2001. április

Történelem

A bálványok nem istenek

A korai egyház a képtisztelet ellen

Akik a kereszténység robbanásszerű elterjedését az első században csupán szociális, gazdasági, politikai tényezőkre vezetik vissza, nemigen tudnak mit kezdeni a korai egyház mai szóval "kultúraellenes" megnyilvánulásaival. Az Athénban sétáló Pál apostolnak "szelleme háborgott, látván, hogy a város telis-tele van bálványokkal" (Csel 17:16), majd miután a vénekből és tekintélyes tudósokból álló Areioszpagosz-testület elé vitték, így nyilatkozott előttük: "Az Isten, aki a világot teremtette, és mindazt, ami benne van, lévén mennynek és földnek Ura, nem lakozik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi gondoskodásra sem, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. (…) Miután tehát Istentől származunk, nem vélekedhetünk úgy, hogy az istenség akár művészien formált aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz, akár emberi elgondoláshoz hasonló." (Csel 17:24–25,29)

Pál és Barnabás Lüsztrában csak nagy nehézségek árán tudta lebeszélni a város főpapját és a tömeget arról, hogy nekik áldozzanak, "hiábavalóságnak" nevezve kultuszaikat: "Emberek! Miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló, esendő halandók vagyunk, akik azt az örömhírt hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki az eget, a földet, a tengert alkotta, és mindazt, ami azokban van." (Csel 14:15) Az Apostolok cselekedetei szerint Efeszoszban történt az első (önkéntes) könyvégetés is, amely ma minden bizonnyal "kultúrbotránynak" minősülne: "A hívők közül is sokan eljöttek, bevallották és nyilvánosságra hozták viselt dolgaikat. Sokan az ilyen illetéktelen tevékenységet folytatók közül összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették; amikor pedig összeszámolták azok értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték." (Csel 19: 18–19) A városszerte nagy tekintélynek örvendő ezüstművescéh jogosan aggódott a görög–római vallás egyik legfontosabb centrumának számító Efeszosz és istennője, Artemisz pusztulásán. Az idő igazolta félelmüket: a 4. században a város főterén álló hatalmas Artemisz-szobor helyett egy legalább akkora kereszt hirdette az új államvallás győzelmét (lásd keretes szövegünket). A feliratokról a pogány istennő nevét kivakarták, a szoborfejekre pedig kereszteket véstek.

 

Bálványkultusz és bálványgazdaság

A pogány templomok az istenszobrok "lakásaiul" szolgáltak

A görög és római templomok nem arra a célra épültek, hogy – mint a zsidó zsinagógák vagy a korai keresztény gyűléstermek – a hívők imájának és dicséretének színterei legyenek. A pogány templomok az istenszobrok "lakásaiul" szolgáltak, így nem kellett tekintettel lenni befogadóképességükre, hiszen emberek helyett csak a különféle kultikus tárgyaknak szorítottak bennük helyet. A templom központjában, egy fallal körülvett cellában állt a templom istenének szobra, rendszerint díszruhába öltöztetve és a hívek adományaiból gazdagon felékszerezve. A cella mögötti teremben, egyfajta sekrestyében őrizték a szentély egyéb értékeit, megőrzésre letett vagy adományba adott kincseket, amelyek esetenként roppant értéket képviselhettek. Augustus saját önéletrajza szerint Róma öt legnagyobb szentélye részére együttesen 100 millió sestertius értékű ajándékot adott. (A sestertius Róma hivatalosan használt bronzpénze volt. Értékéhez összehasonlításul: 1 modius (8,7 liter) búza ára ebben az időben 3 sestertius volt; egy szabad születésű napszámos pedig évi 1200 sestertius fizetésből már meg tudott élni). A kultikus áldozat bemutatása nem a szentélyen belül történt, hanem előtte, a szabad ég alatt álló oltáron; a cellába csupán a papi személyzet léphetett be, de a nők, a rabszolgák és az idegenek általában innen is ki voltak tiltva. A cellát és a kincstárat meghatározott időszakonként, de az istenség ünnepén mindenképpen, megnyitották a nagyközönség előtt: hadd csodálják meg a művészi alkotásokat vagy a nevezetes régiségeket. A görög–római templom tehát múzeumként, műkincsraktárként is funkcionált.

