2004. május

Korrajz

Keltsetek félelmet!– parancsolja Mohamed

Európa a dzsihád új háborús övezete

A megfélemlítés, terror alkalmazása az emberi történelem egyik kegyetlen kísérőjelensége. Már a régebbi korok is sokat szenvedtek tőle, a 20. században azonban minden korábbit messze felülmúlóan megerősödött. A terrorizmus fő motorját a század derekáig a különböző hírhedt politikai „izmusok” jelentették: nacionalizmus, fasizmus, illetve marxizmus-leninizmus, az utóbbi három évtizedben azonban mindinkább előtérbe nyomult a vallási terror.

Az intifáda izraeli áldozatainak tablója

1968-ban az akkor működő tizenegy terrorszervezet közül még egyetlenegy sem volt vallási jellegűnek minősíthető. Az ilyenek csak az 1970-es évek végétől kezdtek létrejönni, és 1994-re a terrorszervezetek egyharmadát alkották (49-ből 16-ot). 1995-ben arányuk már megközelítette az 50 százalékot (56-ból 26), az évtized végén pedig az elemzők kénytelenek voltak egyértelműen megállapítani: „Napjaink terrorizmusának legfontosabb meghatározó jegye a vallási indíttatás.”

Kétségtelen tény az is, hogy ma a vallási terrorszervezetek elsöprő többsége az iszlám alapján áll. Miként a kanadai hírszerző szolgálat 2000. évi nyilvános jelentése is leszögezte: „A jelenkori terrorizmus egyik elsődleges mozgatóereje az iszlám vallási szélsőség.”

Alapvető kérdés: mennyiben származhatnak a megfélemlítés, a terror gyilkos cselekedetei magából a musz-lim vallásból, illetve annak szentként tisztelt könyvéből, a Koránból? A több mint negyven mohamedán országot tömörítő Iszlám Konferencia Szervezetének 2002 áprilisában tartott rendkívüli külügyminiszteri értekezletén, melyen a terrorizmus kérdéskörét tárgyalták meg, egy közös zárónyilatkozatot fogalmaztak meg. Ebben hangsúlyozták, hogy az iszlám hit elveti az agressziót, tiltja ártatlan emberek megölését, hirdeti a békét és a toleranciát. Határozottan elutasították a muszlim vallás, illetve a mohamedánok összekapcsolását a terrorizmussal.

A Korán szövegét, minden hívőre kötelező érvényű parancsait vizsgálva azonban merőben más kép tárul elénk. A 8. szúra 60. verse kifejezetten felszólítja a mohamedánokat a nem mohamedánok megfélemlítésére, mondván: „Készítsetek föl ellenük ami fegyveres erőt és csatamént csak tudtok, hogy ezáltal félelmet keltsetek Allah ellenségeiben és a ti ellenségeitekben és rajtuk kívül másokban, akiket ti nem ismertek, de Allah ismeri őket!” A mondat kulcsfontosságú arab szava (turhibúna), amit a magyar fordítás a félelmet keltsetek fordulattal ad vissza, az eredeti szövegben és a mai arab nyelvhasználatban is pontosan azt jelenti, hogy terrorizáljátok őket. Több idegen nyelvű Korán-fordítás pontosan ezzel a szóval is adja vissza az eredetit.

Nem kevésbé határozott felszólításokat tartalmaz számos további szúra-vers is. Így például a 47:4 kimondja: „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor aztán nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket!” A hagyományosan „kard versének” is nevezett 9:5-ben ez áll: „Amikor a szent hónapok elteltek, öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk.” A 9:29 szintén azt parancsolja: „Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban és az Utolsó Napban, és nem tiltják, amit Allah és küldöttje megtiltottak, akik nem gyakorolják az igazság vallását!”

Mohamed nemcsak elveket fektetett le a Koránban a nem mohamedánokhoz való viszonyt illetően, hanem cselekedeteivel konkrét iránymutatást is adott azok gyakorlati alkalmazására nézve. E tekintetben azonban igencsak nagy rugalmasságot tanúsított, más szóval gyakran kibékíthetetlen ellentét húzódik a megfogalmazott elvek és az azokat kinyilatkoztató vallásalapító tettei között. Így például a Korán több helyütt hangsúlyozza a béke fontosságát, elítéli a gyilkosságot, sőt a 2. szúra 190. verse megtiltja az agressziót, mondván: „Harcoljatok Allah útján azokkal, akik harcolnak ellenetek, de ne kövessetek el agressziót, mert Allah nem szereti az agresszorokat.” A vallás erőszakos terjesztésére is tartalmaz tiltást a Korán, amikor a 2. szúra 256. verse kimondja: „Nincs kényszer a vallásban.” Mégis Mohamed kezdettől fogva fegyveres támadásokkal, rajtaütésekkel, katonai erőszakkal kényszerítette rá Mekkára, majd az egyes arab törzsekre az új hitet. Az őt követő kalifák is hasonlóan alkalmazták a Korán békés elveit. Fegyveres támadások sorozatával egy évszázad alatt hatalmas területek fölött tették uralkodóvá a muszlim vallást. Birodalmuk határa a Pireneusoktól a Kaukázusig és Indiáig terjedt. Ezt a terjeszkedést Európában csak kemény katonai ellencsapásokkal sikerült megállítani a 8. század közepén. Hamarosan birodalomszerte megtört a hódítások lendülete, és nyilvánvalóvá vált, hogy Mohamed követőinek nem sikerül elfoglalniuk az egész ismert világot.

