2002. május

Tanulmány

Eksztatikus politika

Az idei tavasz egyik legnagyobb jelentőségű eseménye a "karizmatikus" jellegű nemzeti-politikai mozgalmak (újra)megjelenése a magyar történelemben. A tömegmozgalmak tagjaiban új reménység és sajátos érzelmi túlfűtöttség izzott fel magas hőfokon.

A választások befejeztével a mozgalmi láz nem hagyott alább, mint azt sokan várták, hanem meglovagolva a meglévő felhevültséget a jobboldal prominens vezetői a megszületett mozgalmak hosszabb távra való megszervezésén, a tüzes hangulat prolongálásán kezdtek el nagy erőkkel dolgozni. A két forduló közötti tömegrendezvényeiken a létszám nagysága és a jelenlévők egységélménye kapcsán átélt érzelmeiket a médiában szinte természetfölötti, isteni érintésként, vallási eksztázisként, szellemi újjászületésként állították be; "valami új született" – hangsúlyozták.

A jobboldal politikai tömegmozgalma egyértelműen vallási töltéssel telítődött. "Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében", "hit, remény, szeretet" váltak kampányszlogenekké, és a PR-szakemberek a politikai érvelés helyett az érzelmekre való erős hatásgyakorlást javasolták a párt- és állami vezetőknek. A kívánt – okosan kiszámított – hatás nem is maradt el: az ezzel megcélzott réteget – elsősorban a fiatalokat, a vallásos embereket, a vidéki lakosság egy részét és a szélsőjobboldali beállítottságúakat – sikerült is erőteljesen mozgósítani. Látván az akció sikerét, a jobboldal vezetői úgy döntöttek, ezt a stratégiát folytatni fogják a jövőben is. Ami megszületett, az azonban már nem csak politika – sokkal inkább egy új vallásra, politikai vallásra emlékeztet.

A jobboldal politikai tömegmozgalma vallási töltéssel telítődött

A MIÉP nyíltan antiszemita, szélsőjobboldali megnyilvánulásai ellen a szavát soha fel nem emelő, sőt ezeket a maga céljai szolgálatába állító, végül szavazótáborukat is elhódító volt miniszterelnök eddig sem akadályozta meg a személye körüli kultusz kialakulását, de a kampány során még azt is megengedte és elfogadta, hogy Vikidál Gyula ekként énekeljen róla: "Felkelt a mi napunk, Viktor a mi urunk, árad a szeretet fénye ránk." A történelmi egyházak és több kisegyház klérusának teljes támogatását élvező Orbán Viktort ezek az egyházfiak egyfajta karizmatikus, Istentől rendelt, azaz nemcsak nemzeti, hanem vallási küldetéssel is felruházott, "felkent" vezetőnek, a magyarság és a kereszténység természetfölötti módon elhivatott megmentőjének igyekeznek beállítani. Erre az idős asszonyok kézcsókját is elfogadó állami vezető maga is rájátszott, amikor a választási eredményt várva például így nyilatkozott: "Az Úr színe előtt állunk…"

A Der Standard bécsi napilap szerint például "a kormányfő úgy öntött bátorságot híveibe, mint egy amerikai televíziós prédikátor". Az újonnan elinduló jobboldali tömegmozgalmak leendő, "politika fölött álló" "szellemi-lelki vezérének" beszédeit kísérő, ütemesen skandált "Viktor! Viktor!", illetve "Köszönjük! Köszönjük!" tömegovációk kapcsán pedig a Magyar Narancs nevű hetilap Fidesz–MDF: Töltekezés címmel írt beszámolót. Köztudott, hogy a "töltekezés" szót ma a beszélt magyar nyelvben, ebben a formában kizárólag a pünkösdi-karizmatikus istentiszteletek összefüggésében használják, a Szent Szellemmel való – természetfölötti, gyakran eksztatikus – beteljesedésre. A kereszténységen kívül álló elemzők is észrevették tehát a karizmatikus keresztény mozgalom és a miniszterelnök új stílusa közötti hasonlóságot.

Idén áprilisban Orbán Viktor és társai – hogy őszintén-e, avagy csak "PR-ból", azt nem tudni – beléptek tehát a tömegbefolyással rendelkező, "karizmatikus", vallási-nemzeti, isteni küldetéstudattal bíró szellemi-lelki vezetők szerepébe Magyarországon. Eközben azonban politikai vezetők is maradtak, illetve egységesíteni kezdik ezt a két szerepet. Mindez indokolttá teszi a kérdést: vajon helyes-e ez a keresztény hit szempontjából, amelyre ők maguk is annyiszor hivatkoznak? Mi a különbség politikai és szellemi vezető, politikai és szellemi eksztázis között?