Efeszoszi bálványdöntögető felirata

"Démoni Artemisz álnok bálványképe lerontva:
   Győztes igazságnak állítottuk e jelt.
Démeasz Istent tiszteli így, ki elűzi a bálványt,
   és a keresztet, amely hirdeti győzelmét!"

(Egy márvány talapzaton talált felirat a IV. századból)

Bálványbiznisz modern módra - hazatérő turisták zsákmányukkal

A templom és a piactér az ókorban nem csak jelképesen épült egymás mellé: vallás és gazdaság érdeke nagyon is gyakorlatias módon fonódott össze. Az ókori pogány vallások szentélykörzetei (amelyekbe a templomépületek mellett szobrok, parkok, ligetek, különféle melléképületek is beletartoztak) számottevő gazdasági erőt képviseltek. Az állam kincstárát első helyen terhelték a vallási kultuszok, szertartások tetemes kiadásai, amennyiben azokat a szentélyek, papi testületek vagy magánszemélyek bevételeiből származó jövedelem nem tudta fedezni; valamint a középítkezések, amelyekből a templomok, szobrok, oltárok építése és karbantartása is jelentős összegeket vont el. A pogány államvallás egyik jelentős (és biztos) jövedelemforrását tehát az állami támogatás jelentette, a különféle vallási alapítványok (papi testületek) és magánszemélyek adományai mellett. Az egyes szentélykörzetek ugyanakkor jókora bevételre tettek szert az ünnepi áldozatokból, a kegytárgykészítésből és a vallásos turizmusból is. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy ezek a jövedelmek többnyire adómentességet élveztek, máris elképzelhetjük, hogy a római államvallás bizonyos papi tisztségei az előkelők köreiben igencsak kelendőek voltak.

A "szentélyüzemek" komoly szerepet játszottak egy-egy város, s így közvetve az egész birodalom gazdasági életében. Előszeretettel települtek templomok köré a pénzváltók, akik az itt megforduló idegenek különféle pénzérméit váltották át kívánság szerint más-más pénznemre. A templomok valójában bankokként is működtek, ahol az állam és a magánemberek a legértékesebb kincseiket őrizték. A római államkincstár Saturnus szentélyében kapott helyet, ezért úgy is nevezték: aerarium Saturni, "Saturnus kincstára". Nemritkán az is előfordult, hogy a templomok kamatra kikölcsönözték kincseiket a városnak vagy az államnak, így segítve ki őket a nehéz gazdasági helyzetből. De az ipar számára is előnyt jelentett a szentélyek közelsége: körülöttük kiskereskedők hada sürgölődött, akik bódéikban az áldozatokhoz szükséges tárgyakat, edényeket árulták, vagy az áldozati állatok eladható részeivel kereskedtek. A bőrcserző műhelyek például az áldozatok során megmaradt bőröket tudták helyben feldolgozni. Ebből a papságnak is komoly haszna volt, mivel a papok vagy az áldozati segédszemélyzet tagjai kapták meg az áldozati állatok fején, nyelvén és belső részein kívül a bőrét is, amit eladtak a műhelytulajdonosoknak. A "bálványtemplomnál történő vendégeskedés" (1Kor 8:10) sem jelentett mást, mint hogy valaki a templomok környékén található mészárszékben vagy lacikonyhában vásárolt húst, amelyről mindenki tudta, hogy az a pogány áldozatokból való.