Amíg a hódítások sikerrel folytak, a mohamedán jogtudósok a világot két nagy területre osztották. Egyrészt az iszlám világára (dár al-iszlám), arra a területre, amely már mohamedán uralom alá került; másrészt a még meghódításra váró összes többi területre, melyet a háború világa (dár al-harb) elnevezéssel illettek, jelezve, hogy itt a dzsihádot, a szent háborút mindaddig folytatni kell, míg az a terület is az iszlám világának szerves részévé válik.

A nagyszabású tervek összeomlásával azonban a realitásokhoz igazodva számos ponton fokozatosan módosították az iszlám világképet. Bevezették mintegy harmadikként a szerződés világa (dár al-ahd)kategóriáját mindazokra a területekre vonatkozóan, melyekkel az iszlám rendezett viszonyt tartott fenn. A fegyveres dzsihád helyett mind nagyobb hangsúlyt kezdtek fektetni az emberi természetben megnyilvánuló Gonosz elleni küzdelemre, az úgynevezett nagyobb dzsihádra. Sőt átértékelték azt is, hogy kik ellen kell a fegyveres dzsihádot folytatni. Míg a kezdeti századokban mindazok ellen kellett, akik nem tartoztak az iszlám világához, ezt követően már csak azokkal szemben tartották szükségesnek, akik megtámadják az iszlám területeket, vagy „iszlámellenesek”.

A 20. század végéig az így kialakult mérsékelt felfogás számított az iszlám meghatározó irányzatának. Ebben hozott radikális változást az iszlám fundamentalizmus vagy más néven iszlámizmus irányzatának megjelenése. Az iszlámista mozgalom az általa újraértelmezett iszlám eszméktől fűtve napjainkra világméretű terrorhálózatot épített ki, amely ártatlan civilek elleni gyilkos merényletekkel, öngyilkos robbantások sokaságával és egyéb pusztító fegyveres akciókkal az iszlám eredeti célkitűzését kívánja elősegíteni, tehát az Allah nevű isten uralmának kiterjesztését a földkerekség egészére.

A fundamentalizmus születése

Az iszlámizmus Egyiptomból indult, és az 1920-as évektől bontakozott ki. Három nagy kihívásra kívánt választ adni. Az egyik az iszlám országok, tömegek növekvő elvilágiasodása; a másik a Nyugattal szembeni katonai, politikai és gazdasági alárendeltség; a harmadik pedig a zsidó államiság fokozatos helyreállítása, majd pedig az 1948-ban létrejött Izrael állam növekvő katonai, gazdasági és politikai sikerei.

Az elvilágiasodás problémájának kezelésére vonatkozóan – miként más kérdésekben is – az egyiptomi Szajjid Kutb (1906–1966) fektette le az iszlám fundamentalizmus meghatározó alapelveit. Kutb mindmáig az iszlámizmus egyik legjelentősebb teoretikusának számít. Miként más iszlámisták is, az elveket mindig az aktív cselekvés érdekében fogalmazta meg. Egyik fő irányítója volt az első iszlámista tömegszervezetnek, az 1928-ban létrehozott Muszlim Testvériség mozgalmának. A világot két, egymással éles ellentétben álló részre osztotta. Az egyik az, ahol az emberek alávetik magukat az isteni törvénynek, és az iszlám alapelvei szerint élnek; a másik pedig az, ahol nem érvényesül az iszlám szelleme, hanem idegen istenek tisztelete és bálványimádás (sirk) , illetve hitetlenség (kufr) uralkodik, ahol az emberek kiiktatják az isteni törvényt az életmódjuk alakításából. Ez utóbbiak összefoglaló megjelölésére a dzsahilija fogalmát használta, amely az iszlámban eredetileg csak egy konkrét időszakra vonatkozott: a Mohamed előtti arab világ pogány barbárságát jelölték vele. Kutb szerint azonban „valamennyi, a világon ma létező társadalom dzsahili” . Ide sorolta az összes korabeli muszlim társadalmat is. Minden ilyen társadalmat „az iszlámmal ellentétesnek és illegitimnek” minősített. Fegyveres szent háborút, dzsihádot hirdetett minden dzsahili rendszer elpusztítására. Mint írta: „Az iszlám mozgalom fizikai erőt és dzsihádot alkalmaz, hogy megsemmisítse a dzsahili rendszerek szervezeteit és testületeit. Ez a mozgalom nem korlátozhatja tevékenységét arra, hogy a hit puszta hirdetésével szálljon szembe a fizikai erővel.”

A vallás és az állam szoros összefüggését hirdetve szükségesnek tartotta minden állam iszlamizálását, tehát hogy az államhatalom következetesen érvényesítse az iszlám alapelveit. Véleménye szerint csak valódi iszlám környezetben, minden más zavaró tényező kizárásával tudják szabadon megválasztani az emberek maguk számára az iszlám vallást. Mint írta: „Minden muszlimnak tudnia kell, hogy az iszlámot kizárólag muszlim környezetben gyakorolhatja. Téved, aki azt képzeli, hogy ez lehetséges a dzsahili társadalmakban is.” Elengedhetetlenül szükséges tehát mindenütt az iszlám állam megteremtése, mert csak ennek keretei között létezhet az iszlám világa (dár al-iszlám) . Minden olyan hely, ahol nincs meg ez a keret, az még a háború világa (dár al-harb).

Palesztin terror 2000–2004

A Haifai Egyetem által készített összeállítás szerint a palesztin terrorizmusnak az intifáda három éve alatt összesen mintegy ezer személy esett áldozatul: 2000-ben 213 személy, 2001-ben 194, 2002-ben 451 (2004-ben eddig 40 személy). A dokumentum szerint a merényletek csaknem 90 százalékát öngyilkos merénylő követte el ebben az időszakban, akiknek mintegy 40-40 százaléka a Hamasz, illetve a Fatah kötelékébe tartozott. A merényletek 12 százalékát az Iszlám Dzsihád, 5 százalékát a PFSZ vállalta magára.

