Tanulmány
Trójai faló a karizmatikus mozgalomban?
A Szent Szellem világméretű kiáradása a 20. század elején új fejezetet nyitott az Egyház helyreállításában. A pünkösdi megtapasztalás révén a kereszténység mennyei erőt kapott az evangélium hirdetésére, és megújult várakozással készülhetett a Vőlegénnyel, Jézus Krisztussal való találkozásra. Ennek az eseménynek egyik fő jellegzetessége az volt, hogy a kegyelmi ajándékok – az úgynevezett karizmák, mint amilyenek a prófétálás, a látomások és álmok útján is érkező kijelentések, a gyógyulások, a csodák és a nyelveken szólás – teljes számban működni kezdtek az Egyházban.
Jóllehet a pünkösdi tűz egy-két évtized leforgása alatt a világon mindenütt elterjedt, a tradicionális egyházakban hosszú ideig megvetéssel néztek az „új” jelenség képviselőire; az említett szellemi megnyilvánulásokat szinte kizárólag az egyre-másra alakuló pünkösdi közösségekben és felekezetekben tekintették kívánatosaknak. Ez a kép az ötvenes években kezdett megváltozni, amikor a hagyományos egyházakban több lelkész is Szent Szellem-keresztséget nyert, és elkezdett nyelveken szólni. Dennis Bennett, egy kaliforniai episzkopális lelkész esete révén a jelenség széles publicitást kapott; ezzel a Szent Szellem globális kitöltetése a második fázisába lépett.
A karizmatikus mozgalomnak nevezett második nagy hullám során a tradicionális egyházakban élő hívők nagy tömegei már nem soroltak át a pünkösdi táborba, hanem független közösségeket alapítottak, illetve ilyenekhez csatlakoztak, vagy pedig megmaradtak anyafelekezetükben, és szellemi megtapasztalásaikat ott élték meg és hirdették. Az utóbbi esetben azonban kikerülhetetlenül fölmerült a kérdés: hogyan lehet értelmezni a szellemi ajándékokat és a karizmatikus keresztény életvitelt az adott egyház tanításainak és tradícióinak fényében?
Jézus két példázattal is megvilágította (Mt 9:16–17), hogy a Szent Szellem friss látogatása nem minden esetben hoz áldást. Ha az új bort régi tömlőkbe (újjászületés előtt álló emberekbe, lásd Jób 32:19) töltik, illetve ha ócska ruhákra (bármilyen megigazulási törekvésre, amely nem kizárólag Jézus Krisztus véráldozatába vetett hitből fakad; lásd Ézs 64:5) vetnek új foltot, annak szakadás lesz a következménye, azaz nagyobb kár és romlás, mintha a régi és az új ötvözését nem kísérelték volna meg. Az pedig még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a karizmáknak látványos démonikus utánzatai is léteznek, amelyekről a Biblia mint a hazugság jeleiről és csodáiról beszél.
Minthogy a történelmi felekezetek közül a tradíció és az egyházi tanok tekintélye a kereszténység legnépesebb szegmensét adó római katolicizmusban a legerősebb – valójában a Szentíráséval egyenértékű –, a problémakört ebben a cikkben a katolikus karizmatikus mozgalomra vonatkozóan vizsgáljuk.
Megtervezett spontaneitás
Míg más történelmi egyházak egyes lelkészeik spontán Szent Szellem-keresztségével kezdtek bekapcsolódni a karizmatikus mozgalomba, úgy tűnik, a katolikus karizmatikusok esetében egyházpolitikai megfontolások készítették elő az eseményeket. Valószínűtlen ugyanis, hogy a pápa és a klérus a pünkösdizmust bármely formájában elfogadta volna, ha az 1965 decemberében berekesztett II. vatikáni zsinaton – egy bő évvel a pittsburghi Duquesne Egyetemen a katolikus karizmatikus mozgalom kibontakozásához vezető események előtt – bizonyos fontos kérdésekben nem állapodnak meg (lásd keretes írásunkat).