A diaszpóra ellenáll

A zsidók hite szerint megengedett volt a bálványokból gúnyt űzni

A politeista kultuszokra az első jelentős csapást a diaszpórazsidóság birodalomszerte jelenlévő közösségei mérték. Egyes becslések szerint az Újszövetség korában Hispániától Mezopotámiáig, Afrikától a Fekete-tenger északi partjáig minden nagyobb városban éltek zsidó csoportok, melyek összlétszámát 4-5 millióra teszik. (S. W. Baron történész véleménye szerint a Római Birodalom minden ötödik polgára zsidó származású volt, bár ebben azért lehet némi túlzás.) A zsidók viszonya a pogányok képtiszteletéhez, templomaihoz és ünnepeihez így közismertté vált, s alternatívát jelentett a sok ezernyi erőtlen istenség üres kultuszaiba halálosan belefáradt nem zsidó embereknek. Többek között ezzel is magyarázható a zsidó térítés sikere az 1–3. században. Az ószövetségi Törvény "Ne csinálj magadnak faragott képet!" (2Móz 20:4) tiltása alapján a rabbinikus judaizmus is szigorúan tiltotta a képek, szobrok készítését, bármiféle ember- és istenalak ábrázolását. Fizikai megsemmisítésüket azonban csak Izrael földjén tette kötelezővé. A Talmud már megkülönböztette az imádás céljára készült bálványszobrokat az épületek, közterek díszéül felállított szobroktól, s ez utóbbiakat megengedhetőnek tartotta. A zsidó ortodoxia annyira komolyan vette a bálványimádás tilalmát, hogy még az elégetésükből származó "hasznot" is szabályozta: "tilos parazsuknak, szenüknek és hamujuknak használata, de meg van engedve lángjuk használata". A bálványtemplomnak még az árnyéka is tilalom alá esett: a nyári hőségben sem lehetett abban sétálni, avagy tartózkodni mintegy két méterre annak ajtaja előtt, de a templom háta mögött (ahol senki sem látta) meg lehetett pihenni. Tilos volt továbbá olyan tárgyak eladása nem zsidók részére, amelyről biztosan tudható, hogy azokat pogány kultuszokhoz fogják felhasználni (tömjén, füstölők, gyertya stb.). Nem lehetett pénzt kölcsönözni bálványtemplomok építésére, és azok díszítésére. Természetszerűleg nem volt megengedett az ilyen épületek, tárgyak előtti meghajlás, kalaplevétel vagy egyéb tiszteletadási forma. "Ha séta közben tövis ment (egy zsidó hívő) lábába bálványképek előtt, vagy pénzt ejtett le előttük, ne hajoljon le, hogy a tövist kiszedje, vagy a pénzt fölvegye, nehogy úgy tűnjön, mintha a bálványok előtt hajolna meg. Üljön le, vagy fordítsa a hátát a bálványok felé, és csak azután tegye azt." A zsidónak a pogány istentiszteleti helyek pusztulását kellett óhajtania, s megengedett volt a bálványokból gúnyt űzni, azokat gyalázó nevekkel illetni.

Mit tekintsünk bálványnak?

"Valamikor régen nem volt bálvány. Mielőtt ennek a szörnyetegnek az alkotómesterei elszaporodtak volna, a templomok üres épületek voltak, mint ahogy egyes helyeken még ma is megmaradt ennek a régi szokásnak a nyoma. Bálványimádást persze követtek el, de nem ezen a néven, hanem magát a cselekedetet tekintve. Hisz azt ma is el lehet követni, templomon kívül és bálvány nélkül is. De midőn az ördög a szobrok, képek és mindenfajta képmások készítőit e világba hozta, az emberi nyomorúságnak e bárdolatlan cselekedete egyrészt nevet nyert a bálványokról, másrészt velük együtt elterjedt. Ettől kezdve már a bálványimádás forrása lett minden művészet, ami bármilyen módon bálványt készített. Hiszen teljesen mindegy, hogy kézműves formázza, vésnök alakítja, vagy hímző hímezi, mivel az anyag sem számít: mindegy, hogy gipszből, festékkel, kőből, bronzból, ezüstből vagy fonalból készül-e a bálvány. Mert ha bálvány nélkül is beszélhetünk bálványimádásról, létező bálvány esetében kiváltképp nem számít hogy miféle, miből készül, milyen formájú – nehogy valaki azt gondolja, hogy csak azt kell bálványnak tartanunk, amit emberi képmás formájára örökítettek meg."