(Széchey Noémi)

Az elvek gyakorlati alkalmazásához már ott Egyiptomban hozzákezdtek. Mivel Nasszer elnök rendszerét formális iszlám jellege ellenére dzsahilinak tartották, szervezkedést indítottak megdöntésére. Miután 1954-ben a Nasszer meggyilkolását célzó merénylet kudarcot vallott, Kutbot a Muszlim Testvériség szervezetének több más vezetőjével együtt letartóztatták. Először tizenöt év börtönre ítélték, majd 1966-ban kivégezték. Eszméi azonban széles körben terjedtek.

Irán szerepe

Az 1970-es évek végén Irán vált az első iszlámista állam megteremtésének színhelyévé. Az ekkor hatalmon lévő Reza Pahlavi sah Amerika-barát rendszere a 60-as évektől kezdve nagyszabású, nyugati jellegű modernizációt igyekezett végrehajtani. Ez azonban szembefordította vele a társadalom konzervatív erőit, köztük a nagy befolyásnak örvendő muszlim vallási vezetők, az ulemák többségét, akik fontos szerepet játszottak abban, hogy az 1978-ban kezdődő vallási indíttatású tüntetések, sztrájkok, majd zavargások a sah rendszerének megdöntéséhez vezettek. A sah elmenekült, és 1979 márciusában a párizsi emigrációból hazatérő vallási vezető, Khomeini ajatollah kikiáltotta az Iszlám Köztársaságot.

A már hetvenkilenc éves, de annál energikusabb Khomeini az iszlám fundamentalizmus egyik legismertebb ideológusa volt. Irányításával megkezdődött az iszlámista állam kiépítése. Szigorú iszlám alapelveket érvényesítettek az állam irányításában éppúgy, mint a jogrendszerben, ahol visszaállították a mohamedán jog régi büntetéseit, így például a Korán 5:38 alapján („A tolvajnak – akár férfi legyen, akár nő – vágjátok le a kezét!”) a kézlevágást. Az élet minden területére kiterjesztett kemény szabályozások ellenére sem sikerült elérni a fő célt, azt, hogy életformává tegyék az iszlámot mint az emberek életének kizárólagos irányító elvét. A nők például nem mondtak le a szépítőszerek használatáról, a nagyszámú ópiumszívó a kábítószerről, és még a betiltott rockzenét sem sikerült kiszorítani.

Dzsihádra kész önkéntes női alakulat

Irán egyik fő külpolitikai célja kezdettől az volt, hogy minél több országban iszlámista erők ragadják magukhoz a hatalmat. Khomeini mint az állam legfőbb vallási és politikai vezetője 1980 márciusában kibocsátott rendeletében az iszlám forradalom külföldi exportjának elősegítésére utasította a kormányt. Ebben fontos szerepet kaptak a különböző erőszakos, fegyveres akciók. Létrehozták az Iszlám Forradalmi Gárdát, kiképzőtáborokat állítottak fel, hogy gondoskodjanak az akciók résztvevőinek kellő felkészítéséről. Emellett jelentős pénzügyi támogatással is igyekeztek segíteni az egyes országok iszlámista csoportjait. 1981 júniusától megkezdték a Forradalmi Gárda egységeinek Libanonba küldését, hogy az ottani Bekaa-völgyben létrehozott táborokban libanoni ifjak ezreit képezzék ki a fegyveres harcra és terrorakciókra.

Irán példája és támogatása nem maradt hatástalan. Nagyban megélénkült az egyiptomi iszlámisták tevékenysége, akik számos titkos terrorszervezetet hoztak létre, melyek közül a leghíresebbek a Takfír va al-Hidzsra és az al-Dzsihád volt. Beépültek a kormányhivatalokba, illetve a hadsereg tisztikarába, és hatalomátvételt kíséreltek meg 1981 őszén. Merénylettel kívánták eltávolítani Anvar Szadat egyiptomi elnököt, aki pedig számos módon igyekezett kifejezni az iszlám iránti elkötelezettségét. Fő bűnéül azt rótták fel, hogy békét kötött az iszlám fundamentalisták által engesztelhetetlenül gyűlölt Izraellel. 1981. október 6-án, az Izrael elleni jóm kippuri háború nyolcadik évfordulója alkalmából tartott katonai díszszemlén az elnöki dísztribün előtt váratlanul megállt egy löveget vontató katonai jármű, mintha csak műszaki problémája lenne, s négy katona ugrott le róla. Szadat elnök azt gondolva, hogy őt kívánják köszönteni, fölemelkedett helyéről, mire gyilkos géppisztolysorozattal terítették le, és vele együtt több munkatársát is. A sikeres merénylet ellenére az államcsínykísérlet végül kudarcba fulladt.

A Perzsa-öböl menti kis államban, Bahreinben is előkészületek folytak iszlámista hatalomátvételre iráni segítséggel, de 1981 decemberében a biztonsági erők leleplezték a szervezkedést, és felszámolták a mozgalmat.

