Tanulmány
Teremtés és Vízözön:
történelmi tények
Ha valaki nekilát elölről elolvasni a Bibliát, már az első fejezetek során felvetődik benne a kérdés: hogyan egyeztethető össze a Teremtés és az Özönvíz története és körülményei a természettudomány mai eredményeivel? Tóth Tibor informatikus professzor ezekre a kérdésekre keresi a választ, összefoglalva a témával foglalkozó keresztény tudósok felfedezéseit.
Miért nem olyan eszményi a mai világ, mint az, amelyet Isten eredetileg teremtett? – merül fel sokakban a kérdés. A Biblia szerint a jelen kulcsa a múlt, és a világ jelenlegi nyomorúságának okát két, roppant súlyos következményekkel járó múltbeli eseményben kell keresnünk. Az egyik, közismert ok az ember bűnbeesése, lázadása Isten rendje ellen, amelynek következtében megjelent a bűn zsoldja, a halál és a hozzá vezető utat szegélyező betegségek, gondok, félelmek, az ember boldogtalansága. A teremtett világ egésze megromlott: „Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette. (…) Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róm 8:20–22). A másik esemény pedig a Szentírás szerint az Özönvíz volt, amellyel Isten az akkori világban javíthatatlanul elhatalmasodott emberi gonoszságot sújtotta. Noé és közvetlen háznépe – felesége, három fia és három menye, összesen nyolc ember – kivételével minden ember elpusztult egy világméretű vízkatasztrófában.
Mózes első könyvének 6–8. fejezete tömören leírja ezt az eseményt, amelynek értelmezése – mind a teljes eseményt, mind az egyes részleteket illetően – máig foglalkoztatja az emberiséget. Az érdeklődést egyaránt motiválhatja a bibliai hiten alapuló őszinte kíváncsiság, megismerési vágy, de az a meggyőződés is, hogy az Özönvíz csupán legenda, és egyike a Szentírásban szereplő legkevésbé hihető, következésképpen a legkönnyebben kritizálható eseményeknek. Az Özönvíz a kereszténységen belül 1961 óta szintén újra kiéleződő vita témája, amelyet John Whitcomb és Henry Morris amerikai professzorok The Genesis Flood (A bibliai Özönvíz) című nevezetes könyve indított el. Ez a könyv az elmúlt század hatvanas éveiben kibontakozó kreacionista (teremtéspárti) mozgalom alapműve, amely először vetette fel azt az elméletet, hogy a Föld jelenlegi geológiai arculatát alapvetően egy világméretű vízkatasztrófa, mégpedig a Bibliából ismert Özönvíz alakította ki, és ezzel megmagyarázhatók mindazok a kövületi ősmaradványok, amelyek a földrétegekben találhatók. Morris, aki korábban az áramlástan egyetemi tanára volt, hatalmas energiát és időt fektetett egy globális vízkatasztrófa energetikai és sebességviszonyainak, rétegképző mechanizmusainak és geológiai következményeinek tanulmányozásába. Morris erőfeszítései már 1963-ban elvezettek egy általa kezdeményezett, amerikai központú, de azóta a világ jelentős részére kiterjedő keresztény tudós társaság (Creation Research Society) létrejöttéhez, amelynek azóta több mint ezer tagja van a legkülönfélébb tudományterületekről.
Foglaljuk össze röviden, mit is állítanak Morris és követői, akiket időnként „tudományos kreacionistáknak”, máskor „fiatalföld-kreacionistának” neveznek. Nagyon tömören fogalmazva, három dolgot: 1) a Biblia Isten írott szava: minden történelmi és tudományos kijelentése igaz; 2) az élőlények minden alaptípusa Isten közvetlen teremtési aktusa nyomán jött létre, és azóta minden biológiai változás csak az eredetileg teremtett fajokon belül történt meg; 3) a Mózes első könyvében leírt Özönvíz történelmi tény, világméretű esemény volt.