(Tertullianus: A bálványimádásról 3.1-3. Képünkön a szerző)

Támadás az efeszoszi Artemisz ellen

A kereszténység és a bálványtisztelettel üzletelő pogányság első feljegyzett összecsapása Pál apostol harmadik térítőútja során (i. sz. 52–56.) következett be. A pogányok apostola több mint két évet töltött Efeszoszban, ebben a 250 ezer lakosú ión nagyvárosban, amelynek legfőbb nevezetességét az az Artemisz-templom jelentette, melyet az ókorban a "hét világcsoda" egyikeként emlegettek. Templomában harmincegy különféle Artemisz-szobrot őriztek, köztük azt az állítólag égből pottyant faszobrot is, amelynek őrzéséről kapta a város a neókorosz (templomőrző) nevet. Az efeszosziak roppant büszkék voltak világhírű templomukra, mint azt egy i. sz. 160 körül hozott városi rendelet is mutatja. Ebben Efeszoszt "Asia első és legnagyobb métropoliszának" titulálják, amelynek egyetlen kincse "városunk legfőbb istennője, Artemisz, aki nem csupán hazájában tiszteltetik, amelyet az ő istensége által tett a legtiszteltebb várossá, hanem a helléneknél és a barbároknál is, úgyhogy sok helyütt ajánlottak fel neki szent körzeteket, templomokat, oltárokat és szobrokat, az ő nyilvánvaló megjelenéseinek [epiphaneia] köszönhetően…" Efeszosz gazdaságának húzóágazatát is az Artemisz-templom, illetve a köréje szerveződő sokféle tevékenység jelentette. Az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, hogy az ezüstművesek céhének vezetője, egy bizonyos Démétriosz valóságos lincshangulatot keltett a városban és az egész tartományban sikeresen evangelizáló Pál apostol ellen: "Abban az időben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt. Mert egy ezüstműves, név szerint Démétriosz, ezüstből kis Artemisz-templomokat készített, és ezáltal nem csekély keresethez juttatta a mestereket. Ez az ember összegyűjtötte a mestereket, valamint a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: »Férfiak, tudjátok, hogy ebből a keresetből származik a mi jólétünk. De látjátok és halljátok, hogy nemcsak Efeszoszban, hanem szinte egész Ázsiában nagy tömeget nyert meg és vezetett félre ez a Pál, aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek. Nemcsak az a veszély fenyeget azonban, hogy ez a mesterség csődbe jut, hanem az is, hogy a nagy istennőnek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és így ő, akit egész Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszíteni dicsőségét.«" (Csel 19:23–27) A fogalmazás meglepően egybecseng a fentebb idézett felirat szövegével, ami nem is meglepő, hiszen a Lukács által lejegyzett történet minden mozzanatában megfelel a korabeli efeszoszi valóságnak – már amenynyire azt egyéb fennmaradt forrásokból rekonstruálni tudjuk. Efeszoszban az ezüstkészítők (argürokopoi) céhe a város legtőkeerősebb iparostársulata lehetett, amit az is tükröz, hogy az innen előkerült római kori feliratok egynegyede valamilyen formában említi őket. A Démétriosz által készített kegytárgyakból (az ezüstből készített miniatűr templommakettekből) eddig még ugyan egy sem került elő, de százával ismerünk ólomból, fémből, agyagból, kőből készített kis Artemisz-szobrokat; valamint egy márványból készült kis templommakettet is (Bécs, Kunsthistorisches Museum), melyeket a rómaiak kegyajándékként ajánlottak fel a templomokban, illetve szuvenírként őrizgettek házi szentélyeikben. Tekintetbe véve, hogy Efeszosz valóban komoly idegenforgalmat bonyolíthatott le a római korban, ez a vallásos műtárgyipar nemcsak a céh, de az egész város számára is igen jelentős bevételi forrást jelenthetett.

