Korrajz
És megosztoztak földemen
Miért nem működik a kétállami megoldás?
Izrael modern állama, a történelem és próféciák ütközőzónája zavarba ejtő rejtély a nemzetközi jog művelői számára. Különböző racionálisnak szánt módszerekkel igyekeznek fogást találni rajta, viszont a kétállami megoldás (azon túl, hogy gyakorlatilag már megvalósult Jordánia létrehozásával) úgy tűnik, nagyobb kárt okozna, mint hasznot. Mit ajánl a nemzetközi jog, és miben tér el ettől a Szentírásban rögzített, szemünk előtt kibontakozó üdvterv?
Az emberi történelem epicentrumában évezredek óta dúl Izsák és Izmáél örökségének harca. Jelen korunk politikájának egyik sarkalatos pontja az izraeli—arab—palesztin konfliktus. Bár a „palesztin kérdést” már az első világháború után rendezni lehetett volna, ma a nemzetközi közösség mégis a Szentföld további felosztását tartja az egyetlen kívánatos megoldásnak. Mostanra racionálisan valóban alig látni más alternatívát, mint valamiféle területi kompromisszum megkötését, a Biblia szerint azonban nem a ráció az úr!
A zsidó államiság helyreállításának útján
Az asszír és babiloni diaszpóra óta a Biblia földje nagyjából harmincszor került újabb és újabb idegen uralom alá. Bár Kürosz perzsa király i. e. 538-as dekrétuma nyomán Júda átmeneti időre helyreállt ugyan, Izrael tíz törzse máig nem került elő a történelem süllyesztőjéből. A hazatérő júdeai foglyok helyreállították Jeruzsálemet, ami Dávid király uralkodásának hetedik esztendeje, azaz i. e. 996 óta a zsidó királyság fővárosa volt Nabukodonozor és Nabuzaradán pusztításáig. A következő évszázadok viszont hellenizálást és római inváziót hoztak, a zsidó Jézus pedig már a Heródesdinasztia által vezetett római kliensállam polgáraként született meg. Kr. u. 70-ben majdhogynem kétezer évre megpecsételődött Izrael sorsa, amikor Vespasianus császár seregei fia, Titus vezetésével porig rombolták Jeruzsálemet, ahogy Jézus pár évtizeddel azelőtt megprófétálta: „Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik.” (Mt 24:2)
A zsidóság jelentős része diaszpórába kényszerült, mások maradtak, és 132-ben megpróbálták helyreállítani a zsidó uralmat. Hadrianus császár viszont kíméletlenül letörte a Bar Kochba-féle lázadást, és három év után gyakorlatilag teljesen megsemmisített mindent, amit elődei meghagytak. A római hódítástörténetben egészen páratlanul még a provincia és a főváros nevét is megváltoztatta. Innen ered a Palesztina elnevezés; Jeruzsálemet pedig Aelia Capitolinára keresztelték, és ez a név hivatalos maradt egészen I. Omar 638-as hódításáig. Bizánciak, muzulmán kalifák, keresztesek, kurdok (ajjúbidák), mamelukok és ottománok uralkodtak a térségben, azonban egyikük sem tette Jeruzsálemet fővárossá.
Így érkezünk el a 19. század végéhez, mikor a cionizmus szárnyra kap, és a zsidók tömegesen térnek vissza ősi földjükre. Napjaink sajtója és számos nemzetközi szervezete szerint a cionista „invázió” egy virágzó palesztin kultúrát sújtott, ami végül is a palesztinai arabok teljes kisemmizését eredményezte. Higgyünk inkább a történelmi feljegyzéseknek, vagy akár Mark Twainnek, aki személyesen ejtette útjába a Szentföldet 1867-ben. A népszerű író imigyen mutatta be a vidéket Jámbor lelkek külföldön című munkájában: „Palesztina sivár és rút. (…) Magány ez, hiszen nem változtat rajta semmi (…) néptelen sivatagok, ezek a rozsda - színű kopár dombocskák (…) Kapernaummélabús romjai, Tiberias, ez az ostoba falu…” A Szent Várost pedig így jellemezte: „Nincs szemet fárasz - tóbb tájék a világon, mint Jeruzsálem környéke. (…) Milyen kicsi ez a város! (…) Mindössze tizennégyezer lakosa van.”
A cionista bevándorlók tehát néhány nyomorúságos településen túl nem találtak mást, mint sivatagot, esetleg mocsarat. Az előbbit megművelték, az utóbbit lecsapolták. Többnyire békében éltek a már időtlen idők óta ott élő zsidókkal, illetve a történelem viharai során ottragadt arabokkal, beduinokkal, akik számára biztosították a maguk által kiépített egészségügyi és oktatási hálózatot. Semmilyen erőszakos honfoglalás nem történt, a területek döntő többségét külföldön élő török vagy szír földes - uraktól vették meg busás összegekért. Nyilván a brit szlogen — „föld nép nélkül, nép föld nélkül” — sem teljesen igaz, hiszen nagyjából ötven nyelv képviseltette itt magát a századfordulón, de Ben Gurion kifejezetten megtiltotta, hogy helyi lakosoktól vásároljanak földet.
