Történelem
Vétkesek közt...
Keresztény embermentők a magyar holokauszt idején
A keresztény egyházak szerepvállalása és ezzel összefüggő megítélése meglehetősen ellentmondásos a magyarországi holokauszt idején. Jelentős szerepet játszottak ugyanis annak a közhangulatnak a megalapozásában, amelyben az egymást követő kormányok a náci korszak előtt és alatt gond nélkül bevezethették a különböző zsidóellenes rendelkezéseket.
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök 1919-ben egy német szerző művéhez írt kommentárjában a zsidóságot a magyarságtól idegen, a kereszténységet leszorító, honfoglaló, kisajátító hatalomként jellemezte, amely ellen védekezni kell. „Itt egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloskainvázióról, patkányhadjáratról; egy kérdés van: hogyan védekezzünk?” — vélekedett Prohászka. Néhány nappal az első zsidótörvény hatályba lépése előtt, 1938. május 25-én kezdődött el Budapesten a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, ahol Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa arról beszélt, hogy Jézus Krisztus megölése elévülhetetlen bűn, amiért minden zsidónak szenvedéssel kell fizetni.
A keresztény egyházak vezetőinek magatartása
A katolikus főpapság, elsősorban maga Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás az emberi személyiség méltóságáról, az alapvető emberi szabadságjogokról szóló evangéliumi tanítást vallotta, s ezzel összhangban a kollektív felelősség és büntetés elutasítását. Ugyanakkor az egyház vezetőinek politikai magatartása ezzel a valláserkölcsi és természetjogi elméleti alapállással ellentétbe került a zsidótörvények elfogadásakor, majd a soá alatt is.
Az első (1938) és második zsidótörvényt (1939) megszavazták, a harmadikat (1941) viszont már elutasították a keresztény egyházi vezetők. Az első zsidótörvény felsőházi tárgyalásán Löw Immánuel neológ főrabbi híres „tálitá kúmi” beszédében a jogegyenlőség remélt feltámadásáról beszélt, Ravasz László református püspök viszont a korlátozások mellett foglalt állást, megvetéssel beszélve a galíciai gyökerű zsidókról: „Magyar a zsidó — állítja valaki, a református felekezet mellett a legmagyarabb felekezet. Nézzék meg a nyíregyházi vonat 3. osztályú kocsiját, a hernyósapkás, kaftános zsidót, kiknek szájában habzik a jiddis. Ez Árpád népe? Ez Arany János népe?” A második zsidótörvény tárgyalása során a keresztény főpapok elvben támogatták a további korlátozásokat, de ellenükre volt a törvényjavaslat nyíltan faji jellege, s elsősorban a kereszténynek áttért, illetve kereszténynek született zsidók érdekeit védő módosításokért szálltak síkra. A harmadik, nürnbergi mintájú fajvédelmi törvényt azonban már nem szavazták meg, amely antagonisztikusan szemben állt a keresztség és a házasság szentségével, s kiterjedt a keresztény hitre tért zsidókra is.
A keresztény egyházak vezetőinek többségét ugyanez a kettősség jellemezte az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás utáni időszakban. Megfogalmaztak ugyan tiltakozó memorandumokat, tárgyaltak a kormányzóval és a kormányzat vezetőivel, kéréseikkel azonban csaknem kizárólag a keresztény hitű zsidók érdekeit védték, s számukra jelentős engedményeket harcoltak ki (mentesítés a sárga csillag viselése, illetve a Zsidó Tanács hatálya alól stb.). A meg nem keresztelt zsidók esetében azonban csak a hatóságok által használt módszerek enyhítését szorgalmazták (kegyetlenkedések a gettókban, deportálások borzalmai). Különösen súlyosnak bizonyult, hogy elmaradt a keresztény főpapság egységes, határozott és nyílt fellépése a „végső megoldással” szemben, s elmaradt az alsópapság és a hívek tájékoztatása. Ha tettek is valamit, leginkább csak „keveset és későn”.
