlatilag mindent: gyülekezetet, munkát, iskolát, barátokat, hogy – jórészt saját pénzen – Budapestre utazzanak, és megkezdjék tanulmányaikat a Szent Pál Akadémián. Azóta három nyelvet tanulnak egyszerre, iskola után dolgoznak, rendszeresen járnak gyülekezetbe, és állandóan nevetnek. "Eddig is Isten tüze égett a szívünkben, tudtuk az alaptanításokat, és »ezerrel« szolgáltunk, de itt olyan összefüggéseket kezdünk megérteni az Igéből, amelyekre ezelőtt nem is gondoltunk" – mondják a kirgizek, akik már alig várják, hogy mielőbb tovább adják, gyakorlatba ültessék az itt tanultakat; és mivel ennek Magyarországon nyelvi akadályai vannak, a nyári szünetre szeretnének visszautazni hazájukba.