A bimbózó zsidó államiság tehát nem az imperializmus fattyúszülötte, sem nagyhatalmi aktusok következménye, és még csak nem is a holokauszt végterméke, hanem a cionisták vért és verejtéket követelő úttörő munkájára vezethető vissza. A zsidók egyre csak jöttek, mígnem kitört az első világháború, amely során a palesztinai zsidóság a britek, az arabok pedig az Oszmán Birodalom oldalán harcoltak — vagyis az arabok is egy gyarmatosító, imperialista nagyhatalomért küzdöttek. Ezt látva, valamint a tagadhatatlan történelmi gyökereket figyelembe véve született meg a híres Balfour-nyilatkozat 1917-ben, melyben a brit külügyminiszter egy zsidó nemzeti otthon megteremtését irányozta elő a Rothschild család fejének.
Mi fölött civódnak jelenleg?
Most pedig tekintsük át azon egyáltalán nem is száraz jogi fejleményeket, amelyek közvetlenül hozzájárultak nemcsak Izrael Állam létrejöttéhez (újraalakulásához), de az Erec jelenlegi felosztottságához is. A Nagy Háborút követően, 1920 és 1923 között több jelentős békemegállapodás és egyezmény született, a San Remó-i határozattól kezdve a sèvres-i békeszerződésen és a Népszövetség alapokmányán át a lausanne-i egyezményig, amelyek az Oszmán Birodalom felosztásáról, illetve Palesztinának a brit mandátum alá sorolásáról rendelkeztek.
Az 1920-as San Remó-i határozat még teljes mértékben átvette a Balfour-nyilatkozat alapelveit. Ez a kötőerővel rendelkező dokumentum azért létfontosságú, mert egész Palesztinára kiterjed, és annak egész területét egy jövőben létrehozandó zsidó otthonnak szánták. Mit takart akkor Palesztina? A teljes mai Izraelt, Gázát, Ciszjordániát (azaz a megszállt területekként számon tartott Nyugati partot, eredeti nevén Júdeát és Szamariát), és ami a legérdekesebb: a teljes mai Jordániát is! Azonban az akkori brit gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill egyetlen nagyhatalmi aktussal felosztotta Palesztinát a Jordán folyóhoz képest keleti és nyugati részre (hasonlóképp osztották föl Magyarországot is a Trianon-palotában). 1923-ra Kelet-Palesztinát Transzjordániaként a Népszövetség elfogadta — tehát a teljes Palesztina 77 százaléka mégsem a zsidó nemzeti otthon része lett, hanem a hasemita dinasztia alá rendelték brit ellenőrzéssel.
Így egy kizárólag arab államot hoztak létre mesterségesen, amivel tulajdonképpen már perse meg is valósult a kétállami megoldás: létrejött egy zsidó és egy arab terület (ez utóbbi a későbbi Jordánia, mely végső függetlenségét 1946-ban nyerte el). Vagyis, teljesen irracionálisan, az antanthatalmak gyakorlatilag Palesztina majd’ négy - ötödével jutalmazták a központi hatalmak mellett küzdő arabokat, területükön pedig megtiltottak bármiféle zsidó letelepülést; a már ott élő zsidók menekülésre kényszerültek. Mindeközben a Nyugat-Palesztinába történő arab bevándorlást semmi sem korlátozta; a korai adatok alapján egyértelmű, hogy arabok tömegesen települtek át Jordániából (Kelet-Palesztinából) oda, ahol a zsidó telepesek felvirágoztatták a civilizációt, és ezzel megágyaztak a későbbi palesztinai krízisnek.
Woodrow Wilson határozottan szót emelt az önkényes felosztás ellen. Az amerikai elnök teljes mértékben bibliai határokban gondolkodott a zsidó otthon tekintetében, és figyelmeztette is angol kollégáit: „…sem Washington, sem Párizs nem fogalmazott meg ellenvéleményt sem a cionisták tervével, sem pedig a sérthetetlen bibliai határok biztosításával kapcsolatosan…”
Miután az ENSZ elődje és a Brit Birodalom ekkép megszegte a zsidóknak tett ígéretét, nem nyugodtak meg ennyiben. Az arab forrongások, antiszemita atrocitások, majd az erre adott radikális zsidó reakciók azt mutatták, nem tud a két nép megférni egymás mellett. A harmincas évek második felére kitört a véres arab felkelés. A helyzeten nem segített, hogy a britek a nácibarát, harsányan antiszemita Hadzs Amin al-Husszeinit, Hitler fontos szövetségesét jelölték ki Jeruzsálem főmuftijának, aki nyílt dzsihádot folytatott elsősorban a „zsidó megszállók” ellen.
