Korrajz
Előrengések Rómában
Mélyülő törésvonal a reformer és a tradicionális ág között
Az október közepén véget ért rendkívüli szinódus médiában zajló utóélete pregnánsan mutatja, hogy az értékvesztett Európa mit vár a Vatikántól: erkölcsi relativizmust. Nem a pápán múlt, hogy másfél év regnálás után egyelőre nem sikerült a korábbinál „befogadóbb” egyház képét sugározni a világ felé. Az általa diktált tempót a tanácskozáson átmeneti verseny előnyhöz jutó, és a balliberális média által „retrográdnak” minősített főpapok találták túl gyorsnak. A csúcstalálkozó tanulsága mégis inkább abban foglalható össze, hogy sem a dél-amerikai „emberközeli”, sem az európai „tekintélyelvű” vezetési modell nem tudott eddig adekvát választ adni a római katolikus egyház morális válságának egyre látványosabb tünetegyüttesére.
Amikor a katolikus egyház középkori tekintélyének helyreállításán fáradozó XII. Piust XXIII. János váltotta a pápai trónon, a legtöbben azt várták tőle, hogy a hívektől elszakadt kuriális pompa helyett pozíciójának lelkipásztori aspektusát erősíti majd. János azonban túlteljesítette a tervet és összehívta a II. vatikáni zsinatot, amelyen a formalitásokkal szemben a szabad vitát szorgalmazta. Hozzá szokták hasonlítani Ferencet, aki ha lehet, még ennél is váratlanabb húzásokkal borzolja az őt pápának jelölő bíborosok idegeit: megválasztását követő egyik első döntésével nyolc bíborosból álló tanácsot nevezett ki a sok sebből vérző szervezetrendszer átvilágítására, és 2015 őszére egy szinódust is összehívott, amelynek — szándékai szerint — valódi és általános érvényű jogkörei lesznek. Ebben a közösségi és tanácskozó típusú egyházmodell- kísérletben, a piramishoz hasonló felépítésű római struktúra helyett ortodox testvérei gyakorlatát tartja szem előtt. Nem csoda, ha ez a fajta hatalommegosztás házon belül jelentős ellenállásba ütközik, hiszen kritikusai a pápai szakralitás, főség relativizálását látják benne, amelynek súlyos következményei lehetnek a katolikus identitás, s így a világegyház kohéziója szempontjából. A Corriere della Sera című olasz lap szerint az érsekek egy része úgy látja, hogy Ferenc vezetésével jó irányba haladnak az egyházról alkotott kép tönkrezúzásának útján. Rómában ugyanis nem kompatibilis szerintük a Buenos Aires-i modell: a népi vallásosság, valamint a pápai udvar rítusai iránti érzéketlenség.
Kellemetlen meglepetések
Hogy került egy latin-amerikai „versenyző” az európai fellegvárba? A katolikus egyház válsága II. János Pál utolsó éveiben mélyült olyan szintre, hogy az egymás torkát mardosó kuriális lobbicsoportok már a látszatra sem ügyelve kezdtek el egymás viselt dolgairól szivárogtatni a világi médiának. A status quo fenntartásában érdekelt konzervatív szárny befutója Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció csaknem negyed századig regnáló prefektusa lett, de érdemi változást ő sem tudott elérni a belviszályban. Az íróasztaláról szeretett komornyikja, Paolo Gabriele által szisztematikusan elemelt dokumentumok nyomán kirobbant Vatileaks-botrány (korrupció, szexuális és anyagi visszaélések stb.) aztán végleg arról győzték meg, hogy a romhalmaz maga alá fogja temetni, ezért — a pápaság történetében szokatlan módon — lemondott. Abban hitt, hogy ez a vezéráldozat az egyetlen esély egyháza számára, pontosabban azok számára, akik még szeretnék megmenteni és eredeti rendeltetésének megfelelően üzemeltetni. Tarcisio Bertone, aki XVI. Benedek idejében a Kúria tulajdonképpeni miniszterelnöke volt, úgy értékelte főnöke döntését, hogy legalább „kiborította az egész holló- és kígyófészket”, amely a botrányokért felelős. Tény, hogy Benedek saját lábán történő távozása alaposan összekuszálta az erőviszonyokat. A pápaválasztás tétje ezt követően már az volt, hogy ezt az átmeneti zavart kihasználva talál-e a bíborosi kollégium egy olyan, a bebetonozódott római rendszeren kívül álló — vagyis egyik erőcsoportnak sem el- vagy lekötelezett — vezetőt, aki felvállalja a rendrakás piszkos terhét, és új irányba fordítja egyháza szekerét.
