Réma
Dániel
Dániel könyvének a jövőre vonatkozó, prófétai kijelentései iránt napjainkban egyre nő az érdeklődés. Nem véletlenül. A könyvben előre jelzett események jelentős része már beteljesedett, s ez nagyon izgalmassá teszi a könyv további előrejelzéseit. Dániel könyve azonban nem csak emiatt tanulságos olvasmány. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Dániel a saját korában nem mint próféta, hanem mint hivatalnok tevékenykedett. Jelen cikkünkben annak a titkát kutatjuk, hogy egy bálványimádó pogány birodalom kisebbségi helyzetben lévő alattvalójaként hogyan tudott több mint hetven éven keresztül kiemelkedő hivatalnoki pályát befutni, s emellett Isten munkájában sem akármilyen részt vállalni.
Dánielt a zsidó és keresztény emlékezet Isten egy kiemelkedően nagy prófétájaként tartja számon, akin keresztül a Mindenható nemcsak Izrael, hanem a nagy pogány birodalmak jövőjét is sebészi pontossággal, olykor szinte zavarba ejtő részletességgel tárta fel. Bár ez a megközelítés is helytálló, érdemes azért megjegyezni, hogy a zsidó kánon Dániel könyvét nem a Próféták (Neviim) közé, hanem az Írások (Ketuvim) közé sorolja. Dániel ugyanis — ószövetségi léptékkel mérve — nem töltött be a szó szoros értelmében vett prófétai hivatalt. Az Ószövetségből ismert próféták — mint Ézsaiás, Jeremiás, de tulajdonképpen a többi „kis” próféta is — a kapott kijelentésekkel ugyanis elsősorban a kortársaik felé szolgáltak. Tevékenységük középpontjában Isten népének folyamatos szellemi-erkölcsi korrekciója állt, valamint Isten igazságának embert próbáló közvetítése az Istennel igen gyakran harcban álló Izrael és Júda felé. Dániel életében kiemelkedő prófétai ajándék működött, amely Istent kereső hívők generációjának sokaságát áldotta és áldja meg a mai napig, ám ószövetségi értelemben prófétai hivatalt nem töltött be. Dániel ugyanis a kapott kijelentésekkel elsősorban nem a kortársak felé, hanem a jövő generációi felé szolgált. Dániel könyvének szinte minden prófétai kijelentésére igaz az, amivel az angyal az egyik neki adott látomást zárja: „Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be a könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.” (Dán 12:4)
Diaszpóra
Dániel könyve azonban nem csak a jövőre vonatkozó, kiemelkedő jelentőségű prófétai látásokat tartalmazó írás. Ez a könyv Dániel életébe, mindennapjaiba, sőt Istennel megélt kapcsolatába is nagyon mély bepillantást enged. Nem véletlenül. Nagyon kevés ugyanis az olyan bibliai szereplő, még Isten kiemelkedően nagy ajándékokkal rendelkező emberei között is, akiknek Istennel megélt kapcsolatába a Biblia betekintést ad. A földjét elveszítő s babiloni fogságba került zsidóság ugyanis Dániellel és társaival együtt egy új élethelyzettel, a diaszpóraléttel volt kénytelen szembesülni. Föld nélkül, önálló állam nélkül, Templom és istentiszteletek nélkül, egy idegen, elnyomó pogány birodalom szolgálatában kellett megtanulnia élni és létezni. Ez az élmény merőben új volt a korabeli zsidóság számára, s úgy tűnik, hogy kezdetben a többség nem is nagyon tudott ezzel — sem spirituálisan, sem kulturálisan — mit kezdeni. Egyes önjelölt próféták épp ezt a tanácstalanságot kihasználva igyekeztek könnyen elfogadható, olcsó receptet kínálni erre a helyzetre. Jeremiás prófétának folyamatos vitája volt ezekkel, ráadásul még azt a népszerűtlen, de nagyon világos és egyértelmű üzenetet is tolmácsolnia kellett a fogságba kerültek felé, hogy a fogság hosszú lesz, egész pontosan hetven évig fog tartani (Jer 25:11). A történelemből azonban azóta már azt is tudjuk, hogy a diaszpóra a hetven év elteltével sem szűnt meg, sőt a babiloni fogság kezdetével lényegében állandósult, s a zsidóság többsége (ideértve