Serédi Jusztinián hercegprímás Angelo Rotta pápai nuncius ismételt sürgetése után fogalmazta meg június 29-én nyilvános, minden katolikus templomban felolvasandó pásztorlevelét. A dagályos, ünnepélyes, elvont nyelvezetű, tartalmilag homályos körlevél a zsidók kétségbeejtő helyzetét tekintve — hiszen a vidéki zsidóságot már csaknem maradéktalanul elhurcolták Auschwitzba — egyáltalán nem volt célravezető. Elítélte a keresztény elvekkel s a természeti jogokkal (élet, emberi méltóság, szabadság, tulajdon) szemben álló jogfosztásokat, elhurcolásokat, másrészt viszont jogosnak, sőt kívánatosnak tekintette a zsidókérdés megfelelő rendezését. A körlevél szerint a zsidóság egy része bomlasztó hatást gyakorolt a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre, a zsidóság másik része pedig cinkosságot tanúsított ezzel a magatartással. A Serédi-féle pásztorlevél hűen tükrözte az addigi felemásságot. Míg teoretikusan elutasította a kollektív felelősség elvét, s így a zsidók kollektív büntetéseként a deportálást, a zsidóság két részre osztásával — bűnös és cinkos (vagyis bűnös) — mégis engedményeket tett a kollektív felelősség elvének. Az említett körlevél felolvasása azonban elmaradt, helyette július 16-án csak egy rövid közleményt ismertettek a templomokban. Serédi a nyilas hatalomátvétel után több memorandumban tiltakozott Szálasinál. November 25-ei levelében a nyugati határ felé indított halálmenetek leállítását követelte, melyekkel a kormány a magyar nemzet ellen fordítja Istent és az egész keresztény világot.
A protestáns egyházak vezetőit hasonló magatartás jellemezte: memorandumokat írtak, titkos tárgyalásokat folytattak, miközben elmulasztották a nyílt fellépést és tájékoztatást. Június végén Ravasz László fogalmazta meg a protestáns egyházak közös pásztorlevelét. Ebben hangsúlyozta, hogy a zsidókérdés megoldásának gyakorlati módja Isten örök erkölcsi törvényeibe ütközik, megsérti az emberi méltóságot, igazságosságot és irgalmasságot, s az ártatlanul kiontott vér rettenetes ítéletet hoz a nemzetre. A tiltakozás nyilvánosságra hozása azonban elmaradt, s helyette júliusban csupán egy rövid közleményt olvastak fel a gyülekezetek számára. December 1-jén a protestáns püspökök közös beadványban tiltakoztak Szálasinál a halálmenetek s a budapesti nagygettó borzalmai ellen.
Embermentő főpapok
Három püspök — Márton Áron, báró Apor Vilmos, Hamvas Endre — nyilvánosan, a szószékről is hallatta hangját a gettósítás és deportálások ügyében.
Elsőként Márton Áron, az erdélyi katolikus egyházmegye (Gyulafehérvár) püspöke, aki gyakran hirdetett igét a második bécsi döntés után magyar kézen levő Észak-Erdélyben. 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-székesegyházban elmondott beszédében nyíltan felszólította a magyar társadalmat a Kolozsvárott már gettóba szorított és közvetlenül a deportálás előtt álló zsidóság megsegítésére. Véleménye szerint az emberi nem egységén alapuló felebaráti szeretet nyílt vállalása és érvényesítése a hívők kötelessége a népeket fajokra bontó pogány szellemiséggel szemben. Szinte prófétikus szavakkal zárta igehirdetését: „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.” A nagy visszhangot kiváltó beszédet valószínűleg gyorsírással rögzítették, s azt Budapesten, a Szentlélek Szövetség irodájában sokszorosították, és titokban terjesztették. Márton Áron néhány nappal később, május 22-én erélyes hangú levélben tiltakozott több közjogi méltóságnál és hatalmi tényezőnél (miniszterelnök, belügyminiszter, főispán, rendőrkapitány) a deportálások megakadályozása érdekében. A püspök május végén, Jaross Andor belügyminisztertől rendreutasítva visszatért Gyulafehérvárra, s persona non grata lévén, a háború befejezéséig be sem tette a lábát Észak-Erdélybe. Márton Áron a vészkorszak alatti, majd a háború utáni bátor fellépése miatt — a magyar érdekek képviseletéért a román állam 6 évig tartó börtönre és 10 évi szobafogságra ítélte — méltán érdemelte ki az utókortól az „Erdély csillaga”, „Erdély utolsó fejedelme” és „Emberkatedrális” jelzőket.