Az olasz származású argentin Jorge Mario Bergoglio bemelegítésnek az imázsépítésre koncentrált. Nem költözött be a fényűző pápai rezidenciába, tömegközlekedéssel utazott, csökkentette a beosztottai fizetését, minden módon igyekezett a nép egyszerű gyermekének tűnni. És főleg nekiállt rendet rakni. Legalábbis a nyolc bíborosból álló „koronatanács” felállítása erre engedett következtetni. A bizakodók akkor fogtak csak gyanút, amikor a pápa egy repülő fedélzetén adott interjúban formabontó nyilatkozatot tett a melegekről („Ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”). Érthető aggodalom övezte hát a 2014 őszére időzített, morál - teológiai kérdések átbeszélésére összehívott rendkívüli püspöki konferenciát, melynek tematikáját a meghívott egyházmegyék híveitől begyűjtött kérdőívek alapján állították össze. „A családpasztoráció kihívásai az evangelizáció összefüggésében” címet viselő tanácskozás éppen azokon a területeken kívánt konszenzust teremteni az egyházatyák között, amelyek esetében a legnagyobb szakadék tapasztalható: egyfelől a nemzeti katolikus egyházak, másrészt a Rómában hadakozó főpapi lobbicsoportok felfogása között. Hogy Ferenc az itt elért eredményekre tervezte építeni az egy évvel későbbre (2015. október) összehívott XIV. rendes szinódust, az annak optimista elnevezéséből is látható: „A család hivatása és küldetése az Egyházban és a mai világban”. Csakhogy a rendkívüli, előkészítő jellegű püspöki értekezlet finoman szólva is felemás eredményeket hozott. Pedig a pápa ezt a Twitter-üzenetet osztotta meg az érdeklődőkkel a nyitóülés előtt: „Jöjj, Szentlélek! Bocsásd le ránk ajándékaidat a szinódus idején!”
Puccs a félidőben
A szinódus első hetében a plenáris ülések mérsékelt média érdeklődés mellett zajlottak. Élénkülés azt követően volt tapasztalható, hogy a félidőben kiszivárgott, majd a sajtó számára is átengedett dokumentum a hivatalos katolikus állásponthoz képest újszerűen közelíti meg a homoszexuális párokhoz való viszonyt. Pedig a püspök atyák mindent elkövettek, hogy az újságírók figyelmét a családalapítástól a katolikus szellemiségű gyermeknevelésig terjedő skálán tartsák. És valóban lefolytak dagályos viták e témákban, ám a jövő — amit az egyre fokozódó európai értékháborúban mindkét, egymástól jól elkülöníthető tábor biztosan tud — nem ezen kérdések körül dől el, hanem a melegek jogainak dimenziójában. Mire Erdő Péter bíboros, a rendkívüli szinódus főrelátora bemutatta az úgynevezett „Vita utáni jelentést” — és kifejtette, hogy szerinte a „pasztorális gyakorlat útkereséseit bemutató harmadik részben túlzottan nagy hangsúlyt kapnak a problémák, nehézségek” —, olyan hozzászólások hangzottak el a melegek ügyében, amelyek hol a diszkriminációmentes befogadásuk mellett korteskedtek, hol pedig amiatt aggódtak, hogy bizonyos nyugati világhoz tartozó jótékonysági szervezetek, az abortusz és a homoszexuális életkapcsolatok „emberi jogokként” való elfogadtatásával kötik össze gazdasági segítségnyújtásukat, például Afrikában. (Egyébiránt a püspököknek csak az újraházasodott elváltak ostyához való jutása okozott hasonló volumenű gondot a tanácskozás két hete során.)
