Korrajz
A vég kényszerít minket
Theodor Herzl halálának 100. évfordulójára
„Aztán nehogy valami hülyeséget csináljatok megint, amíg én halott leszek!” – szólt Theodor Herzl utolsó intése népéhez. A cionizmus atyja idén száz éve hunyt el. Látomása Izrael állami újjászületéséről mára beteljesedett. Eszméi erőt adtak a lehetetlen megvalósításához az államalapító nemzedéknek. Az évforduló alkalmából a cionista eszmék mai helyzetét tekintjük át. Vajon lett-e foganatja a „világi próféta” utolsó intésének?
Miközben Izrael állampolgárai a palesztin terrorizmus miatt mindennap a halállal néznek farkasszemet, normális, hétköznapi életüket próbálják élni, gyermekeiket felnevelni. A terrorizmus komoly gazdasági problémákat is okoz, sokakat fenyeget a szegénység. Sokan fontolgatják a kivándorlást, némelyek meg is teszik. Az ott maradáshoz most már – újra – valami sokkal többre van szükség, mint a hétköznapi élet nyújtotta perspektívákra. Hit kell hozzá és elkötelezettség. Amiért megéri vállalni maguk és családjaik számára a mindennapos életveszélyt.
Ezt adta meg Izrael Állam eddigi ötvenhat évében a cionizmus eszméje: az, hogy a zsidó népnek is jogában áll saját hazával rendelkezni, mégpedig atyái földjén. Bár a cionizmust világi, nem pedig vallásos zsidók hirdették meg, eszméi a Szentírás tanításával is összhangban állnak.
Az elmúlt évtizedekben azonban a cionizmus, amely óriási szerepet játszott és játszik Izrael Állam fennmaradásában, riasztó kihívásokkal néz szembe. Az úgynevezett posztcionista ideológia képviselői 1993 óta nyílt és heves támadást indítottak a cionista szellemi örökség ellen az izraeli médiában. Ennek hatására az állandó életveszéllyel való szembeszállás többek számára értelmetlenné válhat: sokan elvándorolnak, és a cinizmus terjedése tapasztalható.
A felőrlő terrorháború ma már nemcsak fizikai szinten zajlik Izrael állama ellen, hanem a szellemi, eszmei dimenzióban is.
Az első nemzedék
1948. május 14-én alakult meg Izrael Állam. Első miniszterelnöke Ben Gurion lett, aki amellett, hogy a cionizmusban politikai forradalmat látott, vallotta: a cionizmusnak társadalmi és szellemi forradalommal is együtt kell járnia. Izrael csak úgy épülhet fel – tanította –, ha a bevándorló zsidók teljesen megváltoztatják addigi életmódjuk és létezésük szerkezetét, elszakadnak addigi európai identitásuktól, és tudatosan Izraelt építő munkásokká és farmerekké válnak. A holokauszt előtti és utáni nemzedék mindent veszni hagyott, ami a múltjához kötötte. Orvosok, jogászok, irodalmárok, zenészek ragadtak kapákat, csapoltak mocsarakat, ültettek fákat, és virágoztatták ki a sivatagot. Óriási személyes átalakuláson mentek át, kijelölve ezzel egy gyökeresen új társadalom irányvonalait. Tudták: valami egészen nagy ügyért harcolnak. Győztek a háborúkban, visszafoglalták az Óvárost, újra imádkozhattak a Siratófalnál. Bár túlnyomórészt nem voltak vallásosak, de példaképeiknek látták a Biblia hőseit, történelmüket az Írásból eredeztették. A Makkabeusok dicsőséges mítoszát látták a szemük előtt, és hitték: a cionizmus – és a zsidó nép – jövője Izrael földjén dől el. A Közel-Keleten modern, prosperáló államot hoztak létre. Izrael visszatért a történelembe.
„Élvezd az életet!”
