Történelem
Kishitű, miért bizonytalanodtál el?
Reformátorok győzelmei és meghátrálásai
A kereszténységnek már az újszövetségi írások is két nagy irányzatát különböztetik meg: a szellemi, valamint a pszichikai (testi) kereszténységet. A két irányzat alapvetően különbözik egymástól, küzdelmük a kezdetektől a mai napig tart.
"Péter pedig kiszállt a hajóból, elkezdett járkálni a vízen, és Jézus felé közeledett. Ahogy azonban a rendkívül erős szélre figyelt, megijedt, és elkezdett süllyedni. Felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és így szólt hozzá: Kishitű, miért bizonytalanodtál el?" (Mt 14:29–31)
A reformáció mozgalma a szellemi és pszichikai kereszténység küzdelmének egyik igen tanulságos szakasza. E küzdelem ekkor már sok évszázados, viharos múlttal rendelkezett. Az újra és újra meginduló harc egyes szakaszai érdekes párhuzamokat mutatnak. A két keresztény irányzat már a korai századoktól megegyezett abban, hogy mindkettő a Bibliát tartotta a kezében. A pszichikai keresztények azonban csupán értelmükkel, érzelmeikkel, akaratukkal kívánták megragadni a Szentírásban szereplő isteni kijelentéseket. A kereszténységet megfosztották természetfölötti jellegétől, eszmerendszert és erkölcsi szabálygyűjteményt formálva belőle. Ezzel szemben a szellemi keresztények merték vállalni azt a nagyszabású kalandot, hogy évtizedeken át, földi létük egész idejében egy földi érzékszervekkel csak közvetve érzékelhető, természetfölötti személynek, Isten Szellemének a tanácsait, vezetését keresve éljenek. Felismerték, hogy keresztény életüket csak Isten természetfölötti ereje tudja dinamikussá tenni, ezért arra törekedtek, hogy minél világosabb látásuk legyen Isten természetfölötti világáról, annak törvényszerűségeiről, hogy abba aktívan beilleszkedve sikeres keresztény életet tudjanak élni.
Miután a pszichikai keresztények nem igényelték Isten természetfölötti vezetését az életükben, hamarosan az írott Igével is több ponton ellentétbe kerültek, és már a korai századok folyamán számos bibliaellenes szokás és teológiai gondolat hordozóivá váltak. Az általuk képviselt tanítások és szokások azonban az első három században rendre alulmaradtak a biblikus tanításokkal és hitgyakorlattal szemben, és csak az egyház perifériáján tudtak megkapaszkodni. A két nagy keresztény irányzat mellett a szellemi paletta harmadik fontos tényezője a pogány római államvallás volt, amely a pogány istenségek és a bálványimádás képviselőjeként sorozatos kísérletekkel törekedett a kereszténység egészének felszámolására, kiirtására.
Majd miután e kísérletek rendre kudarcot vallottak, a 4. században bekövetkezett a Nagy Konstantin nevéhez fűződő, nagyszabású fordulat: a pogány államhatalom kiegyezett, szövetséget kötött a pszichikai kereszténységgel. Ennek révén ez a keresztény irányzat, amely már korábban elszakadt az isteni vezetéstől, addigi periférikus helyzetéből államhatalmi támogatással központi pozícióba került; az általa képviselt nem biblikus mentalitás, valamint a bibliaellenes hitelvek és hitgyakorlat pedig a hivatalos kereszténység rangjára emelkedtek.
Ily módon a 4. században létrejött a katolikus egyház, amely a század végén Nagy Theodosius rendeletével kezdődően a Római Birodalom kötelező államvallásává lett. A következő évszázadok során kialakuló hivatalos teológiája és szertartásrendje számtalan bibliaellenes vagy kifejezetten pogány eredetű tanítást és rítust, valamint pogány istenséget és mitológiai elemet olvasztott magába. Ez a pszichikai kereszténység a fokozatos elpogányosodás eredményeként mindinkább a konstantini fordulatot megelőző, pogány római államvallásra kezdett hasonlítani. Abban a vonatkozásban is, hogy a tényleges kereszténységet minden eszközzel igyekezett felszámolni.