A magukat kereszténynek tekintő tudósok jelentős része általában nem ért egyet a tudományos kreacionizmussal. Az első pontot illetően a Biblia szó szerinti értelmezésének eltúlzott mértékét kritizálják, amely szerintük főként a teremtési napok huszonnégy órás, közönséges napokként való értelmezésekor tarthatatlan. A második pontot az evolúciótannal való nyílt konfrontáció miatt azon tudósok utasítják el, akik az úgynevezett teista evolúció hívei, és abban hisznek, hogy Isten módszere az evolúció. A harmadik pont esetében az Özönvíz globalizálása, világméretű volta jelent sok, magát kereszténynek tekintő tudós számára elfogadhatatlan értelmezést, főként azért, mert a kövületi maradványokat, a jégkorszakokat, az emberi nyelvek és eltérő kultúrák kifejlődését az evolúciós fejlődéstörténet teljes kiiktatásával, a sok millió éves földtörténeti korok teljes mellőzésével kívánja megmagyarázni.
A tisztán materialista tudomány egyáltalán nem vesz tudomást a bibliai Özönvízről: a világegyetemet 13-20 milliárd évesnek, a Földet 4,6 milliárd évesnek tartja, az élővilág kialakulását pedig vak, személytelen evolúciós mechanizmusok működésével magyarázza. Egy figyelemre méltó változás mindenesetre megfigyelhető az utóbbi néhány évtized geológiájában: szaporodnak azok a monográfiák, tankönyvek, amelyek a földtörténeti katasztrófáknak, ezen belül az özönvízszerű kataklizmáknak egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak. Az egyik kiemelkedő színvonalú ilyen monográfia például Derek Eger The New Catastrophism (Új katasztrófatan) című műve (Cambridge University Press, 1993).
Milyen lehetett az Özönvíz előtti világ?
A világ teremtéséről szóló bibliai beszámoló azzal kezdődik, hogy „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta volt, és sötétség volt a mélység színén, és az Isten Szelleme lebegett a vizek felett.” (1Mózes 1:1–2).
Az eredeti héber szöveg a „kietlen és puszta volt” fordítás helyett a „kietlenné és pusztává lett” fordítást is megengedi. A kietlen (tohu) és a puszta (bohu) kifejezések a Biblia más helyein Isten ítéletének eredményeként előállt állapotot jelentenek, ezért egyes bibliakutatók feltételezik, hogy az ősi Föld, amelyet Isten teremtett, Isten büntető ítélete nyomán lett kietlenné és pusztává, és ennek teológiai magyarázataként a Sátán lázadását és bukását hozzák fel. Az ember teremtése, vagyis az ádámi faj megjelenése e felfogás szerint a helyreállított Földön történt meg, és az ember, miután már létezett a Gonosz az univerzumban, azonnal veszélyeztetett környezetbe és megkísérthető állapotba került; majd a Teremtő által számára adott szabad akarattal rosszul élve el is bukott. Ezt az elméletet az angol nyelvű teológiai és kreacionista irodalom a pusztítás és helyreállítás (ruin and reconstruction) elméletének vagy röviden „réselméletnek” nevezi, utalva a Mózes első könyvének első és második verse közötti – feltehetően igen nagy – időbeli résre. Ez az elmélet nem foglal állást azt illetően, hogy a földrétegekben található ősmaradványok az ádámi faj előtt keletkeztek-e vagy a Noé-féle Özönvíz eredményeként. A „tudományos kreacionizmus” hívei (a továbbiakban röviden: kreacionisták) elvetik ezt az elméletet, mivel szerintük az evolúciótan által megkövetelt sok millió éves földtörténeti korszakoknak az időbeli résben való elhelyezésével egyfajta kompromisszumot ajánl fel az evolucionisták felé. Ezt a kritikát annak ellenére fenntartják, hogy a réselmélet hívei is határozottan állítják: Isten teremtette az embert (az ádámi fajt), és az nem „magától fejlődött ki” alacsonyabb rendű életformákból, végső soron pedig az élettelen anyagból.
Miután a páratlanul tömör teremtési beszámoló több értelmezésre ad lehetőséget, és Isten azt jelenti ki a Bibliában, hogy teremtési munkája során mit cselekedett, nem pedig azt, hogy hogyan, teljesen természetes, hogy több, részben eltérő teremtéselmélet létezik. Ha ugyanarra a jelenségre, tényállásra több lehetséges magyarázat ismeretes, a tudomány az abdukció elvét hívja segítségül, amely a legvalószínűbb, legjobban indokolható változat melletti döntést jelenti. Az egyszeri és megismételhetetlen események esetében, mint amilyen a világegyetem létrejötte, az embernek meg kell elégednie a jobb hipotézis elfogadásával egy gyengébbel szemben. A teljes bizonyosság a hívő szerint Istennél van, az ateista szerint a kimeríthetetlen anyag mélyén rejtőzik (vagy sehol).