az asszír fogságba hurcoltakat) azóta is — lényegében a mai napig — diaszpórában él. Alighanem ez utóbbi, vagyis az akkori zsidóság előtt álló hosszú, először hetven, majd azután közel kétezer-ötszáz éves diaszpóralét volt az, amire a Mindenható Isten kegyelme kezdte a népét felkészíteni. Ezt a felkészítést szolgálta a Jeremiás próféta által a babiloni foglyokhoz küldött levél (Jer 29), de tulajdonképpen Dániel egész könyve is, a jövőre vonatkozó prófétai kijelentésekkel együtt. S minden bizonnyal ez a körülmény volt a legfontosabb oka annak is, hogy Dániel életébe a Szentírás ilyen szokatlanul mély betekintést enged. Dániel Istennel megélt kapcsolatából, az ezen a területen meghozott döntéseinek szellemi tanulságaiból ugyanis a diaszpóralét vonatkozásában nagyon komoly tanítás bontakozik ki. Fontos azonban azt is látni, hogy a diaszpóra nemcsak a zsidóságról szól. A Jézus Krisztusban hívő bibliai kereszténység sorsa a megszületésétől mai napig leginkább a zsidóság diaszpóralétéhez volt hasonló. A bibliai kereszténység — néhány nagyon rövid ideig tartó és földrajzilag is korlátozott kivételtől eltekintve — mindig is kisebbségi helyzetben létezett, s a nem hívő többség politikai és kulturális befolyása alatt kellett és kell ma is a szolgálatát végeznie, hívő életét megélnie. A kereszténységnek ugyanis csak a következő világkorszakra vonatkozó reménysége az, hogy Isten országa a jelenlegi rejtettségéből kilépve a Földön egy nagyon konkrét politikai valóság, számukra pedig otthon és haza is lesz. De most még nem ez a helyzet. A keresztények most még — a zsidósághoz nagyon hasonló módon — diaszpóralétben, kisebbségi helyzetben élnek. Ebből a szempontból Dániel élete nemcsak a zsidóság, hanem a Jézus Krisztusban hívő keresztények számára is mintaként szolgál, hiszen keresztényként a legtöbben — őhozzá hasonlóan — világi környezetben, a többségi domináns kultúrához képest kisebbségi helyzetben létezünk, dolgozunk és alkotunk, s ilyen körülmények között kell a hit harcát folyamatosan harcolnunk.
Az arany és az ezüst
Dániel személye azért is szolgálhat mintaként a diaszpórában élő hívők számára, mert az ő közel nyolcvanéves szolgálata nemcsak arra bizonyság, hogy a kisebbségi diaszpóralétet túl lehet élni, hanem arra is, hogy ebben a közegben az Istent szerető ember a Mindenható Isten kezében használható eszköz is tud maradni, akit Isten az ő céljainak megvalósítása érdekében hatékonyan tud használni. Nagyon elgondolkodtató az, hogy Dániel — egy leigázott nép fiaként — két, egymással ellenséges világbirodalomban is komoly vezető pozíciót tudott betölteni. Ráadásul az uralkodók szinte mindegyike felé képes volt Isten akaratát folyamatosan közvetíteni, s Izrael Istenébe vetett hite és meggyőződése nagyon erőteljesen befolyásolta is őket, rajtuk keresztül az egész birodalom spirituális arculatát formálta. Hogy ez a hatás milyen erőteljes és mély volt, azt épp Nabukodonozor Dániel által megfejtett álmából tudjuk. Azt a két világhatalmat ugyanis — Babilont és a Méd-Perzsa Birodalmat —, amelyek felé Dániel szolgált, a látomásban két nemesfém, az arany és az ezüst jelképezi, szemben a másik kettővel, amelyeket a bronz és a vas. A Biblia szimbolikájából tudjuk, hogy az arany és az ezüst helyenként az Isten igazsága szerint megtett cselekedeteknek, az igazságosság cselekedeteinek a szimbólumai (például 1Kor 3:12). Vagyis ez a látomás nem kevesebbet jelent ki, mint hogy Izrael Istenének az arany és az ezüst jelképezte igazsága képes volt két pogány, istentelen és bálványimádó világbirodalomba behatolni, s annak spirituális arculatát rendkívül mélyen befolyásolni. S mindezt hogyan? A válasz egyértelmű: Dániel személyén és szolgálatán keresztül!