Az események az újkori pünkösdi és karizmatikus ébredés kiindulópontján, az Egyesült Államokban kezdődtek, a Pennsylvania állambeli Pittsburghben. Egy katolikus rendi egyetem két laikus előadója Szent Szellem-keresztséget nyert egy főleg presbiteriánusok és episzkopálisok látogatta karizmatikus ima-összejövetelen, és a megtapasztalás a környezetükben is terjedni kezdett.
Ami a helyszínt illeti, érdekes folytonosság mutatkozik az úgynevezett „gyógyító ébredés” és a katolikus karizmatikus mozgalom között, ugyanis 1948 óta Pittsburgh volt Kathryn Kuhlman, a világ leghíresebb női gyógyító evangélistájának szolgálati bázisa is. Kuhlman felekezetközi istentiszteleteket tartott, amelyek katolikus egyházi személyeket is vonzottak. Másrészt ő maga is látogatást tett Rómában, ahol VI. Pál személyes audiencián gratulált neki, és buzdította, hogy munkáját „jól végezze”.
A mozgalomba hamarosan két másik katolikus egyetem is bekapcsolódott, és több nagy példányszámú katolikus újság is foglalkozott a témával.
Az USA-ban főleg imacsoportok formájában folyt a megújulás, amely először Kanadában, majd Latin-Amerikában terjedt tovább. 1971-re már több mint tíz országban vert gyökeret (köztük Ausztráliában és Koreában), és még ebben az évben Európában is megjelent két helyen, Belgiumban és Rómában. A római karizmatikus imacsoport nagyrészt a világ minden tájáról érkezett papokból és apácákból állt, akik – miután elvégezték tanulmányaikat, vagy eleget tettek kötelezettségeiknek – hazájukban vagy missziós területükön mindenütt továbbterjesztették a mozgalmat.
1972 végén a mozgalom vezetői nemzetközi kommunikációs hivatalt hoztak létre az Egyesült Államokban, amely Ralph Martin irányításával működött. A szervezet több konferencia szervezése után 1975-ben Rómában tartott nemzetközi kongresszust; ugyanezt az évet VI. Pál szent évvé, a különleges római zarándoklatok évévé nyilvánította. 1976-ban a kommunikációs központ Belgiumba költözött, hogy szorosabban együttműködhessen Suenens bíborossal, akit a pápa a világméretű katolikus karizmatikus megújulás felügyeletének különleges mandátumával ruházott fel. 1981-től, amikor a szervezet továbbköltözött Rómába, és felvette a Nemzetközi Karizmatikus Katolikus Megújulás Hivatala nevet, a nemzetközi konferenciák már itt zajlottak, több mint száz ország részvételével.
A mozgalomról beszámoló első két könyv – az 1969-ben megjelent Katolikus pünkösdiek és az 1971-es kiadású Pünkösdi mozgalom a katolikus egyházban – címe jól mutatja, hogy a mozgalmat kezdetben katolikus pünkösdizmusként írták le, és csak később terjedt el a „katolikus karizmatikus megújulás” kifejezés. Ez a terminológia azt hivatott hangsúlyozni, hogy a pünkösdi és karizmatikus ébredések a katolikus egyházon belül is lezajlottak, illetve zajlanak.
A katolikus egyház és a klasszikus pünkösdiek kapcsolatát ugyanakkor mindennek el lehetett mondani, csak szívélyesnek nem, ezért Rómának várnia kellett, amíg a pünkösdi élmény a vele inkább szimpatizáló és nagyobb társadalmi elfogadottságú protestáns felekezetek között is terjedni kezdett. Klasszikus pünkösdi hátterű volt viszont a nagy tekintélynek örvendő David du Plessis, aki már 1969-ben kifejezetten bátorította a katolikusokat, hogy a pünkösdi megtapasztalást saját tradíciójukon belül éljék meg. A katolikus karizmatikus mozgalom vezetői kezdettől fogva hangsúlyt tettek arra, hogy ismert pünkösdi és protestáns karizmatikus vezetőket is meghívjanak konferenciáikra, ezzel is kifejezve, hogy egyazon mozgalom részesei. 1977 júliusában több mint 50 ezer résztvevővel Kansas Cityben került sor az első nagy ökumenikus konferenciára, amelynek egyik szervezője, majd a hasonló szellemű rendezvények megszervezésére alakult országos bizottság elnöke, Vinson Synan ugyancsak klasszikus pünkösdiből lett az amerikai ökumenikus mozgalom élharcosává.