A háttérben mindeközben a brit titkosszolgálat egyes renitens tagjai, mint például Jack Philby indították meg piszkos hadjáratukat a cionizmus ellen. Philby (ahogy az a Titkos háború a zsidók ellen című leleplező munkából kiviláglik) a Szaúd-dinasztiával, valamint az amerikai hírszerzéssel és olajvállalatokkal kötött titkos paktumot. 1932-re az Arab-félszigeten létrehozták Szaúd-Arábiát, és megindult az olajbiznisz a nyugati hatalmakkal. Az olajfegyver a csöpp palesztinai töredékterületen burjánzó cionizmus ellen dolgozott. Mindezek arra sarkallták a nemzetközi közösséget, hogy Palesztina megmaradt 23 százalékát, amelyet most már tényleg a zsidóknak szántak, még tovább szaggassák.
Először egy brit királyi bizottság készített hajmeresztő tervet Palesztina felosztásáról 1937-ben, amely a Peel-bizottság jelentéseként híresült el. Az életképtelen tervezetet a zsidó vezetés habozva ugyan, de elfogadta (mondván, egy kis kettészelt államterület is jobb, mint a semmi), de az arabok hallani sem akartak róla, és egy újabb erőszakhullám kirobbantásával válaszoltak a kezdeményezésre. A gyenge brit vezetés megadta magát az arab nyomásnak, és számos térségben megtiltották a zsidóknak a földvásárlást, illetve lezárta a palesztin partokat a zsidó bevándorlók előtt. Ez a vészkorszak hajnalán a lehető legrosszabbkor jött…
Az inkompetens brit rendezési kísérletek láttán a továbbiakban a nemzetközi közösség keresett választ a konfliktusra. Ebből született meg az ENSZ Közgyűlésének ominózus 181. számú határozata 1947-ben, amely egy zsidó és egy arab állam létrehozása mellett tette le a voksát (hol ott az arabok a második világháború alatt újfent a vesztes tengelyhatalmak mellett kötelezték el magukat). A zsidók valóságos csodaként értelmezték a döntést, hisz már harminc éve hitegették őket konkrét állami elképzelésekkel, és közben nem mellékesen hatmillió testvérük veszett oda a náci halálgépezetben (részben amiatt, mert a britek nem engedték a zsidókat a palesztinai brit mandátum területére menekülni).
A határozat ismét kettészakadt területet ajánlott a zsidóknak, és Jeruzsálemet különálló nemzetközi corpusként választotta el, a zsidók mégis azonnal elfogadták a határozatot, míg az arabok újra határozottan visszautasították a felosztást. Ez több okra vezethető vissza: akkoriban a palesztinai arabok nem akartak független országot, szó sem volt még palesztin népről vagy nemzeti törekvésről — ennek utólagos igénye a palesztin történethamisítás alapköve, ami sajnos máig meghatározza a „békefolyamatot”. Az újabb arab állam létrehozásánál is kevésbé akarták viszont, hogy egy zsidó állam jöjjön létre. A gát azonban átszakadt, így a folyamatot már nem lehetett megállítani, és a brit mandátum 1948-as lejártát követően Izrael rögvest kihirdette függetlenségét május 14-én. Tehát egy megbokrosodott ló sebességével kezdtek beteljesedni azok a próféciák, amelyeket Ezékiel, Ézsaiás, Jeremiás és Ámos közölt évezredekkel korábban.
Derek Prince szerint a britek „a nyílt háborút leszámítva minden lehetséges eszközzel igyekeztek megakadályozni Izrael államának megvalósulását” — írta Az ígéret földje című könyvében. Valószínűleg egyébként az ENSZ-tagállamok követeinek sem volt fogalmuk arról, hogy a száraz csontok testté alakulásának egyik fő profetikus aktusához járultak hozzá. Ennek a 70 éve bekövetkezett eseménynek a hihetetlen voltát már Ézsaiás próféta előrejelzése is kiemeli: „Ki hallott olyat, mint ez, ki látott hasonló dolgokat? Hát egy ország egy nap jön-é világra, és egy nép egyszerre születik-é? mert vajúdott és meg is szülé Sion az ő fiait!” (Ézs 66:8)
Mikortól beszélhetünk palesztin államtörekvésről?