De „az egyik nemzedék elment, és jött egy másik”. Ez nem volt áldozata és tanúja a soának; nem kellett megtagadnia régi identitását, s egy radikálisan újat építenie. Ez a nemzedék nem tapasztalta a nemzetek között diaszpórában élve az antiszemitizmust, és sokan közülük talán nem igazán érezték át, milyen ügyért is kell ilyen nagy áldozatot hozniuk. Sokuk számára a cionizmus úttörői már nem voltak követendő példák, a héroszok halvány emlékképekké fakultak, egyesek szemében szinte bogaras és érthetetlen „őrültekké”. Ez a nemzedék Izraelben izraeliként született, a fiatalok egy része értelmetlennek és vég nélkülinek látja a naponta pusztító halált. Sokuk nem akar többé kiválasztott nép lenni – olyan akar lenni, mint bármely más ember egy bármely más országban. Sokan nem hisznek már Istenben, a Biblia örökségében, az Ígéret földjében, Jeruzsálem kiválasztottságában, a mindennapos harc a terrorizmus ellen számukra értelmetlen és nehéz, ezért sokan a könnyebb utat választják. Az alijázók (olim, bevándorlók) fogalma mellett az utóbbi években a joredim (kivándorlók) fogalma is megjelent. Sok katona – miután letöltötte kötelező szolgálati idejét – Thaiföldre vagy Brazíliába utazik, az orvostanhallgató Budapestre, az üzletember Prágába jön. Izraelben pedig a terrorizmus ellenére éjszaka oldódik a stressz: „Hákúná mátátá!” („Élvezd az életet!”) – a New Age filozófiáját közvetítő Oroszlánkirály című rajzfilm szlogenjei virítanak az ősi köveken. Az izraeli fiatalokat is elérte a drog, Jeruzsálemet sem kímélik a homoszexuális tüntetők. Sok fiatalnak már nem kellenek a cionista hősök, nem kellenek az ősatyáknak adott ígéretek, csak béke kellene. Többnyire a vallásosok állják még a sarat, meg a régi, cionista öregek, akik tudják: a békénél fontosabb a biztonság, az élet.
Bár nyilván az utóbbi években és napjainkban a vallástalan, materialista közegből érkező orosz bevándorlók tömegei is rengeteget nyomnak a latban, Joram Hazoni A zsidó állam – Küzdelem Izrael lelkéért (The Jewish State – The Struggle for Israel’s Soul) című könyve a múlt századi német zsidó értelmiséget tartja a fő felelősnek mindezért. Szerinte a posztcionista probléma csíráit már Theodor Herzl ellenlábasainál megtaláljuk. Ez az ellenzék jórészt a német felvilágosodás talaján álló, asszimilált zsidó értelmiség volt – főként filozófusok, mint Herman Cohen, Martin Buber, Franz Rosenzweig –, akik Izrael Állam megszületésében a tökéletes asszimilációt látták, és ezért szembeszálltak a zsidó állam gondolatával. Jó szándékú humanizmusuk az egész emberiség messianisztikus egységére vágyott – ám egyelőre illuzórikusnak bizonyult.
Herzl álma
„A zsidó állam világszükséglet. Tehát létre fog jönni. (…) Hogy milyen formában fog megvalósulni? Azt nem tudom. De hogy meg fog valósulni, arról a lelkem mélyéig meg vagyok győződve.”
„Tulajdonképpen kevés eredménnyel lehet ellenünk fellépni, ha önmagunknak nem akarunk ártani.”
Theodor HerzlA kulcsfigura Martin Buber volt, aki eleinte Herzl cionista lapját szerkesztette, de 1901-ben, az ötödik cionista kongresszus idején összekülönböztek. Buber lemondott a lap szerkesztéséről, és a kongresszuson már Herzllel szemben a Cionista Demokratikus Frakció soraiban ült. A német zsidó filozófus az első világháborút követően „a héber humanizmus” szószólójává vált. Bár ő maga csak 1938-ban érkezett Palesztinába, 1925-ben, a Héber Egyetem alapításakor az egyetem tanári karát jórészt Németországból érkező, Buber szellemiségét közvetítő professzorok alkották. Izrael Állam megalakulásakor a zsidó értelmiségiek ezen csoportja Ben Guriont és a zsidó államot hamis messianizmusnak, totalitarizmusnak és a fasizmus utánzatának bélyegezte. Már az állam megalakulása előtti időktől fogva mindmáig ez az eszme búvópatakként tör néha a felszínre, különböző erősséggel.