Állam: törvényes erőszak

A politikai és a szellemi vezető közötti különbségtétel a Biblia egészének tanítása alapján kulcsfontosságú. Míg a politikai személyiség az állam működéséhez kapcsolódik, addig a szellemi vezető az ószövetségi prófétákra vonatkozik, a kereszténység megszületése óta pedig az egyházhoz köthető. Bár az államot a Szentírás szerint éppúgy Isten alapította, mint az egyházat, a két intézmény lényegében, jellegében, funkciójában, céljában és eszközeiben gyökeresen eltér egymástól, s ezért el kell választani őket. A továbbiak pontos megértése érdekében röviden át kell tekintenünk az ezzel kapcsolatos bibliai alapigazságokat, különösen tekintettel arra, hogy az utóbbi időszakban a Magyar Köztársaság Alkotmányában is megfogalmazott alapelvek tudatos elhomályosítása és áthágása zajlik éppen az államhatalom számos képviselője részéről, és a hamis, ideologikus porhintések miatt ezek a kulcsfontosságú elvek lassan szinte érthetetlenné válnak a társadalom többsége számára.

Isten a Noénak adott törvények között engedélyezte a nemzeteknek az államszervezet létrehozását, amikor elrendelte: "A ti véreteket, amelyben van a ti életetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert." (1Móz 9:5–6) A Noét megelőző, úgynevezett "lelkiismereti korban" Isten nem engedélyezte, hogy a gyilkosságot vagy bármilyen más bűnt ember az emberen megbüntessen, az emberiség minden törvény nélkül élhetett a földön, az egyéni lelkiismeret teljesen szabadon érvényesülhetett. Mivel Ádám bukásának következménye, az eredendő bűn az embert nemcsak felszínesen, hanem gyökeresen rontotta meg, ezért az egyéni lelkiismeret e teljes szabadsága nem a megjavulás, erkölcsi fejlődés útjára, hanem a romlás teljessé válása felé vitte az emberiséget, s a korszak végére "a föld megtelt erőszakossággal", "megsokasult az ember gonoszsága a földön, és szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz" lett.

Erőszak Isten engedélyével. Az állam eredeti lényege és fő funkciója a bűntől való elrettentés fegyver által

Az ítélet után elkezdődő "új világrend" abban különbözött drasztikusan az előzőtől, hogy Isten engedélyt, sőt parancsot adott az embernek arra, hogy az élet elleni, majd később a tulajdon elleni bűncselekmények felett is ítélkezzen, és az ítéletet erőszakkal is hajtsa végre – ember az ember fölött.

Az állam hatalmának végső eszköze és fedezete a törvényes erőszak. A rendőrnek, a bírónak, a hatóságoknak nem jószántukból engedelmeskednek az emberek, hanem azért, mert mögöttük a fegyver legális használatának a lehetősége áll fedezetként. Az államokat meghatározhatjuk úgy is, mint olyan szervezeteket, amelyeket a nemzetek – esetenként nagyobb egységek: birodalmak – társadalmai hoznak létre annak érdekében, hogy magukat és tagjaikat a kívülről vagy belülről életüket vagy vagyonukat fenyegető ellenségtől megvédjék, és ennek érdekében a közösség belső életét megszervezzék. E védelem erőszak alkalmazását is jelenti, sőt ez az állam működésének végső záloga: az államhatalom működési képességét, realitását, tekintélyét a fegyver használatának lehetősége biztosítja.

A legfőbb erkölcsi-szellemi kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy joga van-e az emberek által létrehozott és képviselt államnak ehhez: az erőszak alkalmazásához, az egyének személyes szabadságának korlátozásához, sőt adott esetben megölésükhöz. Isten válasza erre: igen. Itt nemcsak arról van szó, hogy az emberek közmegegyezése – "társadalmi szerződés" – adta meg a jogot erre az államoknak (bár természetesen ez is lényeges), hanem arról, hogy ezt a jogot Isten is elismeri, sőt Ő kezdeményezte. Az állam erkölcsi jogalapját az élet és a vagyon elleni bűnök megbüntetésére Isten adta meg: az államok tehát nemcsak az emberek, hanem Isten szemében is törvényes intézmények. Pál is kiemeli, hogy az állam eredeti lényege és fő funkciója a bűntől való elrettentés (megfélemlítés), mégpedig fegyver által: "Nem akarsz félni a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet fogsz nyerni tőle! Ő ugyanis Isten szolgája a te javadra. Ha viszont gonoszságot követsz el, félj, mert nem ok nélkül visel fegyvert: mert Isten szolgája, érvényre juttatja az igazságtételt büntető céllal azokkal szemben, akik gonoszul cselekszenek. Ezért kell engedelmeskedni, nemcsak a büntetés, hanem a lelkiismeret miatt is." (Róm 13:3–5)

