Az arisztokrata rapper

Önként jelentkezett a szolgálatra. Egy szeráf izzó szénnel érintette meg a száját. A hagyomány szerint mártírhalált halt: kettéfűrészelték. A próféták közül a legnagyobb költő: szóképei egyedülállóak, hasonlatai megdöbbentőek. Jesája (Ézsaiás) könyvének fordítása kapcsán Rugási Gyula filozófussal, az MTA doktorával, a könyv fordítójával beszélgettünk.

Hogyan szokott rákészülni a fordításra, hogyan szokott hozzákezdeni? Szükség van egyáltalán felkészülésre?

Én abban reménykedem, hogy benne élünk a Biblia, a kinyilatkoztatás világában. Következésképpen nem nekünk kell hozzáadni valamit előzetesként az egész kontextushoz vagy magához a tevékenységhez, hanem abban bízunk, hogy majd a fordítandó anyag, a kinyilatkoztatott szöveg fog bennünket felemelni magához – és nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy ebben a reménységében az ember az elmúlt évtizedek során még egyszer sem csalatkozott.

És nem befolyásolja a fordítás minőségét az, hogy Ön egy, a 21. századi Magyarországon élő tudós? Mennyire tud ráérezni egy olyan prófétának az üzenetére, aki időszámításunk előtt, merőben más közegben élt?

Egy bizonyos idő után tökéletesen mindegy, hogy milyen tengernyi idő, múlt halmozódik köztünk, a próféta életideje és a mindenkori fordító életideje között. Mint ókorász és történész úgy vélem, hogy nem az a lényeg, hogy a múlt, amely az üzenet hordozója, mennyire hatalmas, dinamikus arra nézve, hogy bennünket megszólítson. Semmilyen múzeumban, képtárban vagy antik városok romjai között nem a múlt fog gondoskodni arról, hogy bennünket megszólítson, hanem az örökkévalóság, és úgy gondolom, egy hajdani próféta és a fordító az örökkévalósághoz lehet egyformán közel; teljesen mindegy, hogy a történő időnek mely szeletén és pontján élnek. A bibliafordítást az teszi különlegessé, hogy a szöveg közvetítő közege valamilyen titokzatos formában az az egyformán közeli valami, amit örökkévalóságnak nevezünk. Ezt kézzelfoghatóvá, megtapasztalhatóvá tenni vagy megjeleníteni természetesen nehézkes; az intuíció, az ihlet szintjén jelenik meg, de éppen ez a lényeg.

Ön, aki olyan sok nyelvet ismer, személyesen milyennek találja a héber nyelvet? Mik a jellegzetességei? Mi adja az egyediségét?

Személyesnek találom, mind a görögöt, mind pedig a hébert, és ez már azelőtt is így volt, hogy megtértem volna, azóta pedig még inkább. Valami egészen közvetlen, diszkrét viszony fűzi az embert ezekhez a nyelvekhez. És nem a nyelvtudásról beszélek, amikor bensőséges viszonyt pedzegetek, hiszen megtörténhet, hogy az ember történetesen nem ért valamit, és még akkor is megérinti az üzenet, méghozzá döntő módon. Az élő idióma, az ivrit ismerete nem hátrány az óhéber faggatása és zamatainak élvezése esetén, azonban figyelembe kell venni, hogy a 19. század végétől élesztgetett holt nyelv – a modern héber – nem alkalmas arra, hogy azt visszavetítsük a múltba, évezredekkel ezelőtti nyelvállapotokba. De ettől függetlenül a jogfolytonosság megvan. Lám: egy nyelv azt is elviselte, hogy hosszúhosszú időn át nem beszélték, csak szakrális nyelv volt, értelmezték, olvasták. És még is, hamvából képes volt pillanatok alatt reaktiválódni.

És ha például egy hapax legomenonnal találkozik – azaz a Bibliában csak egyszer előforduló kifejezéssel –, akkor mi alapján dönti el a jelentést? Eldönthető egyáltalán?

A hapax legomenon feltételezi, hogy egy bizonyos kontextuson belül egy szó vagy kifejezés máshol, másmilyen formában nem fordul elő. Így kell eldönteni, hogy ott mi szerepel. Egyrészt fordítói hagyományok tömkelege létezik, amely ebben az esetben segít. Nem csupán a Septuaginta vagy más ókori görög fordítások állnak rendelkezésre, hanem például a rokon sémi nyelvek is nyomós példákat, analógiákat jelenthetnek; és így kiderül, hogy a hapax igazából nem is hapax. Akkor nehéz a helyzet, amikor Jesájánál egy szót vagy hadihajónak, vagy teáscsészének, vagy valami kerámiaedénynek értelmez a hagyomány, de ennyire szélsőséges eset ritkán fordul elő. Nagyobb probléma annak eldöntése, hogy egy szóképet, kifejezést metaforának vagy idiómának tekintsünk, azaz szuverén költői képalkotásnak, vagy általunk de - kódolhatatlan – vagy nehezen dekódolható – élő nyelvi kifejezésnek. Nagyon fontos a józan megfontolás, de néha merésznek kell lenni, és ki kell lépni. El lehet mondani, hogy sokszor a legmeghökkentőbb megoldás a legjobb, mert az származik a legkevésbé az embertől. Segíthet egyébként maga a kontextus is, de ebben az esetben meg kell birkóznunk egyfajta rossz beidegződéssel, ugyanis különösen prófétai szövegeket a hagyomány már az ókorban megpróbált eufemisztikusan átültetni egyik nyelvből a másikba, elkenve az adott esetben kegyetlen, szinte blaszfémikus kifejezések eredeti töltetét. Ez elvi kérdés; én igyekeztem erre elvi választ adni, és néven nevezni a dolgokat.

