Téma
Pünkösd, és ami utána jön...
Számos, a kereszténység megújítását ígérő kezdeményezéssel és álébredési vallási propagandával kezd gazdagodni a világháló kínálata, melyek célközönsége elsősorban az innovációra és a tabudöntögetésre mindig is fogékony ifjúság, valamint olyan frusztrált egyháztagok, akiknek nem sikerült úrrá lenniük romlott természetük felett, egyszerre szenteknek és bűnösöknek is vallják magukat.
Keresztény ébredésekre, az egyházak, gyülekezetek dinamizálására folyamatosan szükség van olyan közösségekben is, ahol az újjá születés és a Szentlélekben való alámerítkezés valóságos, biblikus alapon álló, szent és természet fölötti események, sőt fontos, hogy minden fiatal generáció az Isten Szellemétől betöltekezve kapcsolódjon az előző ébredési generációhoz, és Istentől kijelölt helyén továbbvigye az élő Isten szeretetét, valamint építse az egyházat. A pünkösdi és karizmatikus mozgalom több mint százéves történetének generációváltásait eddig is jellemezték zavarok a fejlődés mellett, de az ellentétek és széthúzások ellenére a mozgalom mértékadó képviselői egyetértettek abban, hogy a keresztény élet, szolgálat, valamint a gyülekezetek működése, azoknak helyreállítása csak Isten Igéje alapján valósulhat meg. Abban is általános konszenzus volt, hogy a Szellem karizmáinak egyaránt szolgálniuk kell a hívők és a gyülekezetek építését, intését, erősítését, valamint természetesen az ördög munkáinak a lerombolását.
Az elmúlt évszázadban is voltak narcisztikus, egocentrikus törekvések, melyek az Isten Szellemének megnyilvánulásait saját, önző érdekeik érvényesítésére kívánták felhasználni, például egyesek így akartak vezetői tekintélyt, másokra gyakorolt befolyást kiépíteni a maguk számára, és nem utolsósorban maximalizálni bevételeiket, de ezek nem tudtak tömegeket vonzó mozgalommá növekedni. Az öncélú feltűnést kereső személyek az eddigi ébredési hullámokban marginalizálódtak, majd végleg eltűntek a feledés homályában. Az is igaz, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalom soha nem volt statikus, változatlan: egymással is vetekedő irányzatokra oszlott, szakadások és botrányok is kísérték, valamint szinte menetrendszerűen szakadár, a mozgalom főáramlatával szemben veszekedő, sőt gyűlölködő csoportok váltak le róla, akik más látások, felfogások alapján hittek a bibliai gyülekezetekben, növekedésükben.
Az elmúlt években azonban olyan kezdeményezésekről is hallani, mint például a hipszter- vagy The Last Reformation-szerveződések, amelyek a spirituális karizmákat egyrészt közönséges testi bűnök igazolására használjak, valamiféle karizmatikus liberalizmus hitelesítésére; másrészt a végső reformációt hirdető, főleg interneten szerveződő társaság minden típusú gyülekezettel szemben áll, és azt állítja — ki másra hivatkozva, mint Istenre —, hogy a végső ébredés nem gyülekezetek, hanem spontán szerveződő emberek hálózatai által fog megtörténni, amelyek vezetői az általuk működtetett „Pioneer Training” [úttörőképzés] tanfolyam végzőseiből kerülnek ki. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül szakítják ki a hívőket a gyülekezeteikből csodák, ébredés ígéretével. A két említett szerveződésen kívül vannak más reformokkal operáló irányzatok is, melyeknek közös jellemzőjük, hogy az Isten Igéjén építkező gyülekezeteket, különösen a nagy létszámúakat, a lehető legnegatívabb, visszataszító színekben igyekeznek feltüntetni, hogy tagjaikat szembefordítsák saját közösségük vezetésével.
Különösen a hipszterekre jellemző a kereszténység és a világ közötti árkok betemetése, a kettő közötti választóvonal kiiktatása, amiből szükségszerűen következik az is, hogy sokkal megértőbbek, toleránsabbak az alkoholisták, drogosok, melegek, különösen a szexuális bűnökben élő emberek, mint az ezekből való megtérést hirdető kereszténység iránt. Úgy látszik a jelenlegi helyzet alapján, hogy a klasszikus pünkösdi vagy független karizmatikus gyülekezeteknek, ministryknek, mozgalmaknak szembe kell nézniük e rájuk tapadó, velük szemben fellépő, kaotikus, álébredési, vadnyugati keresztény színezetű mozgalmakkal, melyek élvezik a világi média támogatását is a biblikus, erkölcsi-spirituális alapú, konzervatív kereszténységgel szemben, amely a juhtolvajok ellen még nem találta meg a hatékony védelmet.
Az új hasadék nem a karizmatikusok és az antikarizmatikusok között keletkezett. A töréspontot aktuálisan az képezi, hogy mire kell a Szellem ajándékait használni — ami már a pünkösdi és karizmatikus mozgalomban is nem csekély zavart idézett elő az elmúlt évtizedekben. A Szentlélekkeresztségre, a természetfölöttire való nyitottság egyre szélesebb keresztény körökben kezd elfogadottá lenni, és ez jó hír. Aggasztó viszont, hogy ezt többen egyházellenességre használják fel, és nem tesznek különbséget az igaz és a hamis egyház között sem, hanem mindkettőt kárhoztatják és rombolják mint intézményesült egyházat; az államegyházat összemossák az apostoli tanításokon és struktúrán álló gyülekezetekkel, és minden típusú közösséget evangelizációs célpontjuknak tekintenek, ahonnét ki kell hívni főleg a fiatalokat, hogy e kezdeményezések követőivé formálják át őket.
Most tekintsük át, mire is adatik a Szent Szellemben való alámerítkezés, a kenet.