Zsidótlanítás felsőfokon
Tíz éve hunyt el az ortodox Jesájáhu Leibowitz, Izrael legbefolyásosabb filozófusa. Ő a fenti szellemiséget örökölve az izraeli katonai erőket „judeonáciknak” nevezte, s úgy vélte: Izrael nemsokára azzal lesz elfoglalva, hogy „az arab népességet tömegesen kiutasítsa és lemészárolja”, valamint hogy „koncentrációs táborokat állítson fel”. Izrael legbefolyásosabb történésze, Jakov Talmon pedig kifejtette, hogy az az izraeli vezető, aki nemzeti érdeknek tekinti a háborút, vagy történelmi jogokra hivatkozik, az „ördög cinkosa”, célja pedig az, hogy elpusztítsa a zsidókat.
Tanítványaik – egyes akadémikusok, egyetemi tanárok – „tudományosan” is megalapozták a fenti vádakat. Az „új történészek” nemzedéke a cionizmus hőseit – Ben Guriont, Mose Dajant, Golda Meirt – agresszív, könyörtelen, hataloméhes embereknek ábrázolja, akiknek a vezetése miatt egész Izrael „kollektív pszichózis” áldozata lett, a honvédő háborúk pedig „egyfajta etnikai tisztogatást” szolgáltak. Ezek a professzorok könyveken, újságcikkeken keresztül hirdetik, hogy Izrael állama „formális demokrácia”, lényegében „tekintélyelvű rezsim”, hogy a cionista vezetők szisztematikusan lerombolták a humanista ideálokat, és egy militarista és soviniszta államot hoztak létre. Történelemszemléletükben a holokauszt is átértékelődik: szerintük amit a diaszpóra zsidóságával a nácik műveltek, azt a cionista vezetők előszeretettel folytatták, és a soá túlélőivel mint afféle „munkaszolgálatosokkal” építtették fel Izraelt. Az egyik professzor például a holokauszttudatosítás programjával szemben azt hirdeti, hogy az izraeli vezetőknek minden erejükkel azon kellene lenniük, hogy „gyökerestől kitépjék a történelmi emlékezet uralmát az életünkből”. A cionizmusról rendkívül negatív hangnemben beszélnek. A posztcionista történészek radikálisan átértékelik a zsidó nép egész, több ezer éves történetét, és azt állítják, hogy a zsidóság egysége, nemzetisége, közös identitása, közös történelemtudata, üldöztetéseik mind csak a 19. századi cionista politikusok koholt mítoszai. Új történelmet és új történelemkönyveket írnak, ezeket tanítják az egyetemeken, hirdetik a médiában. Szembeszállnak a cionisták és a vallásos cionisták történelemértelmezésével, igyekeznek „mítosztalanítani” és zsidótlanítani a zsidó történelmet, együtt a Bibliával.
A Héber Egyetem egyik történésze az „új történelemszemlélet” irányvonalait öt pontban foglalta össze: 1. A középkorban a zsidók ellen irányuló vádak közül nem mindegyik volt alaptalan; 2. az asszimiláció ugyanolyan mértékben hagyta életben a judaizmust, mint amilyen mértékben alámosta azt; 3. a cionizmus Közel-Keletre importált antiszemitizmus; 4. a cionizmus a holokauszt túlélőit eszközökként használta fel saját céljainak előmozdítása érdekében; 5. a cionizmus nem a megfelelő megoldás arra a problémára, amit úgy hívnak: „zsidókérdés”.
A filozófusok egyetemi előadásaik és televíziós szerepléseik alkalmával a cionizmust totalitarizmusként jellemzik, amely a náci Németországhoz vagy a Szovjetunióhoz hasonlít. Eliezer Schweid, a Héber Egyetem Zsidó Filozófia Tanszékének professzora, aki néhány évvel ezelőtt még lelkes cionista volt, azóta már az izraeli zászló és a nemzeti himnusz módosítását indítványozta. Más filozófusok is Schweid nyomdokaiba léptek, és követelik Izrael Állam ideológiai és kulturális „zsidótlanítását”.