A másik bátor főpap, aki fellépett a zsidóüldözés ellen, báró Apor Vilmos győri püspök volt. Apor mint a Magyar Szent Kereszt Egyesület püspök védnöke 1943. január 22-ei egyházmegyei körlevelében a hívek és a papság figyelmébe ajánlotta, és kötelességévé tette a munkaszolgálatra bevonuló zsidók megsegítését. A püspöki konferenciákon, illetve a Serédihez intézett leveleiben sürgette, hogy a püspöki kar minél előbb világosan és egyértelműen foglaljon állást a hívek és a papság előtt a zsidóüldözések kérdésében. Az 1944. május végi pünkösdi szentbeszédében Márton Áronhoz hasonlóan fogalmazta meg a keresztény magatartás elvi alapját, s a szeretet törvényével ellenkező bűnnek nyilvánította a zsidók gyűlöletét s a velük kapcsolatos erőszakot. Még a prédikáció napján tiltakozó levélben fordult Jarosshoz a győri gettó felállítása miatt. „Isten és a magyar- és világtörténelem előtt Miniszter Urat teszem felelőssé mindazért a betegségért és halálesetért, mindazért a megvetésért és elítélésért, mely ennek az intézkedésnek nyomában fog járni” — írta levelében. Apor megkísérelte a személyes segítségnyújtást a gettóba zártaknak, s a katolikus hívek lelki gondozásának kérésével fordult a helyi hatóságokhoz, a Gestapo helyi szerveihez, illetve Sztójay miniszterelnökhöz. A hatóságok azonban sem őt, sem paptársait nem engedték belépni a gettó területére. A nyilas hatalomátvételt követően Apor aktív szerepet játszott a védlevelek terjesztésében, s több tucatnyi embert mentett ki a nyugatra irányított halálmenetekből. Hitvallásában a szavak elé helyezte a bátor helytállást, s azonosult a jó pásztorral, aki életét adja juhaiért. 1945 márciusában a Püspökvár pincéiben több száz menekült talált oltalmat. Győr városát március 28-án érték el az orosz csapatok. A püspök előrelátóan kiürítette a boroshordókat, s olcsó karórákat gyűjtött be, hogy kielégítse velük a fosztogató katonákat. Március 30-án az oroszok behatoltak a rejtekhelyre, hogy nőket szerezzenek „krump lihámozásra” hivatkozva, de Apor püspök kiutasította őket. Ezután lövések dördültek el, a feldühödött orosz kapitány három lövést adott le Aporra, melyek közül a hasüreget érő végzetesnek bizonyult, s a püspök április 2-án belehalt sérüléseibe.
A harmadik főpap, aki nyíltan felemelte szavát, Hamvas Endre csanádi püspök volt. 1944. június 16-án levélben tiltakozott Magyary- Kossa Aladár főispánnál a szegedi gettó lakóinak deportálása ellen. Június 25-én a szegedi székesegyházban, az új papok felszentelése alkalmából mondott beszédében felszólalt a faji alapú újpogányság ellen, s elítélte a zsidók százezreinek tulajdonuktól való megfosztását és elszállítását. Június 28-án indult el Szegedről a harmadik deportáló vonat, rajta a 90 esztendős világhírű tudóssal, Löw Immánuel főrabbival és családjával, akik számára hiába kért Hamvas püspök mentesítést a belügyminisztertől. Július 15-én Serédi Jusztinián hercegprímáshoz írott levelében beszámolt a nők ellen a gettókban elkövetett motozásokról, s a deportálások borzalmairól.
Miközben az egyházi hierarchia felsőbb szintjein beérték tiltakozó memorandumok készítésével, az alsópapság köreiben, a szerzetesrendekben, zárdákban és kolostorokban, a keresztény egyesületek által szervezetten aktív mentési tevékenység zajlott, bár az alsópapság többsége mindvégig passzív maradt.
Embermentő papok és lelkészek
A papok és lelkészek közül sokan bátor tettekkel tanúsították hitüket, elnyerve a Világ Igaza kitüntetést. A teljesség igénye nélkül álljon néhány példa az alábbiakban.
Klinda Pál páter a kormányzó feleségének, Horthy Miklósnénak a gyóntatópapja volt. Az általa alapított leányotthonban varrodát működtetett, amely a honvédség számára készített egyenruhákat. Az itt dolgozók között zsidók is voltak, akiket hamis igazolványokkal látott el. Minden menekültet befogadott, s derűje, optimizmusa, a nyilas razziákon tanúsított bátorsága reménységet adott az üldözötteknek. A varroda mintegy 120 zsidó nő számára jelentette a túlélést.