Valódi megtérés
A Szent Szellemben való alámerítkezés szent és természetfölötti esemény, amelyből azok a Jézus Krisztusban hívő emberek részesednek, akik elfogadják az Úr főpapi szolgálatát, amit a mennyben végez, az Atya előtt a benne hívő, újjászületett emberekért.
A Szent Szellem kitöltésének jogát a mennybe való felemeltetése után nyerte el Jézus az Atyától. A Szentlelket először a feltámadását követő ötvenedik napon, pünkösdkor — egyben a búzaaratás kezdetén — árasztotta ki a jeruzsálemi felházban várakozó százhúsz tanítványára. A Szentháromság harmadik személye dicsőségben szállt le Péterékre tűznyelvek formájában, és valamennyiüket betöltötte; majd ők ismert, de általuk nem tanult nyelveken dicsőítették az Urat, és „szólták Istennek nagyságos dolgait”. Isten Szellemének kitöltését erős, zúgó szél hangja is kísérte, valamint más, az Írás által nem pontosított jelenségek is, amelyek a külső megfigyelőket a részegségre emlékeztették. Keresztelő János próféciája pünkösdkor teljesedett be először: ő a Názáretivel való találkozásakor jövendölte a Jordán folyónál, hogy aki utána jön, az Szentlélekkel keresztel majd: „Akinek szórólapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3:11—12)
Köztudott, hogy Jézus földi szolgálata ideje alatt senkit nem keresztelt meg Szellemmel, mert akkori küldetésének ez még nem volt feladata. E tevékenysége ugyanis mennyei, főpapi szolgálatának központi részét képezi, melynek elő - feltétele volt a dicsőségbe való felemeltetése. Közel kétezer éve ez az egyik legfontosabb szolgálata a benne hívők felé. Örvendetes, hogy egyre több hívő — felekezeti hovatartozásától függetlenül — kéri az Atyától a Szent Szellemben való keresztség tényleges eseményét, amelynek megvalósulását általában a nyelveken szólás jelzi.
Azt is fontos tudni, hogy a Szent Szellemben való alámerítkezés során a hívő teljes személyisége a Szellem uralma alá kerül, láthatatlan és fizikai részei egyaránt. Jézus a Szellem vételének, befogadásának feltételei között a megtérés és a hit mellett a szellemi szomjúságot is hangsúlyozta, amikor az ünneplő tömegnek azt mondta: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (Jn 7:37—38)
Az Írás a Szellemmel való betöltekezés két, egymást kiegészítő mozgását emeli ki: az egyik azt hangsúlyozza, hogy a Szellem rászáll a hívőkre, és kívülről árad befelé, a másik pedig azt, hogy a Szellem belülről kifelé is árad az emberből. A hívő belső magatartását iváshoz hasonlítja: a Szent Szellemre szomjas ember szelleme magába issza Isten Szellemét, majd miután megtelt a kenettel, megváltozik annak mozgási iránya: nem csupán kívülről befelé, hanem a hívő szelleméből kifelé is árad az Isten Szelleme, és így lesz teljes a Szellemben való alámerítkezés, amelyet szellemi, érzelmi, sőt fizikai megnyilvánulások is kísérhetnek.
De vajon a jelenkori Szentlélek-keresztségek valóban egyenértékűek a korai apostoli egyház által ismert karizmatikus megtapasztalással? Sokan azért utasítják el a mostani pünkösdi eseményeket, mert szerintük az apostoli korszak karizmatikus élményeivel a mostani spirituális megtapasztalások nem azonos minőségűek. Annak ellenére, hogy a két karizmatikus időszak szembeállítása mögött gyakorta rosszindulat húzódik meg, mégis tudomásul kell vennünk, hogy a Szellemmel való betöltekezések között vannak minőségi különbségek. Ezzel az apostoli korban is tisztában voltak, szemben a mai gyakorlattal, amikor is a spirituális tapasztalatok egyenértékűségéről vannak sokan meggyőződve.
E különbségeknek vannak isteni és emberi okai egyaránt. Például egyáltalán nem mindegy, hogy ki végzi spirituális célból a kézrátevés szolgálatát. Ez a szolgálat szent, ünnepi esemény a Bibliában, az Úr akkor működik együtt a szolgájával, ha a kézrátevés megfelel tökéletes akaratának és céljainak. Józsué azért is vezette sikeresen az Ígéret földjére Izraelt, mert Mózes tette rá a kezét az Úr kijelentésének következtében. „Józsué, a Nún fia pedig beteljesedék bölcsességnek szellemével; mert Mózes tette vala őreá kezeit; és hallgatának reá Izrael fiai, és úgy cselekedének, amint parancsolta vala az Úr Mózesnek.” (5Móz 34:9)
A korai egyházban az Apostolok cselekedetei szerint a kézrátevés szolgálata elsősorban az apostolok, felkent szolgálati ajándékok, presbiterek által történt. A jeruzsálemi gyülekezetben a diakónusok felkenetése az apostolok kézrátevése által zajlott. Szamariában Filep evangélista, miután az emberek megtértek az Úrhoz, az apostolokat hívta meg, hogy a kézrátevésük szolgálata által a szamariaiak vegyenek Szent Szellemet. Egy Ananiás nevű damaszkuszi tanítvány isteni kinyilatkoztatásnak engedelmeskedve szolgált kézrátevéssel Pál felé, aki ez által betöltekezett Szent Szellemmel.
Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében hangsúlyozza, hogy azért szeretné őket meglátogatni, mert szellemi ajándékokat kíván megosztani velük. Ennek egyik szent módja a kézrátevés. Timóteus példáját is ajánlatos figyelembe venni, különösen azoknak, akik a helyi gyülekezetek bibliai struktúráját is tagadják. Timóteusnak az Úr a presbiterek és Pál apostol kézrátevése által adta a kegyelmi ajándékokat (1Tim 4:14; 2Tim 1:6). De említhetnénk még Pál és Barnabás kiküldetését, apostoli szolgálatra való felkenetésüket is, amely szintén nem szuverén módon történt, személyes vágyaik alapján hozott választásuk következtében, hanem a Szent Szellem kijelentését követték az antiókhiai gyülekezet presbiterei, amikor is a két kiválasztottra ráhelyezték kezüket, imádkoztak értük, és „elbocsáták őket” utazó szolgálatra. A kézrátevés szolgálatával kapcsolatban nagyon is megszívlelendő Pál apostol Timóteusnak mondott figyelmeztetése: „A kézrátevést el ne hirtelenkedd, se ne légy részes a más bűneiben; tenmagadat tisztán tartsd.” (1Tim 5:22) Tehát három fontos szempontot követni kell a kézrátevés szolgálatakor: ne elhamarkodottan tegyük, ne vállaljunk mások bűneivel közösséget, és erkölcsi, szellemi, fizikai tisztaságban szolgáljunk.
Hogy miért vész el a Szent Szellemben való keresztség természetfölötti értéke számos helyen, annak egyik oka, hogy igeellenesen használják a kézrátevés szolgálatát. Az elmúlt években szinte általánosan elfogadott lett, hogy mindenki szolgálhat kézrátevéssel, és nem veszik figyelembe, hogy áldás helyett még több probléma származhat a testi utánzásokból, különösen olyan esetben, ha bűnben élők vagy démonizált emberek teszik a kezüket másokra csak azért, hogy istenkereső lelkeken uralkodjanak. De abból is torzulások származnak, amikor egyes csoportok kifejezetten mással sem foglalkoznak az összejöveteleiken, mint hogy természetfölötti élményeket erőszakoljanak ki egymáson: ez a karizmatikus, önmutogató cirkusz már eddig is több gyülekezet szakadását okozta, és meghasonlásokat, töréseket idézett elő hívők életében.
A Szent Szellem megnyilvánulásai, különösen erejének működése lenyűgözően hat azokra, akik kívánják az Isten erejének a látható világban, az emberek életében való munkálkodását. Erre égetően szükség van az egyházban, mert a legtöbb ember Jézushoz démonizált állapotban jön, és démonoktól, átkoktól Isten ereje nélkül nehéz, pontosabban lehetetlen megszabadulni. A hipszteregyház és a bűnökkel szemben liberális magatartást képviselő más mozgalmak többek között azért is tudnak hívőket vonzani, mert a démonok kiűzése helyett azt hirdetik, hogy az Istent kereső bűnösöket be kell fogadni abban az állapotban, amiben vannak, és közösségbe járásuk és a szeretet által majd megváltoznak, megszabadulnak. Ez a gyakorlat az evangélium téves értelmezésén alapul. Jézus valóban leült a bűnösökkel étkezni, beszélgetni, de azért, hogy hirdesse nekik a bűnökből való megtérés szükségességét, kiűzze belőlük a démonokat, és meggyógyítsa a betegségeiket. Az utóbbit elő - szeretettel gyakorolják a hipszterek is, de nem veszik figyelembe, hogy a démonoktól való szabadulás azért alapvetőbb szüksége a bűnösnek ennél, mert egyrészt lehetővé teszi számára a teljes megtérést, másrészt számos betegségnek közvetlen okozói is gonosz szellemek.
A kenet Isten dolgainak a megcselekvésére adatik, lásd Jézus messiási programnyilatkozatát: „Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Lk 4:18—19) E kijelentés szerint a felkenetés először is az evangélium hirdetésére, illetve a Jézus melletti bizonyságtevésre teszi alkalmassá a Szellem-keresztségből részesült hívőket. Ez a jó mag vetését jelenti, amelyből minden hívőnek elhívásának megfelelően részt kell vállalnia. Míg a tanúskodás általánosan feladata minden hívőnek, addig az igeszolgálat elsősorban a szolgálati ajándékkal felruházott keresztények felelőssége. Az Úrban egyek vagyunk, de a kenetből, kegyelmi ajándékokból, szolgálati tisztségekből különböző mértékben részesülünk. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „Minthogy azért külön-külön ajándékaink vannak a nekünk adott kegyelem szerint, akár írásmagyarázás, a hitnek szabálya szerint teljesítsük; akár szolgálat, a szolgálatban; akár tanító, a tanításban; akár intő, az intésben; az adakozó szelídségben; az elöljáró szorgalmatossággal; a könyörülő vidámsággal mívelje.” (Róm 12:6—8)
Nem volt véletlen, hogy pünkösdkor a Szent Szellem kitöltése kísérőjelenségeinek hatására összegyűlt tömeg elé Péter apostol állt ki. Pünkösdi beszéde természetfölötti volt, a Szellem együttműködött vele, és háromezer zsidó fogadta el Jézust Messiásnak. Azoknak a magukat Krisztus-követőknek nevező személyeknek, akik a világ és a kereszténység összeházasításán fáradoznak, észre kell venniük, hogy Péter, ahogy utána a többi apostol, nem bűnösöket simogató, behízelgő beszédeket mondtak a hallgatóságnak, hanem úgy szolgálták az Igét, hogy számos hallgatójuknak a szívében valóságos bűn bánat jött létre: „ezeket mikor hallották, szívükben megkeseredének…” (Csel 2:37)
Ma olyan „ébredési” összejövetelekről hallani, amelyeken az igazán megtértek megkeserednek, a bűnben élő keresztények és a bűnösök pedig vidáman szórakoznak, sőt lányok fiúk ölében ülve, nem egyszer nemi vágyaikat szabadon engedve hallgatják a színpadi fecsegőket. Így játszadoznak a kegyelemmel, és csodálják azt a laza bulilégkört, amit az hoz létre, hogy mindenki azt tesz, amit akar. Ez lenne szerintük az a reform, amire fiataljaink vágyakoznak. Ezzel szemben az első pünkösdkor a felház előtt történt más, igaz hívők számára nem elhagyható esemény is. Nevezetesen az, hogy a bűnbánatra jutott és Jézus Krisztust elfogadó embereket Péter felszólította: „szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől” (Csel 2:40). Vagyis az apostol Jézus melletti, bűn nélküli elkötelezettségre hívta a neofitákat.
