Korrajz
Silóból Jeruzsálembe
Kormányerő lett az idealista cionizmus
A Közel-Keleten minden névnek jelentősége van, nemcsak az ősi elnevezéseknek, hanem azoknak is, amelyeket a modern korban alkottak. Az egyik legismertebb ilyen földrajzi fogalom a Nyugati part (angolul West Bank), amelyet a jordániai megszállók alkottak 1949-ben a Jordán nyugati partján elfoglalt területekre.
Az elnevezést – mely az arab „ad-Daffa-al-garbija” fogalom tükörfordítása – kezdetben alig használták, mert az új jordániai királyság által végrehajtott megszállást a briteken kívül a világ egyetlen országa – az Arab Ligát is beleértve – sem fogadta el.
A helyzet gyökeresen megváltozott 1967 után, amikor Izrael a hatnapos háborúban visszavette a megszállt területeket, amelyeket újra ősi nevükön, Júdeának és Szamariának neveztek el. Ekkor a nemzetközi média számára hirtelen fontos lett, hogy a bibliai fogalmak helyett más nevet találjanak a térségre. Ennek köszönhetően az újságírók a Nyugati part (latinos formában Ciszjordánia) elnevezést kezdték használni az „Izrael által megszállt területekre”. A médiában a „megszállt területek” lakóit „telepesként” emlegetik, akik megítélése alig jobb az al-Kaida terroristáiénál. A nemzetközi politikában a milliók életét követelő ruandai népirtással nem foglalkoztak annyit, mint az izraeli „településeken” zajló építkezésekkel. A kilencvenes években a CNN rendszeresen élő közvetítést adott a „megszállt területeken” zajló „illegális munkálatokról”. Volt, amikor „Breaking News” felirattal órákig mutatták, amint a har homai dombokon felvonult egy izraeli markoló, amely utána meg sem moccant.
A világ közvéleményével dacolva az 1970-es évektől kezdve több mint negyedmillió izraeli vállalta azt, hogy újra benépesítik azt a földet, amely egykor, háromezer évvel ezelőtt az egységes izraeli királyság központjának számított. Ezen a területen – Júdeában és Szamariában – olyan kulcsfontosságú bibliai városok álltak, mint Bethel, Sechem, Jerikó, Betlehem, Betánia és Hebron. A telepesek jelentős része olyan idealista cionista volt, akik számára jelentős inspirációt jelentettek a visszatérésről szóló bibliai próféciák. Nem fogadták el azt, hogy csak a Haifa és Tel Aviv közötti tengerparti sávra és a déli sivatagra vonatkoznak az olyan ígéretek, mint amiről Ezékiel próféta így írt: „És fölveszlek titeket a pogányok közül, s egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre” (Ez 36:24).
Eleinte az izraeli kormányok is támogatták a visszatelepülést, főleg a nyolcvanas években, de amikor 1993-tól beindult az oslói „békefolyamat”, folyamatosan kezdett elfogyni a levegő a telepesek körül. A több lépésben a Palesztin Hatóságnak átadott területek olyan terrorbázisokká váltak, amelyekről kiinduló támadások elsődleges célpontjai a sokszor csak néhány kilométeres távolságban fekvő izraeli települések voltak. Az intifádára adott izraeli válaszlépés, a biztonsági kerítés és fal paradox módon csak az 1967-es tűzszüneti vonalakon belül fekvő területeket védte. A települések lakói úgy érezték, hogy a biztonsági fal csak egy újabb válaszvonal, amely elválasztja őket Izraeltől.
Mindezen nehézségek és megbélyegzettség azonban nem jelenti azt, hogy a telepesek megkeseredett emberek lennének — épp ellenkezőleg. Az izraeli társadalom egyik leginspirálóbb csoportja az idealista cionisták, akik büszkén és öntudatosan laknak az ősi földön. Erről a világról szól David Rubin hamarosan magyarul is megjelenő, Isten, Izrael és Siló című könyve, amely egyszerre lebilincselő élettörténet és egyben a bibliai föld napjainkban zajló benépesítésének a krónikája.