Mondani szokás, hogy az ördög nem alszik, és valóban: amint e profetikus esemény bekövetkezett, a pánarab seregek armadája rohanta le az újszülött zsidó államot. Csakis az isteni gondviselésen múlott, hogy a többszörös túlerő ellenére Izrael rajta maradt a világtérképen. A kudarcot látva az arab fél más, veszélyesebb módszerek kidolgozásába is belefogott, melyek máig hatással vannak a kétállamiságot erőltető békefolyamatra.
Először is az 1948—49-es függetlenségi háborúban kialakult palesztin menekültválság bizonyult igen hatékony fegyvernek. Bár a frissen függetlenné vált és lakatlan területekben bővelkedő Jordánia gyakorlatilag gond nélkül be tudta volna fogadni az izraeli területekről menekülő arabokat (akik sok esetben önszántukból és nem izraeli nyomás révén távoztak), erre csak korlátozottan volt hajlandó. Egyiptom, Szíria és Libanon sem nyújtott hathatós segítséget. Pedig a palesztinai arabok különösen kötődtek Szíriához; számos arab vezető azt vallotta, hogy Palesztina igazából oda tartozik (ami igaz is volt még az Ottomán Birodalom fennállása alatt). A környező arab államok vezetői azonban ravaszul átlátták, hogy ha a menekülteket két szék közt a pad alatt tartják, ez kiválóan felhasználható Izrael ellen.
Később is, egészen az 1967-es hatnapos háborúig lehetett azokat az arab hangokat hallani, amelyek szíriai identitást tükröztek. Egy újabb fatális háború kellett ahhoz, hogy Jasszer Arafat eszméljen: Izrael megsemmisítése katonailag egyelőre lehetetlen, ezért egyrészt belülről (az államterület ésszerűtlen és veszélyes felosztásával), másrészt kívülről, demográfiai úton (a „palesztin menekültek” millióinak betelepítésével) lehet ezt megvalósítani. Ennek megalapozásául dolgozták ki a legpusztítóbb fegyvert: a palesztin nemzeti törekvést, aminek széles körben történő elfogadottsága szoros összefüggésben áll a nemzetközi jog szerves változásaival…
Nemzetközi jog kontra üdvterv A nemzetek együttélését a materialista perspektíva szerint elsősorban az államközi szerződéseken és szokásjogon alapuló nemzetközi jog és a diplomácia határozza meg. Bár hatásuk tagadhatatlan, látnunk kell, hogy ezek inkább a szellemvilágban lezajló küzdelmek leképeződései. Isten többször szuverén módon beavatkozott a történelembe, így kerülhetett sor olyan — egyáltalán nem magától értetődő — eseményekre, mint az, hogy az ENSZ elfogadta Izrael megalapítását, vagy később a zsidók visszahódították Jeruzsálemet. Mégis a természetes folyamatokat gyökeresen meghatározta e világ fejedelme is, aki a nemzetközi jogot több tekintetben Izrael kárára használta.
Ennek leglátványosabb megnyilvánulása az a mélységesen irracionális folyamat, amely által a palesztinok mint nép és mint állam kerültek be a köztudatba és a főáramú jogalkalmazásba. A „palesztin nép” ugyanis történelmi anomália, nem létezett sohasem, és semmilyen homogén történelmi, kulturális vagy akár területi örökséget nem tud felmutatni.
Elfogadásukhoz a posztvilágháborús világ pacifista nemzetközi joga biztosított termőtalajt. A náci terjeszkedésből okulva változott a hadijog: eltörölték a hódítással történő területszerzést. Viszont pontosan ezen az alapon támadták már a függetlenségi háborút megelőzően is a cionistákat erőszakos gyarmatosítással. Azon túl, hogy ez történelmietlen állítás, jegyezzük meg azt is, hogy ilyen alapon egyébként sem szokás az államok létrejöttének legitimációját megkérdőjelezni. Hisz elvitatja-e bárki is az Egyesült Államok létjogosultságát az észak-amerikai indián törzsek kiirtása miatt, vagy Ausztráliáét az aboriginálok lemészárolása okán?
A fegyveres konfliktusok jogának változása miatt vitatják el azt is, hogy a hatnapos háborúban megszerzett területek (Ciszjordánia, Jeruzsálem egésze a Templom-heggyel együtt, valamint a Golán-fennsík, Gáza és a Sínai) fölött Izrael jog - szerű kontrollt gyakorol. A kétállami megoldásra irányuló béketárgyalások ezért máig a ’67 előtti határok közé akarják visszaszorítani Izraelt. Ezért tiltakoznak olyan intenzíven a telepesek tevékenysége ellen, mivel szerintük ez egy rendezetlen terület status quójába avatkozik be.