A Szanhedrin. Hatalma eredetileg Istentől származott, Péter mégis ellene állt

Természetesen a Szentírás Szerzője tökéletesen tudatában van annak, hogy az államhatalomba bekerülő konkrét, egyes emberek maguk is az eredendő bűn állapotában vannak, s így a hatalmat akarva-akaratlanul is a saját önös érdekeik szolgálatában is fel fogják használni, ezáltal pedig az államhatalom működése a polgárok kárára többé-kevésbé mindig torzulni fog, sátáni befolyás alá kerül. Az emberiség egyik fő történelmi küzdelme ennek a jelenségnek állandó visszaszorítására irányul. Így a hatalom iránti engedelmesség isteni erkölcsi parancsának mindenkori érvényessége attól is függ, hogy az adott államhatalmat milyen mértékben hatja át a sátáni befolyás: Hitler vagy Sztálin államában például az engedelmesség már bűnnek minősülhetett Isten előtt. De a keresztényeket a hatóságoknak való engedelmességre buzdító Péter (1Pét 2: 12–17) maga is megtagadta az engedelmességet az – egyébként ószövetségi törvényen alapuló, isteni legitimációval rendelkező! – Szanhedrinnek, amikor az Isten parancsával ellentétes cselekedetre szólította fel őt (Csel 4:18–21, 5:27–29). Hasonlóképp intett búcsút Isten akaratával összhangban Izrael tíz törzse a felettük addig uralkodó dávidita királynak, Roboámnak, amikor az indokolatlanul súlyos adókat vetett ki a népre (1Kir 12:1–19). A Szentírás tehát árnyalt tanítást ad az államhatalomról, s az annak való engedelmesség erkölcsi követelményét függővé teszi az aktuális hatalom minőségétől is. Mindezek fényében azonban leszögezhetjük, hogy önmagában, általában véve az államhatalom mint a bűn visszaszorítására létrehozott intézmény Isten támogatását élvezi, és alapesetben az emberek engedelmességére erkölcsileg jogosan tart igényt – mindaddig, amíg hatáskörét nem lépi túl.

Az igazak államát álmodják

Ugyanakkor rendkívül fontos látnunk, hogy a Szentírás szerint az állam alkalmatlan az emberek megigazítására, erkölcsi megjobbítására. A hatalom képes büntetni, a bűnözőket megfélemlíteni, ezáltal visszaszorítani, korlátozni a bűnök egy bizonyos csoportját, s ezzel a társadalom és az egyének életét a normális keretek között védelmezni – de nem képes arra, és nem is feladata, hogy erkölcsileg jobbá tegye vagy hitre juttassa az embereket. Pál apostol nagyon részletesen kifejti a Rómaiakhoz írt levélben, hogy igazzá, jobb emberré válni kizárólag szabadon, külső kényszertől mentesen, Isten kegyelméből, Jézus Krisztusba vetett hit által lehet. "A törvény haragot nemz" – írja, ezért "a törvény cselekedeteiből egy test sem igazul meg Őelőtte" (Róm 3:20, 4:15). Lehetetlen ugyanis, hogy a büntetés, a megfélemlítés, az erőszak igazzá, hívővé tegyen egy bűnös embert – hiszen ezek az eszközök kikényszerítik ugyan a külsődleges engedelmességet (mivel nincs más lehetősége az illetőnek), de belül, a szívben ellenállást váltanak ki, "haragot nemzenek". Mivel az állam minden tevékenységének végső fedezete a legális erőszak, a kényszer, s ezt mindenki mindig, tudatosan vagy öntudatlanul érzékeli is a háttérben, ezért az állam lényegénél fogva képtelen arra, hogy valódi erkölcsi javulást, hitet, megigazulást közvetítsen – s ez nem is feladata. Az állam Istentől kapott funkciója az, hogy az emberi társadalmakat a bűn megfélemlítéssel történő visszaszorítása által "konzerválja" a Megváltás beteljesedéséig, hogy az emberiség ne fusson bele idő előtt olyan szélsőséges megromlásba, démonizálódásba, mint a vízözön előtti korban – mert ebben az esetben előbb elpusztulna az ember, mint ahogy megérkezne a Megváltás teljessége. Az állam célja csakis ez a konzerválás – a Megváltás munkálása és az emberek megjobbítása viszont az egyház feladata.

Isten látványosan bizonyította mindezt Izrael történelmében. A mózesi törvény ugyanis államhatalmi eszközökkel igyekezett érvényesíteni a zsidó nemzet életében az isteni erkölcsi parancsokat. Teljesen egy volt az erkölcs és a jog. A kereszténység legalapvetőbb tanítása szerint azonban e kísérlet valódi isteni célja az volt, hogy világtörténelmi példát adjon ennek lehetetlenségére, szükségszerű csődjére, ami be is következett. Mint Pál a Rómaiakhoz írt levélben részletesen kifejti, a tartalmilag egyébként tökéletesen helyes mózesi törvény azáltal, hogy az erkölcsöt és az igaz hitet államhatalmi eszközökkel érvényesítette, végső soron a bűn még nagyobb eluralkodásához, a zsidó társadalom súlyos megosztottságához, képmutatáshoz, az emberek belső meghasonlásához, totális egyéni és társadalmi krízishez vezetett – hogy ezzel ráébressze az embereket a Megváltó eljövetelének kiáltó szükségére, valamint az erkölcsiség igazi természetére: arra, hogy valóban jó cselekedetet csak szabadságból lehet tenni.