A felkent tisztviselő
A bevezetőben már említettük, hogy Dániel ugyan egy erős prófétai kenettel felkent személy volt, s még Jézus Krisztus is prófétának nevezi őt (Mt 24:15, Mk 13:14), ám ószövetségi értelemben mégsem töltött be prófétai hivatalt. Dániel elsődleges elhívása ugyanis — Józseféhez nagyon hasonló módon — egy profán, civil tisztviselői hivatás betöltése volt, a mindenkori babiloni és méd-perzsa uralkodók szolgálatában. Vagyis Dániel földi életének számottevő részét egy polgári hivatás elkötelezett gyakorlása töltötte ki, s a Bibliából jól látható, hogy a Mindenhatótól erre a feladatra kapott egy speciális, természetfeletti felkenetést s különleges ajándékot. Emellett természetesen Isten munkájában nagyon sok más feladatot is ellátott, például épp a prófétai kijelentésekkel összefüggésben, ám egész életében ez volt az az alap, amelyből az összes többi szolgálata kinőtt. De Isten munkája szempontjából ez a civil hivatás is kiemelkedő jelentőséggel bírt: Dánielnek az udvarban betöltött befolyásos pozíciója ugyanis a Babilonba fogolyként elhurcolt és ott tartózkodó zsidók számára óriási támogatást jelentett. Személye és tekintélye komoly szellemi és politikai védelmet jelentett a diaszpóraléttel akkor még éppen - hogy csak ismerkedő, sokszor tanácstalan, kiszolgáltatott fogoly zsidók számára. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Dániel sikeres hivatalnoki, tisztviselői pályájához a Mindenható természetfeletti támogatását is éppen ebből a célból kapta, vagyis nem üres karrierépítésre, hanem arra, hogy tudásával, hatalmával és befolyásával Isten népének ügyét szolgálja, a kiszolgáltatott népet a tekintélyével befedezze, s a fogság keserű éveit elviselhetővé tegye számukra. Dániel a profán tisztviselői és hivatalnoki tevékenységének ezt a spirituális dimenzióját soha nem veszítette szem elől, ezt már csak abból is látjuk, hogy Isten őt is és a szolgálatát is folyamatosan, élete végéig támogatta, amit még a Babiloni Birodalom bukását követően sem veszített el. A történelemből pedig azt is tudjuk, hogy Dániel szolgálata ezen a területen is nagyon sikeres volt, hiszen az ott élő zsidó közösséget sikerült a támogatásával oly mértékben megalapozni, hogy az Istentől rendelt hetven év elteltével a zsidóknak csak egy kisebbik része tért vissza Izrael földjére. A többiek ekkorra már annyira belakták Babilont, s annyira jól érezték magukat, hogy inkább a maradás mellett döntöttek. Josephus Flavius még évszázadokkal később is egy nagy létszámú és tekintélyes babiloni diaszpóráról számol be, akik gazdagsága és befolyása meghaladta a júdeaiakét is. Az alábbiakban arra keressük a választ, hogy mi volt Dániel titka, hogyan tudott a kisebbségi, diaszpóralét ellenére, a babiloni és méd-perzsa birodalmak nem mindennapi körülményei közepette olyan minőségű hívő életet élni, hogy a Mindenható Isten munkatársként, együttműködő partnerként folyamatosan számíthatott rá.