A teljes Szentírás tanítása szerint az Úrtól kegyelmet töredelmes szívvel, az Isten Igéjének való alárendelődés által nyerhetünk: „Az Isten a kevélyeknek ellenük áll, az alázatosoknak kegyelmet ad.” (Jak 4:6) Ahol bibliai mércével hitelesíthető ébredés van, ott a Szentlélek az Isten Igéjét, az Evangéliumot, Jézus megfeszítését és feltámadását állítja középpontba, és ezt kísérik csodák és jelek. A korai egyházban a hívők hitvallásai is ezt szolgálták, erről így számol be Lukács az István megkövezése utáni napokról szólva: „Amazok annakokáért eloszolván, széjjeljártak, hirdetve az igét.” (Csel 8:4)
Gyógyulás
A messiási program második feladatként a töredelmes szívűek meggyógyítását jelöli meg. Jézus Szent Szellemmel való betöltekezése előtt senkinek nem jelentette ki, hogy bűnei megbocsátattak, csak felkenetése után. Mi nem nagyon késlekedünk, amikor ember - társaink bűnbocsánatáról van szó, gyorsan osztogatjuk az Úr nevében ezt az alapvető kegyelmi ajándékot, anélkül, hogy meggyőződtünk volna az őszinte bűnbánatról, illetve a megtérőnek Jézus üdvözítő munkájába vetett valóságos hitéről. Pedig az evangéliumi beszámoló egyértelművé teszi, hogy az Úr kenet által jelentette ki a bűnösök bűneinek eltörlését, és nem a bűnösök iránti puszta jószándéka alapján hirdetett tabula rasát. Az oldás és kötés hatalma Jézus Krisztus kijelentésén és a Szellemmel való felkenetésen alapul, ezzel sem ajánlatos játszadozni, különösen olyanoknak nem, akiknek megtérése maga is hagy maga után kívánnivalót. Másrészt a kegyelem vételének minden formájára igaz, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.
Gyakran a szív ugarának feltörésére van szükség, amit az Ige tud elvégezni: „Mert az Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” (Zsid 4:12) A bűnbocsánat közvetítésével gyakran együtt jár a különböző betegségekből való gyógyulás is, amit számos evangéliumi történet bizonyít. Ezért helyesen járnak el azok a hívők, akik az Úr elfogadásakor gyógyulás céljából is imádkoznak az emberekért. Ma is érvényes a tanítványok számára Jézus utasítása: „És elküldé őket, hogy prédikálják az Isten országát, és betegeket gyógyítsanak.” (Lk 9:2) Hittel engedelmeskedni kell az Úr szavának, és Ő az Igéjét igazolni fogja.
Szabadulás
A krisztusi program harmadik feladata a foglyok megszabadítása, a sátáni kötelékek eloldása, a démonok kiűzése, az átkok megtörése az emberek élete felett.
A Szent Szellemmel való kapcsolatot újabban úgy tüntetik fel, mint ami a keresztények számára a Jézussal való közösséget élvezetessé teszi. Az igaz, hogy a Szentlélek feladata az Úrról való tanúságtevés és az Ő személyének kinyilatkoztatása a hívőben; valamint hogy valóban az Isten Szelleme által árad ki a Jézus Krisztus iránti szeretet, amelyben — Péter apostol szavait idézve — „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek” (1Pét 1:8b). De akik úgy állítják be a keresztény életet, hogy az főleg szórakozásból áll, félrevezetik az embereket.
Jézust a Szentlélek felkenetése után a pusztába vezette, ahol közvetlenül a Sátánnal került konfliktusba, akinek kísértését legyőzve kezdte el hirdetni az Isten országát. Szinte azonnal szembesülnie kellett azzal, hogy Izrael fiai olyanok, mint a pásztor nélküli juhok: sötét, pusztító szellemi hatalmak fogságában élnek. A Názáretinek egész földi szolgálatát kitöltötte a sátáni erőkkel szembeni konfrontáció. Rendszeresen űzte az emberekből a gonosz szellemeket, démonokat, akik engedelmeskedtek neki. A Sátán királyságának lerombolásában a Szent Szellem kulcsszereplő volt akkor is és most is.
A démonűzést sokan a mágiához sorolják. Ha Szentlélek nélkül igyekeznek démonokat eltávolítani az emberekből, az valóban mágia, amelynek nincs értéke, sőt kifejezetten kártékony tevékenység. De Jézus nem mágiával szabadította meg az embereket, amivel ellenfelei vádolták, hanem Isten Szellemével űzte ki a démonokat, ami az Isten országának a jelenlétét igazolta: „Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Mt 12:28)
Az apostolok, különösen Pál, a kenetet szintén rendszeresen a sötétség szellemi hatalmaival szembeni harcra használták. Ők is démonokat űztek ki az emberekből, sőt birkóztak azokkal a gonosz angyalokkal, amelyek térségek, városok, közösségek felett uralkodtak, hogy az embereket az Istennel szembeni lázadásban tartsák, különböző nyomorúságokkal elnyomják. Erről a küzdelemről Pál apostol így ír: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12).
A Szent Szellemben való keresztség alkalmassá teszi a hívőket a Sátán munkájának rombolására, mert ez is a krisztusi program alapfeladatai közé tartozik, amit az apostoli egyház a maga korában sikeresen betöltött. Az Apostolok cselekedetei könyvének egyetlen fejezetéből sem hiányzik az Isten országát képviselő egyház és a vele szemben álló — evilág istenének uralma alatt lévő — világ közötti konfliktus. A Szent Szellemről Jézus azt mondta, hogy elvezet minden igazságra, így a gonosz e világban való működéséről, erőcentrumairól, tömegeket vonzó és rabságban tartó képviselőiről, rendszereiről is ad spirituális ismeretet, továbbá ezekkel szembeni karizmatikus hatalmat és erőt.