A szerző a modern kori zsidó diaszpóra egyik legfontosabb helyszínének számító New York-i brooklyni közösségből származik. 1967 után azonban sok társához hasonlóan úgy érezte, hogy ellenállhatatlanul vonzza valami Izrael, azon belül is a bibliai föld felé. Feleségével abban a közösségben telepedtek le, amely a hajdani Izrael első szellemi fővárosa volt. Silóban állt Józsué idejétől kezdve 369 éven át a Szent Sátor, mielőtt felépült volna a Templom Jeruzsálemben. Sokan ma is úgy tekintik, hogy Siló megújítása a modern kori visszatérés során is meg előzi a Harmadik Templom felépítését.
A huszadik századi zarándokok mozgalma a nemzetközi nyomás és a szekuláris izraeli politikai elit kirekesztése ellenére mára megkerülhetetlen politikai mozgalommá is vált. Az év elején tartott parlamenti választáson a települések meg tartása mellett kampányoló Naftali Bennett pártja a harmadik legerősebb pártként került be az izraeli Kneszetbe. Ezzel párhuzamosan a jeruzsálemi Templom-hegy korábban a politikai elit által tabutémaként kezelt kérdése is politikai viták tárgya lett, miután több kormány párti képviselő kezdeményezte, hogy a hatóságok biztosítsák a zsidók számára is a szabad vallásgyakorlás és imádkozás jogát ott, ahol hajdan a zsidó Szentély állt. Ami Silóban egy kicsiny magból elindult, mára kezd beérni, bár ez várhatóan az eddigieknél is nagyobb vitákat vált majd ki.
Sötét téli este volt már, amikor hazaindultunk Jeruzsálemből Silóba. Hároméves kisfiam, Ruby vidáman ült mögöttem, biztonságosan be - csatolva gyermekülésében. Észak felé haladtunk a történelmi, dombokkal tarkított, de kivilágítatlan úton, amelyet történelmi nevén a Pátriárkák Útjaként vagy modern néven a 60-as számú főútként ismertek. Körülbelül félúton járhattunk, amikor a rádióban a hatórás hírekben azt hallottam, hogy Szamaria egy másik részén rálőttek egy izraeli autóvezetőre és megsebesítették.
Pontosan ebben a pillanatban hirtelen golyók kezdtek záporozni az autómra. A gépkocsi rádiója és a motor is elnémult. A szikrákból ítélve négy golyó süvíthetett el mellettem, amint az autó lassan gurult lefelé a dombon. Nyomkövető golyók voltak, így láttam, amint négy narancssárga csík zúgott el mintegy két hüvelyknyire a szemem előtt. Ekkor borzalmas fájdalmat éreztem, mintha egy tonna téglát ejtettek volna a bal lábamra. Patakzott belőle a vér, mintha egy nyitott tűzcsapból eresztették volna. Ekkor eszembe jutott a mögöttem a gyermekülésben becsatolt kisfiam. Kétségbeesetten hátrafordultam. „Ruby, jól vagy?” – kérdeztem. Ő csak bámult előre. A szemét tágra nyitotta. A szája is nyitva volt. Úgy tűnt, mintha sírni akarna, de nem adott ki hangot magából. Nem láttam vért körülötte, ezért azt feltételeztem, hogy sokkos állapotba került. Azonnal megpróbáltam újraindítani a motort, a sebességváltót mozgatva újra és újra üresből sebességbe, miközben a terroristák továbbra is lőttek ránk. Végül a negyedik vagy ötödik próbálkozásra sikerült az autót elindítani, méghozzá olyan simán, mintha korábban semmi probléma nem lett volna vele. Jobb lábammal rátapostam a gázpedálra, és százhúsz kilométeres sebességgel száguldottam, hogy elérjem a következő, Ofra nevű települést. Reménykedtem, hogy találok ott egy mentőt, miközben tudtam, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok a vér - veszteség miatt.