A bibliai hit, a szellemi kereszténység azonban a 12. századtól újabb és újabb ébredési mozgalmakban mutatta meg erejét.
Minden ébredés jövője szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy képviselői mennyire tudtak megmaradni Isten természetfölötti kijelentésének vezetésében. E vezetésben járva minden egyes mozgalom megállíthatatlannak bizonyult. Amint azonban az ébredések meghatározó személyiségei bármilyen okból elhagyták a szellem szerint járást, és hitüket pszichikai, testi szintre leszállítva kezdték megélni, akkor a Rómaiakhoz írt levélben rögzített törvényszerűségnek megfelelően maga az ébredés szellemi szempontból gyakorlatilag "meghalt".
A tradíció nem működik
Hasonló kihívásokkal kellett megbirkóznia az egész Európát felrázó, 16. századi reformációnak is.
Kiemelkedő vezetőjének, Luther Mártonnak már a megtérése is látványosan bizonyította, hogy a hittel fogadott bibliai kijelentésnek olyan szabadító ereje van, amely akár több évszázad alatt gondosan kiépített, bibliaellenes vallási tradíció kötelékeit is rövid idő alatt fel tudja számolni.
Luther szerzetesként kezdte pályafutását, mert bár látta a katolikus egyház súlyos torzulásait, más alternatíva híján mégis abban bízott, hogy a katolicizmus nyújtotta lehetőségek mennél teljesebb megélésével eljuthat az Istennel való élő kapcsolatra. Mivel a szerzetességről azt tanították, hogy az egy magasrendű keresztény életet kínál, ezért egy hatalmas vihar során a rátörő félelmek közepette fogadalmat tett a bányászok védőszentjének (apja bányavállalkozó volt), hogy ha élve megússza e vihart, akkor beáll szerzetesnek. A vihar elmúltával ugyan megbánta fogadalmát, de tartotta magát ígéretéhez, és 1505 nyarán bezárult mögötte az erfurti Ágoston-rendi kolostor kapuja. Itt nagy buzgalommal látott hozzá, hogy az összes szerzetesi előírást a legteljesebb mértékig betöltse. Sanyargatta a testét, cellája hideg kövén éjszakázva, böjtölt, virrasztott, szorgalmasan mondta a vallásos imákat, mégis azt kellett tapasztalnia, hogy bűnei nem hagyták el, depressziója nem szűnt meg, és Istennel sem jutott valóságos közösségre.
A megoldást továbbra is a katolicizmuson belül igyekezett megtalálni. Mivel a római egyház azt tanította, hogy a szerzetességen felül elérhető egy még magasabb rendű szellemi szint, az, ha valaki a papság soraiba kerül, ezért 1507-ben pappá szenteltette magát. S bár ekkor hivatalosan felruházták azzal a képességgel, hogy az ostyát "Krisztussá" változtathassa át, várakozásaival ellentétben semmiféle pozitív fordulat nem következett be Istenhez való viszonyában, sőt csak fokozódtak gyötrődései. Római zarándoklata alkalmával sem sikerült közelebb kerülnie Istenhez, csupán a klérus romlottságát, erkölcstelen életvezetését volt alkalma még közelebbről megismerni. Más alternatíva híján azonban továbbra sem szakított a katolicizmussal. Nagy buzgalmát látva rendi elöljárói hamarosan több kisebb kolostor felügyeletével bízták meg. Ezeket végiglátogatva, és a szerzetesek gyónásait hallgatva ismételten arról győződhetett meg, hogy másoknál is éppoly működésképtelen a katolikus tradíció az Isten felé való közeledésben, mint az ő életében.