Témánk szempontjából a teremtési beszámoló második napja döntő fontosságú, amelyet Mózes első könyvének első fejezetében a 6., 7. és 8. versek így írnak le: „Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat [raqia=kiterjedés] a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt lévő vizeket a boltozat feletti vizektől. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek [samajim]. Így lett este és lett reggel: a második nap.”
A raqia főnév egy égi tartomány kiterjesztésére, kifeszítésére utal anélkül, hogy annak mértani alakját meghatározná. A boltozat létrehozása itt a légkör, légtér, levegőég megteremtését jelenti. Isten a Földön lévő hatalmas vízmennyiséget két részre osztotta, mégpedig a légkör alatti, vagyis a Földön maradó, és a légkör feletti készletre. Ez utóbbi, amely burokként vette körül a Földet, nem lehetett folyékony halmazállapotban, mivel annak sokkal nagyobb a fajsúlya, mint a levegőé. A szakirodalom szerint bizonyára vastag vízgőzrétegnek kellett lennie. Ez a páraburok (vapor canopy) figyelemreméltóan kedvező életfeltételeket hozhatott létre. Ha feltételezzük, hogy az atmoszférán kívüli sugárzás ugyanakkora lehetett, mint ma, a Föld felszínét elérő káros kozmikus (rövidhullámú) sugárzás lényegesen gyengébb volt a mainál, miután a vízgőzburok és az ózonréteg kettős védőpajzsként működött. Ugyanakkor a Napból származó hő- és fénysugárzás nagy része akadálytalanul áthatolhatott a vízgőzrétegen, biztosítva az élővilág szükségleteit. A hősugárzásnak a vízgőzrétegen való többszörös visszaverődése „melegházhatást” okozhatott, amelynek következtében rendkívül egyenletes éghajlat alakulhatott ki. Az élőtermészet-tudományok az utóbbi időben ismerték fel a kissé megnövekedett légköri nyomás kedvező élettani hatásait, ezért az USA-ban például kísérleti jelleggel már végeznek műtéteket alkalmasan megnövelt légköri nyomású műtőkben. Az így kialakult feltételek együttesen optimális körülményeket hozhattak létre az élővilág számára. A röviden bemutatott páraburokmodell tehát igen jó magyarázatot nyújt a Bibliában szereplő hihetetlenül magas, esetenként kilencszáz év feletti életkorokra, és erősen valószínűsíti, hogy az ősmaradványok helyenkénti hatalmas méretei (30 cm szárnyfesztávú szitakötők; sokméteres páfrányok és zsurlók; 15-20 méteres hosszúságú, több emelet magasságú dinoszauruszok) e kedvező feltételek révén alakulhattak ki.
Úgy tűnik, Isten valóban nagyszerű körülményeket biztosított a földi élet számára. Mégis, ebben az ideális környezetben sokasodott meg oly mértékben a bűn, hogy Isten megbánta, hogy embert teremtett, és elhatározta, hogy özönvízzel ítéli meg a Földet. Az emberiség szerencséjére Noé – példás hite és emberi tisztessége révén – kegyelmet talált az Úr előtt.
Milyen volt Noé bárkája?
Számos bibliakritikus veti fel, hogy Noé bárkája nem lehetett képes a szárazföldi élőlények összes különböző fajának befogadására, ezért a Bibliában közölt információ nem lehet hiteles. Első hallásra ez az érv meggyőzőnek látszik, egyes keresztényeket, akiknek nem eléggé mély a hitük, akár a bibliai Özönvíz megtagadására is késztetheti. Pedig a bárkáról, figyelmesen elemezve a Bibliában közölt részleteket, akár tudományos igényességű képet is alkothatunk. John Woodmorappe amerikai geológus és paleontológus például több mint hét évet szánt arra, hogy a Noé bárkáját illetően felmerült sok száz kérdésre kielégítő, de legalábbis valószínűsíthető választ találjon, és megkísérelje az Özönvíz eseményeit és geológiai következményeit is összefoglalni. Eredményeit Noah’s Ark: A Feasibility Study (Noé bárkája: egy megvalósíthatósági tanulmány) címmel 1997-ben jelentette meg könyv formájában. A következőkben felhasználjuk Woodmorappe könyvét két, igen érdekes kérdés megválaszolására:
1) Hány állatot kellett magával vinnie Noénak a bárkán?
