Törésvonalak az amerikai evangéliumi kereszténységben

Az evangéliumi kereszténység a 18. században vált le a tradicionális protestantizmusról, amikor Európa és az Amerikai Egyesült Államok vallási térképét erőteljes megújulási mozgalmak („ébredések”) rajzolták át. Tömegek lázadtak fel a történelmi felekezetek formalizmusával szemben, hogy autentikus szellemi élményre leljenek. Európában a tradicionális felekezetek túlélték a megrázkódtatást és többnyire sikeresen magukba tudták olvasztani a reformer irányzatokat – bár létrejöttek máig is működő új felekezetek, de azok nem tudtak igazán naggyá lenni. Az USA-ban azonban az ébredések teljesen átalakították a protestantizmus arculatát. Megtört a hagyományos egyházak monopóliuma, ezzel egyidejűleg végbement az állam és egyház szétválasztása. Szabaddá lett a vallási piactér: új keresztény felekezetek jelentek meg, és számos, független gyülekezet és „ministry” (idehirdetők, művészek, illetve karitatív vagy családvédelmi vezetők körül kialakult felekezetközi keresztény szolgálat) is létrejött. Amerika ekkor vált (nem feltétlenül rossz értelemben véve) a „szekták országává”, így jött létre a rengeteg kis közösségből és viszonylag kevés megagyülekezetből álló evangéliumi kereszténység.

Az evangéliumiak számára – hagyományosan – központi jelentőséggel bírt az isten - élménynek, az „újjászületésnek” a személyes megtapasztalása, a Biblia abszolút tekintélyének a helyreállítása és a keresztény aktivizmus, a hit terjesztése. Napjainkra az evangéliumi keresztény kifejezés tágabb értelmet nyert. Az új evangéliumiak és a tradicionális, főáramú protestánsok közeledtek egymáshoz – az előbbi elhagyta aszociális és apolitikus jellegét, az utóbbiak közül sokan elvetették a liberális teológiát, és az ortodox hit felé fordultak. Evangéliumi kereszténység alatt – különösen Amerikában – ma már sokan a teljes (nem katolikus) protestáns világot értik, de vannak a kifeje zésnek szűkebb definíciói is.

Mégis, a felszín alatt, nagyon plurális, megosztott az amerikai evangéliumi kereszténység, amelybe a felmérések szerint a népesség 30-35 százaléka, mint - egy 100 millió ember tartozik. Vannak alapvető törésvonalak, amely mentén a felekezetek, gyülekezetek és hívők elkülönülnek egymástól. Az alábbiakban kísérletet teszünk ezekre rávilágítani.

A társadalmi érzékenység és a szociálispolitikai szerepvállalással kapcsolatos vízió vagy annak hiánya az egyik törésvonal, amely mentén az evangéliumi kereszténység ketté vált.

A rabszolgaság kérdése volt az egyik első olyan közügy, amely az új felekezeteket is állásfoglalásra késztette. A kérdésben a keresztények egy része (például a kvékerek) radikálisan az emancipáció elveit vallották. Ők „központi keresztény ügynek” érezték a rabszolgák felszabadítását, és intenzív polgárjogi aktivizmust folytattak a cél elérése érdekében.

A déli államok társadalmaiba mélyen beágyazott gyakorlat azonban megosztotta az amerikai társadalmat (és vezetett végül az amerikai polgárháború kirobbanásához).

Sok hívő a politikai és társadalmi aktivitást elutasítva, egy kizárólag „spirituális megoldást” hirdetett: ha az emberek megtérnek Istenhez, a rabszolgaság erkölcsi gonoszságát is el fogják utasítani, és az graduálisan el fog tűnni. Ők a minél nagyobb tömegek evangelizálásának legfőbb céljára hivatkozva kerülték a rabszolgaság szerintük túlzottan „politikai jellegű”, kényes kérdését.