A trendi reformokat ígérő keresztény irányzatokban nem látszanak ezek az alapvető evangéliumi igazságok, pedig meg kellene érteniük azt, hogy azért nincs „zöldmezős beruházáson” alapuló ébredés, mert a világ, amelyben élünk, megszállás alatt áll, és az emberek döntő többsége lsten elleni lázadásával az életét, környezetét megszálló sátáni erőkkel akar együttműködni inkább, mint az élő Istennel. A kereszténységnek nincs érdemi szerepe a mai világban, ha lenne, akkor az nem ilyen állapotban lenne. Akik ma ezen a területen változást szeretnének, azoknak a realitásokból kell kiindulniuk, mert azt az Úr meg akarja változtatni: vagyis evilág foglyait akarja megszabadítani. Az emberek fogságának pedig ma is ugyanazok az okai, mint Jézus és az apostolok korában: bűnök, átkok, démonok, gonosz angyalok és maga a Sátán, valamint természetesen az ezek által uralt kulturális, gazdasági, vallási, politikai rendszerek, amelyek egészében állnak szemben az evangélium igazságainak megismerhetőségével; vagyis annak hirdetését ugyan nem mindenütt tiltják, de a mostani világrendszer is mindenhol az isteni igazságok megismerésének útjában áll.
A mai keresztényeknek is szabadító szolgálatban kell tevékenykedniük, hogy a sötétség hatalma alól minél több ember átmehessen Isten jelenlétébe, uralma alá. Rossz oldalon állnak azok a cool pózolók, hipszterek, akik nem akarják tudomásul venni János apostol kijelentését: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögből van; mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik. Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3:8) Az Isten kenetével először is rombolni kell a gonosz munkáit, majd helyükön felépíteni az Isten országát.
A foglyok szabadításához közel álló másik messiási munka az elnyomattak, leigázottak szabadon bocsátása. Az ószövetségi Izraelt illetően a szabadság egyrészt a rabszolgasággal ellentétes, egyéni társadalmi helyzetet jellemző fogalom; másrészt az idegen hatalomtól való függetlenségre is vonatkozik. Izrael számára a szabadságot mindig Isten szabadító csodái, természetfölötti beavatkozásai tudták létrehozni, fennmaradásának feltétele pedig a szövetségi Igéknek való engedelmesség volt. A szövetség megszegésének viszont az elnyomás, a szellemi és anyagi javak, emberi életek, nemzeti, közösségi létforma elveszítése, valamint a száműzetés lett a következménye. A zsidó történelem lényegében erről szól.
A Messiásra való várakozás meghatározó alkotóeleme az új exodus, a világtól való szellemi, politikai, gazdasági függőségtől, az elnyomástól való szabadulás. Az Újszövetség nem tagadja az ószövetségi szabadság jelentéstartalmát, hanem az erkölcsi, spirituális szabadságot helyezi az első és legfontosabb helyre, hisz a nemzeti, politikai szabadság is a szellemi szabadság gyümölcse. Az ószövetségi Izrael összeomlásának előzménye és elsődleges oka pontosan a spirituális- erkölcsi szabadság elvesztése volt, a bűn rabszolgaságába való lesüllyedés, ezt követték a szociális igazságtalanságok, a társadalmi konfliktusok, katonai vereségek, az Isten szócsöveinek üldözései és végül a nemzetek közé való szétszóratás, rabszolgaság, jogfosztottság, üldözés és harc az elveszített szabadságért.
Az Újszövetség elsősorban a bűntől és következményeitől, a Törvénytől és a haláltól való szabadságot hangsúlyozza, amelyektől Jézus Krisztus engesztelő áldozata által megváltott minket; de bennünk ezt a hit által prédikált Ige és a Szent Szellem együttműködése hozza létre. A szabadság megőrzése pedig a Szellem uralmának való alávetettség által lehetséges, mert a szabadságtól a testi cselekedetek fosztják meg a hívőket, melyek kiszolgáltatják őket személyiségüket leigázó és rabságba taszító sátáni hatalmaknak. Alapvetően a szabadság az Úr kegyelmi ajándéka a benne hívők számára, amellyel akkor vagyunk képesek élni, ha Jézus és az apostolok tanításait elfogadjuk és követjük, mert a szabadság egyben olyan feladatunk is, amely csak Isten vezetése által tud maradandóan megvalósulni az életünkben.
A trendi keresztény irányzatokban széles körben jelen van a szabadsággal való visszaélés, de ez elmondható valamennyi egyházról, gyülekezetről is. A különbség — és egyben a konfliktusok oka is — a keresztények között az, hogy sok helyen küzdelem zajlik a törvénytelenség ellen, míg más helyeken erkölcsi közömbösség, relativizmus jellemzi az egyháztagok magatartását; a hipszterekre vagy a „cool keresztényekre” pedig Péter apostol megállapítása vonatkoztatható: „Szabadságot ígérvén azoknak, holott ők maguk a romlottság szolgái; mert, akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett.” (2Pét 2:19)
Az egyháztörténelemben számos ígéretesen kezdődő keresztény kezdeményezés futott zátonyra és tűnt el a keresztény történelem szellemi roncstelepén. Mindannyiunk számára intő, figyelmeztető az ószövetségi Izrael bukása: Pál apostol egyértelművé tette, hogy ez megtörténhet keresztényekkel is, ha az Istennel kötött szövetség igazságaival szembefordulnak.
Szellemi látás
A negyedik messiási feladat a vakok szemeinek megnyitása, amely mindenféle vakság gyógyítására vonatkozó ígéret. A kenet a fizikai, illetve a lelki-szellemi vakság megszüntetésére is adatik. Az evangéliumban a vakok meggyógyításának csodái a fizikai és szellemi látást egyaránt megadták az embereknek. Aki teremtette az ember szemét, az meg is tudja gyógyítani.