2) Elegendően nagy volt-e a bárka befogadóképessége ahhoz, hogy az összes állatfajt fölvegye a fedélzetre?
Az első kérdést illetően a Mózes első könyve 6. fejezetének 19. és 20. verse, valamint a 7. fejezet 2. és 3. verse jelenti a kiindulási alapot: „És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek. A madarak közül az ő nemük szerint és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közül az ő nemük szerint; mindenből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjanak.(…) Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet és nőstényét; azokból a barmokból pedig, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényét. Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényét, hogy magvuk maradjon az egész föld színén.”
Noénak nyilvánvalóan nem kellett törődnie a víziállatokkal, mivel azok életét nem fenyegette szükségszerűen kihalással az Özönvíz, még akkor sem, ha a számítások szerint több száz km/órás sebességű turbulens áramlás a kövületi maradványok tanúsága alapján bizonyos óceáni fajok tömeges pusztulását, esetleg teljes kihalását idézhette elő. Noénak a növények túlélési kérdéseivel sem kellett foglalkoznia, sokuk mag vagy lebegő rétegek formájában átvészelhette a vízkatasztrófát. Számos rovarfaj és gerinctelen állat a vízben lebegő növényi maradványokon találhatott menedéket. Az Özönvíz azokat a szárazföldi állatokat pusztította el, amelyek „orrukon át lélegeztek” (1Móz 7:22: „amelynek orrában az élet szellemének lehellete volt”) , és nem voltak a bárkában. Természetesen nagyszámú rovarfaj is a bárkában menekült meg a pusztulástól.
Felvetődik a kérdés, hogy a Bibliában szereplő nem (angolul: kind) milyen viszonyban áll a mai biológiában használt faj (angolul: species) fogalmával. Mint ismert, a faj az élőlények egy olyan csoportja, amelyek egymással keresztezhetők, és tovább szaporodó, életképes utódokat hoznak létre. Ez azt is jelenti, hogy a faj egy másik fajjal nem keresztezhető. Azonban a fajok többségénél a keresztezhetőségi vizsgálatot nem végezték el, a kihalt fajoknál pedig ez utólag nem tisztázható. A mai vizsgálatok azt mutatják, hogy a bibliai nem a mai faj fogalmánál valamivel szélesebb, és a biológia genus (nemzetség) fogalmához áll legközelebb.
Woodmorappe összesen mintegy nyolcezer nemzetséget gyűjtött öszsze, beleértve a kihalt nemzetségeket is. Képzett paleontológusról és többéves kitartó munkáról lévén szó, eléggé megalapozottnak vehetjük ezt a számot, tehát a bárka fedélzeten mintegy tizenhatezer egyedi állat lehetett. A szakirodalom utal arra a tényre is, hogy a paleontológusok körében ismert az a tendencia, hogy új felfedezéseiknek többnyire új nemzetségnevet adnak. Ez valószínűsíti, hogy a kihalt nemzetségek száma erősen túlbecsült. Például a legnagyobb növényevő dinoszauruszok csoportját tekintve (pl. Brachiosaurus, Diplodocus, Apatosaurus) nyolcvanhét nemzetségre hivatkoznak, de csak tizenkettőt tekintenek elsődlegesen megalapozottnak.
Az evolúcióelmélet mai változatai egyetértenek abban, hogy a dinoszauruszok mintegy hetvenmillió évvel ezelőtt kihaltak. A kihalást előidéző okot illetően legvalószínűbbnek egy kisbolygónak a Földdel való ütközését tartják. A kreacionisták egyik legbotrányosabb állítása az evolúciótan hívei szerint az, hogy a dinoszauruszok Noé kortársai voltak, és kihalásukat elsősorban az Özönvíz okozta. Woodmorappe egyáltalán nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Noé bárkáján is voltak dinoszauruszok. Arra a jogos kérdésre, hogy a dinoszauruszok hatalmas testméretei hogyan „fértek össze” a bárkával, a következőt válaszolja: 1) a feltételezett 668 dinoszaurusz-nemzetségből csupán 106 esetében volt a kifejlett példány átlagos tömege tíz tonnánál nagyobb; 2) amint utaltunk rá, a dinoszaurusznemzetségek száma erősen túlbecsült; 3) a Biblia sehol nem említi, hogy teljesen kifejlett állatpéldányok voltak a bárkán. Logikusan feltételezhető, hogy a legnagyobb testtömegű állatok „tinédzser” korban, vagy még fiatalabb korban voltak jelen. Teljes kihalásukat a kreacionisták az Özönvíz okozta geológiai viszonyok és a sokkal zordabbá váló éghajlat együttes hatásával magyarázzák.