Kálló Ferenc esperes a budapesti 11. számú Honvéd Helyőrségi Kórház parancsnokaként számos neves és ismeretlen zsidó munkaszolgálatost támogatott (Sőtér István, Latabár Kálmán, Básti Lajos, Karinthy Ferenc). Hamis papírokkal látta el őket, a betegek zsidóként érkeztek, de keresztényként hagyták el az intézményt. Másokat indokolatlanul elnyújtott terápiával tartott vissza, sokan „újra” betegek lettek, és a fertőző osztályra kerültek vagy műtéten estek át. A besúgók jelezték, hogy a kötések alatt seb, törés vagy operáció nincs. A nyilas hatalomátvétel után élete veszélybe került, de munkáját folytatta. „Ha engem ezért megölnek, akkor kapok egy gyorsvonati jegyet a mennyországba, átszállás nélkül” — vallotta. A nyilasok október 28-án betörtek a kórházba, s Kálló Ferencet elhurcolták. Holttestét másnap találták meg az erdőben, tele kínzások nyomaival, megcsonkítva.
Köhler Ferenc lazarista páter több száz üldözött zsidót mentett meg a biztos pusztulástól. A hegyeshalmi átadóállomáson kiválasztotta a leggyengébb állapotban lévőket, s nevükre állította ki az előre aláírt, bianco vatikáni menleveleket, melyeket Angelo Rotta pápai nuncius vagy Apor Vilmos győri püspök százával bocsátottak rendelkezésére. 1944 decemberétől a lelkipásztori teendők ellátásának ürügyén gyógyszert, élelmiszert vitt be a budapesti gettóba.
A református embermentők egyike volt a fővárosban Bereczky Albert, a Pozsonyi úti református templom vezető lelkésze, aki részt vett a Hitler-ellenes földalatti mozgalom szervezkedéseiben, és kapcsolatot tartott Komoly Ottóval, a magyar cionisták vezetőjével. Református menedékhelyeken számos zsidót bújtatott, illetve látott el hamisított keresztlevelekkel. Hasonlóan járt el Victor János, a Szabadság téri református gyülekezet lelkésze is. Az evangélikus Keken András mintegy 40-50 személy megmentéséért kapta meg a Világ Igaza kitüntetést. Feleségével együtt nyilas segédlelkésze árnyékában segítette a rászorulókat a Deák téri evangélikus templomban. „Hiába parancsolja meg az állam a polgárok bizonyos csoportjának üldözését, feljelentését, mi ezt nem tesszük meg, sőt ezzel szemben szeretjük és segítjük az ártatlanul üldözötteket” — vallotta.
Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkészt a Szamos-parti Wallenbergnek nevezte el az utókor. Az emberek közti egyenlőség és testvériség nevében elítélte a fajelméletet, s fellépett a zsidók védelmében. „Korlátok felett egy Isten váltott meg a Jézus Krisztus által, a korlátokért mi magunk vagyunk a bűnösök és felelősek” — írta 1938-ban. A parókián zsidókat bújtatott, hol - ott a szomszédos iskolába német katonák költöztek. Hamis keresztleveleket állított ki, a gettóból megpróbálta kimenteni Karácsony Benő írót, sajnos sikertelenül. 1944. október 13-án az oroszok elhurcolták Szibériába, s karácsony másnapján, december 26-án hunyt el vérhasban Magnyitogorszkban, közös tábori sírba temették el. Barátja, Reményik Sándor költő így jellemezte: „égő fáklya volt a verem előtt, egy farkasvermekkel teli világban”.
Szerzetes és apácarendek
A különböző szerzetes- és apácarendek szintén kivették részüket az embermentésből, s a fővárosban 32 kolostorban és egyházi épületben bizonyíthatóan 3145 fő, de valószínűleg ennél több ember életét óvták meg. Raile Jakab jezsuita szerzetes a mentési akciók legendás irányítója volt, aki csupán a Mária utcai rendházban mintegy 150 üldözöttnek nyújtott menedéket. A rendház portásfülkéjét rend - őrszobának álcázta, ahová a rejtőzködők közül állított egyenruhás álrendőröket. Időnként a „farkasbőrbe bújt bárány” szerepét játszva együtt iszogatott és kártyázott a nyilasokkal — előtte evett és olajat ivott, hogy bírja az italt —, akiktől megszerezte az életmentő információkat. A nunciatúra segítő bizottságának elnökeként is több száz zsidót mentett meg, s együttműködött Kálló Ferenc tábori esperessel.
Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát nevéhez közel 100 üldözött zsidó megmentése fűződik. Kezdeményezésére a Szent Márton főmonostor 1944 októberében a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá került, s az intézményt gyermekmenhelynek nyilvánították. A gyermekotthon vezetésével Eduard Benedek Brunschweiler svájci kereskedőt bízták meg, aki szorosan együttműködött a szerzetesekkel. Az árvaházba a legnagyobb titokban fogadtak be zsidó gyerekeket — többször anyjukkal együtt — hamis névvel, amelyet begyakoroltattak velük. A front közeledtével az apátságban egyre nőtt a menekültek száma, katonaköteles férfiak, ellenzéki politikusok is menedékre leltek itt. A Gestapo és a győri nyilasok többször megjelentek, hogy az épületet átkutassák, s a fiatal férfiakat katonai szolgálatra vigyék, a főapát azonban mindannyiszor megakadályozta tervüket.
Keresztény egyesületek, társaságok és missziók
Az embermentésben jelentős szerepet vállaltak a keresztény egyesületek, társaságok és missziók.
A katolikus Szent Kereszt Egyesület a keresztény hitű zsidók (áttértek, úgynevezett konvertiták vagy kereszténynek születettek) védelmére jött létre, lelkész- elnöke Jánosi József jezsuita pap volt, míg a gyakorlati szervező-irányító munka a világi elnökre, Cavallier Józsefre hárult. A konvertiták mentési munkálatainak püspökkari védelmét és támogatását báró Apor Vilmos püspök látta el. November 17-én a nyilasok körülfogták az egyesület irodáját, rálőttek Cavallier hivatalvezetőre, megsebesítették, és 150 pápai menlevélre várakozó zsidóval együtt elhurcolták.
A református egyház védnöksége alatt álló Jó Pásztor Bizottság a protestánssá lett zsidók hitbuzgalmi és érdekvédelmi feladatait látta el Muraközy Gyula református lelkész (Kálvin téri templom) elnökletével, melynek lelkész titkára Éliás József volt. Éliás lelkész sokirányú feladatot látott el, segítette a munkanélküli zsidók munkához jutását, pénzt, ruhát és bakancsot gyűjtött a munkaszolgálatosoknak, s keresztleveleket szerzett, amelyeket szükség esetén felhasználtak. A német megszállás után és a nyilas időszakban az embermentésre helyeződött a hangsúly. Ezt szolgálta a Wallenbergtől kapott kitöltetlen svéd menlevelek szétosztása (másfél ezer darab), gyermekotthonok működtetése, ruhagyűjtő munkaszolgálatos század szervezése, a csillagos házakba költöztetett zsidók védelme. Az Auschwitzi jegyzőkönyv német szövegét május elején Éliás fordíttatta magyarra, s juttatta el Horthynak (a menyén, gróf Edelsheim-Gyulai Ilonán keresztül), az egyházi vezetőknek (Serédi bíborosnak, Ravasz László református és Raffay Sándor evangélikus püspököknek) s a cionista Komoly Ottónak. 1944. június közepén javasolta a keresztény egyházak közös fellépését, szükség esetén a templomok bezárását, a szentségek kiszolgálásának megtagadását a deportálásban közreműködőknek és családtagjaiknak (keresztség, úrvacsora), s a harangok elnémítását a deportálások leállításáig. A nyilas hatalomátvétel után zsidó származása miatt bujkálni kényszerült, s illegalitásból szervezte és irányította tovább a mentőtevékenységet. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a német megszállást követően Raffay Sándor püspök megbízásából csatlakozott a Jó Pásztor Bizottsághoz. A nyilas időszakban, Éliás háttérbe vonulása után rá hárult a 32 budapesti és néhány vidéki gyermekotthon működésének biztosítása és védelme, emellett a Nemzetközi Vöröskereszt B osztályát is vezette. Mintegy 1600 gyermek és 400 felnőtt megmentéséért részesült a Világ Igaza kitüntetésben.