A posztcionizmus az egyetemi tanszékek belső világából 1993-ban, az oslói egyezmény kapcsán tört ki nagy erőkkel, és vált szinte uralkodóvá az izraeli médiában.
A fiatal izraeli tudósok jó része szembetűnően a zsidó állam ideája, annak történelmi gyökerei és magyarázata, intézményei és szimbólumai ellen kardoskodik. Míg a cionizmushoz még ragaszkodó tudósok már nyugdíjas korban vannak, a posztcionizmus ideológusai fiatalok, az általuk vezetett egyetemi katedrák, könyvek, folyóiratok a befolyásuk alatt vannak, s így egyre nagyobb befolyást gyakorolnak Izrael intellektuális életére.
„Gyűlölöm Istent, aki elküldte Ábrahámot”
A fenti tendenciák alól az irodalmi élet sem kivétel. Az ilyen jellegű műveket, regényeket, verseket tanítják a közoktatásban, az egyetemeken, ezek a könyvek gyakran bestsellerek, s a média műsorvezetői mindenben alkotóik véleményére kíváncsiak.
Természetesen az izraeli irodalom sem így kezdődött. A modern héber irodalom úttörői a zsidóság, Jeruzsálem és Izrael földjének szeretetéről írtak, és a bibliai múlt dicsőségét zengték. Az írók következő generációja már a zsidó függetlenségi harcok idején tevékenykedett. Műveik sokkal realistábbak voltak, mint elődeiké, de továbbra is a cionizmusba vetett hitet közvetítették. Az állam megalakulása utáni generáció a háborúk jelentőségét és igazságosságát kezdte el kutatni. A legjelentősebb köztük Jichar Smilansky, akiről Amosz Oz – a legnevesebb izraeli regényíró – azt nyilatkozta: „Minden íróban van egy kis Jichar, aki utána következik.”
1949-ben, a függetlenségi háború után Smilansky – írásaiban az arabok oldalán állva, akiket véleménye szerint az izraeliek állatként kezelnek – a háborút ahhoz hasonlítja, ahogy Izsák feláldoztatott, Smilansky szerint az apja, Ábrahám ideológiai elmebaja miatt. „Gyűlölöm Ábrahámot, a mi atyánkat – írja. – Mi jogon kellett neki áldozatul vinnie Izsákot? Áldozta volna fel önmagát! Gyűlölöm Istent, aki elküldte őt… Hogy fiakat mészárol a szeretet próbájaként!… Gazemberek, mit csináljanak a fiak, akiknek miatta kell meghalniuk?” Smilansky műveit, gondolatait nagy lelkesedéssel fogadták, a Héber Egyetemen pedig már úgy tanították, mint „szkeptikus, nem ideologikus irodalmat”, szembeállítva a „cionista irányultságú prédikációirodalommal”. A Smilansky által megteremtett „új irodalom” követendő példává, mintegy modellé vált, írók, költők, színműírók egész sora követte.
Amosz Oz ma Izrael legjelentősebb írója, s egyben a kulturális élet egyik legmeghatározóbb figurája. Oz néha meglepő ellenszenvvel beszél a zsidó államról, szimbólumairól, történelmi győzelmeiről. Jeruzsálemet például az „őrület városának” nevezi, „amely olyan erőkkel van körülvéve, amelyek a halálomat kívánják”. Egyik művében a főhős azt mondja: „Valószínűleg meghódítják… És feltehetően végül porrá lesz. Mivel megérdemli.” A mű végén pedig a főhős arab terroristákat küld, hogy megtámadják a várost. Oz egy másik művében a zsidó államot a kozákokhoz, a zsidó nemzeti ideológiát pedig a fasizmushoz hasonlítja: „Itt az ideje, hogy többé ne érezzük magunkat nemzetnek… Hagyjuk abba a handabandázást… Ezek szemifasiszta motívumok… Mi valójában nem vagyunk nemzet.” Oz már az 1960-as években diákként arról beszélt, hogy „menekülni akar a cionizmus karmai közül”, és „szellemileg több ezer kilométeres távolságban szeretne lenni Izraeltől”. Herzl cionizmusát átoknak nevezi. Ma Oz Izrael legbefolyásosabb írója. A néhai Jehuda Amihaj, Izrael legnépszerűbb költője pedig Sion földjének énekei, Jeruzsálem (1974) című költeményében lelki szemeivel így látja Jeruzsálemet: „a halál városa / amelyben minden ember / nyüzsög, mint féreg és kukac”.