A héber eredeti tekercsben nincsen pontozás, nincsenek magánhangzók. Szokott esetleg azon gondolkodni, hogy mi minden mást rejt még a szöveg a hagyományos olvasaton kívül?

A sémi nyelvek egyik jellegzetessége, hogy nem tesznek ki magánhangzójeleket, ha nem muszáj. Ez persze megnehezíti a helyzetet, de ha a kipontozatlan szöveget olvassuk, az hozzászoktat bennünket egy számunkra idegen, szokatlan gondolkodásmódhoz. De ne felejtsük el, hogy amióta a karaiták elvégezték ezt a műveletet, azóta a kipontozás hozzátartozik a kinyilatkoztatott hagyományhoz. A céljuk az egyértelműsítés volt, hogy az írott szövegbe ne lehessen bele kötni. Amikor 1947-ben elő kerültek a qumráni tekercsek, kiderült, hogy a legtöbb bibliai könyv szövege szinte teljesen ugyanaz, mint majd’ ezer évvel később, az addigi legkorábbi szöveghagyomány, a Leningrádi Kódex esetében. Ezért feltételezhetjük, hogy a babiloni fogságból való visszatérést követő en nagyon akkurátusan gondoskodtak arról, hogy a szöveg lehetőleg egyértelmű legyen. Bizonyos esetekben a többértelműségek persze kiküszöbölhetetlenek, de a nyelv nem matematika, tehát a teljes egyértelműség és logika irreális elvárás volna. Én azonban nem szeretnék semmit még inkább többértelművé tenni, elég ennyi többértelműség önmagában. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a fordítandó szöveg eredendően is tartalmaz bizonyos „polifóniát”, és csak abban bízhatunk, hogy a már említett ráhagyatkozással működik ezekben az esetekben az ember intuíciója, ihlete.

A Károli-féle fordítás egy protestáns fordítás, és mint ilyen, sok dolgot szigorúbban ad vissza. Ehhez képest, ha az eredeti szöveget nézzük, milyen istenkép rajzolódik ki előttünk?

Minden prófétánál megfigyelhető, hogy az istenkép nem valami absztrakt fogalom vagy kulturális örökség csupán, hanem a legszemélyesebb viszony lenyomata. Egyfelől ott van az elrejtőzködő Isten, aki bizonyos dolgokat nem tesz nyilvánvalóvá; aki haragvó, aki megbünteti a népét minden vétkéért, végső soron pedig száműzetésbe küldi őket. Pár mondattal később pedig azt olvassuk, hogy összegyűjti őket, megkegyelmez nekik. Jesájánál szerepel egy egészen döbbenetes szövegszakasz, ami Jézus egyik példázatában is visszaköszön: összegyűjtelek benneteket, mint a fiókákat a tyúk anyó, a kotlós. A próféta itt arról beszél, hogy Izrael fiait egyenként gyűjti majd össze Isten. Ennél bensőségesebb viszonyt nehéz elképzelni, különösen, hogy Isten nem a nőiség képzetét hordozza. Minden prófétánál fellelhető ez a két szólam. Hol van a kettő között az átjárás, a logikai közép? Ott, hogy a haragvó és a megbocsátó Isten, aki érdemeken és mindenen túl szeret, egy és ugyanaz a személy; és éppen azáltal személy, hogy vannak attribútumai, tulajdonságai, érzelmei, és ezeket kifejezésre is juttatja.

Az ember írásából, a stílusból, ahogyan fogalmaz, valamilyen szinten meglátszódik a személyisége. A szöveget olvasva milyen embernek, személyiségnek tűnik Jesája? Lehet valamire következtetni?

