2015. május

Interjú

Terhesen krízisben

Interjú Petrőcz Júliával, a Várva Várt Alapítvány szakmai vezetőjével

Két hölgy száll fel Budapesten egy távolsági buszra. Egyikük éppen lázas, másikuk az egész napját átszervezte, hogy el tudjon utazni aznap. Ők a Várva Várt Alapítvány munkatársai. Úti céljuk egy Bács-Kiskun megyei krízisterhes anyuka, Kriszti, akinek segítséget kívánnak nyújtani. Az alapítvány szakmai vezetőjével, Petrőcz Júliával beszélgettünk.

Mi indított titeket arra, hogy elkezdjétek ezt a hatalmas erőfeszítésekkel, rengeteg időbefektetéssel járó munkát?
— Az alapítvány létrejötte előtt már majdnem egy évtizeddel a legkülönfélébb módokon kerültünk kapcsolatba az örökbe adással. Volt egy ismerősünk, aki ápolónőként dolgozott, és mondta, hogy van a kórházban egy kisbaba, akit otthagytak. Én meg tudtam olyanokat, akik szerettek volna. Egy szó, mint száz, több olyan esemény történt, ami belül nagyon megérintett. Láttunk tátongó lyukakat, amiket egyszerűen kénytelenek voltunk betömni. Ez ösztönzött arra, hogy hivatalossá tegyük ezt a tevékenységet, ami nem ment olyan könnyen. A krízisterhesek felé mozdultunk el, mivel azt láttuk, hogy bár velünk együtt hét ilyen alapítvány is van az országban, de az előző hat abszolút örökbefogadás-centrikus. Ezzel szemben mi azzal próbálkozunk, hogy a babaváró édesanyát valamiképp olyan helyzetbe hozzuk, hogy megtartsa a babáját. Nem a baba örökbe adását tűztük ki fő célként, hanem hogy az anyukánál maradva olyan körülmények legyenek, hogy amikor megszületik a baba, ne mínusszal induljon. De még nagyon a munka elején járunk, a krízisterhes anyák és gyermekeik segítésében, támogatásában sok a kiaknázatlan lehetőség, és persze a szükség is sok.

Kik vesznek részt az alapítvány körüli teendőkben? Milyen kompetenciák, előképzettségek szükségesek hozzá?
— Egy tanfolyam elvégzése után tízfős csapattal alakult meg a Várva Várt Alapítvány. Az alapítvány vezetője Lukács József, és van egy jogászunk, dr. Szabó-Polai Bernadett. Kiemel bennünket a többi alapítvány közül az is, hogy három igazán karakán családfő is részt vesz a munkánkban, magyarán nagyon hatékonyan tudjuk a kispapákkal is felvenni a kapcsolatot. Ma Magyarországon sajnos nagyon elnőiesedett ez a vonal, pedig nagyon fontos, hogy legyen, aki a leendő apákat is megszólítja, ha kell, felelősségre ébreszti. Most már országszerte több aktivistánk van, bár még nem fedi le teljesen az egész országot ez a munka. Ide csak jó szív kell, emberekhez való hozzáértés, illetve egyfajta szociális érzékenység.

Hivatalos adatok szerint 2012-ben 36 ezer, 2013-ban 35 ezer, 2014-ben valamivel kevesebb, mint 33 ezer abortuszt végeztek. Magyar - országon. Egyfajta javulás figyelhető meg az elmúlt években, de ez még mindig óriási szám. Ha ezeket a számokat egész évre leosztjuk, akkor majdnem negyedóránként hajtanak végre egy abortuszt hazánkban. Mi a tapasztalatotok a hozzátok forduló hölgyek kapcsán, milyen lelki és egyéb okok állhatnak egy abortusz hátterében?
— Nagyon sok nő azért kerül krízisbe a terhessége kapcsán, mert rossz mintát követ. A hozzánk forduló anyák jelentős része hátrányos helyzetű családból származik, többüknek családja sem volt. Eszembe jut egy megtörtént eset, ami rávilágít az egyik problémára. Alapítványunk egyik tagját hívta a barátnője, aki elmondta: állt a buszmegállóban, ahol egy síró hölgyet látott. Beszélgetni kezdtek, a megértő hozzáállás hatására Edit megnyílt, és elmondta titkát: babát hord a szíve alatt, de a körülményei miatt bizonytalan, hogy meg tudja-e tartani. A hölgy elmondta, ismer egy alapítványt, ahol ilyen helyzetekkel foglalkoznak. Azt is említette, hogy az abortusz egy nagyon nyomasztó cselekedet, amit az ember akár egész élete végéig cipel a hátán. Ezt egyébként néha nyomon lehet követni, sok, ezen átesett hölgy nagyon nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy lenne egy ilyen és ilyen korú gyereke, ugye az évek múlásával. Van olyan is, aki kvázi a születésnapját ünnepli meg a meg nem született gyerekének. És amit az említett hiányosságok közül szeretnék kiemelni: Edit elmondta vívódását a védőnőjének, valamint hogy találkozott egy hölggyel, és lehet, hogy mégsem élne az abortusz lehetőségével. Ennek ellenére a védőnő azt tanácsolta neki, hogy sokkal jobb, ha megteszi, mert ezzel megoldódik a gondja. Pontosan arra szeretnék mindezzel rávilágítani, hogy sok esetben, akiknek az életet kellene támogatni, azok a régen könyvből olvasott, rossz, demagóg válaszokat adják. Ő, hála Istennek, megtartotta a babáját, de azért én más esetben is tapasztaltam ilyet. Van, hogy védőnők beszélik rá az abortuszra a leendő édesanyákat, mondván, hogy nincsenek meg a körülmények. Pedig a mi tapasztalatunk az, hogy kis összefogással, nagyobb érzékenységgel, odafigyeléssel rendkívül sokat lehet tenni egymásért, és ehhez nem kellenek milliárdos befektetések, hanem csak jó szív, odafigyelés, szeretet, kommunikáció és egy jó csapat. De nemcsak a védőnők, hanem sajnos sokszor az orvosok is elkötelezettjei az abortusznak. És ezen nagyon is kellene változtatni; pont nemrég tudtam meg egy szülész-nő- gyógyásztól, hogy azokat a kollégákat, akik nem vállalnak abortuszt, valamilyen szinten kiközösíti a szülésztársadalom. Úgyhogy ez nem egy jó helyzet.