A déli államokban hosszú időn keresztül maradt domináns „az egyház kizárólag egy spirituális intézmény” elv. A keresztények többsége a morális felelősségét a család és a lakókörnyezet szűkebb szféráiban értelmezte. Ez egy erőteljesen individualista, „aszociális vallásosság” kialakulásához vezetett, mely szerint az egyház feladata kizárólag a lélekmentés, és nem a társadalmi igazságtalanságok felszámolása. A rabszolgaság intézménye a korai egyház időszakában is létezett – hangzott az érvelésük –, ennek a felszámolását azonban se Jézus, se Pál apostol nem tűzte ki központi célnak, az egyház feladatának.

Északon egy másfajta kereszténység alakult ki, amelynek fontos jellemzője lett a társadalom megváltoztatásának stratégiája. A Németországból eredeztethető Modern (Új/Liberális) Teológia irányzat szerint az egyház feladata – az egyének mellett – a társadalom megreformálása: az állami szférának, a közéletnek és az oktatási intézményeknek a keresztény kultúrával és tanokkal való proaktív befolyásolása. Az elsősorban délen létrejövő apolitikus kereszténységet pesszimizmus jellemezte az emberi civilizáció és így az Amerikai Egyesült Államok jövőjével kapcsolatban: a mostani világrend korrupt, gonosz, és azt el fogja törölni Isten ítélete, ezért annak megjobbításán fáradozni hiábavalóság – hirdették.

Az elsősorban északon megvalósult társadalomtudatos kereszténység azonban a Jeremiás prófétának a Babilonba elhurcolt zsidó foglyokhoz írt intelmének relevanciájában hitt: „…igyekezzetek a városnak jólétén… mert annak jóléte lesz a ti jólétetek”. (Jer 29:7)

A Biblia abszolút tekintélyének az elfogadása vagy annak megkérdőjelezése volt egy másik törésvonal, amely megosztotta az amerikai evangéliumi kereszténységet.

A progresszív társadalomtudatosság mellett az északiak Új Teológiáját ugyanakkor a Biblia szó szerinti értelmezésének az elvetése is jellemezte. A tudományos forradalom, a racionalizmus és az evolúciós tan elterjedésének hatására a teológusok egy csoportja megpróbálta a Bibliát „összeházasítani” az új eszmékkel. Ez az Írás abszolút tekintélyének elutasításához, a demisztifikáláshoz (a „csodátlanításhoz”), illetve az allegorikus bibliaértelmezés elterjedéséhez vezetett.

Így azonban egy, az eredeti tartalmából kiüresedett, a társadalmi hasznosságot és a jó cselekedeteket hangsúlyozó, szociális kereszténység jött létre, amely ellen a híres evangélista, Billy Sunday így fakadt ki 1912-ben: „Egyesek a közhasznúságból egy Jézus Krisztus nélküli, új vallást akarnak létrehozni. Elegünk van ebből az istentelen szociális hasznosság zagyvaságból!”

Ezzel egyidejűleg északon indult el, de a déli államokban terjedt el a „keresztény fundamentalizmus” irányzata. A kifejezés eredeti jelentéstartományában „a keresztény hit alapjaihoz való ragaszkodást” jelenti. „A Biblia – a fordítói, a másolói és a nyomdai hibákon kívül – ténylegesen Isten Szava és ebből kifolyólag abszolút tévedhetetlen” – szögezte le ekkoriban a presbiteriánus egyház közleménye.

A Princeton (ekkor még keresztény) Egyetem teológusa, J. Gresham Machen 1923-ban adta ki a Kereszténység és liberalizmus című tanulmányát. A szerző szerint a liberalizmus abbéli igyekezetében, hogy a kereszténységet összeházasítsa a modern tudománnyal, „az ineredeti kereszténységtől olyannyira eltérő hitet hozott létre, hogy az már nem nevezhető kereszténységnek”. A kereszténység ugyanis a Szentírásban rögzített történelmi tényeken alapul, és az ezeket megfogalmazó hitelvek megkérdőjelezése az magával a Bibliával és Jézus Krisztus személyével szembeni támadást jelent.

A liberális teológusok a kereszténység lényegi elemeit tagadják – érvelt Machen –, az emberi bűnösség elvét, a Mindenható Isten személyes és természetfeletti létezését, illetve a Bibliában leírt tényeket. Amikor a liberálisok Istenről beszélnek, ők nem ugyanazt értik a kifejezés alatt, mint a keresztények.