A nemzetközi jog alapján megváltozott a „nép” definíciója is, így (leegyszerűsítve) ha egy csoport nemzeti öntudatot választ önmagának, népként definiálja magát, és ezt évtizedeken keresztül folyamatosan demonstrálja, továbbá felmutatja az ezt alátámasztó kritériumokat (például terület, kormányzat stb.), akkor népnek is bizonyul, s mint ilyen, önrendelkezési joga van. Nem mintha történelmileg hasonló státusszal rendelkező népek államiságáért különösebben harcolna a nemzetközi közösség (például katalánok, tibetiek stb). Arafat tudatosan változtatta meg a palesztinai arabok státuszát évtizedek alatt, és a mainstream nemzetközi jog alapján mára tényleg akár államot is alapíthatnak. Aki ezt vitatja, azt a szakma gyakorlatilag kiátkozza.
A menekültjog változott talán a legszélsőségesebb tekintetében lazított a menekült státuszhoz szükséges kritériumokon. Bár a világ számos pontján menekültek milliói szenvednek, az ENSZ úgy gondolta, a palesztinok bajai akkorák, hogy csak rájuk nézve egy külön bizottságot állít föl: ez lett mára a kettős mércék egyik fellegvára, az UNRWA (az ENSZ Segély- és Munkaügyi Hivatala a Közel-keleti Palesztin Menekülteknek).
A nemzetközi jog másik övön aluli ütése 1975-ben érte Izraelt, amikor az ENSZ Köz - gyűlése a rasszizmus és faji diszkrimináció egy fajtájának bélyegezte a cionizmust. Bár e határozatot 1991-ben visszavonták, tartalma kitörölhetetlenül beleivódott mind az iszlamista, mind a nyugati balliberális retorikába.
Habár a nemzetközi jog alapvetően a logika alapjaira épül, valahogy ez a Közel-Kelet esetében teljesen csődöt mond. Alan Dershowitz harvardi professzor szerint a béketárgyalásokat az 1991-es madridi konferencia óta kétirányú rasszizmus hatja át: a jól ismert antiszemita és anticionista törekvések, illetve az arabok totális lenézése is, ami miatt mint „civilizálatlan” féltől senki nem vár annyit, mint a civilizáltnak tekintett zsidóktól. A békefolyamat sosem érte el a célját, mivel a nemzetközi szervezetek, de még a közvetítő szerepet felvállaló Egyesült Államok sem követelte meg mindig a palesztin oldaltól, hogy kiindulópontként Izraelt mint zsidó államot ismerjék el. Amíg ez nem történik meg, nincs miről tárgyalni — ezt képviseli jelenleg Benjamin Netanjahu, még ha a nyugati média teljes démonizálással bünteti is emiatt.
Dershowitz éleslátóan mutatott rá Izrael védelmében című könyvében Arafat fő szándékára, Izrael megsemmisítésére, amelyet a palesztin vezér az úgynevezett „terror aritmetikájával” segített elő. Eszerint a palesztin oldal addig húzgálja az oroszlán bajszát (kisebb terrortámadásokkal, fegyvercsempészettel stb.), mígnem a felbőszült izraeli kormányzat keményen odacsap. Ekkor a halálkultuszra nevelt és emiatt teljesen kiszolgáltatott palesztin nép halott gyermekeit és lerombolt javait mutogatja a nyugati médiának, ami végeredményben Izrael elítéléséhez vezet. A Nyugat meglepően könnyen harapott a csalira. Így lehetséges, hogy bár Szíriában a polgárháborúnak nagyjából félmillió áldozata van már, az ENSZ Közgyűlése mégis állandóan Izraelt elítélő határozatokat gyárt futószalagon. A Nobel-békedíjas Arafat terrorkalkulációja így kényszerítette térdre a nyugati értelmiséget, és készteti folyamatosan a nemzetközi jog gyakorlóit égbekiáltó kettős mércék alkalmazására.
Miért kivitelezhetetlen a kétállami megoldás?
Mielőtt rátérnénk arra, hogy Istennek mi a véleménye Izrael felosztásáról, röviden és szigorúan racionális érvek mentén tekintsük át a kétállami megoldás problematikáját — ha már a kulturális marxizmus beágyazottsága miatt a világ nem is vesz figyelembe semmi mást.