Az evangéliumi gyógyító csodák azt is bizonyítják, hogy az ember teste nem az evolúció terméke, hanem intelligens alkotás műve, és aki teremtette testünket és tagjait, szerveit, rendel - kezik azzal a képességgel is, amellyel az egészséget, a test működőképességét helyre tudja állítani. Az istenségéből magát kiüresítő Fiú csak azután volt képes mindenféle betegséget gyógyítani a földön, miután a Szent Szellem ereje megnyugodott rajta. Ez a tény pedig azt igazolja, hogy a Szent Szellem rendelkezik testünket teremtő és gyógyító erővel. Egy másik fontos tény még az is — mivel a Szellem csak a megtestesült Ige által jött be a világba, illetve végezte gyógyító csodáit —, hogy Ő az Igével kéz a kézben munkálkodik, cselekszik a látható világban, az ember teljes személyiségében, így a testünkben is.
A testünkbe, az azt alkotó valamennyi sejtünkbe, sőt lényünkbe mélyen és egészében eredendően be van kódolva az Ige és a Szellem teremtő munkájára való fogékonyság, alkalmasság — nem csupán az isteni gyógyulásra, hanem a romolhatatlan, örök életre való feltámadásra, újjáteremtetésre is. Pál apostol ezt így látja: „A test azonban nem a paráznaságnak rendeltetett, hanem az Úrnak, és az Úr a testnek.” (1Kor 6:13b) A mostani testünktől és részeitől nem idegen sem az Ige, sem a Szent Szellem: testünk eredendően úgy lett alkotva, hogy képes legyen az Isten gyógyító és teremtő erejének befogadására és az isteni akaratnak megfelelő lényegi változásra.
Sajnos számos pünkösdi, karizmatikus gyülekezet, úgy tűnik, feladta a hit általi gyógyulásokért való küzdelmet — legalábbis a vezetés. Viszont a trendi irányzatok a gyógyulásba vetett, pünkösdiek által háttérbe szorított igazságokat magasba emelték, ezzel vonzzák a természetfölöttire éhes fiatalokat, és a hírek szerint tényleges gyógyulások történnek köreikben. A régi pünkösdieknek és karizmatikusoknak tudomásul kell venniük, hogy az ébredésben csak akkor tudják megőrizni és megerősíteni helyüket, ha nem fordulnak el a kenettől, az isteni gyógyulás csodáitól, hanem ezeket is hirdetik, és imádkoznak a betegekért.
A vakság a szellemi megátalkodottságot, megkeményedést is jelképezi a Szentírásban. Ézsaiás az Istennel kötött szövetségtől elszakadt Izraelről így prófétál: „Várunk világosságra, és csak sötétség van, fényességre, de homályban járunk. Tapogatjuk, mint vakok a falat, és tapogatózunk, mint akinek nincs szeme. Botladozunk délben, mintha alkonyat volna, és olyanok vagyunk, mint a halottak az egészségesek között.” (Ézs 59:9b—10) A laodiceabeli gyülekezetről — amelyet sokan a mai átlagos, önhittségben élő kereszténységgel azonosítanak — azt jelentette ki az Úr Szelleme: „…és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen; …és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (Jel 3:17b—18b) Vagy itt említhetjük meg az emmauszi tanítványok vakságát is, akik még akkor sem ismerték fel útitársukban a feltámadott Jézust, mikor az Írásokból magyarázta nekik szenvedésének és halálának szükségszerűségét — de miután az Úr a kenyeret megáldotta és megszegte, „megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt.” (Lk 24:31a)
Az ember szelleme eredendően rendelkezett látó- és hallóképességgel, de a bűnbeeséskor a halál szellemének uralma alá került, aki az Isten személyére és dolgaira vakká és süketté tette az embert. Ennek következménye lett, hogy csak a látható valóságot vagyunk képesek érzékelni, látni és értelmezni, míg a láthatatlan kiesett a látószögünkből: a legfelsőbb világot képtelenek lettünk felfogni — így lettünk földhözragadt lények, materialisták.
Nikodémusnak Jézus azt mondta: „…ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (Jn 3:3b) A fenti kijelentés azt is tartalmazza, hogy ha viszont „újonnan születünk”, látni fogjuk az Isten országát, vagyis szellemünk szemei megnyílnak, és látjuk a fizikai szemünkkel nem látható valóságot, az ott lakozókat és annak javait: hitünk tárgyait. Pál apostol pedig az Efézusi levélben azt írja: imádkozik a hívőkért, hogy kapják meg a bölcsesség és a kinyilatkoztatás szellemét, amely által szívük szemei megvilágosodnak. Tehát szellemi szemeinkre a szemgyógyító ír a bölcsesség, kinyilatkoztatás kenete, amely a klasszikus és új keresztény kezdeményezések többsége számára általában egyaránt hiánycikk. Ha nem keressük az Urat nagyobb mennyei látásért, beleeshetünk abba a csapdába, amelyet Jézus úgy jellemez: vak vezet világtalant. A kibontakozó karizmatikus káosz indokolttá teszi, hogy mindent megtegyünk azért, hogy az utolsónak, végsőnek nevezett ébredés ne a szakadékban landoljon.
Nincs más pünkösd
Pünkösd napján, a Szent Szellem kitöltése után az apostolok számára világossá vált: felkenetésük célja, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessék, és miután megkeresztelik az újonnan megtérteket, a Názáreti tanítványaivá kell tenniük őket. A jeruzsálemi gyülekezetben már pünkösd napján megtért több mint háromezer zsidó Péter prédikálásának következtében, megkeresztelkedtek vízzel, és betöltekeztek Isten Szellemével. Ezzel meg is született az egyház, amely az eredeti és igazi anyaszentegyház lett örök időkre.