A dinamikus hit
A döntő fordulat azt követően történt meg, hogy rendfőnökétől ritka ajándékként egy Bibliát kapott. Miközben ezt egyre nagyobb kedvvel tanulmányozta a wittenbergi kolostor toronyszobájában, 1512–13-ban bekövetkezett híres "toronyszobaélménye". Ennek során a Róma-levél egyik sora természetfölötti kijelentés erejével hatott rá: "Az igaz ember hitből él."
Felismerte, hogy ez a hit nem alapulhat emberek által kreált vallási hagyományok követésén, hanem csak Isten beszédének elfogadásából származhat. A reformáció mozgalmának középpontjába tudatosan a Szentírást és a bibliai hitet állította (Sola Scriptura, Sola fide), mivel rendszeresen megtapasztalta, hogy az Ige és a hit összekapcsolása olyan hatalmas természetfölötti erőket tud felszabadítani, amelyek segítségével a leküzdhetetlennek látszó akadályok is rendre legyőzhetők. Egyszerű szerzetes létére ebben a hitben merte vállalni a legélesebb konfliktusok egész sorát a kor legnagyobb hatalmasságaival, a római pápával, a német-római császárral, az angol királlyal szemben is a bibliai hit és az ébredés védelmében.
Innen volt bátorsága és szellemi ereje, hogy 1517-től kezdve a legnagyobb támadások közepette írásaiban és prédikációiban egymás után leszámoljon az évszázadok alatt kiépített bibliaellenes katolikus tradíció meghatározó összetevőivel. S amikor ennek hatására 1520 végén megkapta a kor legsúlyosabb egyházi büntetését, a pápai kiközösítést, akkor nem a kétségbeesés vett erőt rajta, hanem népes nézősereg szeme láttára volt mersze saját kezűleg tűzre vetni a kiközösítő pápai bullát. Sőt, e hitből vállalt konfliktusból sikerrel tudott kikerülni. Mint írta: "A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodom testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad." A kiátkozott szerzetest a következő évben a német-római császár idézte a wormsi birodalmi gyűlés színe elé, hogy nyilvánosan vonja vissza elítélt tanításait. Ő azonban ezúttal is tudott erőt és bátorságot venni, hogy a vesztét akarók gyűrűjében egy nagy beszédben védje meg az általa megtalált bibliai hitet. S bár a császár katonái már elkezdték kiáltozni, hogy "Tűzre vele! Tűzre vele!", mégis élve jutott ki Wormsból. Luther fő támogatója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem ugyanis elérte a császárnál, hogy a Lutherre kimondott birodalmi átok, melynek értelmében bárki büntetlenül megölhette, csak azt követően lépjen érvénybe, miután a várost elhagyva visszaindul Wittenbergbe. Amikor aztán hazafelé szekerezve hirtelen álarcos lovasok vágtattak elő az erdőből, és szekeréből kirángatva megkötözték, és lóra ültetve elvágtattak vele, ez sem a vesztét eredményezte, hanem éppen a megmenekülését. Az álarcos emberrablók ugyanis a választófejedelem emberei voltak, akik uruk parancsára a birodalmi átok következményei elől ezzel a megoldással menekítették Luthert a biztonságot nyújtó Wartburg várába. Itt végezte el a teljes Újszövetség németre fordításának nagyszabású munkáját alig tíz hét alatt. Majd mintha nem is az egész birodalomban halálra keresett ember lett volna, azonmód megszervezte az új fordítás wittenbergi megjelentetését.
Katolikus hitelvek – protestáns szemmel.
Részletek a protestáns egyházak jelenleg érvényes hitvallási irataiból
Református hitvallások
A heidelbergi káté
A miséről:
80. …a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás.