A palesztin állam létrehozásának legfőbb akadályai kezdettől fogva maguk a palesztinok és a környező arab államok voltak! Láthattuk, hogy míg a zsidók minden egyes felosztási tervet elfogadtak, addig a palesztinai arabok sorra elutasították azokat. Később a tárgyalóasztalnál is mindig az izraeli fél bizonyult flexibilisebbnek. Különösen szembeötlő módon nyilvánult meg ez a 2001-es Camp David-i és 2000—2001-es tabai békekonferenciákon. A szaúdi család egyik diplomata sarja, Bandar herceg felszólította a PFSZ oldalán tárgyaló Jasszer Arafatot, hogy használja ki az Ehud Barak által adott hatalmas engedményeket. A szaúdi herceg úgy vélte, történelmi lehetőség adatott a palesztinok kezébe, amiben igaza is volt, hiszen Barak miniszterelnök — igen vakmerően — gyakorlatilag a palesztin oldal minden igényét kielégítette volna. Míg a világ zsidósága feszülten figyelte, hogy Izrael történetében először Jeruzsálem is belekerült az alkuba (korábban a főváros felosztása tekintetében Izrael vezetése hajthatatlannak bizonyult), végül Arafat hiúsította meg a palesztin álmot. Bár Bandar herceg azt mondta, hogy Arafat mind a palesztin népet, mind az iszlám világot elárulja, ha Barak javaslatát visszautasítja, a palesztin vezető — pusztán amiatt, hogy Izrael állama még mindig fennmaradt volna —, szó nélkül távozott a konferenciáról. Amíg a palesztin vezetés nem fogadja el Izrael létjogosultságát, a kétállami megoldás nem kiindulópont a béketárgyalások során.
Szorosan összefügg ezzel minden biztonságpolitikai megfontolás, amit Izrael rendszerint ismertet a világgal. Ha Gáza után Júdeát és Szamariát is a palesztin fél kapja meg, Izrael határai védhetetlenek maradnak. Semmi biztosíték nincs egyelőre a palesztin és környező arab vezetés részéről, hogy egy meggyengült Izraelen nem valósítanák-e meg régi álmukat, a zsidók „tengerbe hajtását”.
Az eddigi tapasztalatok drasztikusan mást mutatnak. Gondoljunk csak Izrael 2005-ös gázai kivonulására! Talán békét hozott? Nem, a Hamasz nevű terrorszervezet vette át a kontrollt, és nyomorgatja mai napig saját népét, miközben újra és újra Izraelt veszi célba rakétáival. A 2014-es gázai háborúban fedezték föl, hogy a vaskos dollármilliárdok jelentős részét a palesztin vezetés izraeli területekre való alagútásásba fektette, a terrortámadások kivitelezését megkönnyítendő. Ha a gázai vezetés a hatalmas külföldi támogatásokat a térség fejlesztésébe invesztálta volna, Gáza mára második Dubajjá vagy a Közel-Kelet Szingapúrjává avanzsálódhatott volna. Amíg ez nem változik, a ciszjordániai sáv igenis szükséges Izrael stratégiai védelme szempontjából, ahogy északon a Golán-fennsík is.
Nem elhanyagolható az sem, hogy az Izraelben élő palesztinok vagy arabok (attól függően, miként definiálják magukat) egy számottevő része nem akar palesztin fennhatóság alatt élni. A gázai háború idején magam is számos izraeli arabbal beszéltem, akik kifejezték: bár Izraelt sem kedvelik különösebben, sokkal inkább maradnának a jelenlegi status quo mellett, semmint hogy palesztin uralomban éljenek. A palesztinok jelentős része retteg a Hamasztól, amely a gázai lakosokat élő pajzsként használja Izrael ellen.
Ugyanakkor a status quo fenntartása sem megnyugtató hosszú távon. A szekuláris izraeliek ugyanis a nyugati trendekhez felzárkózva egyre kevesebb gyermeket vállalnak, ami nem mondható el a palesztin lakosokról. Ahogy Európában, úgy Izraelben is hosszú távon demográfiai katasztrófához vezethet a muzulmán túlnépesedés. Ha az izraeli társadalom többségét muzulmánok adják, Izrael egészen bizonyosan elveszíti zsidó jellegét — pontosan, ahogy Arafat azt megálmodta. Ez a palesztin menekültválság mesterséges életben tartásának titka is; ha netán a jövőben valamiképp sikerülne a palesztin menekültek időközben milliós tömeggé gyarapodott seregét Izraelre kényszeríteni, ez az emberáradat egészen biztosan felszámolná a zsidó államot mint olyant.
Ezért ma Izrael abban az elképzelhetetlenül nehéz helyzetben él, amiben sem a status quo, sem az abból való egyetlen jogilag lehetséges út (kétállamiság) nem megoldás. Bár a békés egymás mellett élés érzékeny egyensúlya állandóan fölborul, mégis törekedni kell rá. E tekintetben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szabad vallásgyakorlás eddig csakis izraeli fennhatóság alatt valósulhatott meg a Szentföldön. A világ kereszténységének, iszlám hívőinek és zsidóságának tehát alapvető érd eke Izrael léte a szent helyek szabad elérhetősége miatt.