A liberális teológia tehát nem csupán egy eretnekség – egy eltérés a kereszténység bizonyos tanításaitól –, hanem már nem kereszténység.

A fent taglalt észak–déli meg - osztottság irányvonalakat jelez, elejétől fogva voltak kivételek. A Biblia tekintélyével kapcsolatos törésvonal a mai napig élesen fennáll a liberális és a konzervatív tábor között. A konzervatív kereszténység azonban idővel teljesen elhagyta az apolitikus, aszociális jelleget, és az amerikai történelem egyik meghatározó, társadalomformáló erejévé lépett elő. Ehhez tartozott Jerry Falwell és a Moral Majority (Erkölcsös Többség), Pat Robertson és a Christian Right (Keresztény Jobboldal), illetve a Donald Trumpot is hatalomra segítő, politikailag aktív evangéliumiak tábora.

A harmadik törésvonal a Szentlélekhez való viszonyulásban fedezhető fel.

A második világháború előtt a karizmákat (például nyelveken szólás, betegek gyógyítása, démonok kiűzése) elfogadó hívők a többség szemében nem voltak szalonképesek. De az 1950-es, ’60-as és ’70-es években kirobbanó erejű ébredési hullám söpört végig az Egyesült Államokon, amely a korábban cinikusan „szent fetrengőknek” (holy rollers) nevezett spirituális keresztényeket beemelte a mainstreambe. A pünkösdi–karizmatikus mozgalom hatására a „Szentlélekkel való betöltekezés” mint az újjászületéstől elkülönülő megtapasztalás, még sok főáramú protestáns és katolikus hívőt, illetve közösséget is magával sodort.

A Szentlélek kiáradása feldöntötte a megszokott konvenciókat, átcsapott a felekezeti határokon, és új, karizmatikus személyiségek feltűnését eredményezte. Szárnyra kapott a gyógyító mozgalom, William Branham, A. A. Allen és Oral Roberts vezetésével. Betegek számoltak be csodálatos gyógyulásokról, függőségekből történő azonnali, drámai szabadulásokról. Az igehirdetők országszerte teltházas összejöveteleket tartottak, rengeteg ember sírva vallotta meg bűneit – gyakran tömegek előtt. Az istentiszteleteken korábban szokatlan események történtek: egyesek rákos daganatokat hánytak ki, mások cigarettákat és kábítószereket tapostak, megint mások a Szentlélek erejétől elvágódtak és néha órákra transzba estek.

A hit mozgalom is ekkor indult, E. W. Kenyon majd legfőbb tanítványa, Kenneth Hagin, illetve Hagin tanítványa, Kenneth Copeland nyomán. A mozgalom képviselői a bibliai hitre jutást, majd a hit beszédének, mint teremtő erőnek a használatát hangsúlyozták, amely gyógyulást és anyagi prosperitást eredményezhet a hívők életében. Ennek az irányzatnak a képviselői napjainkban Joel Osteen, Joseph Price és Joyce Meyer is, akiknél további jellemzővé vált a pozitív gondolkozás, az érzelmi és lelki egészség egyen súlya, egyfajta individualista önmegvalósítás hangsúlyozása is.

A karizmatikus mozgalom talán legnagyobb hatású tanítója egy brit úriember volt, az Etonban és Cambridge-ben tanult Derek Prince. Az angol igehirdető 1971-ben, a floridai Fort Lauderdale-ben alapította meg amerikai szolgálatát. Az ő nevéhez fűződik – többek között – a démonoktól való szabadulás tanításának kidolgozása és annak gyakorlati bevezetése, illetve a keresztény cionizmus teológiai megalapozása. Prince 50 könyve és 600 audiotanítása közül sokat már több mint 100 nyelvre is lefordítottak.

A Szentlélek megnyilvánulásaihoz és ajándékaihoz való viszony továbbra is nagyon megosztja az amerikai evangéliumi kereszténységet. A karizmatikus és nem karizmatikus hívők nagyjából fele-fele arányban vannak az amerikai egyházon belül. Az olyan nagyobb kihívások fényében, mint a militáns ateizmus, a homoszexualitás és a fiatalok tömeges elfordulása a hittől, a két tábor toleránsabbá vált egymás iránt.