Slachta Margit nővér a Szociális Testvérek Társasága női szerzetesrend alapítójaként és vezetőjeként kezdettől fogva felemelte szavát a zsidóellenes támadások ellen, és aktívan részt vett a mentési tevékenységben. A vészkorszakban a társaság több ezer főt bújtatott rendházaiban hamis papírokkal, Gyarmati Fanni (Radnóti Miklósné) 1944 novemberében valóságos zsidó gettónak látta az anyaházat, amely a Thököly úti nyilas pártházzal szemben állt. Többször előfordult, hogy a nyilasok betörtek a rendházba, s elrettentésül a rendház kerítésére aggatták fel a kivégzett zsidókat.
Salkaházi Sára a társaság egyik intézményét, a Bokréta utcai munkásnő otthont vezette, ahol mintegy 30 személyt bújtatott hamis papírokkal. Egy feljelentés nyomán december 27-én a nyilasok betörtek az épületbe, ahonnan magukkal vitték Salkaházi Sára nővért, Bernovits Vilma hitoktatót (ő hitoktatás nélkül látta el a rászorulókat kitöltetlen kereszt- és házasságlevelekkel), valamint négy személyt, akik nem tudták igazolni magukat, s mind a hatukat meztelenre vetkőztetve a jeges Dunába lőtték.
Jane Haining a budapesti Skót Egyház Zsidó Missziós Bizottsága (Skót Misszió) leányinternátusát vezette. A missziós központ leányok számára tartott fenn elemi és polgári iskolát a belvárosi Vörösmarty utcában, amelyhez bentlakásos leányotthon is tartozott. A toleráns légkörű intézményben kiugróan magas volt a zsidók aránya (70- 80 százalék). 1940-ben elöljárói a hazatérésre szólították fel, ő azonban a maradást választotta. 1943 decemberében az alábbi sorokat jegyezte naplójába: „A legfontosabb, amit ebben az otthonban minden lánynak meg kell tanulnia, hogy mindannyian egyenlők, fajra vagy származásra való tekintet nélkül, és egy pillanatig sem kételkedhetnek, hogy amíg itt élnek, ennek megfelelően bánnak velük. Ehhez való jogukat halálomig védeni fogom.” Jane-t 1944 áprilisában a Gestapo letartóztatta — kémkedés gyanújával, valójában a zsidók segítése miatt —, s Auschwitz- Birkenauba deportálta, ahol 1944. július 17-én szenvedett mártírhalált.
A zsidókat mentő egyházi személyek és szervezetek mindenkor számíthattak Angelo Rotta pápai nuncius segítségére. Rotta a Szentszék nevében tiltakozott a zsidókat érintő rendeletözön ellen, s határozott fellépésre sürgette a hercegprímást a deportálások leállítása érdekében. A nyilas hatalomátvétel után megszervezte a vatikáni védett házak hálózatát, ahol 12 házban 3000 személy tartózkodott, a nunciatúra épületében, a Várban pedig 200 személy rejtőzködött. A mentés fontos eszközei voltak a védlevelek, a nunciatúra mint - egy 15 ezer vatikáni menlevelet adott ki, az összes többi semleges nagy - követséggel azonos nagyság rendűt. Végül a nunciatúra megszervezte a mentőszolgálatot a Budapest és Hegyeshalom közötti halálmenetekben.
A politikai elit felelősségének kérdésével a háború után legkövetkezetesebben Bibó István foglalkozott (1948), de Szekfű Gyula is éles kritikát fogalmazott meg a Forradalom után című művében (1947). Az egyházak számára jóval nehezebb volt a múlttal való szembenézés, hiszen erkölcsi téren a felelősségük is nagyobb volt. Éliás József református lelkész később így emlékezett: „…a mi egyházunkban az evangéliumi vonal mellett, vagy ellenére, volt egy másik, egy emberi, politikai vonal. Ez a háborús és zsidóüldözéses politikát kiszolgáló és elősegítő vonal volt. Ezt nem lehet az egyházzal azonosítani, csak az egyház vezetésével, még ezen belül is egy szűkebb vezető garnitúrával.” Szerencsére azonban az egyház felsőbb és alacsonyabb szintjein is akadtak olyanok, akik a Biblia szavára hallgatva — „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22:39) — s a hatalommal szembefordulva üldözött embereket, köztük zsidókat mentettek. Akár életük kockáztatásával, vagy „csupán” a többséggel ellentétben, nem mulasztották el azt a jót megtenni, ami hatalmukban állt.