A visszautasított étel
Dániel a Mindenható Istennel megélt kapcsolatának elemzését rögtön a könyv első fejezetében található eseménnyel kezdjük. Itt találkozunk először Dániellel és fiatal társaival, Ananiással, Misáellel és Azariással. A négy fiatalember pályája kezdetén egy nagyon komoly dilemmával szembesült: fogyasszanak-e a király nekik felajánlott, kiváló minőségű ételeiből és boraiból, vagy sem (Dán 1.). A kérdés azért jelentett dilemmát a zsidó fiatalok részére, mert a babiloni udvarban köztudomású volt, hogy az ételeket és az italokat fogyasztás előtt a babiloni isteneknek ajánlották fel. A dilemmával szembesülve Dániel akkor, ott életre szóló döntést hozott: „De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, amelyből az iszik vala…” (Dán 1:8). Dánielnek ez a fiatal korában hozott döntése egész életét és pályafutását meghatározta, hiszen minden okunk megvan azt feltételezni, hogy ehhez a döntéséhez továbbra is ragaszkodott, s a királyi ételektől — bármilyen minőségiek és ízletesek voltak is — élete későbbi szakaszaiban is tartózkodott. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy az ételek elfogyasztása ugyan az intellektuális képességeit nem befolyásolta volna, a szellemieket azonban annál inkább. Világosan látta, hogy ha ezen a területen kompromisszumot köt, akkor az a szellemi elválasztottság és átadottság az életében, amely alapvető fontosságú az Istennel való kapcsolattartásban, megtörik — ezt pedig nem vállalta. Aligha véletlen, hogy Dániel könyve, amely hatalmas, nagy ívű prófétai látásokkal végződik, ezzel a látszólag jelentéktelen és banális történettel kezdődik. Vagyis azzal, hogy négy zsidó fiatal nem evett a hatalmas babiloni király ételéből. Ennek a kívülről nézve apró és jelentéktelen döntésnek ugyanakkor rendkívüli spirituális jelentősége volt. Dániel enélkül soha nem tudott volna Isten kezében használható edény maradni, ellentétben talán azokkal a zsidó fiatalokkal a babiloni udvarban, akik ezt az áldozatot nem hozták meg. Dániel és társai döntésének egyben a mindenkori diaszpóralét vonatkozásában is van tanulsága. Isten népének ugyanis a diaszpórában úgy kell élnie és tevékenykednie, s a többségi társadalommal úgy kell a kapcsolatot tartania, hogy közben soha ne veszítse el a spirituális átadottságát. Érdekes, hogy Dániel és társai esetében ennek egyik lényeges kulcsa az étkezés, a királyi étel visszautasítása volt. Más korokban, más kultúrákban az Istent követő embereknek más típusú döntést kell meghozniuk. Lehetséges, hogy ideológiai, vallási, intellektuális vagy éppen kulturális „táplálékot” kell visszautasítaniuk, mert az jelent veszélyt a szellemi elválasztottságukra. Isten népének minden korban egyben feladata is az, hogy a mindennapi életében érzékelje és beazonosítsa azokat a helyzeteket, ahol nem pusztán egy étel elfogyasztásáról, egy film megnézéséről vagy egy jól hangzó és modern elmélet elfogadásáról van szó, hanem olyan befolyás kiépüléséről, amely akadályozza őket Isten életükre vonatkozó elhívásának megvalósításában. Dániel és társai ebben példát mutattak, s ebből nekünk azt kell megtanulnunk, hogy ha ezt a kritikus hatást sikerült be - azonosítanunk, akkor legyünk következetesek, és ne kössünk kompromisszumot.
