Interjú
Géppuskaropogásra és robbanásokra ébredtem
Interjú Flaisz Endrével, a Hit Gyülekezete missziós lelkészével
Flaisz Endre, a Hit Gyülekezete missziós lelkésze tavaly decemberben több mint egy hetet töltött a polgárháborútól sújtott Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban. Vendégelőadóként oktatott az Afrikai Missziológiai Főiskolán, és helyi gyülekezetekben is prédikált. Az ottani tapasztalatairól, az afrikai kereszténység kihívásairól, nehézségeiről és sikereiről beszélgettünk vele.
Mi volt az utazásod célja?
– A Hit Gyülekezete, illetve a Szent Pál Akadémia már több éve kapcsolatban áll a Középafrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban működő Afrikai Missziológiai Főiskolával (Institut Supérieur de Missiologie en Afrique – ISMA). Ez egy államilag akkreditált, egész Észak- Afrikában elfogadott teológiai diplomát nyújtó intézmény. Többször is küldtünk nekik akadémiai tananyagokat franciául, tavaly év végén pedig Abel Guéret-N’gouloumanda igazgató meghívása nyomán lehetőségem nyílt meglátogatni a főiskolát oktatóként – illetve bizonyos tárgyakból hallgatóként is.
Európában nem sokat hallani a Közép-afrikai Köztársaságról. Mit kell tudni erről az országról?
– A Közép-afrikai Köztársaság legtöbbször azzal szerepel a hírekben, hogy két évvel ezelőtt kirobbant egy vallási indíttatású polgárháború a muzulmánok és a nem muzulmánok között. Ezt megelőzően az ország a rendkívül változatos vadállományáról volt híres, a gazdag nyugatiak kedvelt vadászterülete volt. De 2013 tavaszán muzulmán milicisták puccsal megdöntötték az akkor tíz éve regnáló Bozizé elnök uralmát, és kirobbant egy máig húzódó polgárháború.
Ami a lakosság összetételét illeti, az ott élők 35 százaléka törzsi vallású (animista), 15 százaléka muzulmán, 50 százaléka pedig a kereszténység valamely ágazatához kötődik, legalábbis névlegesen. Ez többnyire azt jelenti, hogy átvettek egyfajta keresztény kultúrát, de nem születtek újjá, hasonlóan a nyugati civilizációban élők többségéhez.
Az ENSZ 2014-es jelentése alapján ez a világ harmadik legfejletlenebb országa. Francia gyarmat volt egészen 1960-ig, ebből a korszakból maradt némi infrastruktúra, de az is fejletlen. A fővárost, Banguit átszelő utak többsége is földút, és még ott is kunyhókban élnek az emberek. Nincs olyan látvány, amin megnyugodhatna a szem, ami igényes, szép, felemelő. De ez sem érzékelteti megfelelően az ott tapasztalható szegénységet. Természetesen Magyarországon is van mélyszegénység, itt is látni borzasztó körülmények között élő embereket, de mellette a jólét is megjelenik a társadalomban. Ezért van remény, hogy jut pénz az elesetteknek is, például azáltal, hogy kapnak egy tál levest a kevésbé szegény embertársaiktól. A Közép-afrikai Köztársaságban viszont mindenki szinte nyomorban él, az utcákon nem lehet normális autót látni, illetve ha mégis, akkor az valamelyik segélyszervezeté. Az emberek nem tudnak egymástól segítséget kérni, hiszen a szomszédjuknak sincs gyakorlatilag semmije.
Milyen ott az uralkodó kulturális közeg?
– Kulturális értelemben Közép-Afrika egy másik bolygó. Nincsenek történelmi épületek, nincs kulturális emlékezet. Ideológiai szempontból az animista hagyomány dominál, keresztény külsőségekkel vegyítve. Az iszlám is kezd egyre meghatározóbbá válni. Az ország egy olyan földrajzi tengelyen helyezkedik el, amely mentén az iszlám radikalizmus szétszakítja az afrikai országokat. Ezen a vonalon található a vallási háború nyomán kettészakadt Észak- és Dél-Szudán, vagy a Boko Haram terrorszervezet kapcsán sokszor emlegetett Nigéria.