Mit üzen a társadalom egy nem kívánt terhesség esetén az érintett hölgy felé?
— Hogy mit üzen a társadalom? Most én leszek a társadalom hangja! Orbán Viktor másfélkét évvel ezelőtt azt mondta, hogy Magyarország jobban teljesít, kivéve azon a területen, hogy kevesebben vagyunk, mint lehetnénk. A második felével egyetértek. És ezért azt gondolom, amit — ha úgy tetszik — a társadalom üzen, egy tálcán kínált lehetőség. Amit pedig én minden kedves hölgynek, aki ilyen helyzetben van, személyesen üzenek, hogy a legjobbat akkor választja, ha az élet mellett voksol, és ajándéknak tekinti azt a kisbabát, aki a hasában van. Közben pedig egy percig sem gondol arra, hogy neki nem kell, vagy el kellene dobnia magától. Nem jó az élet elvetését választani, rendkívül mély fájdalmat és nehezen gyógyuló sebet okoz; elég, ha az ember csak arra gondol: én sem lennék, ha az én édesanyám így gondolkozott volna.

Mennyiben lehet segíteni azokon, akik krízisterhesség esetén fordulnak az alapítványhoz? Milyen mértékben lehet egy ember éle tét egy bizonyos irányba terelni? Mennyire lehet befolyásolni döntésének meghozatalában?
— Természetesen a legnehezebb, amikor valaki nem kér segítséget. Ha már valaki segítséget kér, akkor egy bizonyos szintű nyitottsággal számolhatunk, de azért itt is nagyon széles a skála. Van, aki névtelenül fordul hozzánk, és akkor hallunk róla utoljára. Sokan bizalommal jönnek, így van esély a sikerre. Az, hogy egyfajta körültekintéssel tudunk beszélgetni, és érdekel bennünket a helyzete, elegendő tud lenni ahhoz, hogy eltávolodjon elhatározásától, ne vetesse el a kisbabáját. Van, hogy ez hosszú folyamat, és nehéz, ha sürget az idő. Igazából lépésről lépésre tudunk csak haladni, mert ha valaki csak sír, és alig tud elmondani egy pár szót, vagy annyira megverték, hogy éppenséggel az a segítség, ha hozunk neki valamit, amitől kevésbé fáj az a sok seb, akkor nyilván az ember először ezeket a szükségeket igyekszik betölteni. Volt, akivel sétálni jártunk, volt, akinek az volt a megnyugvás, ha leültünk vele egy kávé mellé. Volt olyan is, akihez hívtunk pár hölgyet, akik meggondolták már magukat, és nem az abortuszt választották. Szóval nagyon sokféle tud lenni a segítségnyújtás módja. Győrött például a kiskorú Eszter erőszak áldozata lett. Az édesanyja szerencsére vállalta a babát. Azonban olyan házban laktak, ahova még az eső is befolyt. Akkor egy teljes felújításban segítettek ott lakó barátaink, és egy nagyon csinos gyerekszoba kerekedett belőle. Ma boldogan élnek, közben Eszter is felnőtt, ma már maga látja el az anyai teendőket, nem szorul az édesanyjára. Ezeket azért öröm látni.