Az igazság az, hogy egyáltalán nem gondoltam végig, hogy mit is csinálok. Tényleg nem volt idő, hogy megtervezzem, mit tegyek. Teljes mértékben ösztönösen cselekedtem, mintha fölülről irányítottak volna.
Nagy sebességgel, kétségbeesetten hajtottam, miközben a bal lábam lüktetett, és ömlött belőle a vér. Amikor vezetés közben megfogtam a lábam, a kezem is csupa vér lett. Többször is sikertelenül próbáltam kapcsolatba lépni a biztonsági erőkkel az erre a célra beszerelt autósrádión keresztül.
Két és fél perc alatt értem Ofrába (amely normál esetben ötpercnyi útra van), és amint a biztonsági kapuhoz értem, letekertem az autó ablakát. Odakiáltottam az őrnek, aki a biztonsági fülkében állt, hogy azonnal hívjon mentőt. Amikor az őr nem reagált, egy fiatal nő, aki az út szélén ült, elkezdett föl-le ugrálni, azt kiáltozva, hogy „Mentőt! Mentőt! Nem hallották?” Abban a pillanatban mindenki, aki halló - távolságon belül volt, odafutott. Egyikük, egy benzinkúti alkalmazott, odasietett az autóhoz, azt kiáltva, hogy „Engedjenek, képzett ápoló vagyok”. Azonnal letépte az ingemet, és betekerte vele a lábamat, hogy elállítsa a vérzést. Odaadta a telefonját, és azt mondta: „Itt van, hívd a feleségedet!”. A kezem annyira remegett, hogy nem tudtam beütögetni a számokat. Ő nyomkodta be helyettem a számokat, miközben másik kezével a lábamat kötözte. Átadta a telefont. Elmondtam a feleségemnek, hogy meglőttek a lábamon. „Ha megjön a mentő, elvisznek a kórházba. Ruby jól van.” Biztosított arról, hogy valahogy utánam jön a kórházba, ami nem volt egyszerű feladat éjszaka, autó nélkül, a rettegéssel teli utakon. Ekkor megérkezett a mentő. Egy orvos a mentőautóból odarohant az autóhoz, és elkezdte kivenni a fiamat a kocsiból. Sürgettem, hogy hagyja Rubyt az autóban, mondván, hogy sokkos állapotban volt, és velem kell maradnia. Nem hallgatott rám, kivette a gyermekemet az autóból, és rohant vele a mentőautóhoz, kiáltva, hogy „Őt is eltalálták. Meglőtték a nyakán!”
Később kiderült, hogy a golyó Ruby fejébe hatolt be, a koponya és a nyak találkozásánál. Koponya - törést és belső vérzést okozott a kisagyban, vagyis az agy hátsó részében. A szinte végtelennek tűnő út során Ruby időnként légzési nehézségekkel küzdött, és ezért növelni kellett az oxigénellátását. Végül elértük a kórházat Jeruzsálemben, ahol külön kórteremben helyeztek el minket. Már tíz perce voltam az intenzív osztályon, amikor az egyik orvos közölte velem: „Fél órán belül ope rációt kell végrehajtanunk Önön és a kisfián is. Valószínűleg több beavatkozásra is szükség lesz, de van itt még valaki, aki látni akarja magát.” Az első gondolatom az volt, hogy talán a miniszterelnök jött meglátogatni vagy a kormány valamelyik minisztere. Azonban nem ez történt.
Egy férfi sétált be, akit még soha nem láttam. Bemutatkozott, hogy ő a Hadassa Ein Kerem kórház kommunikációs igazgatója. Azt mondta: „Szeretném ha tudná, hogy Ön a terror ezredik áldozata, akit az elmúlt másfél évben ebben a kórházban kezeltek.” (Részlet David Rubin: Isten, Izrael és Siló című könyvéből. Patmos Kiadó, 2013)