A katolikus elnöklettel tartott Kansas City-beli konferencia sok résztvevője egy új egység nyitányáról beszélt az Egyházban, másoknak azonban William Branham több mint tizenkét évvel korábban mondott próféciája jutott eszükbe, amely szerint 1977-re valamennyi felekezet a római katolikus egyház ellenőrzése alá kerül.
Szellem és tradíció
Ugyanakkor a katolikus karizmatikus mozgalom több egyedi sajátossággal rendelkezik, amelyek alapján sok újpünkösdi keresztény kétségbe vonja a mozgalom és a mögötte álló célok hitelességét. Ilyen például, hogy tovább él benne a tradíció tisztelete. Amikor katolikusok találkoznak új megtapasztalásokkal, ők nem csupán a Szentírás fényében értelmezik azokat, hanem a tradíció fényében is. Teológiájuk sajátos vonásából eredően – miszerint a római egyház tanítói hivatala a bibliai kijelentéssel egyenértékű tekintélyt képvisel – a Szent Szellem szerepe is módosul: csodáival a bibliai kijelentés mellett szükségszerűen az egyházi tanításokról is bizonyságot tesz. A Szent Szellem hiteles tevékenysége – mondják – soha nem ütközik az egyház autentikus tanaival; ebből következően a katolikus karizmatikus mozgalomban jelentkező szellemi jelenségeket a tradíció igazolásaként fogják fel.
Ilyen módon a klérus (az utolsó zsinaton „kötelezően” meghirdetett) nyitottsága hátterében a római egyház önigazolása, valamint – olyan jellegű és mértékű „ökumenikus együttműködés” révén, hogy a katolikus identitástudat ne híguljon fel – a tágabb karizmatikus mozgalom ellenőrzése és befolyásolása áll. Ennek érdekében a római egyházon belül a karizmatikus csoportok tevékenységét más irányzatokéval is öszszehangolják.
Sajátos jellemzője a mozgalomnak, hogy tagjai teljesen lojálisak a hierarchikus klérushoz, annak ellenére, hogy feljebbvalóik, akiknek engedelmeskednek, nem rendelkeznek azzal a szellemi megtapasztalással, amivel ők maguk mint vezetettek igen; azaz paradox módon a Szentlélekkel állítólag közelebbi kapcsolatban lévőket olyanok vezetik, akiknek nincs meg ugyanez a közösségük Vele.
Meghatározó maradt a katolikus karizmatikus mozgalomban a szakramentális teológia. Továbbra is hisznek a szentségek kegyelemközvetítő szerepében, és fenntartják, hogy maga a Szent Szellem-keresztség tulajdonképpen már a (csecsemőkori) kereszteléskor, illetve a bérmáláskor megtörtént. E felfogás értelmében tehát a szakramentális „Szent Szellem-keresztség” elkülönül a „pünkösditől” – a Szent Szellem befogadása már az elsőnél megtörténik, de ereje és ajándékai csak az utóbbinál szabadulnak föl látható módon; a hívő ekkor ébred ezek tudatára. Eszerint tehát a katolikus karizmatikus mozgalom vonzerejét olyan szellemi megnyilvánulásokból nyeri, amelyek voltaképp a két bevezető szakramentumból való részesedéskor nyert szellemi töltés kifejeződései, hiszen teológiai értelemben a Szent Szellem-keresztség szerintük csak a szakramentumok útján történhet meg.