Az efeszoszi színház romjai - ahol a törvény nyújtott védelmet a bálványtisztelők haragja ellen

Az efeszoszi Artemisz-templom helye - kő kövön nem maradt belőle

A bálványokban lévő démonok

"[Démonok] rejtőznek el az [isteneknek] szentelt szobrokban és képmásokban, ezek ihletik sugallatokkal a jósok lelkét, mozgatják a levágott állatok zsigereit, kormányozzák a madarak röptét, uralkodnak a sorsokon, jóslatokon mesterkednek, a hazugságot mindig igazsággal keverik, hiszen tévednek és tévesztenek. Megzavarják az életet, nyugtalanná teszik az álmokat, sőt a testekbe is titkon belopakodó szellemek még az értelmet is megfélemlítik, a test tagjait kínozzák, az egészséget megtörik, a betegeket zaklatják, tiszteletükre kényszerítenek, hogy gyógyításnak tűnjék, amikor a gúzsbakötöttet elengedik, miután az oltárok illatával és a barmok máglyáival jóllaktak."

(Pseudo-Cyprianus: A bálványok nem istenek 5.1)

Történetünk azonban folytatódik. Démétriosz, az ezüstművesek szószólója, valamint "a hasonló dolgokkal foglalkozó kézművesek" (Csel 19:25) – akiknek megélhetését közvetve szintén a templom biztosította – a 25 ezer fő befogadására épült színházba hurcolták Pál munkatársait, Gaiust és Arisztarkhoszt. A színházban jó két órán keresztül zűrzavar uralkodott, az összecsődült tömeg lármájából csak az ütemes "Nagy az efeszoszi Artemisz!" kiáltások hallatszottak ki. Végül a város jegyzője (grammateusz) csendesítette le a sokaságot: "»Efeszoszi férfiak, van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy Efeszosz városa a nagy istennő, Artemisz templomának, és az ő égből leszállt képének az őrizője [neókorosz]? Mivel tehát ezt senki nem vitathatja, nyugodjatok meg, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlanságot. Mert idehoztátok ezeket az embereket, akik nem templomrablók, és nem is káromolják a mi istennőnket. Ha tehát Démétriosznak és a hozzá tartozó mestereknek panaszuk van valaki ellen, vannak törvénykezési napok, és vannak helytartók, pereljenek ott egymással. Ha pedig ezenkívül van valami kívánságotok, a törvényes népgyűlésen azt is el lehet intézni. Mert így is az a veszély fenyeget minket, hogy lázadással vádolnak a mai nap miatt; nincs ugyanis semmiféle ok, amelylyel meg tudnánk magyarázni ezt a csődületet.« Ezeket mondva feloszlatta a gyűlést." (Csel 19:35– 40) A népgyűlés (ekklészia) számára valóban nem a megszokott hely volt a színház, s így azt a városi jegyző teljes joggal törvénytelennek minősítve feloszlatta. Akkor hát miért éppen a színházba hurcolták Pál munkatársait az efeszosziak? A választ az itt talált számos felirat adja meg, melyekből kiderül, hogy a színház az események idején valóságos "másodtemplomként" funkcionált Efeszoszban. Artemisz hívei itt állították fel legnagyobb számban fogadalmi szobraikat, melyek közül nem egy aranyból és ezüstből készült – az efeszoszi mesterek nagy örömére. A színház tehát az Artemisz-templom "szent körzetéhez" tartozott, ahol joggal várhatták (volna) a pogány városlakók istennőjük epifániáját… helyette azonban a törvény ellenállásába ütköztek.