Érdekes, komplex személyiség, tekintettel arra, hogy minden valószínűség szerint jól nevelt arisztokrata volt, és mégis egy egészen elvadult figurát alakított életének bizonyos szakaszában. Ha eltekintünk a kinyilatkoztatástól, és csupán irodalmi művekként vizsgáljuk a próféciákat, azt kell mondanunk, hogy Jesája volt a legnagyobb, legegyedibb költői tehetség. Meglehetősen sokrétű és zaklatott életutat futott be; rögtön az elején olvashatjuk, hogy hány uralkodó regnálásának idejére esett az ő szolgálata, pályafutásának végén pedig borzalmas halált halt, ahogyan ezt az apokrif irodalomból tudjuk. Mintha nem is egy Jesája létezne. De félreértés ne essék, számomra érdektelen, amit a bibliakritika mond, vagyis hogy három vagy négy Jesája lenne a szöveg szerzője. Inkább úgy gondolom, éppen ez az eredeti tehetség mutatkozott meg abban, hogy képes volt bizonyos szinten átalakítani a költői nyelvét, és máshogyan „megszólalni”. Annyira sokrétű egyéniség, hogy normális körülmények között egyetlen emberbe ennyi minden aligha férhet el. Egészen csodálatosnak tűnik számomra, hogy ilyen mértékben képes az ember idomulni ahhoz az elhíváshoz, egészen pontosan parancshoz, amit Isten adott számára. A prófétákhoz ugyanis nem úgy szólt a Mindenható, hogy „ha ráérsz, ha van kedved hozzá…”, hanem felszólító módban. És ezzel kapcsolatban csak kétféle magatartás létezett: az engedelmesség vagy az engedet lenség. Érdemes végiggondolni, hogy egy arisztokrata, jó neveltetésű ifjú mi mindent csinált végig, pusztán engedelmességből.

Visszatérve a költőiségre, talán mondhatjuk azt, hogy Jesája rapper volt. Le lehet egyáltalán úgy fordítani az ő szóképeit, szójátékait, hogy magyar nyelven is értelmes legyen, de ugyanakkor megőrizze a ritmikusságát és a dallamát?

A sémi nyelvek sajátossága az, hogy a szavak legtöbbször három gyök - mássalhangzóból állnak (három mássalhangzó három mély, általunk magánhangzóként értelmezett fonémával leírva), tehát rövidek. Ezért nyilvánvalóan nem lehet egy az egyben áttenni egy teljesen más logikájú nyelvre, más megoldásokon kell töprengeni. A héber nyelvnek is, és általában a sémi nyelveknek különleges tulajdonsága a belső ritmus. A költői mondatok szerkesztésének elve is egyfajta gondolati és formai parallelizmus, amely vagy szó szerinti ismétlés vagy szembeállítás. Tehát valamilyen szimmetriaformát kell elképzelni, ami eleve feltételezi, hogy sulykolja az ember a mondandót. Tehát a szöveg ritmizált, a hangsúlyok, az ismétlődő elemek, a rövid, frappáns szókapcsolatok az elsődlegesen fontosak, ezeket kell megragadni. Ezt egyébként nevezhetjük akár rapnek is, igen, hiszen a próféta általában kiállt a „közönség” elé, és „elő adta magát”. Ez a szöveg is élő előadásra készült, nem pedig felolvasásra. Nem véletlen, hogy egy prófétának végül vagy menekülnie kellett, vagy megverték, vagy meggyilkolták. Egy szimpla, felolvasott költői szöveg nyilván kevésbé lett volna provokatív.

A fordítás során mi érintette meg leg inkább? Volt valami, az Ön számára igazán meghatározó gondolat, észrevétel, kijelentés?

Nézzük azt a példát, amikor fölvonul az asszír hadsereg, amely a környező kis államokat és városokat már leigázta, kiirtotta, és ostrom alá veszi Jeruzsálemet. Az emberek úgy ébrednek, hogy nincs garancia a holnapra. Ebben a szituációban minden szó, üzenet, ami elhangzik, az a prófétára és a „közönségre” nézve is vagy életet hordoz, vagy halált. Ebbe nagyon nehéz belegondolni, akár ókori történészi vagy filológusi érdeklődéssel, akár pedig a napi bibliaolvasói élménnyel. Számomra tehát éppen ezek a nem költői példák, szóképek az igazán meghatározóak: amikor az ember képes egy kicsit életnek, kimondott szónak venni a holt betűket, elképzelni, hogy az egész hogyan működhet, és így értékelni a próféta művét. Egy ilyen szituációban az üzenetet – hogy nem fog az ellenség kezébe kerülni a város, nem fogtok meghalni és elpusztulni – nagyon nehéz hihetővé tenni, vagy egyáltalán hinni benne. Ezeket az életszagú szituációkat – hogy tényleg borotvaélen táncol minden – kell jól érzékelni és észrevenni ahhoz, hogy az embernek legyen valami sejtelme róla, mivel is áll szemben. De hangsúlyozom, ennek a biztosítéka nem a tengernyi, özönnyi idővel ezelőtti roppant múlt valamely szeletében áll. Hogy ez a múlt elég erős és hatalmas legyen, hogy eleven módon legyen jelen, és szóljon hozzám, hozzád, bármelyikünkhöz, ahhoz az igazi fedezet maga az örökkévalóság, amelyről egyikünk sem tudja, hogy mi; túlhaladja az értelmünket. De a lényeg az, hogy ezek a holt betűk, a hajdan eleven, életszagú szavak, amelyek elhangzottak, ezek át vannak szőve, mintha tűzzel edzették volna, ezzel a bizonyos „örök üzenettel”. Ezt pedig filológus módjára lehetetlen megragadni, csak a bőrén érzi az ember.