A Közép-afrikai Köztársaságban 2013 márciusáig béke volt, de akkor a Szeleka nevű iszlamista milícia (a szeleka szó szövetséget jelent – a szerk.) megdöntötte a kormányt, és polgárháborút robbantott ki, melynek során teljes falvakat irtottak ki. A nem muzulmán vallásúak jelentős része kiköltözött a fővárosból, és most egy végeláthatatlan sátortáborban él a repülőtér mellett, a muzulmánok pedig nagyrészt Csádba menekültek. Ha mégis előfordulna, hogy egy körzetben együtt élnek muszlimok és nem muszlimok, akkor csak azért nem kaszabolják le egymást, mert az országban állomásozik a Sangaris francia katonai misszió, az EU békefenntartó alakulatai és az ENSZ kéksisakosai, akik páncélozott járművekkel cirkálnak a város főútjain, a veszélyes körzetekben pedig ötszáz méterenként gépfegyveres ENSZ-katonák posztolnak.
Eredetileg októberben utaztam volna, de akkor a biztonsági helyzet annyira megromlott – az utcákon autógumikból épített barikádokról lövöldözték egymást az ellenséges csoportok – hogy a vendéglátóim nem tudták garantálni, hogy el tudnak juttatni a repülőtértől a szálláshelyemig.
Jelenleg viszonylag konszolidáltak a viszonyok, de érkezésemkor megmondták, hogy melyik kerületekbe nem tehetem be a lábam, mert onnan nem jönnék ki élve. Ehhez képest egy alkalommal – a tudtomon kívül – bevittek egy ilyen területre. Ahogy mentünk az egyik gyülekezetbe szolgálni, arra lettem figyelmes, hogy nagy lyukak vannak az út menti kunyhók falain, és katonák vannak az utcákon. Amikor megkérdeztem, hogy mik ezek a lyukak, és miért vannak itt katonák, Abel pásztor elmondta, hogy ezekből az utcákból indultak ki a zavargások októberben. Egyetlen dolog miatt nem fordultam vissza: a gyülekezet pásztora azért hagyta ki az előző napi óráimat a főiskolán, mert egész nap a szolgálatomat készítette elő, és nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. De az a szolgálat nagyon veszélyes volt, az épület körül végig gyanús alakok járkáltak, figyelték, hogy mi zajlik odabent.
Hogyan történhetett, hogy egy korábban békés ország, egy kedvelt turistacélpont hadszíntérré változott? Korábban is ilyen mélyek voltak a társadalmi ellentétek?
– A vendéglátóim azt mondták, hogy 15-20 évvel ezelőtt vahabita tanítók jöttek az országba Csádból, és a mecsetekben, iskolákban fanatizálták a muszlimokat. A propagandájuk eredménye gyűlölet lett, először elméleti, majd gyakorlati szinten is.
A vahabizmus az iszlám vallás melyik ágához tartozik?
– Az iszlám két fő irányzata a szunnita és a síita. A szunniták a Koránon kívül egy széles körű hagyományt is elfogadnak, valamint a kalifátus intézményét annak 1924-es megszűnéséig legitimnek tartják. A síiták lebontották a Koránra épülő hagyományt, és csak a Mohamed utáni első négy kalifát fogadják el. Kicsit olyan a viszonyuk, mint a katolicizmusé és a protestáns felekezeteké. A szunnitákon belül is kialakult viszont egy reformirányzat, ez a vahabizmus. Ők is lebontottak számos hagyományt, de nem akarnak kilépni a „felekezetükből”. A korábbi hasonlattal élve ők olyanok, mint a „katolikus karizmatikusok”. A vahabita mozgalom erősen radikális, elsősorban hozzájuk köthető a terrorizmussal összefonódott iszlám szélsőségesség.
Hogyan védekezik az iszlám terjeszkedésével szemben a keresztény közösség?
