Túlélő leszel!

A világtörténelemben vannak olyan kivételes időszakok, amikor Isten közvetlenül beleavatkozik a történelembe. Ilyen időszakokban – ahogyan ez napjainkban is van – a keresztényeknek létfontosságú, hogy azonosuljanak Isten céljaival, megértsék az aktuális próféciákat és Isten konkrét tervét egy-egy helyzetben, hogy szolgálatukat be tudják tölteni a földi létük során. Ezzel kapcsolatban vizsgáljuk meg Jeremiás próféta egyik munkatársának, Báruknak az életét, aki nem minden esetben volt képes Isten nagy cselekvési programjával azonosulni, és ebből fakadóan nem értette meg, hogy vannak olyan időszakok, ami kor Isten kénytelen rombolni ah hoz, hogy valami jobb felépülhessen a világban. Ilyen időszakban az egyéni imacélokat háttérbe kell helyezni még akkor is, ha esetleg azokra vonatkozóan Isten Igéjében ígéretek vannak leírva számunkra.

 „Én azonban ajándékba adom neked az életedet, akárhová is mész!” (Jer 45:5b) Ezzel az első látásra talán nem túl felemelő válasszal jelölte ki az Úr Báruknak, Néria fiának jövőbeni sorsát. Jeremiás írnoka rendkívüli idők tanúja volt. Tanúja birodalmak hanyatlásának, felemelkedésének, fájdalmas szemlélője Júda fogság előtti végnapjainak. A nemzetközi szinten zűrzavaros időben mindenütt csapások sorozata vette körül. Ennek ellenére Isten garantálta, hogy túléli a gyilkos időket, biztosította, hogy életét minden körülmények között megtartja, és védelmezni fogja. Igen, az Úr biztos pajzs! „Azért nem félünk, ha megrendül is a föld, ha hegyek omlanak is a tengerbe… Isten a mi oltalmunk és menedékünk, és Ő mindig biztos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46:1—2) Ezek rendkívül bátorítóak számunkra is, napjaink vészterhes, kaotikus világának forrongásában. Azt a Jeremiás prófétát, aki nemzeteknek, birodalmaknak adott át üzeneteket, az Úr most azzal bízta meg, hogy saját írnoka, Báruk számára továbbítsa Isten egészen személyes gondolatait.

Az Ige hatalma

Báruk eddig mindig ott volt Isten dolgainak „sűrűjében”, ahol az események történtek, ahol a kijelentések ömlöttek. Jeremiás társa és barátja, támogatója az ellenséges közegben. Ő jegyezte le Isten szavát a próféta szájából, ezáltal Jeremiással egyetemben ő is rezonőrré, Isten szócsövévé vált. Merész kiállásával nem egyszer bátran vállalta Isten Igéjének nyílt hirdetését.

Nagy kitüntetés Isten Igéjének csatornájává válni, kiváltságos dolog, ha valakit Isten a munkájában használ. Fontos látnunk, hogy az Úr a benne hívő embereket Isten Igéjével a szájukban felruházta, hogy nemzeteknek, kormányoknak a sorsát határozhatják meg — miként Jeremiás életében is tanúi lehetünk ennek. „Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!” (Jer 1:10) Ezt pedig az Ő Igéje által tette meg. „Íme, az én Igémet adom a szádba!” (Jer 1:9) Az általa kimondott szavak, próféciák a nemzetek sorsának irányítójává váltak. Ilyen módon az Istentől kapott üzenet magasabb szintű rendező elvet jelentett, mint azok a közönséges, természetes erők, amelyek a világpolitikát alakították. Báruk „első kézből” hallhatta, jegyezhette le ezeket az óriási hatalommal bíró szavakat, ám úgy tűnik, most mégis képtelen volt bensővé, döntéseit meghatározó tényezővé tenni a maga számára Isten üzeneteinek kockáit.