A templomok kiürülnek

A jómódú észak-itáliai családból származó ifjabb Plinius tíz kötetre rúgó levélgyűjteményével kapott helyet a római irodalom nagyságai között. A kor legnagyobb hírességeivel barátkozott, s karrierjét a császárok is egyengették. Törvénytisztelő és lojális magatartásának köszönhetően Traianus előbb consullá, majd a Fekete-tenger déli partvidékén fekvő Bithünia tartomány helytartójává nevezte ki i. sz. 111/112-ben. Plinius itteni tevékenységéről is részletesen beszámol leveleiben. Többek között felemlíti a császárnak a keresztények ügyét, akikre ugyan semmi bűnt nem tudott rábizonyítani, ennek ellenére feloszlatta gyülekezetüket. A helytartó intézkedésében gazdasági megfontolások is közrejátszottak: "Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra." Vagyis a keresztények létszámának növekedése – a valódi megtérések következtében – azt eredményezte, hogy szinte kiürültek a pogány templomok, és nem látogatták az ünnepeket, ennek következtében viszont jócskán megcsappant az áldozati állatok iránti kereslet, vagyis veszélyben forgott a bálványbiznisz.

A kereszténység azonban megállíthatatlanul tovább növekedett a birodalomban, ami – a Plinius által lejegyzett eset analógiájára – nemcsak a templomoknak és azok papságának, de akár az egész államháztartásnak is komoly csapást jelenthetett. A 3. század elején működő karthághói püspök, Tertullianus – sok kortárs egyházfival ellentétben (erről lásd keretes szövegeinket) – igen komolyan vette a Biblia bálványimádást tiltó parancsait. Hogy mit jelentett ez a gyakorlati életben? A püspök szerint egy keresztény nem gyakorolhatott olyan foglalkozást, amely bármilyen módon öszszefügg a bálványimádással: például egy építész nem építhetett templomot, oltárt; egy szobrász nem faraghatott kultuszszobrot, de még szoborfülkét sem, nem sajtolhatott aranylemezt, és nem készíthetett jelvényeket. Keresztény nem lehetett irodalomtanár, mert a költői művek tele vannak a pogány istenek magasztalásával; nem lehetett tömjénkereskedő, mivel ezt az illatszert füstölögtették a pogány oltárokon; de még katona sem, minthogy kötelező volt az eskütétel és a császárok számára történő áldozás. Abban az esetben, ha egy ilyen mesterséget gyakorló személy megtért, abba kellett hagynia korábbi munkáját. Tertullianus szigorúan lépett fel az öltözködés, az ételek és a szórakozások kérdésében is. A rómaiknál ugyanis voltak olyan ruhadarabok, amelyek közvetlenül a bálványkultusszal függtek össze, például a pogány papok által viselt tunica, amely mindmáig a katolikus papok viseletének hivatalos elnevezése. Karthágó püspöke azonban még megtiltotta híveinek, hogy ezt a ruhafajtát hordják; viszont a hétköznapi férfiöltözetnek számító toga viselését, valamint bizonyos alapvető szertartások megtartását (pl. menyegző, névadás, gyűrűviselés) nem ellenezte. Tertullianus véleménye ugyan néhány dologban valóban szélsőségesnek mondható, de kétségkívül közel áll az újszövetségi apostoli egyházban elfogadott mintához. A 3. század első felében még nagyon sok keresztény gyülekezet és egyházi tisztségviselő gondolkodott hasonló módon a bálványimádásról (lásd keretes szövegeinket), amelynek következménye a római "vallási ipar" látványos hanyatlása lett. A templomokra lakat került, a papok más foglalkozás után néztek.

A bálványokat emberek alkották

"Minden egyes isten készítőjét meg tudjuk nevezni. Daidalosz tanítványa, Endoiosz készítette az efeszoszi Artemisz szobrát, Athéné régi, olajfából faragott szobrát és az ülő Athénéét. A püthói Apollón szobra Theodórosz és Teleklész munkája. Tektaiosz és Angelión műve a déloszi Apollón és Artemisz. A szamoszi és argoszi Héra pedig Szmillisz kezének alkotása. Egyszóval: egyik sem kerülheti el, hogy emberi kéz munkájával ne azonosítsák. Ha ugyanis istenek, miért nincsenek kezdettől fogva? Miért későbbiek alkotóiknál? Létrejöttükhöz miért van szükség emberi művészetre? Mindezek föld, kő, anyag, és gondos művészet."