– Fontos szétválasztani a tényleges keresztények, illetve a kulturális értelemben vett keresztények válaszreakcióit, mert az európai sajtó összemossa a kettőt. Amikor két évvel ezelőtt a muzulmán Szeleka megdöntötte a kormányt, és elkezdődtek a kegyetlenkedések a nem muzulmánokkal szemben, önvédelemből azok is szerveztek egy milíciát. Ez az Anti-balaka (a balaka szó machetét, vagyis bozótvágó kést jelent – a szerk.), amely a Szelekához hasonló kegyetlenséggel mészárolja a muzulmánokat. Ez a szervezet úgy jelenik meg a nyugati médiában, mint egy keresztény milícia, de ez az állítás nem igaz. A szó bibliai értelmében az Anti-balaka nem keresztény, nem újjászületett emberekből álló csoport. Meglepnek muzulmánok lakta városnegyedeket, és kényszerítik az ott élő más vallásúakat, hogy mondják meg, hol laknak muzulmánok. Ha rájuk találtak, azonnal kivégzik őket. Az igazi, újjászületett keresztények ezt ellenzik, sőt, meg is védik a muzulmánokat.
Azt mondod, hogy az Antibalaka nem keresztény. Akkor a Szelekát miért nevezzük muszlimnak?
– Az Anti-balaka brutalitása egy önvédelmi reakció, függetlenül attól, hogy milyen ideológiában hisznek – vagy éppenséggel nem hisznek. Őket az önvédelem tartja össze. A Szeleka esetében viszont a terror és brutalitás a radikális vahabita tanításokból fakad, tehát ideológiai eredetű. Valószínűleg nem jött volna létre a Szeleka, ha nem radikalizálták volna vahabita tanítók az addig békés szunnita lakosságot.
A ténylegesen újjászületett hívők reakciója nem a háborúval kezdődött. Ők már évek óta keresik a fogást az iszlámon, nagy hangsúlyt kap a tanításaikban az iszlám értelmezése és a muszlimok felé irányuló evangelizációs szolgálat. A főiskolán hat-nyolc, az iszlám teológiájával, történelmével foglalkozó tárgyat is tanítanak. Ezen a téren jóval előttünk járnak.
Az elméleti oktatáson túl jó bizonyságaik is vannak arról, hogy az iszlámba született emberek áttérnek a kereszténységre. Például az ISMA egyik oktatója is muszlim volt, és huszonévesen tért meg, most pedig az iszlámot elemzi és oktatja, mégpedig nagyon praktikus módon. Mivel a hallgatók többsége gyakorló pásztor, evangélista, misszionárius – akik rendelkeznek már egy bibliai alapképzettséggel –, a hangsúly nem a klasszikus teológiai tárgyakon, hanem a misszión van. Az országban uralkodó állapotok miatt jelenleg nem tudnak ébredési összejöveteleket tartani, ezért az elsődleges céljuk az, hogy lehűtsék a kedélyeket.
Milyen technikáik vannak az iszlám közegben való evangelizációra?
– Az említett muszlim származású oktató mondta, hogy visszajár abba a muzulmán kerületbe, ahonnan származik, hogy megtartsa a kapcsolatait, és bizonyságot tegyen embereknek. Megkérdeztem tőle, hogy én hogyan hirdethetném az evangéliumot muszlimoknak. Hiszen még ha nem is lincselnének meg rögtön, nem tekintenének hitelesnek, mivel nem vagyok muzulmán származású. Arra vártam, hogy ő mond valamilyen „technikát” – ehelyett azt válaszolta, hogy szeretni kell őket. Ez alatt azt értette, hogy a teológiai ismeretre szükség van ugyan az érveléshez, de ahhoz, hogy létrejöjjön egy kommunikációs csatorna, és a muszlimok megnyíljanak, meg kell érezniük, hogy elfogadják és szeretik őket. Ha egyszer nehéz helyzetbe kerülnek, akkor tudniuk kell, hogy kihez fordulhatnak. Azóta is többször gondolkoztam ezen, mert amikor az ember hallja a terrorakciókról szóló híreket, akkor legkevésbé a szeretet keríti hatalmába.