Gustave Doré fametszetén Báruk Jeremiás próféciáit jegyzi le

Bárukot, Jeremiás próféta írnokát élete egyik válságos szakaszának közepén találjuk. Tele van keserű panasszal. Szomorú, depressziós, zaklatott, épp nem találja a kiutat élete útvesztőiből, ráadásul mindezért még Istent is hibáztatja: „…az Úr az én bánatomra fájdalmat adott, elfáradtam az én fohászkodásomban, és nyugalmat nem találtam.” (Jer 45:3)

Áldott emberek nehézségben

Báruk nevének jelentése: áldott, szerencsés ember. Egy személy felemelkedése, áldása az Úrral való viszonyától függ. „Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr.” (Jer 17:7) Isten kezdettől fogva azt akarta, hogy azok, akik a Jézus Krisztusban ajándékozott megváltást megragadják, áldottak legyenek. Már a bűnbocsánat megszerzése is óriási eredmény az ember számára, ahogyan azt Péter apostol is megvilágította a Salamon tornácában a sánta ember gyógyulása kapcsán összesereglett férfiaknak. „Isten első sorban nektek támasztotta fel és küldte el az ő gyermekét, megáldva titeket azzal, hogy mindnyájatokat megtérít a maga gonoszságaiból.” (Csel 3:26) Ám az Isten Igéje és a hívő élet tapasztalata alapján azt is megállapíthatjuk, hogy a megtérést, újjászületést átélő keresztény életének számos területe nem kerül az első megtapasztalás után automatikusan áldás alá. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, további hitet kell gyakorolnia abban, hogy Krisztus váltsághalála kiterjed számára az átkokból való szabadulásra is (lásd Gal 3:13—14). Az Úrral való kapcsolata mellett, ezeknek a birtokbavétele, realizálása kapcsán válhat egy keresztény áldott emberré.

Ám úgy tűnik, esetenként, mikor Isten megrázza a Földet — mint láthatjuk ezt Báruk esetében —, az áldott emberek is kerülhetnek nehézségekbe. Tanácstalanul állnak életük egy-egy útkereszteződésében, amikor a bajok, nehézségek még csak halmozódnak. A gazdasági-politikai környezet, a nemzetközi helyzet nem a tervezettnek, nem az elvárásoknak meg felelően alakul. A szomorúságot bánat tetézi, belefásulnak az Úr keresésébe — mint a próféta írnoka is. Az Örökkévaló olyanná válik számukra, mint egy „bizonytalan vizű, csalóka patak”. Nem kapnak választ a kéréseikre, abbahagyják az imádkozást, elveszítik békességüket, és nem tudják, hogyan tovább.

Hogy megértsük Báruk szellemi-lelki állapotát, és azt, hogy milyen út vezetett idáig, ismernünk kell azt a környezetet is, amelyben az írnok ezt a kiúttalanságot átélte.

Hatalmi átrendeződés a Közel-Keleten – zűrzavaros, vészterhes nemzetközi helyzet

Jeremiás nagyon pontosan feljegyezte az időpontot, amikor Báruk életében a krízishelyzet a tetőpontjára hágott, és ez „Joákimnak, Júda királyának negyedik esztendejében” (Jer 45:1) történt. Ez a dátum még többször említésre kerül Jeremiás feljegyzéseiben más üzenetek kapcsán is. Egyúttal ez az idő egy, a kor nemzetközi eseményeit, erőviszonyait messzemenően befolyásoló ütközet, a Kárkemis melletti csata dátuma is, ahol átrendeződött a történelem. Az Asszír Birodalom megbukott, támogatója, Egyiptom vereséget szenvedett, és Babilon emelkedett fel.

Már az ezt megelőző napokban is Jeruzsálemben a figyelem hatványozottan a nemzetközi események felé fordult. Élénk érdeklődés kísérte a Tigris—Eufrátesz vidékén lejátszódó eseményeket. Alig néhány éve még, hogy az asszírok elveszítették Ninivét (Kr. e. 612). A megsegítésükre siető egyiptomi hadsereg átvonult Júdeán, hogy a felemelkedőben levő babilóniaiak nyugatra történő előrenyomulását megakadályozza. Egyiptom királya ellen — az Isten akaratát tévesen értelmező — Jósiás király (Joákim király apja) balszerencsés módon hadba lép, Megiddónál maga is halálosan megsebesül, seregét pedig szétverik (Kr. e. 609). Ezzel Júda nemzeti reménysége is váratlanul szertefoszlik. Kr. e. 605 kora nyarán a babilóniai seregek egy tehetséges fiatal herceg — Nabukodonozor — vezetésével a beásott egyiptomi haderők védvonalát áttörik, és az év augusztusában katonái már Jeruzsálem kapuinál állnak. Nékó fáraó pedig egészen Egyiptomig vonul vissza. Júda számára így Joákim király negyedik esztendeje vészterhes, válságos időt hozott: Jeruzsálemet kifosztották, a gazdag zsákmánnyal együtt Dánielt és társait is fogságba hurcolták. Júda — mint az északi és déli birodalmak közötti ütközőzóna — káldeus befolyás alá kerül. A Közel-Keleten egy új nagyhatalom, a Babiloni Birodalom emelkedik fel, és szilárdítja meg uralmát.