Érdemes itt megemlíteni, hogy a Biblia a Jób könyvének 40. és 41. fejezetében két olyan állatról is beszél, amelyeket Jóbnak ismernie kellett, ugyanakkor leírt tulajdonságaik alapján egyetlen ma élő állathoz sem hasonlítanak. A behemót nevű ismeretlen állat amelyről kiderül, hogy növényevő, hatalmas izomzata van, „kiegyenesíti farkát, mint valami cédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak, csontjai érccsövek, lábszárai mint a vasrudak” viszont szinte tökéletesen felidézi bennünk egy óriási, növényevő dinoszaurusz képét. A leviáthán tulajdonságai (Jób 41.), bár emlékeztetnek egyes tengeri ragadozó dinoszauruszokra és némiképp az óriási krokodilra is, titokzatos és félelmetes, ma már aligha azonosítható, kihalt állatra utalnak.
A globális vízikatasztrófára rendkívül sok, Biblián kívüli bizonyíték utal, amelyek puszta felsorolása is oldalakat venne igénybe (lásd keretes írásunkat). Ehelyütt csak néhány ilyen bizonyíték megemlítésére van módunk.
Első helyen azt a kultúrtörténeti tényt említjük, hogy a Föld egymástól nagyon távol élő népei (például az eszkimók és a szibériai néptörzsek északon, az új-zélandi maorik és az ausztráliai bennszülöttek délen) egymáshoz nagyon hasonló módon őrzik egy hajdani özönvíz hagyományát. A kínai özönvíztörténetek különösen annak a ténynek a tükrében figyelemreméltóak, hogy a több ezer éves kínai ideogram-írás hajót jelölő írásjele a csónak szógyökből épül fel, amelyhez az ember és a nyolc gyökjelek társulnak. Nyolc ember? Hiszen Noé bárkájának fedélzetén éppen nyolc ember volt! Csak az indiánok körében ötvennyolc özönvíz-elbeszélést gyűjtöttek össze a néprajzkutatók, valamint a kulturális antropológia szakemberei. A világ könyvtáraiban több mint nyolcvanezer hiteles dokumentum létezik az Özönvíz kultúrtörténeti emlékeiről.
A bárka kikötőhelyeként a Biblia az Ararát hegyét jelöli meg, amely a civilizáció bölcsőjeként számon tartott Közel-Kelet térségéhez tartozik. A legöregebb élő fák évgyűrűvizsgálata nagyjából az Özönvíz utáni eredetre utal (i. e. kb. 2500). Világszerte megtalálhatók az Özönvíz méretű kataklizmára utaló, víz által lerakott üledékek. Az egész világon fellelhető megkövesedett állati és növényi maradványok szintén egy világméretű katasztrófa bizonyítékai. Gyakran ugyanabban a kőzetben egymás mellett találhatók olyan kövületek, amelyek az evolúciótan szerint egyáltalán nem származhatnak ugyanabból a korszakból. Végül megemlítjük, hogy világszerte találhatók olyan hatalmas folyómedrek, amelyek túl szélesek és mélyek a mai vízmennyiség számára, és esetenként a mainál ötven-hatvanszor nagyobb víztömeg hajdani áramlására utalnak. A műholdfelvételeken jól azonosítható ilyen medrek erősen valószínűsítik, hogy egy hajdani roppant méretű vízkatasztrófa nyomairól van szó.
A korábban feltett második kérdésre visszatérve, az elvégzett részletes számítások azt mutatják, hogy a bárka befogadóképessége elegendően nagy volt a Biblia által felsorolt állatfajok összes képviselőjének elhelyezésére, mégpedig úgy, hogy elegendő hely maradt az élelem és a víz tárolására, valamint Noé és családja számára is. Woodmorappe számításai szerint a szilárd élelem a bárka térfogatának körülbelül 15 százalékát, az ivóvíz pedig körülbelül 9,4 százalékát foglalta el. Az utóbbi pótlása az esővíz gyűjtésével nyilván megoldható volt. Woodmorappe foglalkozik az állatok gondozásának, a keletkezett ürülék és szemét eltávolításának kérdéseivel, elfogadható magyarázatot adva a legfontosabb kérdésekre.