Ezért Jézus Krisztus és tanítványai – radikálisan eltérve az ószövetségi mintától! – a szellemi- erkölcsi-hitbeli megújulást szigorúan elválasztották az állami tevékenységtől. Sem Pilátus, sem Heródes, sem a zsidó önkormányzatot alkotó, politikai hatalommal bíró pártok (farizeusok és szadduceusok) befolyását, állami hatalmát nem próbálták meg mozgalmuk szolgálatába állítani, és ők maguk sem szolgálták ki azokat ennek érdekében. Valóságosan megtérni csak szabad akaratból és lelkiismeretből, Isten szeretetének az érintése nyomán, kegyelemből, hit által lehet. A külső kényszer, és különösen az erőszak alkalmazása, vagy akár csak a vele való közvetett fenyegetettség a megigazuláshoz nemhogy nem segít hozzá, hanem kifejezetten eltaszít attól, és falat emel az igazság és az ember közé. Az egyház tehát sem közvetlenül, sem közvetve nem élhet semmiféle külső kényszer vagy erőszak eszközével – ezért kell az államtól teljes mértékben elválasztva működnie, saját maga és küldetése sikerének érdekében, hiszen az evangéliumot nem képes másképp hitelesen hirdetni. Még az egyházak állami anyagi támogatása sem megengedhető, hiszen az államnak nincs saját pénze, hanem a polgárok adójából költ erre, az adó beszedése mögött azonban ismét csak az állami kényszert és erőszakot találjuk, hiszen aki nem fizeti be, azt a hatóságok megbüntetik. Így pedig az állampolgárok joggal érzik, hogy a szabad akaratukat korlátozó állami erőszakkal beszedett pénzükből akaratuk ellenére kell finanszírozniuk saját megtérítésüket – s ez magától Jézus Krisztustól idegeníti el őket.

Jézus, a demokrata

Az állam és az egyház elválasztásának elve Jézus Krisztustól származik. (Ne felejtsük el, hogy ezt az elvet a modern demokrácia alapjainak kidolgozásakor protestáns keresztények képviselték a legerőteljesebben.) Amikor Pilátus megkérdezte Jézust, hogy ő-e a zsidók királya, Jézus így felelt: "»Az én királyságom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való lenne a királyságom, alattvalóim harcolnának, hogy ne kerüljek a júdeaiak kezébe. De láthatod: az én királyságom nem innen való.« »Tehát nem vagy király?« – kérdezte erre tőle Pilátus. »Te mondod, hogy király vagyok – felelte Jézus. – Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindenki, aki az igazságból való, hallja a hangomat.«" (Jn 18: 36–37)

Látható, hogy Jézus elismeri ugyan, hogy egy királyság, birodalom uralkodója, ugyanakkor azt mondja, országának természete abban különbözik az evilági államoktól, hogy nem alkalmaz erőszakot, fegyvert, alattvalói nem harcolnak. Ezzel szemben feladata az, hogy az igazságról tanúságot tegyen, ami csak szellemi módon lehetséges. A kettő pedig kizárja egymást. Az egyháznak elemi érdeke, hogy az államtól elválasztva működjön. Az államnak hasonlóképp, hogy ne kelljen foglalkoznia erkölcsi-szellemi-hitbeli kérdésekkel, mivel ez az államhatalom működését eltorzítja, zavarossá, átláthatatlanná és kártékonnyá teszi, s így az állam Istentől kapott legitimitását is megkérdőjelezi. Ezért szükséges a jogot és az erkölcsöt is élesen megkülönböztetni és elválasztani egymástól: amikor azt mondjuk, hogy az állam célja a bűn megbüntetése, ezt nem erkölcsi értelemben kell érteni (például a házasságtörést vagy az igaz istentisztelettől eltérő gyakorlatokat nem feladata az államnak szankcionálni), hanem az emberek életét, vagyonát, szabadságuk korlátozását veszélyeztető tetteket kell büntetnie. A vallási-erkölcsi-szellemi kérdésekbe avatkozó állam e tevékenysége Isten szemében törvénytelen a jelenlegi üdvtörténeti korszakban, a Messiás első és második eljövetele közötti kegyelmi időben. Ez a helyzet csak a messiási királyság eljövetelekor fog megváltozni.