A II. Helvét hitvallás
A pápaságról:
XXVII. fejezet: Nem helyeseljük tehát a római papságnak azt a tanítását, melylyel az a maga főpapját a földön hadakozó közönséges anyaszentegyház egyetemes pásztorává, legfőbb fejévé, sőt Krisztus valóságos helytartójává teszi…
De ha megtagadjuk is az egyház Rómában székelő "fejét", azért semmiféle fejetlenséget vagy zűrzavart nem hozunk be Krisztus egyházába… Nem volt az egyház akkor sem, abban a régi időben sem fejetlen vagy rendezetlen, míg efféle római fej nélkül volt, pedig ma azt mondják, hogy ő tartja fenn a rendet az egyházban. Nem a rendet tartja fenn, hanem a maga zsarnokságát és az egyházba behozott romlottságot, közben pedig akadályozza, ellenzi, és amennyire rajta múlik, meghiúsítja az egyház kellő reformációját.
A szerzetességről:
XXVIII. fejezet: Minthogy bizonyosan tudjuk, hogy a szerzeteseket és a szerzetesrendeket vagy szerzeteket sem Krisztus, sem az apostolok nem alapították, azt tanítjuk, hogy azok nem hasznosak, sőt károsak az Isten egyházára nézve.
Az Igével való intenzív foglalkozás nemcsak hatalmas energiákkal töltötte be, hanem jókedvvel, örömmel is. Mint a fordítás előszavában hangsúlyozta: "Az evangélium jó üzenet, jó hír, …énekel, beszél tőle az ember, és jókedvű lesz." Olyan üzenet, amely felszabadítja az embert, "hogy nevessen és örvendezzen mindenütt, ahol hisznek az üzenet igazságában." Amikor érezte, hogy vissza kell térnie Wittenbergbe, hogy prédikálja az evangéliumot az embereknek, akkor ismét bátran mert dönteni, hogy elhagyja addigi rejtekhelyét, Wartburgot, annak ellenére, hogy környezete – a valóban súlyos veszélyekre hivatkozva – óva intette ettől. Luther is számot vetett a realitással. Tisztában volt azzal, hányan kívánják a pusztulását, és konkrét értesülések is eljutottak hozzá ellene irányuló merényletek terveiről. Számára azonban a realitás nem ért véget a látható világ szintjén. A természetfölötti világot a valóság messze hangsúlyosabb részének tekintette. Realitásként számolt gonosz szellemek, démonok létezésével, épp ezért a démonűzést magától értetődő szellemi tevékenységként rendszeresen gyakorolta.
Még erősebb realitásnak tekintette azonban Isten természetfölötti világát, annak nagyszerű személyeivel, lényeivel együtt. Olyan erős hite volt Isten oltalmazó erejében, hogy a számára kifejezetten életveszélyes helyzetben teljes nyugalommal rá tudta bízni az életét erre a védelemre. Bizonyítja ezt az a levél is, amelyet a választófejedelemnek küldött, aki őt mindenáron Wartburgban akarta marasztani, azzal érvelve, hogy nem fogja tudni Luther védelmét biztosítani a városban. Luther a következőket írta elképedt fejedelmének: "Wittenbergbe sokkal magasabb védelem alatt megyek, mint a fejedelemé… Itt egyedül Istennek kell cselekednie, minden emberi aggódás és hozzátétel nélkül. Ezért aki leginkább hisz, itt az védelmez legerősebben. Mivel azonban úgy érzem, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek még igen gyenge a hitben, ezért Fejedelmi Kegyelmességteket semmiképpen sem tekinthetem annak az embernek, aki engem meg tudna védeni vagy menteni." Hogy hite a gyakorlatban is működött, azt jól mutatja, hogy miközben nagyszámú kortársával végzett tőr vagy méreg, neki haja szála sem görbült, jóllehet hátralévő évtizedeiben is rendszeresen emberek sokasága vette körül.
Sikeres áttörések
Az Ige által rendkívül erőteljesen dinamizált hite és a természetfölötti vezetésnek való engedelmessége révén Luther az addigi legjelentősebb ébredési mozgalom meghatározó személyiségévé vált. Döntő szerepe volt abban, hogy rövid idő alatt egész Európára kiterjedt az ébredés, melyhez hamarosan százezrek csatlakoztak, akik számára ismét lehetővé vált, hogy hallhassák az evangéliumot, és örök életet nyerhessenek.