A konferencia első felét szintetizáló jelentés és az egész ülést lezáró későbbi nyilatkozat közötti szembeötlő eltérések nagyon komoly időközi „tektonikus mozgásokról” árulkodnak. Több résztvevő klerikus is rosszallását fejezte ki a homoszexuálisok és az elváltak felé való nyitást tartalmazó jegyzőkönyv nyilvánosságra hozatala kapcsán, mivel megítélésük szerint ezen a ponton gellert kapott az addig mederben tartott vita. Ferenc pápa hasonlóan vélekedett, miután viszontlátta a szöveget a La Osservatore Romano és az Avvenire elnevezésű újságok hasábjain. A beindult folyamatok irányából hamar juthatott arra a következtetésre, hogy a „reformerek” — várakozása szerinti — győzelmi esélyei elszálltak. Az épp zajló szinódus vonatkozásában legalábbis mindenképpen. Úgy tűnik, a melegbarát — egyébként a zárónyilatkozat tervezetének szánt — dokumentum kiszivárogtatásával puccsolták meg a konzervatív püspökök a forradalmi kísérletet.
Mi fájt a balliberális média által azonnal fejlődésellenesnek és fosszíliáknak titulált püspököknek? Például az olyan mondatok, mint: az egyház ismerje el az „egynemű párkapcsolatok pozitív vonatkozásait (…) A homoszexuálisok rendelkeznek olyan ajándékokkal és képességekkel, amelyeket fel tudnak kínálni a keresztény közösség számára: vajon képesek vagyunk-e arra, hogy befogadjuk ezeket az embereket, és arra, hogy helyet biztosítsunk számukra a közösségeinkben? Ők gyakran arra várnak, hogy olyan Egyházzal találkozzanak, amely befogadó otthont jelent számukra (…) Vajon be tudják-e mutatni a közösségeink azt, hogy elfogadják és értékelik a szexuális irányultságukat, anélkül, hogy feladnák a család és házasság kérdéseiben vallott katolikus doktrínát? (…) Nem tagadhatjuk, hogy a homoszexuális élettársi közösségekkel kapcsolatban morális problémák merülnek fel, mégis figyelemre méltó, hogy vannak olyan esetek, amikor az egymás iránti segítségnyújtás, akár az áldozatvállalás értékes támogatást hordoz az egynemű párkapcsolatban élő emberek számára.”
Tíz szinódusi albizottság közül hétnél komoly ellenállásba ütközött a nyilvánosság bevonására irányuló törekvés, amely ellen Walter Kasper német kardinális hadakozott legvehemensebben, ráadásul úgy, mintha azt a pápa személyes kérésére tenné. A legnagyobb morajlás azonban akkor volt hallható, amikor a Ferenc által a zsinat titkárává választott Lorenzo Baldisseri is megpróbálta megakadályozni, hogy a bizottságok jegyzőkönyvei kikerüljenek a konferencia falain kívülre. Az elmérgesedett helyzet megmentésére végül Pietro Parolin vatikáni államtitkárnak kellett közbelépnie, de szavai már csak olajat öntöttek a tűzre. Olasz sajtóértékelések egyenesen a pápa ellen szerveződő lázadás egyik lépcsőfokának nevezték a konzervatív püspökök összezárását a „reformokkal” szemben.