Istenkirályok és diktátorok, akik állami törvénnyé tették a törvénytelenséget

E cikk keretei között most nincs lehetőség részletesen áttekinteni, hogy a kereszténység történelmében milyen sikeres vagy épp torz kísérletek történtek az állam és az egyház együttélésének, kapcsolatának a gyakorlati kialakítására. (Ezekről lásd Flaisz Endre Lopakodó diktatúra című írását az 53–59. oldalon – a szerk.) Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy a 4. századtól, az úgynevezett "konstantini fordulattól" vált a nyugati és keleti katolicizmusra egyaránt jellemzővé az államegyházi felfogás és gyakorlat, amelynek során az államot az egyháznak igyekeztek alárendelni – ami a középkor végére ismét teljes erkölcsi, hitbeli és társadalmi krízist, csődöt okozott. Ezek után dolgozták ki fokozatosan a felvilágosodás hívő (főként protestáns) és nem hívő gondolkodói és államférfiai a máig is alkalmazott demokratikus állam-modellt, amelyben a történelmi tapasztalatok nyomán, valamint a Biblia kinyilatkoztatását és a természetes józan ész útmutatásait követve alapelvvé tették az állam és az egyház szétválasztását. E nélkül az elv nélkül egyetlen demokrácia sem marad hosszú távon működőképes. A politikai és a szellemi-vallási vezetés egybekapcsolása tehát, amelyre mostanában a magyar jobboldal vezetői törekszenek, akár egy személyben, akár egy politikai erőben, törekvésben valósul is meg, azért rendkívül visszás, mert minden politikai mozgalom végső soron az államhatalomban való részvételre irányul, azaz van köze az állami erőszakhoz és kényszerhez. Ha tehát egyúttal szellemi tekintélyre is igényt tart, joggal rettennek meg az állampolgárok, hogy a két terület egyesítése fenyeget, és rövidesen, ha újból hatalomhoz jutnak e mozgalmi vezetők, államhatalmi eszközökkel fogják rájuk kényszeríteni eszméiket. Így ideológiai állam keletkezik, és az emberek lelkiismereti és vallásszabadsága súlyosan megsérül. Az igazi kereszténységtől ez a törekvés mélységesen idegen. Ha a jobboldali mozgalmisták valóban keresztények szeretnének lenni, mint állítják, ezt a hozzáállást fel kell adniuk. Ha nem teszik, úgy mindenkinek tudnia kell: kereszténységük csak máz, a valóság a tömegbefolyás és az államhatalom illegitim eszközökkel történő megszerzésére és törvénytelen alkalmazására irányuló törekvés csupán.

Hitler fiatalokkal találkozik. A rend eksztázisa

Menetelés tömeglépésben

A régi-új jobboldali mozgalmi lelkesültség másik érdekes és sokak számára ijesztő eleme a vallási-érzelmi jellegű eksztázis politikai célokra való mozgósítása, sőt politikai utánzata. Hitler, Sztálin is sikeresen alkalmazták az emberek befolyásolásában, a megfélemlítésben, hatalmuk kiépítésében és fenntartásában a különösen nagy tömegben könynyen felkelthető, mozgósítható és egységesíthető érzelmi hatásokat. Vekerdy Tamás pszichológus szerint a mai jobboldali tömeggyűléseken látható fiatalokat, tinédzsereket "nem a Fidesz programja lelkesítette ilyen mértékben (…) nem arról van szó, hogy fiatalok tömegei kezdtek el érdeklődni a politika iránt. Az ifjúságot az egzisztenciális, érzelmileg megragadó dolgok lelkesítik, például a különböző pop-, rockkoncertek, amelyek atmoszférája lehetőséget ad a kollektív mámorra. A kampányidőszak alatt épp ezt a kollektivizmust, mámoros, kábult állapotot érezhették azok a fiatalok, akik tömegesen vonultak a Kossuth téri nagygyűlésre, akik csoportosan osztogatták a szórólapokat. A Fidesz eltalált egy hangot, ami hatott a magyar fiatalok bizonyos rétegeire. Aki a kollektív mámor állapotában tömeglépésben menetel, és ritmikus jelszavakat kiált, nem sokat törődik a menetelés céljával – emlékeztetett Vekerdy Thomas Mann szavaira. – A nemzet, az állam, a haza nagysága másodrangú fontosságúak. Ami kizárólag lényeges, az az öncélú feloldódás a tömegben, a mámor…" (Magyar Hírlap, 2002. május 7.)

Sokakban már maga ez a mámor, az eksztázis, illetve a tömeges fellelkesültség is félelmet kelt, azonban itt meg kell jegyeznünk, hogy a Szentírás önmagában egyáltalán nem tartja negatív dolognak az ilyesmit, ha annak tartalma egyébként pozitív. Ebben a biblikus álláspont radikálisan különbözik a modern, racionalista, materialista, s a rossz történelmi tapasztalatoktól (nácizmus, fasizmus stb.) ijedt mai felfogástól. Ennek a jelenségnek a keresztény értékelése, szellemi megítélése során nem szabad kiöntenünk a gyereket a fürdővízzel együtt, hiszen a Szent Szellem is előidézhet hasonló megnyilvánulásokat – sőt Övé az eredeti! –, és az ilyen esemény sem hosszú, sem rövid távon garantáltan nem fog kárt okozni senkinek, senkit sem fog szabadságában korlátozni, megfélemlíteni. Nem szabad megengedni, hogy az utánzatok silánysága elvegye az ember kedvét az eredetitől.