Néhány év leforgása alatt bibliaellenes vallási tanrendszerek több évszázados erődítményeit tudta szétrobbantani, és az elpogányosodott hivatalos kereszténységet számos kulcsfontosságú ponton sikerült visszavezetnie a bibliai hithez. Leszámolt a misével, és helyreállította a bibliai úrvacsorát. Szakított a halott szentek kultuszával, a Mária-kultusszal, a képek, szobrok tiszteletével, az ereklyekultusszal, a bűnbocsánat pénzen történő megszerzésével, továbbá a katolikus egyházkormányzat számos bibliaellenes jellemzőjével, mindenekelőtt a pápasággal. Több olyan ponton is nagy jelentőségű áttörés született, ahol a korábbi ébredések nem tudtak eredményt elérni. Ilyen volt például a vízkeresztség kérdése. A 4. századtól bevezetett csecsemőkeresztség új katolikus szokása az embereket megfosztotta az újjászületéstől s annak minden pozitív következményétől. Luther már 1521-ben kimutatta a csecsemőkeresztség tarthatatlanságát, majd felszólította a keresztényeket: "Álljunk el a csecsemőkeresztségtől – minél előbb, annál jobb –, és ne merészeljünk többé egy gyermeket sem megkeresztelni, hogy ilyen balgasággal és szemfényvesztéssel, amelynek semmi alapja nincs, Isten felmagasztalt méltóságát ne gúnyoljuk, és ne káromoljuk."
Sikerült szakítania a századok óta uralkodó keresztény antiszemitizmussal is. 1523-ban kiadta "Jézus Krisztus, aki zsidónak született" című művét, melyben érvek sorát vonultatta fel a keresztény zsidóellenesség radikális felszámolását sürgetve. A zsidóság melletti kiállásban odáig jutott, hogy ellenfeleit felszólította: csak nyugodtan szidalmazzák őt zsidóként is.
Meghátrálás
Miután az 1520-as évek elejére Luther és reformátor társai sikerrel tisztították meg a kereszténységet, és bibliai alapokon kezdték szolgálni az igaz Istent, nekik is meg kellett küzdeniük azzal a kihívással, hogy vállalják-e hosszú távon a szellemben járás merész életformáját, vagy engedik, hogy visszacsússzanak a sokkal kényelmesebb pszichikai kereszténység szintjére.
Megdöbbentő, hogy a hivatalos protestantizmus irányítói körében néhány évtized alatt lejátszódott az a folyamat, amely a korai kereszténység idején három évszázadba telt, és ismét a pszichikai kereszténység lett az uralkodó hitgyakorlat, annak minden negatív következményével együtt. Az épphogy csak megtisztult protestantizmusban ismét bibliaellenes tanítások kezdtek uralkodó pozícióhoz jutni. Az Igével több ponton szembehelyezkedő különböző protestáns irányzatok egyre inkább elvesztették dinamizmusukat, és megindultak a családokban tovább öröklődő vallási hagyománnyá válás útján. Eközben üldözőivé is váltak mindazoknak az irányzatoknak, amelyek a kérdéses pontokon a bibliai kijelentéshez akarták tartani magukat.
Katolikus hitelvek – protestáns szemmel.
Részletek a protestáns egyházak jelenleg érvényes hitvallási irataiból
Evangélikus hitvallások
Luther Márton: A schmalkaldeni cikkek
A miséről:
A pápaságban a legnagyobb és legborzasztóbb szörnyűség a mise… Hirdessük nyilvánosan az embereknek, hogy a misét, ezt az emberi tákolmányt, büntetlenül elhagyhatják, és senki sem kárhozik el, ha semmibe veszi! Sőt mise nélkül másként sokkal inkább el tudja nyerni az üdvösséget.