Elidegenedés, kemény ellenállás Jeruzsálemben

Júdában a jelzett napokban Joákim király, Jósiás második fia uralkodott. Felé és nemzete felé uralkodásának kezdetétől fogva Istennek számos üzenete hangzott el. Báruk egy összefoglaló könyvet is papiruszra vetett a Jeremiás szájából elhangzott üzenetekből, többet közülük a Templomban is felolvastak. A kárkemisi ütközetről szóló prófétai vízió mint egy haditudósítás vagy hősköltemény igazából Joákimnak és népének szólt, aki hiú módon egyiptomi győzelemben reménykedett az Eufrátesznél (Jer 46). Az ország vezetői képtelenek voltak értelmezni koruk háborús, katonapolitikai történéseit a kijelentések fényében. Az ország és a király szellemi állapotát hűen tükrözte az uralkodónak Isten Igéjéhez való viszonya. A választott nép királya mélységes meg vetését fejezte ki Isten hallott és leírt Igéje iránt egyaránt, amikor a Báruk által felolvasott tekercset késével elmetélve téli palotája kandallójának tüzében elégette (Jer 36:22—24), ezzel mintegy megpecsételve nemzete jövőjét és sorsát.

A politikai elit mellett a papság is szemben állt Isten ügyével, az élő kijelentéssel. Az ítéletről szóló üzenetet elutasítva — megtérés helyett — előbb Jeremiást megbotozták, majd nyilvánosan megszégyenítve kalodába zárták (Jer 20:1—2). Később nevezetes beszéde miatt a prófétát kitiltották a Templomból, és csaknem meglincselték. Mindezekben a sajnálatos eseményekben Báruk hűségesen a próféta mellett, az igazság oldalán állt.

Nékó fáraó szobra

Isten időzítései – az ültetés és a kiszaggatás ideje

Báruk ebben a zűrzavaros nemzetközi helyzetben, az ellentmondásos és ellenséges belpolitikai, vallási viszonyok között is kitartóan imádkozott, míg végül egészen fásult és frusztrált nem lett, és teljesen kiábrándult. Ennek két fő oka is világosan kirajzolódott:

1. imája teljesen szembement Isten időzítésével;

2. imája elsősorban egocentrikus jelleget mutatott.

Az Úr arra figyelmeztette Bárukot, hogy szolgái ellentmondás nélkül igazodjanak Isten időzítéséhez. Ismerjék fel az Úr nagy cselekvési programját, és működjenek vele együtt. Mit is jelent ez? Az ember akkor építsen, amikor Isten is épít. Akkor imádkozzon felemelkedésért, amikor Isten is azt munkálja, ne akkor szorgalmazza a plántálást, amikor Isten kitép és rombol. Az Úr az építészetből és a földművelésből vett képekkel szimbolizálva két kategóriába sorolta azt, ahogyan Ő a történelemben cselekszik, ezek egyúttal korszakot, történelmi időszakot is jelöltek. Az egyiket a felépítés, beplántálás (ültetés) kifejezésekkel, a másikat a lerombolás, kiszaggatás szavakkal jelenítette meg. „Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt… megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének… ideje a lebontásnak és ideje az építésnek” (Préd 3:1—3) — szögezte le a prédikátor. Az ültetés, illetve kitépés két — egymással ellentétes — isteni eljárást, beavatkozást takarnak. Az előbbiben Isten jóindulata, jóakarata, támogatása nyilvánul meg a teremtményei felé, utóbbiban pedig — nyilván isteni igazságosság és igazságszolgáltatás alapján — megvonja védelmét, támogatását az adott közösségtől, etnikumtól, országtól, és kiszolgáltatja őket gonosz, pusztító, romboló erőknek.