Az izraeli képzőművészeti élet sem bánt jobban cionista elődeinek eszméivel. Az egyik képzőművész például már az 1960-as években műveiben a zsidó államot a brutális és rasszista keresztes állammal állítja párhuzamba, míg másik fantáziarémképét így magyarázza: „A cionizmus álom volt, de a valóság tragédia.” Az sem ritka, hogy a képzőművészek a zsidó államot pokolként jelenítik meg. És még nagyon sok más példát lehetne hozni.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a posztcionista, baloldali elitértelmiség tömegbefolyása erősen megkérdőjelezhető. Sokak szerint a fenti művészeknek, tudósoknak a hatása nem sokkal nagyobb az izraeliek közgondolkodására, mint a magyar művész- és tudóselité a magyar nép felfogására – ami nem sok. Nagyon sok izraeli egyszerűen egy szélsőségnek tekinti a posztcionizmus ideológiáját. Ez a jelenség tehát nem az „átlag izraeli” gondolkodása. Mégis érdemes foglalkoznunk vele.
Avineri: a siker titka
„A cionizmus ezért csak akkor lehet sikeres, ha folyamatosan forradalmasítja az izraeli zsidók életét, s nem engedi, hogy visszacsússzanak a zsidóság hagyományos társadalmi és gazdasági magatartásformáiba. Izrael csak akkor maradhat hosszú távon is a világ zsidóságának normatív középpontja, ha különbözni fog a diaszpóra társadalmától: a permanens cionista forradalom lényegét pedig éppen e különbség fenntartásáért folytatott küzdelem alkotja.”
Slomo Avineri politológus, a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzoraA cionizmus erődjei ma
A paletta természetesen jóval árnyaltabb, ám ebben az írásban csak a legmarkánsabb irányvonalakra térhetek ki. A posztcionista tendenciákkal a nemzet elitjében jelenleg három fő erő áll szemben: a régi „öregek”, a honvédő háborúk egykori héroszai, velük karöltve a cionizmuson felnőtt, mára már idős akadémikusok nemzedéke, valamint a vallásos cionisták. Tudvalevő, hogy Izraelben a jobb- és a baloldal nem ugyanazt jelenti, mint Európában. A baloldalon a terroristákkal való kiegyezés, a felvilágosult német zsidó filozófia elszánt hívei vannak, míg a jobboldalon a cionista alapértékek következetes képviselői. Ariel Saron kormánya az oslói egyezmény helyett a 2002 júniusában George Bush által elmondott beszéden alapuló békemenetrendet tartja egyedül elfogadhatónak, amely a palesztinokat a terrorszervezetek felszámolására és jogkövető társadalom létrehozására kötelezi. „Mert béke és terror nem létezhet együtt.” A terrorszervezetek felszámolása, vagyis a teljes biztonság nélkül nem lehet béke, a biztonság a béke feltétele. Saron szerint egy békeegyezmény puszta aláírása – lásd Oslo – még nem teremt biztonságot, sőt az ilyen propagandák „becsapják a közvéleményt, és hamis reményeket táplálnak”.
Slomo Avineri, a Héber Egyetem professzora, a magyarul is megjelent híres könyv, A modern cionizmus története szerzője, korábban baloldali politológusként volt ismeretes, aki az utóbbi években a jobboldalra állt. Avineri a palesztin terrorizmus megújulása, az al-Aksza intifáda láttán feladta abbéli reményét, hogy az iszlám világgal békét lehetne kötni. Gondolkodásának másik alappillére pedig a posztcionistákkal szemben az, hogy a cionizmusnak folytatódnia kell, és csak akkor lehet sikeres, ha mélyreható társadalmi forradalmat kezdeményez.