Jeruzsálem felé kitárt ablakok
Dániel kiemelkedően sikeres pályafutásának egy másik szellemi titkába egy későbbi történet enged bepillantást. Jó néhány évtizedes ugrással, immár a Méd-Perzsa Birodalomban találkozunk újra Dániellel, ismételten nagyon magas pozícióban. „Tetszék Dáriusnak, és rendele a birodalom fölé százhúsz tiszttartót, hogy az egész birodalomban legyenek; és azok fölé három igazgatót, akik közül egy vala Dániel, hogy a tiszttartók nekik adjanak számot, és a királynak semmi károsodása ne legyen.” (Dán 6:1—2) Dániel kollégáinak, a többi igazgatónak és tiszttartónak azonban nem nyerte el sem a tetszését, sem a szimpátiáját az egykori „babiloni” vezető tisztviselő, s megpróbálták a pozíciójából minden erővel eltávolítani. Mivel azonban erkölcsi területen fogást minden erőfeszítésük ellenére sem találtak rajta, ezért egy rövid tanácskozást követően ravasz és fondorlatos módon csapdát állítottak neki, s a hitéletén keresztül próbálták meg ellehetetleníteni. „Tanácsot tartottak az ország összes igazgatói: a helytartók, fejedelmek, tanácsosok és a kormányzók, hogy királyi végzés hozassék, és erős tilalom adassék, hogy ha valaki harminc napig kér valamit valamely istentől vagy embertől, tekívüled, oh király, vettessék az oroszlánok vermébe.” (Dán 6:7) Nem kétséges, hogy a babiloni udvarban edződött Dániel pillanatok alatt átlátta, hogy ez a rendelet róla szól, hogy ezt neki írták, a célja pedig az ő ellehetetlenítése, sőt egyenesen fizikai likvidálása. Dániel jelleméről azonban sokat elmond, hogy nem tiltakozott, nem próbált meg kompromisszumot kötni, nem lobbizott a királynál, hanem „beleállt” a konfliktusba, s továbbra is nyíltan felvállalta a hitét, noha tisztában volt vele, hogy ezért az életével kell fizetnie. „Dániel pedig, amint megtudta, hogy megíratott az írás, beméne az ő házába; és az ő felső termének ablakai nyitva valának Jeruzsálem felé; és háromszor napjában térdeire esék, könyörge és dicséretet tőn az ő Istene előtt, amiként azelőtt cselekszik vala.” (Dán 6:10) A történet csodálatos végét ismerjük: a Mindenható Dániel oldalán természetfeletti módon avatkozott be az ügybe, s nemcsak Dánielt mentette meg az oroszlánok szájától, hanem a korrupt és velejéig romlott kollégáitól is megszabadította, aminek következtében vélhetően az ország közállapotai is jelentősen javultak. A történetnek a témánk szempontjából azonban van egy nagyon fontos üzenete. Ugyanis rendkívül erőteljesen világít rá arra, hogy Dániel számára milyen jelentőséggel bírt az imaélete. Bár régi, harcedzett hivatalnokként tisztában volt vele, hogy mit jelent a királyi rendelet áthágása, ezen a területen a legkisebb kompromisszumra sem volt hajlandó. Még annak ellenére sem, hogy a rendeletnek való engedelmesség — vagyis hogy harminc napig nem imádkozik Istenhez — a Tóra parancsolatainak nem mondott tételesen ellent. Nagyon mély szellemi belátásról és bölcsességről tesz azonban tanúságot Dániel magatartása. Ő tisztában volt vele, hogy a szakmájában bármilyen képzett és tapasztalt hivatalnok is, ebben a pogány környezetben a Mindenható akaratában csak úgy tud megmaradni, s az Ő kezében csak úgy tud használható edény lenni, ha a Vele való kapcsolattartást — vagyis az imaéletét — az első helyre teszi, s ezen a területen semmilyen kompromisszumot nem köt. Azért gondolta úgy, hogy ezért még a halált is érdemes vállalni, mert tisztában volt vele, hogy Isten ereje és támogatása nélkül — amely csak az imádkozáson keresztül szerezhető meg — az az élet, amit élne, már nem az ő élete lenne. Az a tény pedig, hogy Dániel ép bőrrel jött ki az éhes és vérszomjas oroszlánok verméből, azt bizonyítja, hogy ezt a Mindenható is ugyanígy gondolta.