Vendéglátóim egy másik, szintén speciális foglalkozást igénylő népcsoport, a pigmeusok felé is szolgálnak. Őket az esőerdő törpéinek szokták becézni, mert a felnőtt férfiak is csak 140 centiméter magasak. Ez a nép évezredek óta változatlanul nomád életet él a Kongói Köztársasággal és a Közép-afrikai Köztársasággal határos területen. Más nyelven beszélnek, mint a szomszédos népek, ezért csak tolmáccsal lehet velük kommunikálni. Vannak olyan, a civilizációtól teljesen elzárt csoportjaik, amelyek ma is anyaszült meztelenül élnek. Az őserdők irtása miatt folyamatosan szűkül az életterük, ők mégsem adják fel az életformájukat, hanem még beljebb húzódnak.
Az ISMA egyik vezetője az egyik fő feladatának tekinti a feléjük való szolgálatot, ezért hetente bemegy az őserdőbe, tanítja és megkereszteli őket. Elmondta, hogy a pigmeusok megijednek, ha valaki Jézus véréről és a keresztáldozatról beszél nekik. A világnézetükből, lelkivilágukból fakadóan nem tudják feldolgozni, hogy egy ember meghal értük – ez abszurd, felfoghatatlan, sőt félelmetes nekik. Sosem konfrontálnak nyíltan, de nyilvánvaló, hogy nem tetszik nekik ez az üzenet, mert a következő alkalomra nem mennek el, hanem elbújnak az erdőben. Meglepődtem, hiszen éppen ez az evangélium lényege, és ha ezt nem mondhatjuk el, akkor mi értelme van az egésznek? A megoldás az, hogy a pásztor először csak Isten szeretetéről és Jézus tetteiről beszél nekik, és lassanként vezeti rá őket arra, hogy ennek a szeretetnek a legközpontibb megnyilvánulása az, hogy Jézus feláldozta magát a bűneinkért. Tanulságos volt számomra, hogy a más kultúrájú emberek felé való szolgálatban mennyire nem közvetíthetjük a saját kultúránkat. De azt is megértettem, hogy tényleg az utolsó időkben élünk, hiszen a Bibliában ennek a kornak az egyik ismertetőjele, hogy minden nemzetnek hirdetik az evangéliumot – köztük ennek a nagyon zárkózott és félénk népnek is.
Hogyan tudnád jellemezni a hétköznapi életet, hogyan élnek a keresztények a Közép-afrikai Köztársaságban?
– Franciául prédikáltam az istentiszteleteken, és különböző törzsi nyelveken folyt a tolmácsolás. A gyülekezetek tagjainak túlnyomó többsége nem ért franciául, még a leg műveltebb helyeken is jó, ha 40 százalék beszélte a nyelvet. Ebből le lehet mérni az iskolázottságot, mert csak a tanult emberek beszélnek franciául. Ez azt jelenti, hogy olvasni sem tudnak, ezért a prédikált Ige tartja meg őket.
És milyen a gyülekezeti tagok anyagi helyzete?
– Egyik alkalommal egy nagyon szegény gyülekezeti épületben prédikáltam, amely egy döngölt földes vályogkunyhó volt. Az istentisztelet végén rendeztek egy gyűjtést, és nekem adták. Nem fogadtam el a pénzt, de a pásztor könyörgött, hogy tegyem el, és vigyem ki az ajtón. Azt mondta, ha az ajtón kiléptem, nem érdekli, hogy mit csinálok a pénzzel, de fogadjam el, mert ők meg akarnak engem áldani, hogy ők is áldottak legyenek – úgyhogy elfogadtam.