Eddig nem érintettük azt a kérdést, hogyan volt lehetséges a rengeteg különböző állat összegyűjtése és feljuttatása a bárkára. Nyilvánvaló, hogy ehhez Isten természetfeletti beavatkozását kell feltételeznünk, például úgy, hogy Isten az ösztöneik megváltoztatása útján terelte az állatokat a bárkára. Mindenesetre az állatok összegyűjtése semmiképpen nem lehetett Noé feladata. Az állatoknak a bárka bezártságában való nyugodt viselkedését, ezáltal az élelmezés és gondozás problémájának csökkentését Isten az életfunkciók lassításával, egyfajta hibernációval, „téli álommal” is segíthette.
Globális vagy helyi katasztrófa volt-e a Vízözön?
A bibliakritikusok gyakran érvelnek azzal, hogy a bibliai Özönvíz a mai Közel-Kelet egy nagyobb térségét sújtó, rendkívüli méretű, de lokális árvíz volt. A Biblia ezzel szemben egyértelműen világméretű vízkatasztrófát ír le. Werner Gitt, a keresztény tudományos irodalom egyik legjelentősebb képviselője, akinek könyveit tizenhárom nyelven több millió példányban adták el világszerte, ennek alátámasztására számos bibliai és Biblián kívüli érvet sorol fel. Ilyenek például:
(1) A bárka mérete: A Biblia pontosan leírja a bárka hatalmas méreteit. Az ókori „sing” mértékegység, amely a felnőtt átlagember könyökétől a kinyújtott kézfej középső ujjáig mért körülbelül 45-50 cm-es távolság, egy körülbelül 140x23x14 m-es, gigantikus hajót állít elénk. Térfogata meghaladta a 40 ezer m3-t, amely 522 szabványos amerikai tehervagon befogadóképessége (egy-egy tehervagon 240 birka szállítására alkalmas). Ez egy körülbelül 6 km hosszúságú szerelvénynek felel meg. A három fedélzet összterülete körülbelül 9000 m2, ami egy labdarúgópálya másfélszerese. A Deutschland nevű világhírű luxushajó, amely 1900 és 1925 között közlekedett, hat nap alatt tette meg a Hamburg–New York távolságot, és hat évig a leggyorsabb utasszállító hajó volt az Atlanti-óceánon, a maga 16 ezer 502 BRT (bruttó-regisztertonna) rakodóterével, körülbelül a Noé bárkájával összemérhető. Ha csupán a helyi állatvilág megmentése lett volna a cél, a bárka rendkívüli mértékben túlméretezett lett volna. Ki kell emelni a bárkának a hajózási stabilitás szempontjából optimális arányait. Kísérletek tanúsága szerint a bárka akár 60-65 méter magas hullámokon, 60-70 fokos szögű „bukdácsoláskor” sem borult fel. Vajon honnan lehettek Noénak ilyen magas szintű hajómérnöki ismeretei?
(2) A bárka célja az Istennek engedelmes Noé és családja, valamint az állatvilág megmentése volt az összes szárazföldi állatfaj képviselőinek bárkára vételével. Ha csak helyi áradás lett volna, elegendő lett volna az emberek átköltözése, az állatok áthajtása egy biztonságosabb vidékre.
(3) A szárazföldi élőlények pusztulását Mózes első könyvének 7. fejezete és az Újszövetségben Lukács evangéliuma (17:27. vers) egyaránt kijelenti.
(4) A víz szintje: „A víz egyre erősebben áradt a földön, és elborította a legmagasabb hegyeket is az ég alatt. Sőt, tizenöt singnyit [könyöknyit, körülbelül 7 métert] áradt a víz azután, hogy elborította a hegyeket.” (1Mózes 7: 19–20). Nyilvánvaló, hogy ha minden hegyet elborított a víz, az Özönvíznek globálisnak kellett lennie. Ha a mai légkörben lévő összes víztartalom (felhők és pára, összesen körülbelül 13 ezer km3) lezúdulna, a csapadék mennyisége csupán 2,5 cm lenne az 510 millió km2 földfelületre elosztva. Kellett tehát lennie egy másik víztárolónak, amely a „boltozat feletti” páraburokkal azonosítható. Ennek a lezúdulása a Földre csaknem hat hétig tartott, és a „mélység forrásainak” felfakadásával együtt idézte elő a magas vízállást az egész Földön.