A forrásban lévő emberek

A Szent Szellem által létrehozott egyéni és "tömegmámor", eksztázis témája végigvonul a Szentíráson mint pozitívan értékelt jelenség. Magát az eksztázis szót is gyakran használja az Újszövetség, többnyire pozitív, ritkábban negatív értelemben. (A szó jelentésének pontos elemzését, valamint előfordulásait az Evangéliumokban lásd a keretes írásokban.) Jézus körül rendszeresen tört ki tömeges eksztázis, a Biblia görög szövegét alaposan tanulmányozók közül sokan azt mondják, a Beatles együttes körüli rajongó tömeg viselkedéséhez hasonlót ír le az eredeti szöveg. Ugyanígy az apostolok tevékenységét, és különösen a Szent Szellem megnyilvánulásait is kísérték eksztatikus jelenségek.

Az Újszövetség ezt a szót huszonnégy előfordulásából csak két helyen használja negatív összefüggésben: amikor Jézusról azt hitték rokonai, hogy önkívületi állapotba került, és eljöttek érte, hogy hazavigyék; valamint Simon mágus esetében, aki mágia alkalmazásával tartotta eksztázisban Szamaria lakosságát (később azonban ő maga is a Szent Szellemtől esett eksztázisba).

Az Ószövetség is ismeri ezt a jelenséget. Az általában prófétálásnak fordított héber nává szó valójában kitörő, "bugyborékoló", "forrásban lévő", kiáradó, lelkesült, eksztatikus beszédet, de viselkedést, magatartásformát is jelent (lásd erről a keretes részt) . A návík (próféták) csoportosan töltekeztek be Isten Szellemével, miközben zenéltek és "prófétáltak", vagyis eksztatikus állapotban voltak, viselkedtek és beszéltek. A Szent Szellem jelenléte annyira erőteljes volt közöttük, hogy esetenként előfordult: a közéjük keveredő kívülálló maga is hasonló állapotba került. Ilyen történetet jegyez fel az Ószövetség két ízben is Saulról. Az első esetben "…a próféták seregével fogsz találkozni, kik a hegyről jönnek le, előttük lant, dob, síp és hárfa lesz, és ők maguk prófétálnak. Akkor az Úrnak Szelleme reád fog szállani, és velük együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszel… És mikor elmentek ama hegyre, íme a prófétáknak serege vele szembe jött, és az Istennek Szelleme rászállt, és prófétált közöttük. És lőn, hogy mindazok, akik ismerték őt annak előtte, mikor látták, hogy íme a prófétákkal együtt prófétál, monda a nép egymás között: Mi lelte Kisnek fiát? Avagy Saul is a próféták között van?" (1Sám 10:5–11)

Nincs nyomorultabb ember annál, aki sohasem élt át semmilyen eksztázist

Ha egy mai szociálpszichológus szemével néznénk a történetet, azt látnánk, hogy egy hétköznapiasan, józanul viselkedő ember egy olyan csoportban vegyül el, akik túlfűtött, eksztatikus állapotban zenélnek, énekelnek, táncolnak, beszélnek, mire ő is hasonlóképp kezd el viselkedni. Ezt ma bizonyára tömeghipnózisnak, tömegszuggesztiónak nyilvánítanák a materialista szakemberek. A bibliai világnézet azonban nem használt ilyen fogalmakat, hanem szellemnek, azaz egy természetfölötti lénynek, erőnek tekinti azt a "tényezőt", amely ezt a pozitív "kollektív mámort" előidézte. Hogy ez mennyire erőteljes jelenség lehetett, azt Saul egy másik élményével még jobban lehet illusztrálni: "Amint azonban [a követek] meglátták a prófétáknak seregét, akik prófétáltak, és Sámuelt, aki ott állott, mint az ő elöljárójuk: akkor az Istennek Szelleme Saul követeire szállott, és azok is prófétáltak… És [Saul is] elment oda Nájóthba, Rámában. És az Istennek Szelleme szállt őrá is, és folytonosan prófétált, míg eljutott Nájóthba, Rámában. És levetette ő is ruháit, és prófétált ő is Sámuel előtt, és ott feküdt meztelenül azon az egész napon és egész éjszakán." (1Sám 19:20–24)

Természetesen a Biblia tudósít arról is, hogy ugyanilyen egyéni vagy tömegjelenségeket más – gonosz – szellemi befolyás alatt hasonlóképp produkáltak hamis próféták is. Ez azonban nem ok arra, hogy minden hasonlót elvessünk. Ezért szólít fel a Szentírás a szellemek megítélésére, a jelenségek valódi tartalmának megvizsgálására, a nem látszat szerinti, hanem igazságos ítéletre.