A választott nép életében korábban voltak kedvező időszakok. Izrael és Jeruzsálem Dávid és Salamon királysága alatt a felépítés, a plántálás időszakát élte, nemzeti léte virágzott. Az ilyen korszakok mindig szoros összefüggést mutattak a szövetség megtartásával. (Felfedezhetünk ilyen felemelkedési szakaszt Európa és a nyugati világ történelmében is, többek között a második világháború utáni hetven évet. Egyesek szerint talán azért is, mert az Izrael megalakulása körüli időkben a nemzetek vezetői Isten akaratával, időzítésével összhangban tevékenykedtek, például az ENSZ-ben az Izrael megalakulásával kapcsolatos szavazásnál. Ám a világban napjainkban és talán a jövőben is, nem az ültetés, felépítés időszakát érhetjük tetten, hanem sokkal inkább a kiszaggatás, a rombolás folyamatait figyelhetjük meg.) Isten figyelmeztette a próféta írnokát, hogy elkezdődött Júda és Jeruzsálem lebontásának ideje. Nehéz és fájdalmas időszaknak néztek elé be, a kiszaggatás időszaka következett. Amiket egykor Isten saját kezével ültetett, most kitépi — ez talán az Úrnak volt a legfájdalmasabb. Báruk imájából kiderül, hogy legbenső részében egyáltalán nem tudott azonosulni az igazságosság alapján megvalósuló ítélettel, illetve Isten efölött érzett fájdalmával, amely az ítélet beteljesedése miatt az Úr szívében volt — népe miatt. Ám fel kell ismernünk, hogy nem lehet Isten időzítésével szembemenni.

Hiába volt a Mindenható egyik első számú rezonőre Báruk mint Jeremiás írnoka, az Úr aktuális útjait nem értette meg, és az éppen időszerű isteni programmal nem tudott azonosulni, így imájában önző, egoista célokat hajszolt. „Te kívánsz-e magadnak nagy dolgokat? Ne kívánj!” — igazította helyre Isten a céltévesztett szolgáját (Jer 45:5). Nem tudjuk azokat a konkrétumokat, amelyeket Báruk kérésében az Úr felé megfogalmazott, de a Jeremiás által átadott üzenetből kikövetkeztethető, hogy imájának fő tartalma valószínűleg nem Istenre, az Ő ügyére, netán Jeruzsálem jövőjére, a választott nép sorsára vagy az Úr szellemi céljaival összefüggő események megvalósulásának elősegítésére, nem is az ellenség tevékenységének megakadályozására, hanem kizárólag önmagára irányult. Az írnok kéréseinek lényegét az Úr két szóval, a „nagyokat” és a „magadnak” kifejezésekkel összegezte. Annak az embernek a törekvéseit tükrözi ez, aki Isten gondolataitól ilyen vagy olyan okok miatt már elidegenült, helyette egyfajta kompenzálást, önjutalmazást próbál megvalósítani, még imájában is csak maga körül forog. Pál apostol hasonlónak írta le a végidők embertípusát: „lesznek az emberek magukat szeretők…” Nem vagyunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy aki imájában maga körül forog, annak életmódja, életvitele, életvezetése is hasonló szinten mozog. Elengedhetetlenül fontos tehát megértenünk Isten terveit, gondolatait, hogy azzal összhangban tudjuk kéréseinket megfogalmazni. Tudjuk ugyanis, hogy az önmaga körül forgó, extrém egyéni célokat hajszoló törekvéseket az ítélet időszakában az Úr nem hallgatja meg, az imák megválaszolatlanul maradnak.

Az élet Isten ajándéka

A szembetűnő hiányosságok ellenére Isten rendkívül nagyvonalú volt a próféta írnokához: „…lelkedet zsákmányul (ajándékba) adom neked minden helyen, ahova elmégy…” Ez egy sziklaszilárd ígéret volt, amely biztosította Bárukot, hogy történjen bármi is, az Úr megmenti a haláltól, élete védelem alatt lesz, biztonsága garantálva lesz minden körülmények között. Ő lesz a mentsvára, jövője, élete el lesz rejtve Istenben, legyen zűrzavaros nemzetközi helyzet vagy nemzeti katasztrófa. Milyen bátorító volt ez az írnok számára, hogy az Úr védelmében részesíti őt, pályája nem törik derékba! Életét ajándékba kapja! Isten határozott felőle: túl fog élni zűrzavaros, vészterhes időket, háborút, tragédiát, katasztrófát, összeomlást.