Az új ekklészia közösségi életének rendje hamar kialakult. Ez a Szellem kinyilatkoztatásán alapult, tagjai pedig az új szövetség népe. Először is Péter apostol meghatározta, hogyan lehet Istennel szövetségi kapcsolatba, Jézus Krisztussal közösségbe lépni: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” (Csel 2:38) A szövetségi kapcsolatba való belépés módját idővel jelentős mértékben megváltoztatták az egyházak, amihez sem felhatalmazásuk Istentől, sem joguk nem volt. Ott, ahol az Igazság Szellemét veszik a hívők, a fő - apostolt követik és nem felekezeti tradíciókat.
Ezért nagy hibát követnek el azok a „reformerek”, akik a szövetséghez való tartozás igazságait betöltő hívőket egy kalap alá veszik azokkal az egyháztagokkal, akik ezeket akarattal vagy akaratlanul figyelmen kívül hagyják. Ugyanúgy, mint az előző szövetségkötések esetében, Isten megköveteli az új és örök szövetségbe való bekerülés feltételeinek betöltését az emberektől.
Az első — prototípus — gyülekezetről Lukács azt írja, hogy ragaszkodtak az apostolok tanításához, a közösséghez, a kenyér megtöréséhez és az imádkozáshoz (Csel 2:42). Majd így folytatja — hipszterek, figyelem! —: „Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát, jelt tesznek vala.” (Csel 2:44) E helyen csak utalni szeretnénk a közösség (koinónia) szó jelentésére, amely nem hálózatra utal, hanem istenirányú (vertikális) és emberirányú (horizontális) koinóniára. A kétirányú közösségen alapul a gyülekezet, ami az Isten közös dicséretében, imádásában, az Ige hirdetésében, hallgatásában és megcselekvésében, valamint közös imákban fejeződik ki. Az emberirányú közösség megnyilvánulásai pedig: egymás elfogadása, szeretete, értékelése, a szenteknek való szolgálat közössége, szükségekről való gondoskodás, kommunikáció, vendégszeretet, szolidaritás, kölcsönös gondviselés és a felmerülő feladatok megoldása. Az úrvacsora pedig a közösség mindkét irányát kifejezi.
A szolgálatok további szakaszaiban a jeruzsálemi minta volt az irány - adó. A közösségi élet és a világ felé való misszió szét volt választva. Ami pedig a vagyonközösséget illeti, nem volt kötelező a jeruzsálemi gyülekezetben sem, ezt bizonyítják Péter szavai a csaló Ananiáshoz: „Nemde megmaradva neked maradt volna meg, és eladva a te hatalmadban volt?” (Csel 5:4a)
Most pedig nézzünk át röviden néhány igazságot a gyülekezetek struktúrájáról is.
Gyülekezetek, nem hálózatok
A gyülekezetek általában az apostolok és munkatársaik szolgálata gyümölcseként jöttek létre. Persze voltak kivételek is a pünkösd utáni évtizedekben. Az újonnan alakult közösségek először apostoli tekintély alatt álltak, és az apostolok munkatársai is részt vettek a gyülekezetek alapításában, szerkezetük kialakításában és igazgatásukban. Ezeknek optimális létszámát nem határozták meg — ostobaság a kis vagy nagy létszámú gyülekezetek melletti pártoskodás, mert Isten ügyéhez mindenki annyit tud hozzátenni, amennyi adatik neki a mennyből. Jézus egyértelművé tette, hogy lesz, akinek sok adatik, és lesz olyan is, akinek kevés, ezért sincs értelme vetekedni, sem elméleteket kitalálni az önigazolásra. Isten igaz szolgái tudják, hogy csak sáfárok, és számadási kötelezettségnek vannak alávetve, az elszámolás alapja pedig mindenki számára az, amit a Tulajdonostól kapott.
A korai gyülekezetek presbiterekből, diakónusokból, szentek közösségéből álltak, és folyamatosan csatlakoztak hozzájuk neofiták — de olyanok is, akik igazából nem tértek meg. Az apostoli egyháznak is voltak aposztatái, akik elszakadtak az Úrtól, a gyülekezetektől, és visszatértek bűnös életvitelükhöz; de voltak olyanok is, akik eretnekek lettek.
Később a presbiterek közül kiemeltek egy olyan vezetőt, aki a közösség első számú pásztora lett. A jeruzsálemi gyülekezetnek például Jézus féltestvére, Jakab lett a pásztora, ő hozta meg a végleges döntést az apostoli gyűlésen, Jeruzsálemben a pogány háttérből megtértek - kel kapcsolatban. Hasonlóképp a missziós útjáról Jeruzsálembe visszatérő Pálnak Jakab és a vének adtak tanácsot, hogy mit tegyen a Szent Városban. Tehát a Szent Szellem munkájának eredményeként nem hálózatok, hanem gyülekezetek jöttek létre, amelyek szellemi életének színvonala már akkor is ingadozó, változékony volt; de ez nem szolgáltatott alapot a tisztességes hívők számára arra, hogy alternatívát dolgozzanak ki ezzel szemben — hanem fáradozásuk, szolgálataik a gyülekezeti élet megújítását, korrigálását, megáldását célozták. Ezt bizonyítják az apostolok gyülekezetekhez írt levelei, amelyeket nem ministrykhez, hálózatokhoz, szervezetekhez vagy ökumenikus összejövetelekhez írtak, hanem konkrét földrajzi helyeken igei ismérveket magukon hordozó közösségeknek. Ma, ha valamire szükség lenne a közösségi élet megújítása mellett, az a bibliai alapon álló helyi gyülekezetek tekintélyének a helyreállítása, és nem ezek destabilizálása. Befejezésül beszélni kell néhány mondat erejéig a szolgálati tisztségekről is, mert ezt is növekedő zavar veszi körül. Az öt fő szolgálati ajándékot összekeverni a szellemi karizmákkal tévedés, és szakadásokat idéz elő Krisztus Testében. Szolgálati ajándékokkal csak némelyeket ruház fel Isten, mégpedig nem az emberek vágyai alapján, hanem szuverén választása szerint. Ezekbe a hivatalokba az Úr helyezi be az általa elhívott embereket, s ezt az egyház felismeri és legalizálja. Ha valaki pusztán vágyai alapján ragadja meg magának bármelyiket ezekből a hivatalokból, vagy gyorstalpaló képzések nyomán nevezik ki, de nem az Isten rendelte erre, abból csak bitorló, álapostol, hamis próféta, álnok munkás lesz, amilyenből elég sok szaladgál a világ minden pontján, így hazánkban is. Ezek a személyek már akkor áldások lennének az egyház számára, ha önjelöltségükből visszalépnének, áldatlan tevékenységükkel felhagynának, és azt tennék, amire tényleg van elhívásuk, küldetésük.