Allah pártja

Az iszlám fundamentalisták tevékenységének súlypontja ezt követően Libanonba helyeződött, ahol 1982 nyarán az iráni kormány hathatós anyagi támogatásával, az iráni Forradalmi Gárda kétezer tagjával megalakították a mindmáig egyik legismertebb iszlám fundamentalista terrorszervezetet, a Hezbollahot. Nevének jelentése: Allah pártja. Különböző terrorcselekmények sorával s főként öngyilkos merényleteinek sokaságával szerzett magának hírnevet. Megalakulásától kezdve azonnal bekapcsolódott az évek óta dúló libanoni polgárháborúba, ahol az Izrael állam felszámolását alapcélul kitűző Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) Szíria erős katonai támogatásával harcolt az országba benyomuló izraeli csapatok ellen. Az izraeli haderő fő célja a libanoni palesztin támaszpontoknak és a fővárosban, Bejrútban felállított PFSZ-főhadiszállásnak a felszámolása volt. A sikeres offenzíva Bejrút elfoglalását eredményezte. Nemzetközi békefenntartó erők, köztük ezernyolcszáz amerikai tengerészgyalogos, valamint francia, olasz és angol katonák érkeztek Libanonba, hogy biztosítsák Jasszer Arafat és a PFSZ-vezetés kivonulását a fővárosból és elhajózásukat új székhelyükre, a távoli Tuniszba. Az izraeli csapatok távozásának Libanonból az volt a feltétele, hogy velük egy időben a mintegy negyvenezres szíriai haderő is hagyja el az országot, amit azonban Szíria elutasított.

Az elhúzódó tárgyalások alatt a Hezbollah fokozódó terrorakciókkal igyekezett kikényszeríteni az izraeli csapatok és a nyugati békefenntartó egységek távozását. Támadásaik egyaránt irányultak katonák, diplomaták és civilek ellen. 1983 áprilisában felrobbantották az USA nyugat-bejrúti nagykövetségének egyik épületszárnyát, 61 ember halálát okozva. Az év októberében került sor a modern kori iszlám első jelentős öngyilkos merényletére, melyet a bejrúti repülőtér mellett felállított amerikai tengerészgyalogos-főhadiszállás ellen hajtottak végre. A Hezbollah öngyilkos merénylője több tonna robbanóanyaggal megrakott teherautójával belehajtott a főhadiszállás épületének előcsarnokába. A detonáció következtében 241 amerikai katona és 58 francia ejtőernyős vesztette életét. Hasonló támadást hajtottak végre a francia békefenntartók főhadiszállása ellen is. Az ottani robbantásnak 74 katona esett áldozatul. Novemberben az izraeli csapatok tíruszi főhadiszállásán robbantottak pokolgépet 30 ember halálát okozva. A következő év januárjában a Bejrúti Amerikai Egyetem rektorát ölték meg a Hezbollah fegyveresei, kijelentve, hogy ez az akció is része annak a határozott szándékuknak, hogy kiűzzenek minden amerikait Libanonból.

Az amerikai vezetés, nem találva a hatékony ellenszert a terrorcselekmények sorozata ellen, főként az öngyilkos robbantásokkal szemben, végül meghátrált. Reagan elnök utasítására 1984 elején az amerikai katonákat kivonták Libanonból. Hamarosan követték őket a francia, olasz és angol békefenntartó erők. Ez volt az első eset, amikor úgy tűnt, hogy a terror hatékony eszköz az iszlám fundamentalisták kezében arra, hogy rákényszerítsék akaratukat katonailag nem legyőzhető ellenfeleikre. Ezt a meggyőződésüket erősítette, hogy a folytatódó súlyos terrorakciók nyomán az izraeli vezetés 1985-ben egyoldalúan kivonta csapatait Libanonból.

A Hezbollah ezt követően is folytatta a terrorcselekményeket. Figyelmük már ezekben az években is kiterjedt Európára. 1984 áprilisában a spanyolországi Torrejonban lévő amerikai légibázis melletti éttermet robbantották fel a Hezbollah tagjai, melynek során 18 katona meghalt, több mint 80 személy pedig megsebesült.

Az USA-val karöltve

Az iszlám fundamentalizmus radikális elveinek kiformálódásában és széles körű elterjedésében fontos szerepet játszott a 80-as években dúló afganisztáni háború. Az Afganisztánt 1979-ben megszálló szovjet csapatokkal szemben az iszlám alapon álló mudzsahidok vették fel a harcot a legeredményesebben (a szó jelentése: akik valamiért küzdenek, dzsihádot folytatnak). Támogatásukra a különböző iszlám országokból jelentős számban érkeztek önkéntesek. Köztük volt egy dúsgazdag szaúd-arábiai család fia, Oszama bin Laden (1956–), aki nem sokkal korábban kapta meg mérnöki diplomáját. A felkelőket támogató Pakisztánban ismerkedett össze az iszlám fundamentalizmus nagy hatású teoretikusával, a palesztin Abdullah Azzam sejkkel (1941–1989), aki eddig főként az Izrael-ellenes küzdelmekben vállalt aktív szerepet. A pakisztáni Pesavarban szervezőirodát állítottak fel külföldi muszlim önkéntesek toborzására, valamint a felszerelésükhöz és kiképzésükhöz szükséges összegek előteremtésére.

Az öngyilkos terrorizmus

Stratégiai fegyvernek, minden másnál messze hatékonyabb harcmodornak tekintik az iszlám fundamentalisták az öngyilkos merényleteket. 1983-tól kezdődően alkalmazzák, egyre nagyobb mértékben. Először csak az iszlám kisebbségi irányzatához, a síitákhoz tartozó terrorszervezetek használták, elsősorban a Hezbollah. A többségi szunnita irányzathoz tartozó palesztin terrorszervezet, az Iszlám Dzsihád alapítója, Fathi Sikaki 1988-ban még csak kivételes esetekben alkalmazandó eszköznek minősítette.