Az elváltak, a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők és a melegek kérdését illetően az érzelmi megnyilvánulásoktól sem mentes agresszív közbeszólások végül a figyelmet kizárólag ezekre a témákra irányították, és talán az olykor kaotikusnak ható vita egyes résztvevőinek pont ez volt a szándéka. Hiszen a „vita utáni jelentés” közkinccsé tétele előtt még úgy tűnt, hogy a többségi vélemény melegpárti, ami nemcsak a Ferenc iránt hűvös főpapokat zavarta meg, hanem például New York érsekét, Timothy Dolant is, aki Bergoglio egyik legnagyobb támogatója volt a konklávéban. Bár Dolannak és társainak inkább az fájhatott, hogy a fejleményeket figyelő laikusok akár arra a következtetésre is juthattak: az egyház ellenáll a reformoknak, és a pápa nem tudta a maga oldalára állítani püspökeit. Maga Ferenc is így értékelte a helyzetet, amikor az „ellenséges merevségnek” és a „túlzott jóakarat rombolásának” együttes jelenlétét, valamint a „tradicionalisták” és „progresszívak” szélsőségeinek kártékonyságát emelte ki a kéthetes tanácskozást lezáró beszédében. A hagyományhoz ragaszkodóknak azt üzente, hogy fejezzék be az emberek üvegkastélyaikból zajló kategorizálását, a reformokat siettetőknek pedig azt tanácsolta, hogy ne a bajok tüneteivel foglalkozzanak, hanem a gyökereivel.
Ferenc üzent a renegátoknak
A meleglobbi nem hagyta parlagon heverni a nagy horderejű esemény kínálta lehetőséget, így Ignazio Marino, Róma demokratapárti főpolgármestere — az olasz püspöki kar tiltakozása közepette — tizenhat homoszexuális és leszbikus pár külföldön kötött házasságát anyakönyvezte a püspöki szinódus zárónapján. A Capitolium-dombon álló hivatalba több meleg pár érkezett béranya által világra hozott, vagy örökbe fogadott gyermekeivel. A főpolgármester bejelentette, hogy pártja törvénnyel kívánja rendezni az egyneműek párkapcsolatait.
A szinóduson részt vevő bécsi érsek össze is kötötte nyilatkozatában a félidős javaslatról kialakult torzsalkodásokat a melegek akciójával, sőt ide sorolta egyes nemzetközi szervezetek „masszív és agresszív” lobbitevékenységét is. Szerinte a családot és a házasságot érintő elkerülhetetlen szemléletváltás miatt kellett a pápának heves támadásokat kiállnia. A szinódus záródokumentumának 62 pontjából 59-et végül kétharmados többséggel szavaztak meg a püspökök, három téma azonban csak egyszerű többséggel ment át: az elváltak és polgárilag újraházasodottak áldozása, valamint az azonos nemű párkapcsolatokra vonatkozó részek. A leirat végleges változatából kikerült, hogy az egyneműek partneri kapcsolata is „kölcsönös támaszt nyújthat tagjainak”, továbbá, hogy a melegek és leszbikusok is „tudnak értékeket adni a keresztény közösségeknek”. A végleges dokumentum elutasítja az azonos neműek házasságát és az ezt engedélyező polgári törvényeket, miként az általuk megvalósuló örökbefogadást és a „szexuális identitás megszüntetését” hirdető gender-elméleteket is. A püspökök kijelentették: semmilyen alapja nincs annak, hogy az egyneműek együttélését az isteni szándék szerinti házassághoz és családhoz hasonlónak tekintsék. Mind emellett hangsúlyozzák a homoszexuálisok és leszbikusok „tisztelettel és gyengédséggel” való befogadását, és elítélik kirekesztésüket.
A szinódus tulajdonképpeni záró aktusa VI. Pál pápa boldoggá avatása volt, melyet Ferenc arra is felhasznált, hogy üzenetet fogalmazzon meg reformjai kerékkötőinek. Ünnepi beszédében kijelentette: „Isten nem fél az újdonságoktól, sőt, meglep bennünket, és váratlan utakra vezet.” Pár nappal később a Jézus korában a zsidó társadalmon uralkodó írástudókhoz és farizeusokhoz hasonlította azokat a klerikusokat, akik „azért nem értik az idők jeleit, mert be vannak zárkózva a saját rendszerükbe”. A pápa arra kérte a püspököket, hogy lépjenek ki a komfortzónájukból, és ne azt a kérdést tegyék fel maguknak, „mi a szabály”, hanem azt, hogy „mi a szabály szellemi tartalma”. Szavaiból arra következtethetünk, hogy a Szentszék első emberének nem ürült ki a tarsolya, és nem adta fel egyháza „arculatváltására” vonatkozó nagy ívű terveit. Jó szándékú kritikusai arra hívják fel a figyelmét, hogy ha komoly eredményeket akar elérni a „rendezetlen” párkapcsolatokban élő egyháztagokhoz való viszonyulásban, akkor tudomásul kell vennie, hogy a dél-amerikai egyházfelfogással szemben Európában a szexuális erkölccsel kapcsolatos kérdések még mindig hangsúlyosabbak az egyházi szolgálatban, mint a szociális szempontú megközelítés.