(Athénagorász: Kérvény a keresztények ügyében 17.4–5)

A tiltástól a befogadásig

A kereszténység a legkorábbi időktől fogva óvta híveit a pogány bálványimádástól

A kereszténység a legkorábbi időktől fogva óvta híveit a pogány bálványimádástól. A 2. század közepén élt filozófus bírálójuk, Kelszosz, így értekezett erről Igaz szó című művében: "A keresztények a szobrokat teljességgel elutasítják… Azt is tartják, hogy ezek a szobrok bizonyos lények tiszteletére készültek, akár hasonlítanak hozzájuk, akár nem; de azt tartják, hogy ezek nem istenek, hanem démonok, és aki Istent tiszteli, az nem szolgálhat a démonoknak." Az eredeti kereszténységnek az oltárok, képek, szobrok, templomok építésével kapcsolatos elutasító magatartása abban a kinyilatkoztatott igazságban gyökerezik, hogy a bálványimádás a démonok tiszteletével függ össze, annak egész rendszerét a démonok (láthatatlan, test nélküli, de valóságos személyiséggel bíró, gonosz és/vagy tisztátalan szellemi lények) energizálják és tartják működésben. Pál apostol ezekkel a szavakkal óvja a korinthoszi gyülekezetet a bálványimádás "szellemi fertőzésétől": "Amit a pogányok áldoznak, démonoknak áldozzák, és nem Istennek, nem akarom pedig, hogy ti a démonokkal legyetek közösségben." (1Kor 10:20)

Kezdetben a manapság "keresztény művészet" címszó alatt tárgyalt kultusztárgyak létrehozása is tilosnak minősült. A már említett 3. századi egyházatya, Tertullianus egy eddig magyarra – talán nem véletlenül – le nem fordított művében megrója a római pápát, amiért az egy rendelettel fenntartotta magának a jogot, hogy megbocsássa a keresztények egyházon belül elkövetett paráznaságait. Tertullianus szerint a bűnöket csakis az Úr bocsáthatja meg, de az egyházon belüli paráznaság azonnali kirekesztést von maga után. Egy elejtett mondatában a következő hasonlattal él: "Lehet, hogy a példabeszédekből fogsz kiindulni, mikor az elveszett bárányt az Úr megkereste és a vállán vitte vissza. Álljanak itt a ti serlegeitek rajzai, ha akár ezeken is világosan látszik ennek az állatnak értelmezése: hogy vajon egy keresztény vagy egy pogány bűnös helyreállítását ábrázolja-e?" (Az erkölcsi tisztaságról 7.1–2) Az idézett mondatban szereplő "ti" arról árulkodik, hogy az egyházművészet e kezdeményei (például a bárányt nyakában vivő "jó pásztor"-ábrázolások) a katolikusoknál jöttek divatba, akiket a karthágói egyházatya a Szent Szellemet elutasító pszichikusoknak (lelkiek) nevezett. Hová vezetett mindez? A római egyház katakombakorszakában pogány elemekkel gazdagon átszőtt, kultikus jellegű "művészet" bontakozott ki, amely a liturgiában is helyet kapott. A 4. században már csodás eredetű ("égből potytyant", "nem emberi kézzel csinált") ereklyékről kezdtek regélni a különféle pszichikus gyülekezetekben. Az apokrif evangéliumok pedig igyekeztek teológiai alapozást adni e történeteknek: szerintük például Lukács evangélista volt az első ikonfestő; vagy a hamar keresztény hitre tért Abgar edesszai király birtokolta Jézus hiteles képmását, amely valamennyi Krisztus-ikon prototípusa lett.