A föld Istené
Az igazi megoldás nem holmi területrendezési puzzlejátékban, hanem abban a könyvben keresendő, amely a már fent leírt folyamatokat és az azok mögött meghúzódó szellemi küzdelmeket is precízen előre jelezte. A Szentírás félreérthetetlenül közli, hogy „Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége és annak lakosai.” (Zsolt 24:1) Vonatkozik ez az Erecre, de az egész világra is. A Biblia narratívája szerint Isten határozza meg a sorsát és szabja meg határát minden népnek (Jób 12:23). Az Erec és Jeruzsálem pedig kiváltképpen Isten tulajdona; így hát bárhogy is cívódnak fölötte jogos és jogtalan birtokosai, az isteni tulajdonjog győzedelmeskedni fog! Nem is hagy a Biblia e tekintetben kétséget; eddig minden nagyhatalom „beleszakadt” a nyomtatókő felemelésének kísérletébe (a Zakariás 12:3 alapján a jövőben ez fokozottan így lesz). Az Izraelt támadó ókori birodalmak mind letűntek, de történelmi süllyesztőbe jutottak az újkor azon gyarmatosító hatalmai is, amelyek Izrael felé kacsingattak. Nincs többé Oszmán Birodalom, az alijázást akadályozó Szovjetunió felbomlott, és a Brit Birodalom is már a múlté. Nem véletlenül irányul akkora figyelem arra, hogy a jelenkor nagyhatalma, az Egyesült Államok miként pozicionálja magát. Kérdéses, hogy a trumpi irányvonal meddig tartható fenn…
A nemzetek Izrael feltámadására adott reakciója a Szentírás fényében csöppet sem meglepő. Zakariás kijelentette, hogy Isten „részegítő pohárrá” teszi Jeruzsálemet, ami miatt az újonnan talpra álló zsidó nemzet és fővárosa ostrom alá kerül (Zak 12:2). A marxizmuson álló nyugati gondolkodásmód a maga materialista, társadalomkritkus és erkölcsileg relativista perspektívájából nem érti és nem is értheti, mi történik a „föld köldökén”. „Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek?” — szól a 2. zsoltár első verse. Egyértelmű, hogy az utolsó napok vezető ideológiái, mainstream (mondhatni értelmiségi) felfogása, valamint bevett hatalmi konstrukciója szembeszegül Isten tervével.
Miközben egyelőre az érzékeny status quo fenntartásán küzdenek sokan, Isten látványosan készíti elő a végső színjátékhoz mind a szerep - osztást, mind a színpadot. A forgatókönyv szerint most az az időszak várható, mikor a bölcsek tudománya megbukik, és a hamis próféták lelepleződnek. Az Ézsaiás 44:24—26 így ír erről: „Én vagyok az Úr (…), ki a hazugok jeleit megrontja, és a varázslókat megbolondítja, a bölcseket megszégyeníti, és tudományukat bolondsággá teszi. Aki szolgája beszédét beteljesíti (…) aki így szól Jeruzsálemnek: Lakjanak benne! és Júda városainak: Megépíttessenek! és romjait felállatom!”Miközben tehát Izrael helyreállítása fokozatosan végbemegy, Isten ítéletet tart a hazugokon (eredetiben: hamis prófétákon) és a tudományon. A legmarkánsabb hamis próféta, akinek örökségében szembeszegülnek Isten akaratával, nem más, mint Mohamed. Az iszlám minden eddiginél keményebb antikrisztusi irányt képvisel, és megsemmisítő szándékkal lép föl Isten választott népe ellen. Talán pontosan az a Góg-féle háború katalizálhatja a radikális iszlám bukását, amelyről Ezékiel jövendölt 38—39. fejezeteiben.
A fenti ige szerint szükségképpen meg kell buknia mindannak a hódító nézetnek és nemzetközi jogi trendnek, ami jelenleg lehetetlenné teszi, hogy Izrael békében éljen, és amely olyannyira monopolizálja az „értelmiség” kifejezést, hogy nem is számíthat „bölcsnek”, aki másképp értelmezi a valóságot. Isten viszont nem világi humanizmus alapján cselekszik, ahogy Ézsaiás kijelenti: „Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izraelnek Szentje (…) Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért.” (43:3—4) Mivel a területrendezés Isten szuverén döntése, ezért nem tartom valószínűnek, hogy a kétállami megoldás a ma előirányzott formában megvalósulhat.