Oral Roberts olyan képviselőjévé vált a pünkösdi-karizmatikus mozgalomnak, aki az evangéliumi keresztények széles táborában elfogadottságra talált. Az 1968-ban Berlinben megrendezett Evangelizációs Világkongresszuson (World Congress on Evangelism) Billy Graham felkérte, hogy mondjon beszédet. A rá következő évben pedig Graham mondott beszédet az Oral Roberts Egyetem megnyitó ünnepségén. Közben a karizmatikus kereszténység jellegzetességei kezdtek beszivárogni a főáramú felekezetekbe is – számos episzkopális, református, presbiteriánus, metodista, baptista és katolikus vezető és hívő is megtapasztalta a „Szent Szellemmel való betöltekezést”.

A negyedik törésvonal azzal kapcsolatban alakult ki, hogyan látják a keresztények a zsidóságot és a modern kori Izrael Államát.

A 19. század fordulóján a tevékeny John Nelson Darby dolgozta ki a diszpenzacionalizmus tanítását. E szerint Isten beavatkozásai az emberi történelemben egymást követő korszakokra – „az isteni kegyelem diszpenzációira / kitöltéseire” – bonthatóak. Darby azt tanította, hogy Isten egymással párhuzamosan futó, de egymástól elkülönülő módon foglalkozik az egyházzal, a zsidósággal és a nemzetekkel. A jelenleg is tartó „egyház korszakában” Isten a kereszténységre fókuszál, de ezzel párhuzamosan Izraelt sem hagyta el örökre – a bibliai próféciákból egyértelműen látszik, hogy a zsidóságnak is újra el fog jönni az ideje. Ez a meggyőződés egy zsidó- és Izrael-barát vonalat hozott létre az evangéliumi keresztények között, amely Izrael Állam 1948-as megalakulásával csak tovább erősödött.

A filoszemita evangéliumiak azt képviselik, hogy Amerikának jó kapcsolatot kell ápolnia a zsidó állammal, hiszen a kereszténység Megváltója Izrael Messiása is egyben, aki egy nap éppen Jeruzsálembe fog visszatérni, hogy egyesítse a két „nagy népet”, az egyházat és a zsidóságot. A zsidók visszatérése a Szentföldre és a modern Izrael megalakulása üdvözlendő, hiszen ez az ószövetségi próféciák beteljesedését jelenti.

Az evangéliumi keresztények ugyanakkor időnként ambivalens módon viszonyultak a zsidósághoz: egyrészt elviekben támogatták a zsidóságot, másrészt – néha kampányszerűen is – meg akarták téríteni őket, hogy ők is keresztényekké legyenek. Ez utóbbi igyekezetet viszont a zsidók – akiknél a nemzeti és vallási hovatartozásuk összefonódik – gyakran az identitásukat érő támadásként éltek meg. Egyes evangéliumi keresztények judaizáló törekvéseit – kipák és imasálak felvétele, zsidó ünnepek megtartása stb. – szintén gyanakodva figyelte a zsidóság.

A zsidóság múltjára és a kereszténységgel való történelmi viszonyára érzékenyebb hívők ugyanakkor inkább (a bizalom építése végett), a zsidóság közjóléte érdekében tevékenykednek (például holokauszttal kapcsolatos felvilágosítási programokkal a nemzetük felé, zsidó temetők felújításával, Izrael Állam anyagi támogatásával stb.). A bizonyos evangéliumi keresztény körökben a zsidósággal kapcsolatosan tapasztalható érzéketlenség hátterében (az antiszemitizmussal átitatott) lutheránus háttér, illetve a helyettesítési teológia állnak.

A liberális teológusok ezzel szemben semmilyen egyháztörténeti jelentőséget nem tulajdonítanak Izrael létrejöttének. Köreikben még az Izrael- ellenesség és a palesztin lobbicsoportok támogatása sem ritka.

Az ötödik törésvonal az Amerikai Egyesült Államoknak a világban be töltött szerepével van összefüggésben.

Azzal kapcsolatban, hogy a világevangelizáció elsősorban az amerikai keresztények küldetése, mindig széles körű egyetértés volt az amerikai hívők körében. Az USA geopolitikai szerepvállalásával kapcsolatban viszont már megoszlottak a vélemények.