Az élet Isten ajándéka. A biológiai életet, az isteni örök életet is egyaránt neki köszönhetjük. Nála van az élet forrása, nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A földi élet meglehetősen rövid és rendkívül törékeny. Képes gyakran minden előzetes figyelmeztetés nélkül véget érni. Ezért is van szükségünk egy magasabb szintű védelemre, ezért is kell meg ragadnunk és az örökkévalóság szempontjából kihasználnunk minden lehetőségét. Tudatosítanunk kell, hogy az élet kincs, rendkívül értékes. Egy keresztény élete a Názáreti Jézus Krisztusban nyugszik. Ráadásul életének nemcsak földi dimenziója van, hanem természetfölötti is. A hívők egy sokkal magasabb rendű életet kaptak ajándékba, olyat, amely romolhatatlan, halhatatlan, örök. „…Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róm 6:23) Olyan élet ez, amely fölött nincs hatalma a halálnak. Ezt az életet a Názáreti Jézus Krisztus hozta be ebbe a világba, a halált legyőző erőt, a halottakat feltámasztó erőt. Isten gyermekének már itt a földi életben is Krisztus a megtartója, kősziklája, vára, oltalma. Krisztusban van az élete, jövője, reménysége. Ahogyan Báruk is tudta, az Úr minden gyermeke tudhatja, hogy van folytatás minden körülmények között. Nincs olyan veszély, ahonnan Ő ne tudna kiragadni, kiszabadítani.

Az élet megőrzése, megtartása is az Úrtól van. „Senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből!” — bátorította tanítványait Jézus. Az újjászületett keresztény élete is el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben (Kol 3:3). Az Újszövetségben az Örökkévaló minden kétséget kizáróan ki akarta fejezni gyermekei számára, hogy minden körülmények között számíthatnak rá. „Ő mondta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled!” (Zsid 13:5) Ez egy rendkívül erős ígérete az Úrnak. Két tagmondatában egy kettős, majd egy hármas, összesen egy ötszörös tagadás áll (oú mé, oúd oú mé). Nyelvészek szerint az ógörögben az abszolút és a megengedő tagadás ilyen összekapcsolása az Istennel kapcsolatban a legteljesebb, megváltozhatatlan tagadást fejezi ki, azaz „semmiképpen… sem”. A Szent Pál Akadémia fordítása az alábbiak szerint adja vissza: „Semmiképpen sem hanyagollak el, és semmiképpen sem hagylak el!” Ebben az Úr a mindenek felett való, végérvényes, megváltozhatatlan elkötelezettségét fejezte ki gyermekei iránt. Mennyire hűséges Ő! Ezt bátran összekapcsolhatjuk egy bátor megvallással, miként arra a fenti igevers folytatása is felszólítja a hívőket: „Úgyhogy bízvást mondjuk: az Úr az én segítségem, nem félek, mit árthat nékem ember?” Ebben öt tényező van: 1. a bizalom; 2. a kimondás, a megvallás; 3. az Úr mint szabadító, segítség; 4. a félelem megtagadása; 5. az emberi kár okozás kizárása.

Báruk esete számos tanulsággal szolgál: Isten bölcs tanácsaival korrigálja céltévesztett szolgáit, világossá teszi előttük azokat a nagy cselekvési programokat, folyamatokat, amelyek alapján korukban rendszeresen tevékenykedik. Felkínálja számukra, hogy forgatókönyvével harmóniában működjenek együtt vele. Összhangba hoz terveivel, gondolataival, kigyógyít az egoizmusunkból, a magunk körül való forgásból. Túlélést, megtartást, védelmet ígér az övéinek a vészterhes, kaotikus időkben is. Ezek az ígéretek stabilitást és jövőt jelentenek az övéi számára — mint Báruknak — zűrzavaros nemzetközi helyzetben vagy nemzeti nehézségek közepette is.