(5) Az áradás időtartama: Az áradás egyes bibliakutatók szerint 365 napig, mások szerint 371 napig tartott, több hónapon át igen magas vízállással. Ennek következtében – eltekintve az ár-apály ingadozásoktól – a vízszintnek az egész Földön azonosnak kellett lennie.
(6) Isten Noéval kötött szövetsége: „Szövetségre lépek veletek, és semmi sem pusztul el többé özönvíz miatt.” (1Mózes 9:11). Helyi áradások azóta is rendszeresen vannak, de világméretű özönvíztől Isten ígérete szerint többé nem kell tartanunk.
Néhány következtetés
A jelen cikkben célunk az volt, hogy Noé bárkájának és a bibliai Özönvíznek többoldalú és konkrét elemzése kapcsán megmutassuk: a Biblia nemcsak a zsidó–keresztény hit, erkölcs és kultúra oldaláról nyújt megbízható, szilárd ismereteket, hanem kijelentései a mindenkori tudományos ismeretekkel is összhangba hozhatók. Ma már nagyon sok tudós vallja azt az álláspontot, hogy a tudománynak semmi oka sincs eleve kizárni a természetfelettit, mert ezáltal az emberi megismerést önkényesen és feleslegesen korlátozza. Nem arról van szó, hogy a tudományosan még megmagyarázhatatlan dolgok magyarázataként Istent „hézagpótló” megoldásként, ideiglenesen hívjuk segítségül. A „hézagok Istene” egy téves, hibás látás Istennek a tudományba való bevonására. Ellenkezőleg: a tudományt hivatásszerűen művelő, valamint a tudomány mindenkori eredményei iránt érdeklődő keresztényeknek be kell látniuk, hogy Isten bevonásának már a Teremtés aktusával kezdődően meg kell történnie azokba a tudományos elméletekbe, modellekbe és módszerekbe, amelyek a tudomány és az intelligens hit határfelületén helyezkednek el. Ez pozitív látást ad Istenről: Isten nem verseng a tudománnyal, hiszen maga a tudomány is Istentől való. Ez azt is jelenti, hogy a világegyetem működését, fenntartását, de legfőképpen annak létrehozását érintő mélyebb okok nem a természetben (az anyagi világban), hanem a természetfelettiben keresendők. A keresztény tudósnak mindig szem előtt kell tartania, hogy Isten a Bibliában azt nyilatkoztatta ki, hogy miért tette a dolgokat. A tudomány azt kutat(hat)ja, hogyan. Ebben a kutatásban azonban a tudóst Isten Igéje is eligazítja.
Nagyon fontos odafigyelni arra, amit Jézus Krisztus mondott Nikodémusnak (Ján 3:12): „Ha a földiekről szóltam néktek, és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyei dolgokról szólok néktek?”
Hasonlóan, ha a Szentírás tévedne az olyan konkrétan megvizsgálható dolgok terén, mint például a földrajz, a történelem vagy általában a természettudomány, miért kellene bíznia az emberiségnek a Szentírás által kijelentett olyan dolgokban, mint Isten természete vagy a halál utáni élet, amelyek nem teszik lehetővé az empirikus vizsgálatot? Ezért a keresztényeknek mindig készen kell lenniük, hogy eleget tegyenek Péter apostol felszólításának: „Mindig készen legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel.” (1pt 3:15)
Írásomat egy nagyon személyes megjegyzéssel szeretném zárni. Egy nappal azután, hogy felkérést kaptam e cikk megírására, Miskolc felé autóztam a délutáni órákban. Az M3-as autópálya vége felé hatalmas felhőszakadás zúdult az úton lévőkre, amely Mezőkövesdig kitartott. Gondolataim – informatikai szakkifejezéssel élve – „párhuzamos processzálással” jártak a 3-as főút aktuális viszonyai és a Noé-féle özönvíz között. A harsányi elágazás előtt hirtelen felszakadtak a felhők, kisütött a nap, és két óriási, tündöklő szivárvány jelent meg az égen. A több kilométeres, hatalmas, színes ív sokméteres vastagságban ívelt át a jobb kezem felőli, dimbes-dombos földeken. Isten Noéval kötött szövetségének e monumentális, valóságos jele, azt hiszem, minden úton lévőt akkor és ott gyönyörűséggel töltött el. Úgy éreztem, ennél erősebb és konkrétabb biztatást aligha kaphattam volna a jelen cikk megírására.