„A kereszténység és a hazafiság szinonima kifejezések – épp úgy, ahogyan a pokol és a hazaáruló!” – szögezte le Billy Sunday még az első világháború idején. Sunday és sok evangéliumi keresztény prédikátor komoly erőfeszítéseket tett az Európában zajló amerikai intervenció támogatása érdekében. Hittek abban, hogy ez az antant hatalmak szempontjából jogos hadviselés, amelynek sikere érdekében a keresztényeknek kötelességük ringbe szállni.

Billy Graham is rendszeresen összekapcsolta a kereszténységet a hazafiság eszméjével, hogy egységesítse az amerikaiakat a kommunizmussal szemben. Ahogyan később Ronald Reagen számára, úgy Grahamnél is a jó oldalon a Bibliát elfogadó Nyugat állt szemben a gonosszal – az ateista Szovjetunióval. Éppen ezért, az evangéliumi keresztények többsége a második világháború után támogatta a Trumandoktrínát – a nemzetközi amerikai beavatkozások jogosultságát a kommunizmus féken tartása érdekében.

A vietnami háborút, majd az idősebb és fiatalabb Bush elnökök sokat támadott közel-keleti fegyveres beavatkozásait követően ugyanakkor sok evangéliumi keresztény fordult szembe a nemzetközi intervencionalizmus politikájával. A liberális hívők közül pedig többen – a kereszténység internacionalizmusát hirdetve – még antinacionalista, globalista álláspontra is helyezkedtek.

A hazaszeretet az amerikai evangéliumi kereszténység túlnyomó részét most is jellemzi. Rodney Howard-Browne 2017 nyarán például Ünnepeld Amerikát! (Celebrate America!) címmel tartott egyhetes konferenciát Washingtonban. (A cím hívószó volt csupán, a konferencia hagyományos keresztény jellegű maradt.)

A patriotizmus ugyanakkor nem ritkán átcsap abba, hogy amerikai keresztények már messianisztikus szerepet tulajdonítanak országuknak. Ebben a felfogásban az USA keresztény nemzet, amelynek küldetése a jövő antikrisztusi birodalmának helyszínéül szolgáló Európa ellenpólusának lenni. Ez a meggyőződés mélyen beleivódott az amerikai evangéliumi kereszténységbe, amelyre jellemző, hogy még nemzetközi szinten is az amerikai kultúrával összekevert, „amerikanizált kereszténységet” népszerűsített.

2005-ben jelent meg Gregory A. Boyd könyve, The Myth of a Christian Nation (A keresztény nemzet mítosza). A szerző szerint az Egyesült Államok soha nem is volt, és nem is lehet „keresztény nemzet” – téved az, aki azt gondolja, hogy az amerikai népi vallásosság az maga a tényleges kereszténység.

Az hatodik törésvonalat a fundamentalizmus értelmezésében figyelhetjük meg: az a keresztény hit alapjaihoz való ragaszkodást jelenti csupán vagy – ezzel egyidejűleg – a modernitástól, a kultúrától, a „világi szférában” történő érvényesüléstől való elfordulást is?

Az 1950-es évektől kezdődően az „evangéliumi kereszténység” kifejezés kezdett szélesebb körű értelmet nyerni, mainstreammé válni. Ettől fogva az evangéliumiak alatt az összes neoprotestáns hívőt értjük, beleértve a pünkösdi– karizmatikus vonalat is. Ez két hihetetlenül sikeres prédikátor, Billy Graham és Oral Roberts úttörő munkájának is volt köszönhető. Graham nagyon leegyszerűsített üzenete (Újjá kell születnetek!) egységesítő hatással volt a keresztényekre.

Egy 1956-ban megjelent írásában „Amerika evangélistája” így fogalmazott: „A fundamentalizmus és a liberalizmus ma már nagyon sok árnyalatban jelenik meg. Nem lehet – részletesebb magyarázat nélkül – csak úgy rábökni valakire, és azt mondani, hogy ő »liberális « vagy ő »fundamentalista «. Fundamentalista vagyok, ha ezen azt értjük, hogy olyan hívő, aki a kereszténység alapvető tanításait vallja. De ha a fundamentalisták alatt a szűk látókörű, bigott, előítéletes, szélsőséges, az érzelmeket középpontba állító, a kígyókat kézbe vevő (egy szélsőséges gyakorlat) és társadalmi felelősséget elutasító embereket értünk, akkor egyáltalán nem vagyok fundamentalista.”