„A vég kényszerít minket”
Az annak idején kifejezetten világi zsidók által megszülető cionista eszme – s így Izrael Állam – fennmaradásának élharcosai, úgy tűnik, mára a vallásos cionisták lettek. A Gus Emunim (Hívek Szövetsége) a vallásos telepesek egyik ismert irányzata. Sokak által szélsőségesnek tartott, radikális tevékenységük az 1967-es háború után kezdődött, amikor is eszkatológiai jelként értelmezték a Jordán nyugati partja és a jeruzsálemi Óváros, a Templom-hegy visszafoglalását, mint ahogy szerte a világon zsidók és újjászületett keresztények tömegei is hasonlóképp. A csoport tagjai a bibliai „Nagy Izraelben” hisznek, területek elfoglalásával, felvásárlásával, benépesítésével, régi zsidó telepek felépítésével harcolnak az idegen uralom ellen. Példaképük Józsué.
1968-ban ez a csoport teremtette meg újra a hebroni telepeket. Ideköltözéséről az egyik telepes így vall: „Hebronba jöttem, hogy egy pionír világban éljek, ahol az emberek mindent feladnak egy eszméért, jönnek öt-hat gyerekkel, feláldozzák magukat. Teljesen rabja vagyok ennek az eszmének.” A Gus Emunim számos települést hozott létre a nyugati parton, az emberek életüket nem kímélve igyekeznek – hitük szerint – „egyengetni a Messiás útját”, mintegy az egykori világi cionisták helyébe lépve, s a világi eszmét hitbeli tartalommal töltve fel. Még Amerikából is érkeznek zsidók, hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz. Egyikük így beszél erről: „Hirtelen idekeveredik az ember, hívő lesz, és rájön, hogy Isten a saját képére teremtette az embert, kiteljesedik, mint Isten, és ráeszmél, hogy tud adni.” A települések létesítése mellett a csoport nagy hangsúlyt fektet a vallási oktatási hálózat kiépítésére, iskolák alapítására, egy új, vallásos cionista ifjúság felnevelésére.
Az ő történetük tágan véve a vallásos cionizmus eszmei kidolgozójáig, Avraham Isaac Kookig, a brit mandátum első askenázi főrabbijáig nyúlik vissza. Kook átfogóan kidolgozta a cionista vallási-nemzeti filozófiát, mellyel sikerült hidat vernie a vallásos judaizmus és a modern zsidó nemzeteszmény közé. Kook megtámadja a cionizmust addig mélyen elítélő, sőt azt ördöginek nevező addigi ortodox vallásos hagyományt, és a kötelezően passzív messianisztikus várakozás helyett az államalapítást a Messiás útjának előkészítéseként értelmezi. Az ortodoxok tipikus vádjára, amely szerint a cionisták „erőszakkal ki akarják kényszeríteni a véget”, Kook így válaszol: „Nem mi kényszerítjük ki a véget – a vég kényszerít minket.”
Kook fia, Cvi Jehúdá Kook a Gus Emunim szellemi atyja. Radikális felfogása szerint „a zsidó nép elsődleges célja a fizikai és szellemi feltámadás elérése azáltal, hogy az egységes Erec Jiszráélben él, illetve azt felépíti. Erec Jiszráél szentség, mely idegen elnyomás alóli felszabadítása után minden körülmények között megtartandó, akárcsak települései – ha kell, a kormányzati hatalommal szemben is.” Hite szerint a cionizmust az isteni megváltás dinamikus, állandóan fejlődő folyamata mozgatja. Véleménye szerint a cionizmus át fog alakulni, és a világi politikai vezetést végül vallási vezetés váltja majd fel.
A visszatérő Messiás korszakában majd egészen biztosan. Ma azonban csak a különböző irányzatokat látjuk, több-kevesebb igazsággal – a megoldást még nem. Izrael állama drámai, emberileg megoldhatatlan politikai, katonai, szellemi, eszmei és erkölcsi dilemmákat hordoz. Mégis tudjuk, hogy száz évvel Herzl halála után is bizonyos: Isten szereti Izraelt; és mindenképpen fenn kell maradnia, „mert léte világszükséglet”.