Másnap szintén egy istentiszteleten voltam, ami után az egyik pásztor meghívott vendégségbe. Ahogy mentünk a kunyhójához, egy koszos ruhájú, az ottani viszonyokhoz képest is rendkívül szegény ember szaladt hozzánk. Elmondták, hogy korábban muzulmán volt, de egy éve megtért, és egy vallásilag kevert lakosságú helyen él. Az Anti-balaka számos alkalommal rajtaütött a faluján, őt pedig többször is fegyverrel kényszerítették, hogy adja ki a muszlimokat, de nem mondta meg, hol élnek. Ez is jól mutatja az igazi keresztények és az Anti-balaka „kereszténysége” közötti szakadékot. Őt magát is meg akarták ölni, de a pásztor kezeskedett érte, hogy meg tért keresztény, nem muzulmán már. Amikor odajött hozzánk, kivett a zsebéből egy elfeketedett receptet. Volt egy műtétje, és azzal a gyógyszerrel kellett volna utókezelnie magát, de nem tudta kiváltani, ezért könyörgött, hogy segítsek rajta. Neki adtam a pénzt, amit előző nap kaptam – az összeg pont fedezte az orvosság kiváltását. Az ember leborult, átölelte a lábamat, és a kezemet szorongatva hálálkodott.
Mégsem a szegénység az, ami a leginkább meghatározza a keresztények mindennapjait, hanem a háború: a gyülekezetek szétzilálódtak, teljes kerületek néptelenedtek el, sok hívő családját érte veszteség. Az amúgy sem túl gazdag főiskolát kifosztották, és mindent elvittek, ami mozdítható volt, a műanyag székeket is beleértve. A tanítás is szünetelt egy darabig. Amióta hazajöttem, mindennap hálát adok azért, hogy Magyarországon béke van, szabadon elmehetek egyik helyről a másikra, és megvan az élet normális ritmusa.
A vendéglátóim szerint ráadásul az az időszak, amikor náluk tartózkodtam, még meglehetősen konszolidált volt. Egyik éjjel géppuskaropogásra és gránátok robbanására ébredtem. Reggel nevetve kérdezte Abel pásztor, hogy hallottam-e az éjszakai harcok hangját. Nem tudom, hogy az ott élők hogyan tudják ezt megszokni, mindenesetre most újra zajlik az oktatás a főiskolán. Voltam olyan gyülekezetben is, ahol másfél-két év óta én tartottam az első összejövetelt, és elhatározták, hogy onnantól kezdve újraindul a közösségi élet.
Az európai hívők milyen tanulságokat vonhatnak le az utadból?
– Az ottani keresztények nagy árat fizetnek a hitükért. A Vigyázó blogon megjelent egy történet, mely szerint a Szeleka kivégzett tíz pásztort, de az egyikőjük túlélte. Nem szabad elfelejteni, hogy az ő megmenekülése mellett kilenc pásztor meghalt azon az éjszakán. A Középafrikai Köztársaságban úgy gyűlnek össze a hívők ima-összejövetelekre, istentiszteletekre, úrvacsorákra, hogy bármennyire is óvatosak, tudják, hogy esetleg az életükkel fizetnek ezért. Ehhez képest mi egy jóléti társadalomban élve nem mindig értékeljük eléggé a békét és szabadságot.
A második tanulság, hogy bármilyen nagy is a kulturális távolság, sorsközösségünk van az ottani keresztényekkel, hiszen van egy közös problémánk: az iszlám agresszív terjedése. Ők ezt persze jobban megszenvedik, viszont sokkal több tapasztalatot is szereznek, amelyek számunkra is hasznosak lehetnek.
A harmadik fontos dolog pedig a velük való szolidaritás. Természetesen nekünk is megvannak a saját harcaink, amelyek elsőbbséget élveznek. De azt gondolom, hogy ha Isten kegyelméből van erőnk és kapacitásunk rá, akkor nem lehetünk részvétlenek olyan keresztények iránt, akik ma az életüket kockáztatják akár az arab világban, akár Afrikában. Hála Istennek, a gyülekezet tagjaiban van empátia, szolidaritás, például amikor kimentem, többen küldtek ki velem adományokat, amiből bevezették a főiskolára az áramot, mert addig – állami akkreditáció ide vagy oda – csak sötétedésig lehetett tanítani. Nagyon hálásak voltak az ottani testvérek a segítségért.
Megható volt számomra az is, amikor egymástól függetlenül többen is azt mondták, hogy pusztán az, hogy kiutaztam hozzájuk, bizonyság számukra, hogy Isten nem írta le őket, rajta vannak a térképén. Fontos, hogy az egyetemes kereszténység jelezze számukra, hogy velük vagyunk, és segítjük őket.