Más teológusok – a hagyományos középkori értelmezéssel összhangban – a karizmatikus megnyilvánulásokban a Szent Szellem egy újabb kitöltetését látják, ám az első kitöltetést ez a felfogás is végső soron csak a bevezető szakramentumokhoz kötheti. Ennek az irányzatnak a képviselői a karizmák megszűnésének ágostoni elméletét azzal az érvvel próbálták föloldani, miszerint a misztikus tradíció csodatevő szentjei révén a szellemi ajándékok – különösen a természetfölötti gyógyulás – minden korban működtek, tehát a pünkösdi mozgalom semmiben sem hozott újat, legfeljebb terminológiájában.
A katolikus karizmatikus mozgalom megkülönböztető sajátossága az oltáriszentség karizmatikus jellegű, látványos imádása, amely sokszor az „ébredési összejövetelek”, a „csendesnapok” vagy konferenciák fénypontjának számít, és különleges alkalom az „ajándékok” megnyilvánulására. A nagy, akár több tízezres látogatottságú konferenciákon az elnöklő prelátus, több püspök és papok százainak közreműködésével zajló rítus különösen nagy benyomást kelt a jelenlévőkben. A sokak életében megfigyelt „jó” gyümölcsök között az oltáriszentség iránti elkötelezettség és az egyház szakramentális életében való részvétel erősödése mellett tartják számon, hogy a Mária-kultusz friss értelmezést kap, és új, változatos formákban valósul meg. A karizmatikus stílusú istendicsőítő énekek közé Máriát magasztaló dallamok vegyülnek; az ima-összejöveteleken az ő és más szentek közbenjárásáért folyamodó könyörgések is elhangzanak. Ám a mozgalomban Mária tisztelete új értelmezéssel is gazdagodott: abban, ahogyan Isten Szelleme beárnyékozta őt, a Szent Szellemmel való betöltekezés, Máriában pedig a Szent Szellemmel betöltött hívő modelljét vélték felfedezni.
„Elküldöm anyámat”
A római egyházban a csodák – a hagyomány folytatódásaként – a karizmatikus irányzat esetében is sok esetben egyértelműen a Mária-kultuszhoz kötődnek. 1981 májusában például Rómában egy vezetők számára tartott nemzetközi összejövetelen egy jugoszláv karizmatikus klerikus személy, Tomislav Vlasic is jelen volt. Vlasic arra kért más vezetőket, hogy együtt imádkozzanak az egyház gyógyulásáért. Az esemény során egy résztvevő jövőt idéző látomást kapott, majd a neves katolikus gyógyító evangélista, Emilien Tardif a következő próféciával buzdította Vlasicot: „Ne félj! Elküldöm hozzátok az anyámat.”
Stratégiaváltás a római egyházban
A reformáció óta tartott három zsinat jól mutatja a római egyház szemléletváltását érdekei érvényesítésében.
A tridenti zsinaton (1545–1563) a római egyház harcos ellenállást tanúsítva elutasította, hogy a protestánsoknak bármiféle engedményt tegyen; egyebek között megerősítették a hét szakramentum, az oltáriszentség alatti átváltozás, a tisztítótűz és a papi hivatal szükségességének tanait, a csak hitből való megigazulás bibliai tanítását elvetették, kimondták a relikviák és a búcsú hatásosságát a bűnbocsánatban, elrendelték Mária és a szentek tiszteletét, az egyházi tradíciót mint a szellemi megismerés forrását a Szentírás szintjére emelték, a Biblia magyarázását Róma kizárólagos hatókörébe helyezték.
Az I. vatikáni zsinat (1869–1870) a kemény vonal folytatásának jegyében kimondta a pápa tévedhetetlenségét, amikor a hit és erkölcs kérdéseiben nyilatkozik.