Mit mondanak a tekercsek?
Néhány fejezettel később Dániel életének egy másik nagyon fontos és lényeges szokásáról olvasunk. „Dáriusnak, az Asvérus fiának első esztendejében, aki a médiabeliek nemzetségéből vala, aki királlyá tétetett vala a káldeusok országán; uralkodásának első esztendejében én, Dániel, megfigyeltem a könyvekben az esztendők számát, amelyről az Úr igéje lőn Jeremiás prófétához, hogy hetven esztendőnek kell eltelni Jeruzsálem omladékain.” (Dán 9:1—2) Ebből a versből azt érthetjük meg, hogy Dániel az imádkozás mellett a „tekercseket”, vagyis Istennek írott Igéjét is igen nagy becsben tartotta. Az ebben a történetben leírt tevékenység, a tekercsek figyelmes olvasása és tanulmányozása aligha volt csak egyedi esemény az életében. Ez a történet egyebek mellett azért is figyelemre méltó, mert Dániel — képzett babiloni írástudóként — nem lehetett éppen járatlan egy, a babiloniak által igen magas színvonalon művelt tudományágban, a csillagászatban, s minden bizonnyal tisztában volt a babiloni naptár és időszámítás módszertanával is. Ám az idők isteni rendjére vonatkozóan mégsem innen, hanem Jeremiás próféta könyvéből tájékozódott, s az itt leírtakat olyannyira komolyan vette, hogy azok megértése azonnal cselekvésre, odaszánt istenkeresésre indította. A témánk szempontjából mindennek azért van jelentősége, mert az időknek a Mindenható Isten által meghatározott menetrendjének felismerése és megértése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a hívő ember be tudjon kapcsolódni — a diaszpórában is — Isten munkájába, annak hasznos és produktív része legyen, végeredményben egyenesen, ne „fordítva üljön a lovon”. Dániel kereste, kutatta és meg is találta az Írásokban, hogy meddig tart a fogság, s mikor kezdődik a helyreállítás. Ez pedig azért volt nagyon fontos, mert a Mindenható Istennek egészen más programja van a fogság, illetve a helyreállítás idejére, ezért nem mindegy, hogy a hívő ember érti-e, tisztában van-e azzal, hol tart éppen Isten munkája. Ha a hívő ember Isten kezében hosszú távon hasznos eszköz szeretne maradni, ez utóbbit elengedhetetlenül fontos megértenie. Dániel tisztában volt ugyanakkor azzal is, hogy ez az alapvető és nagyon fontos ismeret nem a babiloni és perzsa tudományokból, hanem Isten Igéjének alapos és mély ismeretéből szerezhető meg. Nagyon mély szellemi alázatról tesz tanúbizonyságot, hogy ugyan két világbirodalom hatalmas tekintélyű, befolyásos vezetője volt, szellemi iránymutatásként mégsem e két birodalom vallási, intellektuális vagy éppenséggel kulturális elitjére s azok tudományára tekintett, hanem Isten Igéjére, ebben a konkrét helyzetben pedig leigázott népének üldözött, megvetett és új hazájában szinte teljesen ismeretlen prófétájára.