A görög eksztaszisz szó jelentései

Eksztázis: görögül eksztaszisz, egészen pontosan kiállást, kilépést jelent, jól visszaadja a magyar magánkívül van, önkívületben van kifejezés. Az Újszövetségben többféle állapot leírására szolgál: 1. Olyan mély megdöbbenés, amelytől az ember egészen magánkívül van, teljesen összezavarodik (ahogyan magyarban azt mondjuk: nem tért magához a meglepetéstől). 2. Az eksztaszisz szóval jelölték azt az állapotot is, amikor valaki Isten Szellemétől elragadtatott állapotba került. Ez járhatott az érzékek teljes vagy részleges felfüggesztődésével egyidejűleg bekövetkező önkívülettel, amelynek során látomásokban is részesülhetett az érintett (Csel 10:10–17, 11:5; 2Kor 12:1–4); vagy pedig különös viselkedés- és beszédmóddal is (2Kor 5:13: "ha eksztázisban vagyunk, Istenért, ha józanok vagyunk, értetek van"). Ez utóbbi is előfordulhatott a csodák hatására a Jézus körül tartózkodók körében. Jézust is azért akarták hazaszállítani rokonai, "mert azt mondták róla, hogy eksztázisban van" (Mk 3:21). E fordításban mi a különböző jelentéseknek megfelelően a következő kifejezésekkel adtuk vissza: 1. magánkívül volt a megdöbbenéstől; 2. elragadtatásba került, önkívületi állapotban volt stb.

(Részlet az Új Exodusban is közölt új bibliafordítás magyarázó jegyzeteiből)

Eksztázis nélkül nem élet az élet: minden emberben elemi vágy él arra, hogy önmaga korlátain időnként kívül kerüljön. Minden ember érzékeli, hogy korlátozott lény, személyiségének és intellektusának határai, falai akadályozzák sok, számára fontos értékben való részesülését. Nincs nyomorultabb ember annál, aki sohasem élt át semmiféle eksztázist, aki mindig megőrizte önuralmát, józanságát, aki mindig önmagán belül maradt. A szerelemtől a focimeccsek szurkolótáboráig, az alkoholtól a drogokig, a műalkotások okozta élménytől a hit Szent Szellemben való eksztázisáig számos káros, semleges vagy pozitív, ördögi, emberi vagy isteni eszközzel keresi mindenki újra meg újra a kilépést korlátai közül. Maga ez a vágy eredendően minden bizonnyal jó: az Isten akaratával összhangban lévő eksztázis az egészséges személyiségfejlődésnek is elengedhetetlen feltétele, hiszen az ilyen, önmagunkon kívül tett kirándulások után más emberként, külső tapasztalatokkal gazdagodva térünk vissza önmagunkba – nem beszélve arról, hogy Istennel valóságos, személyes kapcsolatba kerülni nem is lehetséges másképp.

Márciusi ifjak áprilisban?

Nem véletlen tehát, és önmagában nem is elítélhető vagy egészségtelen, hogy a fiatalokat kevés dolog vonzza jobban, mint az eksztázis. Nem számíthat fiatalok körében – de egészséges, életszerető felnőttek körében sem – sikerre semmi, ami ezt az elemi emberi igényt letagadja és lefojtja. A keresztényeknek nem siránkozniuk kell azon, hogy a fiatalok és a férfiak miért járnak inkább rockkoncertekre, diszkókba, focimeccsre, hanem fel kell ismerniük Isten akaratát, és be kell lépniük az isteni élet igazi izzásába, sodrásába, intenzitásába a Szent Szellem által. A karizmatikus keresztényeknek nem szabad átengedniük ezt a felfedezésüket evilági, politikai mozgalmaknak, és közben kitagadni magukat saját szellemi örökségükből.

Biblia - Az extaszisz szó előfordulásai a négy evangéliumban

Templomban [szülei a tizenkét éves Jézusra, amikor visszamaradt Jeruzsálemben], amint ott ült a tanítómesterek között, hallgatva és kérdezgetve őket. Akik csak hallották, mind magukon kívül voltak a megdöbbenéstől [exisztanto: eksztázisban voltak] bölcsessége és feleletei miatt. (Lk 2:46–47)

Ekkor egy vak és süketnéma démonizáltat vittek oda hozzá [Jézushoz]. Annyira meggyógyította, hogy a süketnéma beszélt is, és látott is. Az egész tömeg eksztázisban volt [exisztanto] a megdöbbenéstől… (Mt 12:22–23)