A szentek ereklyéinek tiszteletéről:
Ezen a téren annyi nyilvánvaló hazugság és ostobaság bukkant föl a kutya- és lócsontokról, hogy már csak e miatt a szélhámosság miatt is – amelyen az ördög jót nevetett – réges-régen kárhoztatni kellett volna, még ha volna is benne valami jó. S méghozzá nincs is reá isteni ige, sem parancsolat, sem tanács. Egészen felesleges és haszontalan dolog ez is…
A szentek segítségül hívásáról:
A szentek segítségül hívása szintén antikrisztusi visszaélés… akadályozza Krisztus megismerését. Sem parancsolat, sem tanács nincsen róla, a Szentírásban nincsen rá példa, és Krisztussal ezerszer jobban járunk…
A pápaságról:
A pápa az igazi Antikrisztus vagy Ellenkrisztus, aki szembehelyezkedett Krisztussal, és magát Krisztus fölé emelte, mert nem akarja, hogy a keresztények hatalma nélkül üdvözüljenek. Pedig nem ér a hatalma semmit, mert Isten nem rendelte és nem parancsolta meg… Ezért ahogyan nem imádjuk urunk és istenünk gyanánt magát az ördögöt, éppen úgy nem tűrhetjük meg vezetőnk és urunk gyanánt annak apostolát, a pápát vagy az Antikrisztust sem a maga kormányzatával együtt. Mert országlása hazugság és öldöklés, örökre megront testet és lelket…
A negatív fordulat magánál Luthernél is több területen kimutatható. Így például már az 1520-as évek második felében megtagadta az újjászületés bibliai mintáját, és visszatért a csecsemőkeresztség tanításához, bevezetve a "hívő csecsemő" fogalmát. Két évtizeddel a zsidóság mellett írt híres munkájának megjelentetése után pedig ismét tág teret nyitott a keresztény antiszemitizmus érvényesülése számára. 1543-ban ugyanis kiadta A zsidókról és hazugságaikról című munkáját, amelyben az előző századok legdurvább zsidóellenes előítéleteit visszhangozta. A Luther vezette ébredés szellemi elbizonytalanodásához valószínűleg az is nagyban hozzájárult, hogy a mozgalom második emberének számító Philipp Melanchton aktív okkultista volt, aki tántoríthatatlanul hitt a horoszkópokban. Ő maga készítette el saját lánya horoszkópját, amelyről egy valódi mágussal konzultált. Még Luther horoszkópját is elkészítette, annak ellenére, hogy Luther igen élesen elítélte a csillagjóslást, és több ízben is igyekezett elfordítani Melanchtont az okkultizmustól. Melanchton egyébként a reformáció központjának számító wittenbergi egyetem meghatározó tanáregyénisége volt évtizedeken át, s ily módon a protestantizmus majdani európai vezérkarának számos tagjára tudott hatást gyakorolni.
A természetfeletti száműzése
A protestantizmus kálvini irányzata is számos ponton messze távolodott a bibliai kijelentéstől. A kálvini tanok főként a kereszténység természetfölötti jellegét csonkították meg. Ez azért járt súlyos következményekkel, mert a keresztény hit a lényegéből adódóan természetfölötti jellegű. Ettől megfosztva nem más, mint puszta eszmerendszer és betarthatatlan erkölcsi szabályok gyűjteménye.
Annak ellenére, hogy Kálvinnak személyesen is nagy szüksége lett volna a hitből való gyógyulásra, mivel gyomorbaj, vesekő, migrén, reuma, tüdőbaj és aranyeres bántalmak gyötörték, mégis a hitből való gyógyulás és a csodák megszűntének elméletét hirdette. Főművében, az Institutióban a következőket írta: "De a gyógyítás ajándéka – és a többi csoda is, amelyek az Úr akaratából egy ideig működtek – tovatűnt… Ezért, ha teljességgel el is ismerjük, hogy a [gyógyulásra adatott] kenet olyan erők jegye volt, amelyekkel az apostolok akkor szolgáltak, azzal most már nekünk, akikre ilyen erők nem bízattak, semmi dolgunk." A Márk evangéliuma 16. részéhez írt kommentárjában pedig külön hangsúlyozta a csodák várásának veszélyeit, mivel az szerinte a Sátán csalárdságai és szemfényvesztései előtt nyitja meg az ajtót.