További igei érv a kétállami megoldás ellen az Ézsaiás 11:13—14-ben található. Itt az áll: „Efraim nem irigykedik Júdára, és Júda sem támad többé Efraimra. És repülnek a filiszteusoknak hátára napnyugot felé, és kelet fiaiban együtt vetnek zsákmányt, és kezet vetnek Edomra és Moábra, és az ammoniták engednek nékik.” Derek Prince szerint e versek Palesztinával foglalkoznak, amely elnevezés gyökerei a filiszteus névhez vezethetők vissza. Ez alatt ma a Gázai övezetet és a Sínai-félszigetet értjük, melyre a fentiek szerint Izrael le fog csapni. Prince azt is tanította, hogy itt Isten nem a manapság sokat tárgyalt Nyugati parttal, hanem a Jordán keleti partjával („kelet fiai”) foglalkozik — tehát már ebből is kiviláglik: nem kérdés, hogy a Nyugati part alapvetően Izrael része; a kérdéses terület inkább az, ami azon túl, a mai Jordánia területére esik (Edom, Moáb és Ammon), amelyre szintén ki fog terjedni Izrael hódító keze (s ez akár érthetőbbé is teszi, miért éppen a Bocra környéki pusztaságban keres majd menedéket az Antikrisztus elől menekülő zsidóság).
A második exodus
A jelenlegi status quót egyes-egyedül Isten mozdíthatja ki nyugvópontjáról. A Biblia univerzalitását többek között az adja, hogy szinte minden kijelentése többes tartalommal bír. Biztosak lehetünk benne, hogy a Mózes által közölt Exodusnarratíva nemcsak a 3500 éves egyiptomi kivonulást ismerteti, hanem a jövő helyreállításához is mintát ad. A Jeremiás 16:14—15 is ezt bizonyítja: „Azért ímé, eljőnek a napok, ezt mondja az Úr, amikor nem mondják többé; Él az Úr, aki felhozta Izrael fiait Egyiptom földéről; hanem ezt: Él az Úr, aki felhozta Izrael fiait északnak földéről és mindama földekről, amelyekbe elszórta őket! Mert visszaviszem őket az ő földjükre, amelyet az ő atyáiknak adtam.”
Mózes Isten kiválasztottai előtt elöljáróként vonult, ahogy jelenleg az igaz egyház képviseli az isteni kijelentés teljességét. Ahogy Mózesnek is először föl kellett mennie a megszentelt hegyre ahhoz, hogy az ószövetség megköttethessen, úgy előbb az egyháznak is föl kell mennie a mennyei Cionba, hogy Izrael népe előtt feltárulkozhasson az újszövetség.
Mikor a nemzetek ideje lejár, és az egyháznak nincs már több feladata a földön, Izrael ügyét a világ új vezetője látszólag végleg rendezni fogja (talán egyállami megoldással, a palesztinok kisebbségbe szorításával; ezt még nem tudjuk pontosan). „És hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség!” (Jer 8:11) A hamis béke zálogaként felépül majd a harmadik Templom, viszont ez biztosít majd helyszínt arra, hogy a törvénytaposó hamis messiásként jelentse ki magát. A három és fél éven át tomboló nyomorúság végső holokausztban való kiteljesedését maga Jézus Krisztus fogja megakadályozni: „a nép maradéka nem gyomláltatik ki a városból”; „És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait (…) és az (…) közepén kettéválik…” (Zak 14:2—4) Azon a helyen fog tehát megjelenni, amelyet jelenleg a palesztin vezetésű Kelet-Jeruzsálemhez sorolnak, és itt földet érve alapítja majd meg azt a földi, politikai uralmát, melyet évezredek óta annyian tagadnak. Ennek nyitánya Jóel próféta szerint a nemzetek ítélete lesz Isten és népe, Izrael sokszoros megrablásáért: „Egybe gyűjtöm akkor mind a pogányokat, és levezetem őket a Josafát völgyébe, és perbe szállok ott velök, az én népemért és örökségemért, az Izraelért, amelyet szétszórtak a pogányok közé, és megosztoztak az én földemen.” (Jóel 3,2)
Ekkor és csakis ekkor válik lehetségessé az, amit az Ezékiel 47:22-ben olvashatunk: „És legyen, hogy sorsvetéssel osszátok el azt [a földet] magatok közt és a jövevények közt, akik közöttetek lakoznak, akik közöttetek fiakat nemzettek, és úgy tartsátok őket, mint aki ott született az Izrael fiai között: veletek együtt sorsvetéssel legyen örökségök Izrael nemzetségei között.” Vagyis az idegenek irányába tanúsítandó, már a Tórában is megkövetelt tolerancia és békés együttélés (3Móz 19: 33—34) csak akkor válik lehetségessé, amikor nem emberi bölcseletek, diplomáciai fogások vagy nemzetközi jogi instrumentumok, hanem a Messiás maga hoz végleges megoldást és békét az Új Jeruzsálem formájában. A Szent Város akkor a Delátot HáÁmmim, vagyis a népek ajtaja lesz a Messiás földi királyságában (Ez 26:2). Tehát a mennyei főváros nemzetközi jellege bizonyos módon megmarad, de nem az ENSZ által előirányzott módon. Ne feledjük, mit mond Salamon (Péld 21:30): „Nincs bölcsesség, és nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen.” (A szerző nemzetközi jogász.)