A szinódus utóéletéből az látszik, hogy Bergoglio a most szerzett keserű tapasztalatokból okulva megfontoltabban fog haladni, nehogy a szélesre nyitott doktrinális rések felekezete szétszakadásához vezessenek. Az idő ugyanakkor ellene dolgozik, feltéve, hogy komolyan vesszük egy nemrégiben elhangzott nyilatkozatát, amelyben csak néhány évet jósolt magának „Péter trónján”. (Közreműködött: Fabini Piroska, Kissné Kardos Kató)
2014. augusztus 22-én az amerikai Katolikus Riport vezető hírként tette közzé egy ismert jezsuita szerzetes pap, Benjamin Brenkert kilépését a rendből, miután wordpress blogján nyílt levelet intézett Ferenc pápához. „Kedves Ferenc pápa! Nyíltan homoszexuális férfiként az Istentől kapott papi hivatás miatt választottam a felszentelt életet. 15 éves korom óta imádkoztam, hogy megértsem ezt a kérdést. (…) Ahogy elkezdtem a jezsuita noviciátusomat, Isten hozzásegített, hogy megismerjem és úgy lássam magam, mint egy önmagát teljes egészében elfogadó, lelki integritását megőrző meleg férfi. Egy idő múlva észrevettem, hogy olyan ajándékokat kaptam, amelyek képessé tettek engem arra, hogy érzékeny, örömmel és szeretettel teli, imádságos, érthető, sokrétű és jól képzett lelkipásztor legyek. Azt is értem, hogy miért választottam a papi hivatást emberi tulajdonságaim és gyarlóságaim ellenére. Kedves Ferenc pápa! Bár a hivatásom változik, én továbbra is pap maradok. Azért írok Önnek, hogy segítsen megmenteni a hivatásomat, legyen az bármi a jövőben. Azt kérem Öntől, biztassa az USA Katolikus Püspökkari Konferenciáját, mondják meg a katolikus intézményeknek, hogy ne rúgjanak ki több LMBTQ katolikust. Kérem, hogy emelje fel a hangját azokkal a törvényekkel szemben, amelyek kriminalizálják vagy elnyomják az LMBTQ embereket bárhol a világon. Ezekkel az állásfoglalásokkal tudná igazán megélhetővé tenni azt az állásfoglalását, hogy »Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?« Szeretettel és ragaszkodással, Benjamin Brenkert”A püspöki szinódus a világ különböző vidékeiről kiválasztott püspökök gyűlése, a II. vatikáni zsinat utáni idők egyik legfontosabb egyházi szerve. A szinódus hatásköre a pápának való tanácsadásra korlátozódik. Kötelező döntéseket csak akkor hozhat, ha a pápa erre külön felhatalmazza. A rendes püspöki szinódus alapvetően az egész katolikus egyház javával közvetlenül kapcsolatos ügyeket tárgyalja, a rendkívüli szinódus a gyors elintézést igénylő kérdéseket – írja a Magyar Katolikus Lexikon. A most lezárult gyűlésen 191 szinódusi atya, közöttük 25 kúriai dikasztériumvezető (a Római Kúria kongregációinak osztálya) és 114 püspökkari elnök vett részt, továbbá 14 bizonyságtevő házaspár. Korábban 1969-ben és 1985-ben tartottak szinódust a család témájáról a Vatikánban.