Tagadta a kézrátétel érvényességét is. Az Apostolok cselekedetei 8. részének azon szakaszához, ahol a hívők kézrátétel által veszik a Szentlelket, a következő magyarázatot fűzte: "A kézrátétel Isten eszköze volt arra az időre, amikor a Szentlélek látható ajándékaiban részesítette az övéit, de mióta az egyház ilyen kincsekkel nem rendelkezik, csak üres látványosság."
Elvetette a nyelveken szólást is. A genfi egyház hivatalos hitvallási iratában, a Kálvin által kérdés-felelet formájában írt kátéban a következők olvashatók: "Lelkész: Mi hasznuk van némelyeknek abból, hogy ismeretlen nyelven imádkoznak? Hívő: Az ilyen imádság nem más, mint Isten megcsúfolása és tévelygő álszenteskedés."
Genfi hétköznapok és ünnepnapok Kálvin uralma idején
Genf minden polgára köteles volt esküt tenni a Kálvin által megfogalmazott egyházi rendtartások megtartására. Letelepedni is csak úgy lehetett a városban, ha az illető esküt tett, hogy "a szent reformáció szerint él". Az egyházi rendszabályok betartására a konzisztórium felügyelt, amelybe tizenkét presbiter, azaz tekintélyes világi személy tartozott. Feladatuk az volt, hogy szigorúan szemmel tartsák az egyháztagok vallási és erkölcsi életét, feddésben és büntetésben részesítsék a vétkezőket. Bármikor beléphettek a polgárok házaiba, hogy ellenőrizzék, vajon betartják-e az egyes előírásokat. Rendelet mondta ki, hogy az ellenőrzések során "nem kell takarékoskodni az idővel, hogy nyugodtan végezhessék a vizsgálatot". Annak érdekében, hogy az ellenőrzést még hatékonyabbá tegyék, mindenkit köteleztek arra, hogy följelentse azt a polgártársát, akinél bármiféle kihágást észlelt.
Az istentiszteletre parancsolt népnek Kálvin megszabta, hogy miként kell viselkedniük a templomban. Főművében, az Institutióban ezt írta: "A prédikációk alatt csend és nyugalom legyen, és mindenkinek meghatározott helye." Ennek megfelelően, aki megtörte a csendet, és bármi zajt csinált, azt szigorúan megbüntették – miként ezt a konzisztórium jegyzőkönyvei tanúsítják. Volt azonban olyan is, aki annyira csendben maradt, hogy közben el is aludt. Őt szintén megbüntették.
Kálvin egyik fő alapelve a szigorúság volt. Mint írta: "Gyakorolom magam a szigorúságban, hogy ezáltal legyőzzem az általánosan elterjedt bűnösséget."