Hol kezdődik a baj? Miért indul el valaki a lejtőn?
— Erre is mondanék egy példát. Egy fiatal lány, Adél anyukája keresett meg bennünket. A történet egyáltalán nem egyedi. Adél gyerekkorában nem látott jó példát, elege lett, és elszökött, elkezdett csavarog - ni, barátokkal élt. Később ez az életforma sok nehézséget vont maga után. Mindenképp segíteni kellett, nemcsak az időközben beállt hideg vagy fagy miatt, hanem azért is, mert akkor már terhes volt. Sajnos emellett kábítószerezett is. Egy munkatársunk kezdte el keresni, körbejárta a hajléktalanszállókat, több helyen meg is találták a nevét, de akkor éppen nem tartózkodott egyikben sem. Amikor az aktivista már sehol sem találta, egy pályaudvaron megszólított egy padon ülő hölgyet, hátha tud segíteni. Ekkor kiderült, hogy azt a lányt szólította meg, akit éppen keresett. Bárcsak sok-sok ilyen lenne, ez maga egy csoda! Hosszú-hosszú folyamat volt, de mire a szülésre került a sor, addigra tudta, nem akar többet ennyire lecsúszni, tisztában volt vele, menynyire rossz volt annak a kitaszítottságnak az érzése, amelyben ő élt, mennyire jövőkép nélkül hordta a babáját a hasában. Ma már helyreállt, gyönyörű kislánya született, mi is rendszeresen látjuk, úgyhogy ez nagyon nagy öröm. Visszatérve: mindig meg lehet azért azt állapítani, ha az ember életellenes dolgokat tesz, és ezzel nagyon könnyedén el lehet indulni a lejtőn. Minden cselekedetnek van következménye.

Melyik történet volt különösen emlékezetes a számodra?
— Volt egy egyetemista pár, Marcell és Zsófia, akik azzal kerestek meg, hogy szeretnének értelmiségi örökbe fogadó szülőket a kisbabájuknak, merthogy ők bevallottan karrieristák, nem szeretnék megtartani a babát. Többször találkoztunk. Nem arról volt szó, hogy el szerették volna vetetni, illetve ez is felmerült, de addig-addig tépelődtek, míg már kifutottak az időből. Szerencsére. Így az lett a fő számukra, hogy értelmiségi szülőket találjanak. Persze mi tudtunk volna ebben is segíteni, ám az történt, hogy mikor megszületett a kisbaba, szinte egyként mondta Zsófi és Marci, hogy márpedig ilyen gyönyörű babát ők soha az életben nem fognak örökbe adni. Ez akkora öröm volt ott a szülőszobában! Igazából mi végig úgy éreztük, hogy meg fogják tartani, csak nem volt semmi kilátásunk minderre, annyira hajtogatták, hogy nem fér bele az életükbe. De mikor megszületik egy baba, az olyan szinten betölti az ember szívét, hogy még az ilyen célok is megfordulhatnak.

"Én abortusz-ellenes vagyok. Te miért nem?"
"Én abortusz-ellenes vagyok. Te miért nem?"

(Az interjúban szereplő férfiak, hölgyek, illetve városok nevét megváltoztattuk személyes adataik védelme miatt.) Az alapítványról bővebben a varvavart.hu-n tájékozódhat.

Lukács József, a Várva Várt Alapítvány kuratóriumának elnöke: Az alapítvány missziója, hogy ne csak segítsen öt, tíz, húsz, harminc vagy száz emberen, hanem imádkozunk is azért, hogy az országban megváltozzon az a rendszer, ami az abortuszt, az élet elvetését elősegíti. Ez a rendszer igazságtalan, nem is humánus és nem is gazdaságos. Igazságosabb lenne, ha a kismamáknak, teherbe esett anyukáknak nem akkor adna pénzt az állam, ha elmennek abortuszra, hanem ha bevállalják a terhességet és a gyermekszülést, még akkor is, ha esetleg nem tartják meg, örökbe adják. (Magyarországon 29 710 Ft a művi terhességmegszakítás költsége, de a szociálisan rászorulók állami támogatásban részesülhetnek.) Több ezren várnak babára, több ezren vannak, akik vállalnák gyermekek örökbefogadását vagy nevelőszülőként való nevelését. Ha ez a gyakorlat megváltozna, az sokkal humánusabb lenne, hiszen emberi életekről van szó. De sokkal gazdaságosabb is, mert ha ezek a gyerekek megszületnek, akkor az ország lakossága nem csökkenne, hanem stagnálna, vagy esetleg még növekedne is. Tizenöt, húsz év múlva pedig ezek az emberek dolgoznának, pénzt termelnének, a mai emberek nyugdíját ők termelnék. Tehát az állam számára is ez egy sokkal logikusabb, humánusabb és igazságosabb rendszer lenne. Az alapítványnak hosszú távon az is célja, hogy képviselje ezt a fajta igazságosságot a társadalom mind szélesebb rétegei felé.