1993-ban került sor az első ismert palesztin öngyilkos merényletre Izrael ciszjordániai területén. A 90-es évek közepétől egyre nőtt az „élő bombák” bevetése a palesztin vallásos terrorszervezetek részéről. 1993 és 1998 között harminchét palesztin öngyilkos merénylet történt. Ebből 24-et a Hamasz, 13-at pedig az Iszlám Dzsihád hajtott végre. E merényleteknek több mint 200 halálos áldozata és több ezer sebesültje lett. E terrormódszer fokozott előtérbe kerülését eredményezte a 2000 szeptemberében Izrael ellen megindított véres palesztin erőszakhullám, az úgynevezett második intifáda (arabul felkelés).

Nemcsak az akciók száma nőtt meg ugrásszerűen, hanem földrajzilag is egyre hatalmasabb területre terjedt szét, főként az Oszama bin Laden által irányított nemzetközi iszlám fundamentalista terrorhálózat, az al-Kaida működésének eredményeként. Ők szervezték napjaink legpusztítóbb öngyilkos merényletét, a 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrortámadást az USA szimbolikus jelentőséggel is rendelkező két épülete ellen. A gazdasági vezető szerepet jelző New York-i Világkereskedelmi Központot (World Trade Center) és a katonai világhatalmat szimbolizáló washingtoni Hadügyminisztériumot (Pentagon) ért támadás során – mint ismeretes – az iszlám öngyilkos terroristák előbb eltérítettek négy amerikai utasszállító repülőgépet, majd ezekből kettőt nekiirányítottak a World Trade Center felhőkarcoló ikertornyának, a harmadikat a Pentagon nyugati épületszárnyának, a negyediket a washingtoni Fehér Ház ellen küldték, de ez a gép útközben lezuhant. A Világkereskedelmi Központ épületébe belefúródó két repülőgépből kiömlő hatalmas mennyiségű üzemanyag lángba borította a két tornyot, s az épület porig égett. Együttesen több mint háromezer halálos áldozata volt a New York-i és washingtoni brutális támadásnak.

Új vonása volt az USA elleni akciónak, hogy összesen tizenkilenc öngyilkos merénylő vett részt az egyszerre több helyszínen összehangoltan végrehajtott merényletben. A későbbiekben folytatódtak az így szervezett terrorakciók. 2003 májusában a szaúd-arábiai Rijádban kilenc merénylő három egymáshoz közeli helyszínen robbantotta fel magát. Négy nap múlva pedig a marokkói Casablancában tizennégy öngyilkos merénylő húsz percen belül öt helyszínen hajtotta végre akcióját. A még nagyobb hatás kedvéért a távoli Csecsenföldön is ezekre a napokra időzítve hajtottak végre két öngyilkos robbantást. Az akciók földrajzi kiterjedését a már említetteken kívül jelzi, hogy Kasmírban éppúgy sor került rájuk, mint Oroszországban, Indonéziában, Tunéziában és Pakisztánban.

Az elmúlt évek új jelensége, hogy a korábban csak vallásos iszlám csoportok által elkövetett öngyilkos merényletek átterjedtek nem vallásos terrorszervezetekre is. Ez történt Csecsenföldön, ahol bár hosszú függetlenségi küzdelmet folytattak az oroszok ellen, a 90-es évek derekáig ismeretlen volt körükben az öngyilkos merénylet. 2003-ban viszont csupán május és augusztus között hét öngyilkos robbantást hajtottak végre. Hasonló folyamat zajlik a nem vallásos palesztin terrorcsoportok körében is. A világi, nacionalista alapon álló Fatah fegyveres osztaga, az al-Aksza Mártírjainak Brigádjai 2001 decemberétől vette át ezt a harci eszközt.

2002 januárjától megkezdődött a nők belépése az elkövetők sorába, s egyre emelkedik a női merényletek száma.

Az öngyilkos robbantások elkövetői korántsem a társadalom műveletlen, iskolázatlan részéből kerülnek ki. A palesztin merénylőkre vonatkozó vizsgálat szerint közöttük 57 százalékot tett ki a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma, míg ez a palesztin lakosság körében csupán 15 százalék.

Hamarosan mintegy tízezerre nőtt azoknak az önkénteseknek a száma, akiket az iszlám világ különböző térségeiből sikerült mozgósítaniuk. Afganisztáni és pakisztáni táborokban képezték ki őket a korszerű gerillaháborúra, s harci ideológiaként Azzam radikális tanításait szívhatták magukba. Az ő központi tanítása az újraértelmezett dzsihád volt. Ennek két típusát különböztette meg. Az egyik az offenzív dzsihád, amely az ellenséget saját területén támadja meg. Azzam szerint minden évben legalább egyszer a legfőbb vallási vezetőnek, az imámnak kell elküldenie a hívők hadseregét, hogy „terrorizálják Allah ellenségeit”. Ebben a harcban nem kötelessége minden egyes iszlámhívőnek részt venni. Amikor azonban muszlim területeket ér támadás a hitetlenek részéről, vagy veszélyeztetik az iszlám földjét, akkor minden egyes mohamedán számára a legfőbb vallási kötelezettség azonnal harcba szállni és küzdeni e védekező jellegű, defenzív dzsihádban. Azzam szükségesnek tartotta a dzsihád kiterjesztését a világ egész területére, hogy megvalósulhasson a végső cél, az iszlám kizárólagos uralma. (Ez a tanítás egyébként minden részletében megegyezik a klasszikus Korán-magyarázat hagyományaival.)

Mivel az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú volt a szovjet terjeszkedés megakadályozása, az 1980-as évek elejétől egyre növekvő pénzügyi és katonai támogatásban részesítették a mudzsahidokat. Az évtized közepétől évente mintegy 500 millió dollár értékben szállítottak számukra fegyvereket, köztük azokat a vállról indítható Stinger rakétákat, melyek segítségével a háború folyamán a felkelők 270 szovjet repülőgépet lőttek le.