Másik fontos alapszabálya a komolyság volt. Ezt tekintette a leginkább keresztényekhez illő magatartásnak, és mindent megtett, hogy híveinek meghatározó jellemvonásává váljon. Ezért például megtiltotta, hogy az egyházi esküvőre – a korábbi szokásnak megfelelően – vidám zeneszóval vonuljon az ifjú pár. Az új előírás szerint csak lantok és dobok nélkül, "keresztényekhez illő komolysággal" érkezhettek a templomhoz. Hasonlóan járt el a csecsemőkeresztség vonatkozásában. Míg a korábbi katolikus időkben vidám zenével és dobszóval vitték a gyermekeket a keresztelőre, most Kálvin sajátos módon megreformálta ezt a szokást. Nem a hitből történő felnőttkori vízkeresztséget állította helyre a bibliai mintának megfelelően, hanem épp ellenkezőleg. Meghagyta a csecsemőkeresztséget, de eltiltotta a zeneszót. Hogy a komolyságot mennyire szigorúan számon kérték, azt jól mutatja, hogy egy férfit azért állítottak a konzisztórium elé, mert egy gyermekkereszteléskor mosolygott. Büntetése háromnapi elzárás lett. Egy másik személyt azért büntettek meg, mert istentisztelet alatt nevetett. Még az enyhe tréfákat is súlyos retorziók követhették. Az egyik polgárt, aki szamarának ordítását úgy kommentálta, hogy "ejnye, milyen szép zsoltárt énekel ez", három hónapra száműzték a városból. A világi zenét és éneket az egész városban betiltották. A tilalom megszegőire ezúttal is szigorú büntetés várt. Egy vak hegedűst, mivel táncnótát játszott, kiutasítottak a városból. Egy férfit pedig, aki jókedvében énekelt az utcán, a konzisztórium elé idézték, és őt is kiutasították, mondván: "énekeljen kint", azaz Genfen kívül.
Betiltották a táncot is. Amikor egy menyegző alkalmával a násznép néhány tagja jókedvében táncolni kezdett, súlyos felelősségre vonás következett. A vádlottakat – köztük két városi tanácsost, a városi főkapitányt és annak feleségét, valamint annak apját – börtönbüntetésre ítélték. Ez utóbbi kétségbeesetten kiáltotta a többi polgárnak: "Kálvin jobban gyötör benneteket, mint négy püspök."
Mindenféle játékot is betiltott Kálvin Genfben. Nemcsak a kártyázást és a kockázást, hanem még a kuglizást, sőt a korcsolyázást is. Két polgárt, akit kuglizáson kaptak, börtönbüntetésre ítéltek, egy lányt pedig, aki korcsolyázott, a konzisztórium elé idéztek, ahol megrovásban részesült.
A felügyelő testület olyan buzgósággal végezte munkáját, hogy a városi börtönőr időnként kénytelen volt közölni a tanáccsal: a börtön teljesen megtelt, több elítéltet nem tud átvenni…
Még az emberek ruháinak is a Kálvin által megkövetelt szigorú és komor genfi hangulathoz kellett igazodnia. Kortársai egyébként kifejezetten búskomor, depressziós emberként jellemezték Kálvint. Az öltözködésben a nők számára is tilos volt minden harsány szín viselete, különösen a pirosé. Tilos volt a szabóknak újfajta, divatos ruhát készíteniük a hatóságok engedélye nélkül. Minden ember ruházatának mennél dísztelenebbnek kellett lennie: nem lehetett rajta arany- vagy ezüsthímzés, csipke vagy fodor. Megtiltották a karkötő, az aranylánc és drágaköves ékszer viselését is. Az előírások megsértőire ezúttal is büntetések sora következett. Egy divatárusnőt például, aki egy genfi menyasszony számára díszes ruhadarabokat adott el, kétnapi börtönbüntetésre ítéltek, sőt fogságot kellett szenvednie a menyasszony "cinkostársainak" is: anyjának és két barátnőjének, akik segítettek neki az öltözködésben. A hajviseletet is szabályozták. Tilos volt a nőknek hajukat tupírozni, bodorítani.
Kálvin figyelme a polgárok étkezésére is kiterjedt. Így tehát a gondos ellenőrök nemcsak a ruhatárak darabjait vizsgálták át, hanem az éléskamrák tartalmát is. Tilos volt pástétomot, déligyümölcsöt és édességet enni. Megszabták, hogy lakodalmakban és egyéb összejöveteleken hányan lehetnek jelen, milyen ételeket és hány fogást lehet felszolgálni számukra. Aki mást vagy többet merészelt feladni az asztalra, azt szintén felelősségre vonták.