2017. december

Téma

A fehér üti a feketét

A holland reformátusok és a rabszolgaság kérdése

A Franciaország és Németország közé ékelődött kis terület, amelyet ma összefoglaló néven Benelux államoknak hívunk (Belgium, Hollandia, Luxemburg), a 16. század közepén — ekkoriban még Németalföld néven — a Spanyol Királyság fennhatósága alatt állt. A Habsburg-dinasztiából származó II. Fülöp király (1556—1598) — akinek idejében a Spanyol Birodalom a világ legerősebb, leghatalmasabb monarchiája volt — betiltotta a protestáns egyház működését, és megkezdte a reformáció híveinek üldözését. Részben e vallási elnyomásra adott válaszul a németalföldi tartományok fellázadtak: az 1568-ban kitört háború során Orániai Vilmos herceg vezetésével a lázadók megpróbálták elűzni a spanyolokat, akik minden erejüket bevetették, hogy a gazdag és népes tartományt megőrizzék. 1579-ben a spanyol királyhoz hű (déli) tartományok megalakították az arrasi uniót, majd ugyanazon évben a lázadó tartományok az utrechti uniót és ezzel Németalföld véglegesen két részre szakadt. 1581-ben a hét északi tartomány, amelyet a leggazdagabb és legnépesebb után ma Hollandiának ismerünk, kikiáltotta függetlenségét, a Habsburgok trón - fosztását, és megalakult az Egyesült Tartományok vagy Holland Köztársaság néven ismert állam. A háború a spanyol koronával csak 1648-ban a vesztfáliai béke aláírásával fejeződött be.

A tengeri kereskedelem szempontjából előnyös fekvésű és a középkor óta fejlett városi kultúrával rendelkező Hollandia a kapitalizmus úttörőjének számított Európában. Önmagában tehát nem meglepő, hogy a spanyolok, portugálok és angolok után a hollandok is beszálltak a nagy profitot ígérő rabszolga-kereskedelembe. Az 1602-ben alapított Holland Kelet-indiai Társaság (Vereenigde Oost-Indische Compagnie = VOC) volt a világ első igazi multinacionális vállalata, amely elsőként adott ki részvényeket pénzügyei finanszírozására, ezzel létrehozva a modern tőzsdét. A VOC elsősorban Ázsiában építette ki a holland gyarmatbirodalmat. Ennek mintájára 1621-ben hozták létre a Holland Nyugatindiai Társaságot (West-Indische Compagnie = WIC), amely a karibi térségben és Dél- Amerikában igyekezett megvetni lábát. A spanyol, portugál és angol gyarmatokon addigra már szinte mindenütt Afrikából behurcolt színesbőrűek dolgoztak. A holland társaságokban eleinte viták folytak a dolog erkölcsi megítéléséről. A WIC egyik alapítója azt javasolta, a holland kolóniákon indiánokkal és európai bevándorlókkal dolgoztassanak. A kor nagy jogtudósa, Hugo Grotius (Huig de Groot, 1583—1645) szerint a hadifoglyok rabszolgamunkára ítélése elfogadható, de Németalföld és Afrika nem állnak háborúban egymással, ezért a dolog mégis jogszerűtlen. Azonban, ha az afrikai törzsek háborúznak egymással, akkor a győztesnek joga van eladni a hadifoglyokat az európaiaknak.

A WIC által megszerzett brazíliai ültetvényekre 1636 után indult meg a rabszolga-kereskedés. A hollandok először elfoglalták az afrikai partokon a portugál erődöket, ahonnan 1636—1645 között 25 ezer rabszolgát indítottak Brazíliába. Ezeknek 17 százaléka az út során meghalt. Ők talán még jobban jártak, mint akik a brazíliai telepekre kerültek, ahol borzalmas körülmények között dolgoztatták őket: a forró cukorszirupot mezítelenül keverték, miközben súlyos égési sebeket szereztek. A legkisebb vétségért 200-300 korbácsütés járt, és sebeikbe ecetet és sót öntöttek. A hollandok mindenkinek szállítottak rabszolgákat: így az angol fennhatóságú Barbadosra és Guadeloupére, illetve a Franciaországhoz tartozó Martinique szigetére is, egészen addig, amíg részint Cromwell (Anglia protektora, 1599—1658), részint Colbert (XIV. Lajos pénzügyminisztere, 1619—1683) ki nem tiltotta őket gyarmataikról. A karib-tengeri Curaçao szigetén egy tranzitkikötőt építettek, ide hozták az afrikaiakat, majd innen adták el őket a jól fizető spanyoloknak. 1658 és 1730 között 100 ezer rabszolgát szállítottak át a hollandok az Újvilágba. Néha óriási tömeg zsúfolódott össze a kis szigeten, ahol sem enni-, sem innivaló nem volt.