Szintén 1956-ban megjelent Christian Life (Keresztény élet) folyóiratban egy cikk rámutatott, hogy a fundamentalisták többsége kezd átalakulni evangéliumiakká. A szerzők szerint a különbség abban áll, hogy míg a fundamentalisták a keresztény hit teológiájának védelmét helyezték középpontba, addig az evangéliumiak az újjászületés üzenetére teszik a hangsúlyt. Egyre több fundamentalista kezdte feladni az aszociális szeparatizmus stratégiáját – a második világháborút követően a konzervatív keresztények komoly szerepet vállaltak a köz - élet és a külpolitika alakításában is.

A „fundamentalizmus” kifejezés napjainkban persze nagyon pejoratív értelmet hordoz – a modernitást és a tudományt elvető, beszűkült, bigott, kirekesztő vallásos fanatikusokat értik alatta. A kifejezést hallva az elektromos áramot elutasító amishok, az utcasarkon „Itt a világvége!” táblát lengető fanatikusok, abortuszklinikákat robbantgató aktivisták, többnejűséget gyakorló mormonok vagy életmentő vérátömlesztést elutasító jehovisták jutnak mindenki eszébe.

A liberális sajtó és Hollywood pedig mindent megtesz azért, hogy elhitesse velünk, hogy az evangéliumi keresztények többségére ráillenek a fenti példák, pedig ezek nyilvánvalóan szélsőséges jelenségek. (A rágalomhadjárat része annak hirdetése is, hogy a keresztény és muszlim fundamentalisták között semmilyen különbség nincs – miközben napjainkban a vallási indíttatású terroristaakciókat kivétel nélkül muszlimok – és nem keresztények – hajtják végre. A nők elnyomása és rabszolgasorban tartása sem keresztény, hanem iszlám közösségekben, országokban valósul meg tömegméretekben.)

Persze voltak a pünkösdi–karizmatikus mozgalomnak is vadhajtásai. Vinson Synan, a mozgalom egyik történésze így kommentálta ezt: „Aligha volt olyan intézmény, szórakozás, gazdasági tevékenység, hobbi vagy társadalmi csoport, amellyel szemben ne fejezték volna ki rosszallásukat a pünkösdi prédikátorok.” Az elítélendő „bűnök” kategóriájában volt például a Coca-Cola fogyasztása, a TV-nézés, a moziba járás, a gyógyszerek szedése, az életbiztosítás kötése, az uszodába járás, a profi sport, az ékszerek hordása és a sminkelés is. A 20. században a pünkösdi–karizmatikus közösségek többsége felhagyott a radikális elkülönüléssel. A „világgal való barátság” alatt már inkább a gonosz korszellemmel való azonosulást értették és nem a modernséget, a civilizációs vívmányok használatát és a kortárs kulturális termékek – mértékletes – fogyasztását.

„Ahhoz, hogy elérjük az embereket, oda kell mennünk, ahol ők vannak, mert már nem jönnek el oda, ahol mi vagyunk” – állapította meg Oral Roberts annak kapcsán, hogy a keresztény tömegrendezvények látogatottsága egyre csökkent. Roberts ezért 1968-ban a közterületekről a televízióstúdiókba helyezte át az evangelizációs tevékenységét. Példáját később sokan követték, köztük Pat Robertson, Jim Bakker, Jimmy Swaggart és Kenneth Copeland – akik kiterjedt médiaszolgálatokat hoztak létre.

A keresztény fiatalok közül egyre többen döntöttek úgy, hogy a társadalomban is előre akarnak jutni, így sokan iratkoztak be világi egyetemekre. A felsőoktatási intézmények azonban erősségei voltak a bibliakritikus és ateista humanizmusnak, ami sok keresztény fiatal „intellektuális agymosását” és a hittől való elidegenedését eredményezte.