Megszületik az al-Kaida

A mudzsahidok mind nagyobb sikerei nyomán bin Laden 1988-ban megalapította az általa irányított al-Kaida („a bázis”) nevű szervezetét. Célja egy világméretű dzsihádhálózat kiépítése volt, hogy ennek segítségével gyakorlatba ültessék az Azzam által hirdetett eszméket. A dzsihád globalizálódását nagyban elősegítette, hogy az afgán háború 1989-ben történt győztes lezárását követően a háborúban részt vett önkéntesek ezrei Azzam és Oszama bin Laden eszméivel átitatva tértek vissza saját országukba, s a már meglévő iszlámista szervezetekbe beépülve vagy újak létrehozóiként megkönnyítették egy nemzetközi iszlám terrorhálózat kiépítését.

Az al-Kaidának napjainkban mintegy hatvan országban működnek terrorcsoportjai. Az utánpótlás sem szűnt meg. A pakisztáni kiképzőtáborok a szovjet kivonulás után is tovább működtek, ahová nagy számban érkeztek harcolni vágyó fiatalok, akiket katonai ismeretek mellett továbbra is a radikális iszlám fundamentalizmus eszméivel vérteztek fel. 2001-ben becslések szerint hétszáz ilyen bázison mintegy kétszázezer fiatal kiképzése folyt. Számos más területen is kiképzőtáborok sorát állították fel.

A „Nagy Sátán”

Az iszlám fundamentalizmus fontos mozgatóerejének számít a Nyugat-ellenesség, s ezen belül is a dühödt, kíméletlen Amerika-ellenesség. Nehezen megmagyarázható, éles ellentmondás mutatkozik, ha összehasonlítjuk az iszlámisták Európához, illetve az USA-hoz való viszonyát. Meglepődve láthatjuk, hogy azok a nyugat-európai országok, amelyek a 18. század végétől a 20. század közepéig terjedő bő másfél évszázadban függő helyzetbe, illetve gyarmati vagy félgyarmati sorba kényszerítették az iszlám országok mindegyikét, korántsem kapnak olyan kemény elmarasztalást, mint az őket soha nem gyarmatosító Egyesült Államok. Még kiáltóbb az ellentét, ha a Szovjetunió enyhe elbírálásával vetjük össze, amely pedig az 1960-70-es években – amikorra más területeken minden iszlám nemzet kivívta függetlenségét – az egyedüli ország volt, amely muszlim népek sorát tartotta uralma alatt, s mint ateista állam a mohamedán vallást is keményen elnyomta, mégsem részesült olyan kíméletlen elítélésben még az afganisztáni háború alatt sem, mint az USA. Az Egyesült Államok kezdettől fogva, évtizedeken át több iszlám ország fejlesztéséhez, modernizálásához nyújtott jelentős anyagi segítséget, sőt pénzügyi és katonai támogatása döntő szerepet játszott bin Laden mudzsahidjainak afganisztáni győzelmében. Mégis már az első iszlámista állam vezetője, Khomeini ajatollah „Nagy Sátán”-nak bélyegezte az USA-t. Utódja, Ali Khamenei ajtollah (1939–) is ugyanezt az álláspontot képviseli. 1998 januárjában például a pénteki imára összegyűlő hívőkhöz intézett üzenetében azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok méltán kiérdemelte a Nagy Sátán elnevezést egyebek közt azzal, hogy ő „a legnagyobb támogatója a cionista rezsimnek”, azaz Izraelnek. Napjainkra ez az álláspont vált uralkodóvá a radikális iszlám képviselői között, ami egyben jelzi, hogy az iszlám fundamentalizmus egyik legfőbb mozgatója, központi problémája az engesztelhetetlen Izrael-gyűlölet.

A „Kis Sátán”

A 20. században óriási fordulat ment végbe az iszlám világban a zsidósághoz való viszony tekintetében. A korábbi századokban alapvetően a türelem jellemezte a muszlim országok zsidók iránti magatartását, jóllehet kezdettől fogva voltak ezzel ellentétes megnyilvánulások is. Így már Mohamed életében megtörtént a muszlim hitet elutasító három medinai zsidó csoport kiűzése a városból. Az is tény, hogy a katolikus egyházat megelőzve a muszlim hódítók voltak az elsők Európában, akik elrendelték a zsidók számára megkülönböztető jelzés viselését a ruházaton a 9. századi Szicíliában. Mégis, a különböző megszorítások ellenére mint „a Könyv népe” alapvetően békében élhettek a mohamedán fennhatóság alatt. Sőt a középkori iszlám világ kész volt nagy zsidó tömegeket is befogadni és menedéket nyújtani számukra, mint például 1492 után, amikor a katolikus Spanyolországból elüldözött zsidók jelentős számban települtek be a mohamedán Török Birodalom területeire.

Teljesen más hatást váltott ki, amikor a Bibliában szereplő prófétai előrejelzéseknek megfelelően a 19. század végétől megkezdődött a szétszóratásban élő zsidóság visszatérése szülőföldjére, Izrael területére, korabeli elnevezéssel Palesztinába. Jóllehet a letelepedés csak elenyészően kicsiny területet érintett az iszlám által uralt több millió négyzetkilométeres térségben, mégis az egész muszlim világ egyre növekvő ellenségességgel reagált erre a folyamatra. Az 1920-as évektől a helyi arabok megújuló erőszakhullámokkal igyekeztek megfélemlíteni a visszatérő zsidókat és eltántorítani őket a megtelepedéstől. Ezek a terrorhullámok a 20-as és 30-as évek folyamán még alapvetően nacionalista indíttatásúak voltak, bár rendelkeztek vallásos színezettel is, sőt az emberéletek sokaságát követelő brutális akciókat maga a hírhedt nácibarát jeruzsálemi főmufti, Hadzs Amin Husszeini vezényelte a háttérből. Az Izrael államának 1948-ban történt megalakulását követő arab terrorcselekményekben is még a nacionalista jelleg dominált, és ugyanez jellemezte az első jelentős palesztin terrorszervezetet, az El Fatahot is, melyet az említett főmufti rokona és tanítványa, Jasszer Arafat szervezett 1965-ben.