1775-re ez a szállítási útvonal is lehanyatlott, a spanyolok ezután már a franciákkal kötöttek szerződést rabszolgaszállításra. A hollandok ekkor Dél-Amerika északi partjaira (például Suriname-ba) vitték a rabszolgákat, összesen körülbelül 200 ezer embert. Eleinte virágzott az üzlet, nagy beruházásokba kezdtek Suriname-ban, azonban az ültetvényesek hamar eladósodtak és tönkrementek. A holland rabszolga-kereskedés vészes gyorsasággal hanyatlott. A negyedik angol—holland háborúban (1780—1784) az angolok elfogták a hajóikat, de a végső csapást a Németalföldet ért francia invázió jelentette 1795-ben. A holland nyugat-indiai kávé- és cukoripar tönkrement, már alig működött rabszolgaszállítás. 1730 után belépett a tengeri kereskedelembe a zeelandi Middelburg Commerce Company (MCC), amely ekkoriban a legnagyobb németalföldi kereskedőtársaság volt: 43 hajója járta a tengereket, több mint 100 utat tettek meg, az összes holland rabszolga-kereskedés 15—20 százalékát ők bonyolították le.

A 18. század végén mindenfelé felerősödött a teljes rabszolga-felszabadítást követelő abolicionisták hangja, s többen is azt javasolták, hogy küldjenek inkább szegényeket, utcagyerekeket, bűnözőket a gyarmatokra. A vita akkor öltött hivatalos formát, amikor a franciák 1796-ban elfoglalták Németalföldet, majd a napóleoni háborúkban a hollandok minden tengerentúli birtoka az angolok kezére került. A francia nemzetgyűlés 1794-ben el - törölte a rabszolga-kereskedelmet. Németalföldön a parlament 1818. évi jóváhagyásával hoztak hasonló törvényt. I. Vilmos holland király (1815—1840) erős angol nyomásra rendelkezett így, mivel csak így kaphatta vissza Suriname-ot és az annak közelében fekvő szigeteket. A megszüntető törvények ellenére még 1815 után is mintegy 2 millió embert hurcoltak el rabszolgának portugál, spanyol, brazil, francia és észak-amerikai zászlók alatt, a hollandok azonban — látszólag — felhagytak ezzel a tevékenységgel. 1819-ben azután elfogtak egy illegális holland rabszolgahajót, majd azután még húszat! Ügyükben angol—holland bíróságok ítélkeztek. Angliában 1833-ban, Dániában 1848-ban, a holland gyarmatokon pedig csak 1860-ban törölték el a rabszolgaságot. A téma legjobb szakértője, Pieter C. Emmer szerint a protestáns Németalföld múltjára sötét árnyékot vet a rabszolga-kereskedelem. A spanyolok, portugálok, angolok és franciák ugyan számszerűleg több rabszolgát hurcoltak Afrikából az Újvilágba (Hollandiát a rabszolga-kereskedés egészének 5—6 százaléka, mintegy 12 millió ember terheli), Németalföld volt az egyetlen, ahol az emberkereskedelmet nem emberiességből, hanem az anyagi veszteségek miatt szüntették meg.