A szellemi ajándékokat nem az Atya osztja szét, nem is Jézus Krisztus helyezi az egyházba, hanem azok a Szellem megnyilvánulásai. Ezekre minden hívőnek vágyakoznia kellene, mert tiszta és igazi működésükre szintén égető szüksége van a Testnek — de a szolgálati és a szellemi ajándékok közötti különbségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert az zavart, torzulásokat idéz elő az ekklésziában és nem utolsósorban emberek életében, jövőjük alakulásában.
Az Istentől származó kenet senkit nem tesz fanatikussá és bigottá. Ilyen magatartást vallásos démonok hoznak létre az emberekben, valamint hamis próféciák és tanítások. A kereszténység a hit cselekedetei mellett az apostolok tudományából is áll, amely az értelemben való érettség elérését építi fel a hívőkben. A Jézus Krisztus melletti tanúskodásnak nem csak az egyház a színtere — mert aki azt mondta, hogy építsd az egyházat, azt is mondta, hogy viselj gondot a családodról, szorgalmas munkával keresd meg anyagi javaidat, és szolgáld nemzeted, városod, településed boldogulását Isten dicsőségére.
„Rendelj egy lelkészt!” – Elindult a keresztény Uber
Egy dán férfi 2012-ben indította el a The Last Reformation (Az utolsó ébredés) mozgalmat, ami nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy Jézus visszajövetele előtt véghezviszi az „aratást”, és összegyűjt minden meg - térőt. Az alapító, a most 39 éves Torben Søndergaard állítása szerint akkor kapott látomást az új módszerről, amikor kizárták egy pünkösdi gyülekezetből. Eszerint az utolsó ébredés nem gyülekezetekben történik, hanem „spontán” szerveződő emberek hálózatából, ehhez nyújtanak ők egy internetes felületet, amelyre bárhonnan bárkinek be lehet jelentkezni. Aki tag lesz, láthatja egy térképen, hogy a környékén kik léptek már be, fel tudja velük venni a kapcsolatot. (Világszerte állítólag 18-20 ezer tagjuk van, Magyarországon 30-40 személyt tüntetnek fel a térképükön.) Mobiltelefonos alkalmazásuk leginkább az Uberre hasonlít, csak ezen nem sofőröket, hanem „szolgálókat” lehet rendelni, akik imádkoznak, keresztelnek vagy éppen démont űznek. A toborzáshoz startupos technológiai fogalmakat használnak, például „kickstartereket” keresnek, akik úgy tudják elindítani az ébredést egy helyen, mint ahogy mások egy startupot. A jelentkezők adatait a dániai szervezők kezelik. Akik tagok lesznek, úgy léphetnek tovább, ha elvégzik a dániai „Pioneer Training” (úttörőképzés) tanfolyamot, és ezzel ők lesznek egy térségben a megbízott szervezők. Az „ébredési mozgalomként” reklámozott módszer egyszerre hasonlít a kereskedelmi MLMhálózatépítésre, illetve a leginkább a szcientológiából ismert minősítési módszerre, amelyben szintén tanfolyamokkal lehet előbbre jutni. A képzéseken a szervezet dániai központjában lehet részt ven - ni. A Jézus Hotelnek nevezett, 70 férőhelyes intézményben szerveznek néhány napos vagy egyhetes kurzust is, de lehet jelentkezni két-három hónapos bentlakásos képzésre is.
„A legcoolabb mai prédikátor egy tetovált, exalkoholista, evangélikus nő” – ezzel a címmel mutatta be a Kötőszó című evangélikus blog Nadia Bolz- Webert, a House for All Sinners and Saints (Minden bűnös és szent háza) nevű denveri gyülekezet alapító lelkészét. Nadia evangéliumi keresztény családba született, de kamaszkorában világgá ment, „mert nem akart olyan Istent, aki csak azokat szereti, akik betartják a cirkalmas szabályait”, drogozott és ivott. Az elvonókúra után „kipróbálta a Wicca-hitet, volt egy ideig unitárius is, lelki otthonra mégis az evangélikusoknál talált, mert itt egy olyan Istenről hallhatott, akinek központi tulajdonsága a kegyelem”. Hamarosan úgy érezte, másoknak is tudna segíteni, ezért megalapította denveri gyülekezetét, ami bemutatkozásuk szerint „liturgiai, Krisztus-központú, társadalmi igazságosságra törekvő, melegeket befogadó, progresszív, de mély teológiai gyökerekkel rendelkező közösség”. A „Szentek és bűnösök” közösséghez mintegy 250-en tartoznak, egyharmaduk meleg, az egyik presbiter transzszexuális előadóművész. A formabontó külsőségek furcsamód keverednek a tradicionális liturgiával, például „negyedévente a gyülekezet egy csoportja ír kocsmába jár a Beer and Hymns (sör és himnuszok) alkalomra, ahol a tagok – a néhány exalkoholista kivételével – magasra emelt söröskorsóval, gregorián vesperást zengve adják a világ tudtára, hogy Krisztus győzött a halálon.” A hipszter lelkésznőt számos amerikai médium bemutatta. A Washington Post szerint Nadia Bolz-Weber „a liberális kereszténység új, erőteljes képviselője”, aki prédikációiban is szívesen szakít a bevett sémákkal: például gyakran káromkodik.