Az al-Aksza Mártírjai Brigádjainak sajtótájékoztatója. A megfélemlítés üzenete

A váltás, azaz a vallástól fűtött iszlám fundamentalista terrorszervezetek előtérbe nyomulása az 1980-as évektől kezdődött a Hezbollah 1982-es, az Iszlám Dzsihád 1986-os és a Hamasz 1988-as színre lépésével, amelyek mellé egyre újabb csoportok zárkóznak fel. E terrorszervezetek izzó antiszemitizmusáról és főként anticionizmusáról az iszlám fundamentalizmus ideológusai gondoskodtak. A gyűlöletideológia kiépítéséhez az európai antiszemita irodalom klasszikus darabjait is felhasználták. Ezek közé tartozik például a teljes egészében a cári titkosszolgálat által koholt Cion bölcseinek jegyzőkönyve, melyben zsidó vezetők kitalált tárgyalási szövegeivel kívánták bizonyítani a veszedelmes zsidó világ-összeesküvés vádját. E munkát 1927-ben adták ki először arabul Kairóban. Napjainkra minden más nyelvű kiadást megelőzve arabul jelent meg legtöbbször. Már Szajjid Kutb is beépítette elméleti rendszerébe. Harcunk a zsidók ellen című munkájában csaknem minden létező negatív tulajdonsággal felruházza a zsidóságot, és azt állítja, hogy ők állnak minden csapás és minden negatív jelenség mögött, amely az eddigi századok során a muszlimokat sújtotta. A zsidóság elleni harcot kikerülhetetlen szükségszerűségnek állította be, mondván: a zsidók végső célja az iszlám teljes lerombolása.

Az iráni forradalom vezetője, Khomeini is visszhangozta a zsidó világ-összeesküvés elvét, s mint sértett fél fogalmazta meg harsány Izrael-ellenes politikáját, melynek céljai közt Jeruzsálem elfoglalását is meghirdette. Gyakorlati téren is igyekezett mindent megtenni Izrael ellen. Ezért küldött több ezer terroristát Libanonba, állíttatta fel ott kiképzőbázisok sorát, s támogatta jelentős összegekkel a különböző terrorcselekményeket.

A hadviselés legalattomosabb formájával, a terrorakciók sorozatával a radikális iszlám első számú célja Izrael destabilizálása, a félelem uralmának megteremtése, hogy rá tudják erőszakolni saját akaratukat Izrael vezetőire és lakosságára. Az iszlám minden irányzatának egyaránt alapvető célja Izrael felszámolása, a zsidó állam letörlése a térképről. Különbség csak abban van, hogy a mérsékelt iszlám képviselői – mint például Azzam Tamimi, a londoni Iszlám Politikatudományi Intézet igazgatója – csupán az állam megszüntetését kívánják, az iszlám fundamentalisták azonban ezen túlmenően a zsidósággal is radikálisan le akarnak számolni. Miként Abdelaziz al-Rantiszi, a Hamasz nemrég likvidált vezére még kinevezése napján megfogalmazta: Izrael államát zsidó lakosságával együtt el kell törölni a föld színéről.

Az öngyilkos merényleteket népszerűsítő falfestmény Nabluszban. A követendő minta

Oszama bin Laden is csak ördögi tulajdonságokat tud felfedezni a zsidókban, Izraelt „Kis Sátán”-nak nevezi, és ő is a könyörtelen leszámolást hirdeti. Az iszlámizmus egyik fő ideológusa, bin Laden közeli munkatársa, Ajman al-Zavahiri 2003 májusában az al-Dzsazíra katari hírtelevízióban azt hangsúlyozta, hogy „a keresztesek és a zsidók nem értenek meg mást, csak a gyilkosság nyelvét”.

Az öngyilkos merényletek vallási igazolása

Az iszlám vallásos terrorszervezetek körében elterjedt harci eszköz az öngyilkos robbantás, holott az iszlám vallás tiltja a gyilkosságot és az öngyilkosságot. A gyilkossággal összekapcsolt öngyilkosságot azonban igyekeznek mártírságként beállítani, így ezek azonnal magasztos cselekedetekké változnak. A Korán szerint akik Allah ügyéért folytatott küzdelemben veszítik el életüket, azokat ő kedveli, és megkülönböztetett elbánásban részesíti (22. szúra, 58. vers). Másutt ez áll: „És ne mondjátok azokról, akik halálukat lelték Allah útján, hogy halottak lennének! Élők ők, csak ti nem tudtok erről.” (2:154)

Az egyes Korán-részletek mellett főként Mohamed unokájának, Husszeinnek a példáját emelik ki. Ő az iszlámon belül kisebbségi irányzatnak számító síita vallásnak a mártírja, aki az ellene felvonult – egyébként szintén mohamedán, csak éppen többségi szunnita vallású – hatalmas túlerővel szemben is vállalta a harcot és a halált. Husszein tettéről minden évben megemlékeznek egy ünnepségsorozat keretében, ahol sokan vallásos tiszteletük jeleként és egyben vezeklésül kardokkal sebeket ejtenek magukon.