Németalföldön a protestáns lelkészek részéről csak igen kevés kritika érte a rabszolgaságot — írja Gerrit Jan Oostindie feltáró cikkében. A teológusok legtöbbször csupán a rabszolgákkal szembeni jobb bánásmódért emeltek szót. Godefridus Cornelisz Udemans (1581—1649), Jacobus Hondius (1629—1691) vagy Jan Willem Kals (1700—1781) ugyan koruk legnagyobb bűneként emlegették a rabszolgatartást, ezért szorgalmazták a rabszolgák körében folytatott térítő munkát, de abban megoszlott a véleményük, hogy mi történjék a megtért afrikai rabszolgákkal. Udemans szerint fel kell őket szabadítani, Kals ellenben ezt nem tartotta szükségesnek. A Kálvin tanait követő Holland Református Egyház (Nederlandse Hervormde Kerk), amely a 17. században a németalföldi lakosság több mint felét tudhatta soraiban, hivatalosan sohasem emelt szót a rabszolgaság ellen, tagjait és lelkészeit nem tiltotta el sem a rabszolga-kereskedelemtől, sem a rabszolgák alkalmazásától. A reformátusok álláspontját jól tükrözi az a beszéd, amelyet Jacobus Elisa Johannes Capitein (1717—1747) mondott el 1741-ben a Leideni Egyetemen, ékes latin nyelven: „Politikai-teológiai értekezés a rabszolgaságról, amely a keresztény szabadsággal nem ellentétes” (Dissertatio politico-theologica de servitute, libertati Christianae non contraria). A szónok hitelességét ugyancsak alátámasztotta, hogy ő maga is Afrikából elhurcolt rabszolgák leszármazottja volt, az első színes bőrű, akit a holland reformátusoknál lelkésszé avattak. A Holland Református Egyház mélyen hallgatott a rabszolga-felszabadítás kérdésében egészen az 1850-es évekig.

Miközben a 19. század első évtizedeiben a protestantizmus progresszív irányzatai (elsősorban a kvékerek és mennoniták) Angliában és Észak-Amerikában az abolicionizmus élharcosai lettek, a holland pietisták továbbra is a rabszolgaság „természetes” volta mellett kardoskodtak. Különösen megdöbbentő, hogy a judaizmusból keresztény hitre tért Isaäc da Costa (1789—1860) 1823-ban megjelent Bezwaren tegen den geest der eeuw (A korszellemmel szembeni ellenvetések) című művében nemcsak a felvilágosodás filozófusai ellen ágált, hanem arról is kifejtette véleményét, hogy az afrikaiak még nem eléggé „érettek” arra, hogy szabadon éljenek, és megismételte a régóta hangoztatott — és cseppet sem bibliai — érveket „Khám megátkozásáról”. Még az olyan vezető pietisták is, mint Jan Willem Gefken (1807—1887) az emberiességre hivatkozva elméletileg ugyan elutasították a rabszolgaság intézményét, a rabszolgák felszabadításáról azonban hallani sem akartak. Gefken szerint az abolícióval addig kell várni, amíg maga Isten közvetlen be avatkozásával valahogy majd megoldja ezt a kérdést… Még egy nyelvészeti vita is kibontakozott: a reformátusok — elsősorban az Angliából érkezett kvéker prédikátorok sürgetésére — a rabszolgák „elengedését” (vrijlating) és nem „felszabadítását” (vrijmaking) kezdték szorgalmazni. Riemer Reinsma kutató szerint a két szó használata abban különbözött, hogy míg a felvilágosult liberálisok a természet törvényei ellen való véteknek tartották a rabszolgákat, ezért „felszabadításukat” követelték; a reformátusok által szorgalmazott „elengedés” nem utalt arra, hogy a rabszolgatartást önmagában bűnnek tekintették volna. A 19. század első évtizedeiben ez a két szó egyfajta „sibbólet” (megkülönböztető jel — a szerk.) lett a holland társadalomban. Végül 1842-ben megalakult a keresztény alapokon álló Holland Rabszolgaellenes Társaság (Maatschappij ter bevordering van de afschaffing der slavernij), amely már kinyilvánította, hogy a rabszolgaság intézménye szemben áll a bibliai alapelvekkel. Jellemző, hogy a társaság nem kapta meg a királytól a működési engedélyt, így gyakorlatilag semmilyen hatást nem tudott kifejteni.