Erre való reakcióként Jerry Falwell 1961-ben megalapította a Liberty Universityt, amely a világ legnagyobb evangéliumi keresztény magánegyeteme lett. Jelenleg 15 ezer hallgató tanul az egyetem 28 négyzetkilométeres campusán, és további 100 ezer az online kurzusokon keresztül. 1963-ban megalakult az Oral Roberts Egyetem is, amelynek azóta már 40 ezer hallgatója volt. A számos további keresztény felsőoktatási intézmény mellett az evangéliumi keresztény körökben elterjedt a home - schooling, a gyermekek otthon tanításának a gyakorlata is – napjainkban körülbelül 2 millió amerikai gyermek tanul így.

A hetedik törésvonal a szexualitással kapcsolatos kérdésekhez: az abortuszhoz, a genderideológiához és a melegházassághoz való viszonyhoz kötődik.

Hagyományosan az evangéliumi keresztény identitás központi eleme volt a homoszexuális életmóddal szembeni határozott állásfoglalás. Köszönhetően a szexuális forradalomnak, a meleglobbi erőszakos propagandájának és nem utolsósorban Barack Obama nyolcéves genderkurzusának, az amerikai társadalomnak a kérdéssel kapcsolatos álláspontja megváltozott.

Egy 2014-ben készült felmérés szerint az amerikaiak 54 százaléka támogatja, hogy azonos neműek házasodhassanak – ez 22 százalékpontos növekedést jelent a tíz évvel korábban mért adatokhoz képest. Az evangéliumi keresztények körében a fiatalok azok, akik nagyon megosztottak lettek a homoszexualitás kérdésében. A 18 és 29 év közötti korosztály 45 százaléka támogatja az azonos neműek házasságát – a 65 éven felüli evangéliumi keresztényeknek csak 19 százalékáról mondható ez el.

Az idősebb korosztály egyik képviselője James Dobson, keresztény gyermekpszichológus, a Focus on the Family családvédelmi szervezet vezetője. Dobson így fogalmaz: „Ha valaha is létezett olyan pillanat, amikor a keresztényeknek harcolniuk kell a meggyőződéseikért, az most van! (…) Mi lenne ugyanis a következménye annak, ha elveszítenénk ezt a kultúrháborút? Egy társadalmi és nemzetközi katasztrófa.”

Amikor az evangéliumi mozgalom ikonikus alakjai közül a 2000-es évek elején többen is elhunytak (Jerry Falwell, Bill Bright és James Kennedy), Dobson így nyilatkozott: „…komoly kihívás előtt áll a keresztény konzervativizmus. Ki fogja ezek után megvédeni a még meg nem született gyermekeket? Ki fog a család intézményéért harcba szállni? A következő generációban ki lesz hajlandó felvállalni a konfliktusokat, amikor annyival biztonságosabb és kényelmesebb kerülni bizonyos ellentmondásos témákat?”

Vannak olyan vezetők is, akik szerint az amerikai keresztények már elveszítették ezt a kultúrharcot. Russell Moore, a 15 milliós létszámú déli baptisták egyik vezetője szerint „fel kell készítenünk az embereket egy olyan jövőre, amelyben a házassággal és az emberi szexualitással kapcsolatos keresztény tanítások már nem fogják részét képezni a társadalmi konszenzusnak. Ezeket a többség furcsa, ijesztő és elnyomó nézeteknek fogja tartani… Egy olyan világra, amely az evangéliumi keresztényeket, a tradicionális római katolikusokat és az ortodox zsidókat bigott és ijesztő embereknek fogja tekinteni”.

Moore szavai jól rámutatnak a lényegi változásra: bár a teológiai különbségek megmaradtak, a fő törésvonal már nem felekezetek között húzódik, hanem a liberalizmus és a konzervativizmus között. A Biblia liberális részről történő támadása nemcsak a bibliabarát keresztények felekezetközi közeledéséhez, hanem a kereszténység és a konzervatív zsidóság közötti történelmi közeledéshez is hozzájárult. (Források: Francis Fitzgerald: The Evangelicals — The Struggle to Shape America, 2017; Robert P. Jones: The End of White Christian America, 2016)