Az öngyilkos merényletek nem előzmény nélküliek az iszlám történelemben. A 11. század végétől a mohamedán asszasszinok iráni és iraki területeken működő csoportjai vallási kötelességüknek tartották a megszálló ellenség vezetőinek lehetőleg nyilvánosság előtti, látványos meggyilkolását (nevük a hasis szóval áll összefüggésben, mivel ezzel a kábítószerrel tették „bátorrá” magukat erőszakos akcióikra). E merényletek elkövetését annak ellenére vállalták, hogy tudták, a testőrség azonnal le fogja mészárolni a merénylőt.

Az iszlám modern kori öngyilkos merényleteinek ideológiája szintén iráni területen született. Megalapozója Ali Sariati (1933–1977) volt, aki a párizsi Sorbonne-on szerzett diplomát és doktorátust, s a Khomeini-féle iráni iszlám fundamentalizmus egyik meghatározó teoretikusa lett. Véleménye szerint „a mártírság nem a hősre erőszakolt halál, nem tragédia, hanem magas rang, emelkedett szint. Nem eszköz, hanem maga a cél… Az igazi emberi mivolthoz vezető út állomása.” Hangsúlyozta, hogy ez az igazi dzsihád, amely erőssé fogja tenni a jövő generációit, és megszégyeníti az ellenség gonosz erejét. Így válhat valaki az igazság tanúságtevőjévé, és így tudja megrendíteni a gonosz birodalmát.

Napjainkra az iszlám vallástudomány meghatározó intézményeiben teológiailag is elfogadottá vált az öngyilkos robbantásos merényletek gyakorlata. Vita csupán abban a tekintetben van, hogy megengedhető-e a fegyvertelen civilek elleni támadás, vagy sem. Az iszlám egyik vezető intézményének, a kairói al-Azharnak nagy tekintélyű vallástudósa, Muhammad Tantavi egyiptomi főmufti szerint csak a fegyveres ellenség elleni harcban bekövetkező halál minősíthető mártírságnak. Ezért számos iszlám vallási vezető elítélte a szeptember 11-ei New York-i merényletet.

Teljesen más viszont Izraellel kapcsolatban a felfogásuk. A katari egyetem neves vallástudósa, Juszuf al-Kardávi tanszékvezető tanár szerint „az izraeli társadalom teljes mértékben militáns, amely nem foglal magába civileket… Hogyan is tekinthetnénk ezeket az agresszorokat ártatlan civileknek?” Ezért például buszon utazó izraeli gyermekek, nők felrobbantása sem számít gyilkosságnak. A 2002 januárjában Bejrútban tartott konferencián az iszlám világ számos országából érkezett vallástudósok hivatalosan deklarálták, hogy „az Izrael elleni öngyilkos támadások a Korán szerint legitimnek tekinthetők”.

Terv Európa ellen

A radikális iszlám hívei nemcsak Izraellel és az USA-val, hanem Európával is a gyilkosság nyelvén kívánnak beszélni. Fő üzenetük, hogy Európa se merje akadályozni az iszlám fundamentalizmus uralmának kiépülését a Föld különböző pontjain. A kiépülő iszlámista államok ugyanis aktív kiindulópontjai és hatékony eszközei lehetnek az iszlám világuralom megteremtésének. Iszlámista államot kívánnak létrehozni Irakban, ezért akarják mindenáron megfélemlíteni és meghátrálásra bírni azokat az országokat, amelyeknek katonái egy demokratikus iraki vezetést kívánnak hatalomra segíteni. Ezért hajtották végre az utóbbi évtizedek legsúlyosabb európai merényletét Spanyolország ellen, a 200 emberéletet követelő madridi vonatrobbantást néhány nappal az ottani választások előtt, hogy fordulatot erőszakoljanak ki a spanyol kormánypolitikában. Ezért történt Anglia súlyos megfenyegetése is. Bár Franciaország katonái nincsenek jelen Irakban, mégis a francia kormányfőnek is vészjósló üzenetet küldtek, melyben hangsúlyozták, hogy „Európa a dzsihád új háborús övezete. Harcunk csak most kezdődik.”

Iszlámista államok kiépítése a cél az Oroszországhoz tartozó Kaukázus-vidéken is, így Dagesztánban és Cse-csenföldön s a környező területeken. Az orosz hatóságok elkoboztak egy olyan térképet, amely világméretű iszlám kalifátus részeként ábrázolta a hatalmas területekkel megnövelt Csecsenföldet. Az iszlámista terveket akadályozó Oroszországot terrorcselekmények sorozatával akarják meghátrálásra kényszeríteni. Ezek közé tartoznak az 1996-os moszkvai metrórobbantás (20 halott), 1999-ben két moszkvai lakóház felrobbantása (200 halálos áldozat). 2002-ben a moszkvai Nord-Ost színház elfoglalása, ahol több mint 50 csecsen terrorista 800 nézőt ejtett túszul, s csak bravúros kommandóakció tudta likvidálni a terroristákat, és kiszabadítani foglyaikat. 2004 februárjában ismét a moszkvai metróban hajtottak végre robbantást, s a detonációnak legkevesebb 39 halálos áldozata lett.

A Szerbiához tartozó Koszovó tartományban szintén iszlámista állam megteremtése a cél, ahol 2004 tavaszán a terrorcselekmények újabb hullámát indították el.

Az európai országok összehangolt és hatékony fellépése a világméretűvé nőtt iszlám terrorizmus leküzdésére egyelőre várat magára. Annak ellenére, hogy az iszlámisták semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy határozott céljuk a nyugati világ legyőzése és az iszlám uralmának megteremtése az európai kontinensen is.