Katakombák a II. Századból

Pogány istennevek kimondása

"A pogányok isteneinek nevét a törvény tiltja kimondani, ami persze nem azt jelenti, hogy ki sem ejthetjük nevüket, ha beszédünk úgy hozza. Mert gyakran kell effélét mondanunk: »megtalálod őt Aesculapius templomában«, vagy »Isis utcájában lakom«, vagy »Juppiter papja lett« és sok más effélét, mivel az ilyesfajta nevek az emberek előtt elfogadottak. Mint ahogy Saturnust sem tisztelem, ha saját nevén ekként nevezem őt – éppúgy, ahogy nem tisztelem Marcust, ha Marcusnak nevezem. De az Írás azt mondja: »idegen istenek nevét ne emlegessétek, ne hallassék ez a te szádból«. Ezzel azt parancsolja, hogy ne hívjuk őket isteneknek. Mert a törvény első részében is azt mondja: »az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd« – vagyis úgy, mint egy bálványét. Bálványimádásba esik tehát az, aki egy bálványt isten néven tisztel. Ha pedig isteneknek kell őket szólítani, közbe kell vetni valamit, amiből kitűnik, hogy nem én mondom őket isteneknek. Mert az Írás is isteneknek nevezi őket, de hozzáteszi, hogy az »ő isteneik«, vagy »a pogányok istenei«; ahogyan Dávid, mikor istenekről beszél, így szól: »a pogányok istenei azonban démonok«."

(Tertullianus: A bálványimádásról 18.2–4)

Ezzel a folyamattal párhuzamosan a szenteltvíz alá tartott császárok előbb 346-ban rendeletileg betiltották a pogány istenek imádását, tíz év múlva pedig bezáratták templomaikat. 395-ben az egész Római Birodalom lakosságát kötelezték a kereszténység felvételére; 408-ban valamennyi pogány kultuszszobrot és oltárt el kellett pusztítani, a templomokat pedig át kellett engedni állami használatra. Justinianus törvénykönyve még 451-ben is megújította a parancsot: "Egyet sem szabad megnyitni tisztelet és imádás céljából azokból a templomokból, amelyeket régebben bezártak. Távol legyen korunktól, hogy visszaadjuk az ősi tiszteletet a szégyenletes és förtelmes bálványoknak; hogy koszorúkkal borítsuk a szentségtelen templomok kapuit; hogy tüzeket gyújtsunk szentségtelen oltáraikon; hogy tömjént égessünk rajtuk; hogy áldozati állatokat vágjunk; hogy bort öntsünk ki áldozati edényekből, és azt higgyük, hogy Istent tiszteljük azzal, ami puszta bálványimádás." Ha az imádást meg is tagadták a magukat kereszténynek nevező császárok a pogány bálványoktól, mint "műalkotásokat" továbbra is tisztelet övezte őket. A VI. század elején Róma látogatói még mindig megcsodálhatták a görög szobrászok alkotásait. Cassiodorus, Theodorik császár tanácsadója írta: "Ha valaki felmegy a Capitoliumra, olyan művet lát, amely az emberi lángelmét is felülmúlja." A klerikus értelmiség elfogadta a római kultúrát, sőt egyesek valósággal rajongtak érte: Jeromos még némi lelkiismeret-furdalással, Ágoston és Ambrus azonban már nyíltan. A despiritualizálódott, dogmatikailag megmerevült katolicizmus számára a pogány istenek szobrai puszta díszekké váltak. Honorius és Arcadius egy 399-ben kiadott rendelete értelmében: "Amiként megtiltottuk a [pogány] áldozatokat, akként az az akaratunk, hogy a nyilvános épületek díszítményeit meg kell őrizni." 608-ban Phokas császár IV. Bonifác pápának adja át a római Pantheont, amelyet a következő évben templommá szentelnek. Az alexandriai Kürillosz pátriárka Ízisz templomába helyeztette el két egyiptomi szent ereklyéjét, ezzel kész is volt az átalakítás. Athénban a Parthenon csak úgy maradhatott fenn, hogy Szűz Máriának szentelt templom lett belőle. A pogány görög kultúra ezúttal a "rómaivá" degradálódott kereszténység felett aratott időleges győzelmet. Horatius híres mondása ismét aktuálissá vált: "Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország…"

Szent Jeromos, a latin Biblia fordítója