A II. vatikáni zsinat (1962–1965) , amelyre más felekezetek is küldhettek megfigyelőket, határozott stratégiaváltásról tanúskodik. Itt olyan irányelvek érvényesültek, amelyek előkészítették a katolikus karizmatikus mozgalom kedvező fogadtatását a klérus részéről: 1. A katolikus egyháznak aktívan részt kell vennie az ökumenikus mozgalomban. Kritikus kérdésekben – amilyen a pápai tekintély vagy Mária tisztelete – finomabban fogalmaztak, ami azonban a tömegek felfogásában és a gyakorlatban nem hozott változást. 2. Ebben, illetve a római egyház jövőjében a karizmatikus ajándékoknak alapvetően fontos szerepük van. E tekintetben a vonakodó zsinati tagok zömét a belga Suenens bíboros győzte meg. 3. A római katolikus egyház építésében a laikus hívőknek is ki kell venni a részüket (valójában látható formájában a karizmatikus mozgalmat laikusok indították be). A kemény hangú zsinati határozatok hosszú távon elhibázott stratégiának bizonyultak: a világban antiklerikális hullámokat váltottak ki, sok vallási üldözött pedig szabad hazát keresett, ahonnan csak további bibliai ébredések sora indult el. Az 1960-as évek barátságos irányváltásával viszont a katolicizmus – anélkül, hogy korábbi zsinati dekrétumait visszavonta volna – trójai faló módjára juthat be az evangéliumi kereszténység sáncai mögé olyan területeken is, ahol az hagyományosan erős.
A következő hónapban, június 24-ével kezdődően Mária-jelenések köszöntöttek egy dél-hercegovinai falura, Medjugorjéra. A jelenéseket hat gyermek látta, akiknek szellemi tanácsadója hamarosan Vlasic lett. A jelenések éveken keresztül szinte naponta folytatódtak, mígnem a kegyhely hírneve már Lourdes-éval és Fatimáéval vetekedett. Medjugorje mintegy „pozitív visszacsatolásként” hatott a katolikus karizmatikus mozgalomra: számos imacsoport alakult és működött a helyszínen, szellemi megnyilvánulások közepette. A mozgalom teológusai és aktív lelkészei számára „Mária üzenetei” egybecsengtek azzal, amit maguk is „hallottak az Úrtól”. A jelenések krónikása René Laurentin francia mariológus lett – közel tucatnyi könyve jelent meg a témában –, aki egyébként a karizmatikus és más katolikus megújulási mozgalmak mellett a Mária-jelenésekben látja az ökumenizmustól elhatárolódó újpünkösdi csoportok térhódításának leghatékonyabb ellenszerét. A korábbi jelenésekkel szemben a medjugorjei látomások már „evangéliumi” színezetet vegyítenek üzenetükbe; hangsúlyozzák Jézus és a Szentírás szeretetét és a Szent Szellem szerepét: „A legfontosabb könyörögni a Szent Szellemhez, hogy leszálljon reánk. Ha Ő betölt, mindenünk megvan. Magukat csapják be azok az emberek, akik csak a szentektől kérnek bármit is.”
Úgy tűnik, korántsem ez az egyetlen eset, amikor a katolikus karizmatikus mozgalommal való kétirányú kapcsolat tisztán látható. A mozgalom egyik fő orgánuma, a New Covenant (Újszövetség) magazin egyik 1993-as számában Mária mozgalma címmel megjelent írás megállapítja: „Az elmúlt évek során igazi robbanás tapasztalható a Mária prófétai közbenjárásáról szóló jelentések számában, legyen szó akár jelenésről, látomásról vagy szózatról. Az egyik nemrég publikált számítás szerint a közelmúltban 232 ilyen jelenségről érkezett hír 32 országból.” Amellett, hogy a mozgalomban ezeket a jelenségeket a prófétai kijelentés hiteles és kívánatos megnyilvánulásainak tartják, kiemelt eszkatológiai jelentőséget is tulajdonítanak nekik. Mint mondják, „Mária révén kezdődött el a világ üdvözítése, és Mária révén kell eljönnie a világ végének is”.