Egyszer, amikor [Jézus] hazaért, újfent nagy tömeg gyűlt össze, úgyhogy még kenyeret sem volt idejük enni. Amikor a hozzátartozói tudomást szereztek erről, elindultak, hogy erővel elvigyék, mert azt mondták, önkívületben van [exeszté: eksztázisban van]. Azok az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek le, ezt hangoztatták: "Belzebub van benne! A démonok fejedelmével űzi ki a démonokat!" (Mk 2:10–12)

A béna pedig szemük láttára azonnal felállt, fogta a fekhelyét, és Istent magasztalva hazament. Ekkor mindenkit eksztázis ragadott meg [eksztaszisz elaben hapantasz], dicsőítették Istent, megteltek félelemmel, és így szóltak: "Hihetetlen dolgokat láttunk ma!" (Lk 5: 25–26)

…A [halott] kislány azonnal föltámadt, és járkálni kezdett (mert tizenkét éves volt már). Azok pedig magukon kívül voltak a megdöbbenéstől [exesztészan eksztaszei megalé: "nagy eksztázissal eksztázisba kerültek"]. (Mk 5:42)

…A szülei magukon kívül voltak [exesztészan]… (Lk 8:56)

…[Jézus a vízen járás után] beszállt hozzájuk a bárkába, erre a szél elült; ők pedig nem tértek magukhoz a megdöbbenéstől [en heautoisz exisztanto: "magukban/egymás között eksztázisba kerültek"]. (Mk 6:51)

…[A feltámadás után angyallal találkozó asszonyok] azonban kijöttek a sírboltból, és elfutottak, mert reszketés és eksztázis ragadta meg őket [eikhen autasz tromosz kai eksztaszisz]… (Mk 16:8)

Ráadásul néhány közülünk való asszony is nagyon ámulatba ejtett [exesztészan] minket, akik kora hajnalban voltak a sírnál… (Lk 24:22)

A kérdés tehát valójában az: helyénvaló-e Isten szemében a "kollektív mámor", ha politikai jellegű? Mint már korábban szó volt róla, minden politikai mozgalom végeredményben az állami hatalom birtoklására irányul, azaz végső soron köze van az erőszakhoz, a kényszerhez, amely az államhatalom lényege. Így – szemben a próféták tisztán szellemi eksztázisával – a politikai eksztázis azért megfélemlítő, mert mindenki érzi, hogy a fegyver, az erőszak lehetősége tűnik fel általa a láthatáron. Igaz, talán még erre is találhatunk pozitív példákat: az 1848-as márciusi, vagy más forradalmak előtt az egységesülő néptömeg spontán, az igazságos társadalom létrehozásának igényétől fűtött felhevültsége minden bizonnyal Isten előtt is helyénvaló, hiszen ilyenkor a már korábban tárgyaltak értelmében a társadalom azzal az Istentől kapott jogával él, hogy fegyveres erővel is megvédi magát a külső és belső elnyomóival, támadóival szemben. (Bár a fegyveres felkelésben, forradalomban, szabadságharcban való részvétel erkölcsileg már jóval nehezebb kérdés egy keresztény számára. Mindamellett nem lehet kijelenteni, hogy a helyzettől függően ez adott esetben nem lehet erkölcsileg igazolható, indokolt.)

Az ilyen "forradalmi helyzet" azonban viszonylag ritka, és az ilyen politikai eksztázis alulról, spontán módon tör fel, és emeli fel vezetőit maga fölé. Egészen más azonban, amikor egy még élhető közegben maga a hatalom, vagy a hatalomban lévők egyes csoportjai mesterségesen, tudatosan alkalmazott PR-technikákkal "forradalmi hangulatot" akarnak gerjeszteni, holott ezt semmi sem indokolja, azért, hogy saját politikai céljaik megvalósításához tömegbázist kovácsoljanak. Az ilyen tömegeksztázis Simon mágus szamariai praktikáival, a varázslással áll inkább rokonságban, s az állampolgárok joggal szemlélik gyanakodva, ijedten és nagy ellenérzésekkel.

Prófétálás - héberül

A héber nává szó jelentései:

Alapjelentése: felbugyborékol, kiárad, hevesen kiömlik, (mint forrás) előtör, felforr, bugyog.

Átvitt jelentései:

1. isteni (vagy más természetfölötti) hatalom, erő hatása alatt beszél, énekel vagy cselekszik; Istentől felindítva vagy vele kölcsönösen együttműködve beszél, énekel vagy cselekszik;

2. szent énekeket énekel Isten Szellemétől indíttatva vagy vezettetve; Istent dicsőíti;

3. őrültként viselkedik; vehemensen agitál, görcsösen vonaglik; őrjöng.

(A világon a legszélesebb körben elfogadott óhéber szótár, a Gesenius’ Hebrew– Chaldee Lexicon to the Old Testament szócikke alapján)