„…de semmit nem találtak”
Végül szeretném Dániel életének két másik fontos aspektusát kiemelni, amelyek ugyan első látásra kevésbé szellemiek, ám mégis elengedhetetlenül fontosak voltak ahhoz, hogy Dánielt a Mindenható hosszú évtizedeken keresztül tudja használni. Dániel könyvének több fejezete tesz arról direkt és indirekt utalást, hogy Dániel a polgári szakmájában, vagyis tisztviselőként, közigazgatási szakemberként milyen kimagaslóan képzett volt. Már a könyv korábban idézett első fejezetében, a babiloni „diploma” megszerzésekor láttuk, hogy társaival együtt kortársaiknál tízszerte okosabbak voltak, s ezt minden bizonnyal szó szerint, nem csak a Biblia költői túlzásaként kell értelmeznünk. Az okosságra és a képzettségre már csak azért is nagy szüksége volt, mert egy ilyen hatalmas birodalom irányítása és működtetése nagyon komoly kihívás lehetett, s rendkívüli ismereteket is igényelt. Dánielnek alighanem egész életében folyamatos tanulásra és képzésre is szüksége volt ahhoz, hogy a munkáját folyamatosan kiemelkedően magas színvonalon tudja ellátni. A több ezer év óta diaszpórában élő zsidóság épp ezt a leckét tanulta meg Dánieltől: a kisebbségi létben a tanulás és a kiemelkedő képzettség tudja biztosítani a felemelkedést, s nemritkán a túlélést. Természetesen érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Dániel azért tudott a többi — hozzá hasonlóan vélhetően ugyanilyen tehetséges és képzett — írástudóhoz képest folyamatosan kiemelkedni, mert ezt a tudást benne a Mindenható Isten Szelleme még fel is kente. Vagyis az elengedhetetlen tárgyi tudást és ismeretet a benne lakozó „rendkívüli szellem (rúach jatírá)” tartotta folyamatosan mozgásban, s támogatta annak kreatív alkalmazásában.
A kiemelkedő tudás és képzettség mellett Dánielnek volt egy másik jellemző tulajdonsága, amely éppúgy elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a Mindenható őt hosszú ideig tudja használni. Ez nem volt más, mint a feddhetetlen jelleme. Erről a korábban már az imádkozás kapcsán tárgyalt 6. fejezet tesz egyértelmű tanúbizonyságot. Itt olvasunk arról, hogy a minden hájjal megkent méd-perzsa tisztviselők minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy valamilyen terhelő információt, visszaélésre, korrupcióra utaló dolgot találjanak Dániel életében: „Akkor az igazgatók és tiszttartók igyekvének okot találni Dániel ellen a birodalom dolgai miatt; de semmi okot vagy vétket nem találhatának; mert hűséges volt, és semmi fogyatkozás, sem vétek nem találtaték benne”. (Dán 6:4) Márpedig ha ők sem találtak semmit, akkor Dániel életében minden bizonnyal nem is volt semmi ilyesmi. Ha lett volna, ezek biztosan megtalálták volna. De tényleg nem volt, s ezt az Írás is megerősíti. Dániel feddhetetlen volt, a mindenkori uralkodókhoz — legalábbis amíg azok nyílt összeütközésbe nem kerültek a Mindenható Isten személyével — lojális, megvesztegethetetlen és becsületes. Csak így volt lehetséges az az emberi ésszel nehezen felfogható dolog, hogy egy fogoly nép fiaként a személyére és szolgálatára két egymással ellenséges birodalom is igényt tartott, ráadásul a legmagasabb vezetői szinten. A személyében alighanem minden uralkodó hamar felismerhette, hogy származása ellenére bátran megbízhat benne. Tudása, tapasztalata és képzettsége, kiegészülve becsületes és nyílt jellemével, a személyét több uralkodó számára tette nélkülözhetetlenné.
Dániel életvezetésének fent tárgyalt aspektusainak szerepe és jelentősége volt abban, hogy Isten e rendkívüli embere hosszú, több évtizedes, kiemelkedően sikeres hivatalnoki pályája mellett a Mindenható Isten megbízható és kiszámítható együtt működő partnere és munkatársa is tudott maradni. Ha kellett, mint Isten fogságba került népének pártfogója és gyámolítója, ha kellett, mint a kor leghatalmasabb emberének, Nabukodonozornak megtérésében közreműködő bizonyságtevő, ha kellett, mint az Isten által eltervezett korszakváltás előkészítője, és végül, ha kellett, mint rendkívüli prófétai látások címzettje. Dániel élete, Istennel megélt kapcsolata pedig zsidók és keresztények számára olyan korokon átívelő minta, amelyből — éljenek bármilyen kultúrában is — folyamatosan tanítást és inspirációt tudnak meríteni.