2014. november

Előszó

Az elkerülhetetlen ítélet

Előszó Cefanja könyvének új fordításához

A Tórára is megáll az a közjogi tétel, hogy a törvény ismeretének hiánya nem mentesít annak hatálya alól: Jósia (Jósiás) királyt és a júdaiakat a meglepetés erejével éri, amikor a sosem hallott „szövetség könyve”, vagyis Izraelnek Istenével kötött szerződése előkerül a Szentélyben heverő limlomok alól; s keserű a felismerés, hogy a porlepte tekercsből nemcsak törvényüket, hanem egyben saját halálos ítéletüket is felolvasták. A mintegy fél év százados „prófétai csöndet” megtörő Cefanja, Jeremia és Hulda helyzete is egészen sajátságos: tudják, hogy az istenfélő király és a nép megtérése csak elodázta, de nem háríthatta el az ítéletet… 

Jósia (uralkodott Kr. e. 641–609) személyében csakugyan egyedülálló „reformer” kerül Júda trónjára, aki Hizkija (Ezékiás) napjai óta nem látott, rendkívüli fordulatot hoz el. Nyolcévesen lesz király, és tizenhat éves, amikor „keresni kezdi atyja, Dávid Istenét”. Huszonéves fejjel hozzáfog, hogy országát megtisztítsa az idegen kultuszoktól, majd huszonhat évesen megbízást ad a nagyapja, Manasse által bálványtemplomnak használt, és az istenszobroktól, idegen oltároktól mentesített, de még mindig elhanyagolt, omladozó Szentély helyreállítására. A király a Szentélyt szintén helyrehozó és országos húsvétünnepet hirdető dédapja, Hizkija nyomdokaiban jár, mégis egészen eredeti alakja az Ószövetségnek. Megtérése ugyanis az Írás újbóli „felfedezése” és olvasása révén következik be, meglepően „újszövetségi módon”, s ezzel – térben és időben távoli – párhuzama Ágoston „kerti élményének” vagy Luther „toronyszoba-élményének”, amelyeket Pál Rómaiakhoz írt levelének „felfedezése” (a Krisztus felöltözéséről, illetve a hitből való megigazulásról szóló üzenet) idézett elő. Jósia – akit a teljes Szentírás tükrében még inkább egyedivé tesz, hogy név és vér szerinti rokona a Messiás – Jézus egyfajta előképe azáltal, hogy egy Istentől származó kijelentés név szerint előre értesít a születéséről (1Kir 13:1–2, vö. Lk 1:31); valamint különleges húsvétot hirdet az Istennel kötött szövetség részeként; a megtérés üzenetét minden zsidóhoz eljuttatja, még az északon megmaradt izraeliekhez is; s végül Megiddónál (Har-Megiddó, görögösen Armageddon) vív utolsó, nagy ütközetet. 

Felovassák a törvényt Jósia királynak – Julius Schnorr von Carolsfeld ábrázolása
Felovassák a törvényt Jósia királynak – Julius Schnorr von Carolsfeld ábrázolása

Jósia reformja persze nem érhetett fel a Messiás „új szövetségével”: megtérésre „kényszerített” népét (2Krón 34:33) sohasem tudta igazán megváltoztatni. A Júda felé szolgáló két akkori írópróféta, Cefanja és Jeremia könyveiben egyaránt kiütközik, mennyire magányos lehetett a szívből megtért király, hiszen a júdai köznép, az elit, sőt a királyi család továbbra is az idegen kultuszokkal, szokásokkal azonosult (lásd Cef 1:4–8). E két tanúbizonyság – mintha üzenetével a király magányát akarná enyhíteni – egyaránt hirdeti annak az országnak és „új szövetségnek” az eljövetelét, amelynek hatálya alatt Isten népe belül, s nem színleg változik meg, s így beszéde is tisztává lesz (Cef 3:9–13; Jer 31:31–34).

Amikor aztán a király – egyetlen engedetlen lépése folytán – életét veszti, s idejekorán szenvedi el a halált (dicstelenül, mint Akháb, harci kocsijában kivérezve), a nép mintha egy csapásra felismerné, hogy a király elvesztésével lejárt „a türelmi idő”: Júda egy emberként elsiratja utolsó független uralkodóját – és saját magát (2Krón 35:24–25). 

Vihar előtti csend 

Jósia ugyan saját maga olvassa fel Izrael hajdan Istennel kötött szövetségét – s egy időre eléri, hogy a nép a kivonulás óta nem látott mértékben kövesse is –, sőt a frigyládát is visszaszállíttatja a Szentélybe, a prófétai előrejelzések mégis félreérthetetlenek: Júda királysága visszafordíthatatlanul tart végzete felé. Miután ugyanis Manasse uralkodóvá tette a bálványimádást és az okkultizmust, végképp eldőlt, hogy Isten többé nem kegyelmez Júdának, hanem ugyanazzal az ítélettel ítéli meg, mint Izraelt; fogságra adja, sőt még a Szentélyt is elveti. Az ítélet végrehajtóját pedig Jesája (Ézsaiás) azonosította, a babilóniai követeket fogadó Hizkija királynak – amikor az Asszír Birodalom még hatalma teljében volt. Miután tehát Jósia Isten kegyelméért könyörög, Hulda prófétaaszszony tudatja vele: megtérésével csak egy emberöltőnyi haladékot nyert országa számára, hogy ő maga ne legyen tanúja Júda pusztulásának.

Pedig a próféciáknak a világhatalmi helyzet éppen ellentmondani látszott. Miután az északi királyságot megsemmisítő Asszír Birodalom Hizkija és Manasse idején is betört Júda területére, Jósia éveiben szokatlanul nyugodt volt a határmente. A „nemzeti reform” idején (Kr. e. 622) már halott volt Asszíria utolsó nagy uralkodója, az Egyiptom, Elám és a kimmerek fölött is győzelmet arató Assur-bán-Apli, s a nemrég még félelmetes birodalom hamar hanyatlásnak indult. Olyannyira hamar, hogy a samáriai asszír helytartók láthatóan tehetetlenek voltak, amikor Jósia északi területekre is kiterjesztette hatalmát, és karnyújtásnyira került attól, hogy jeruzsálemi központtal újraegyesíti atyja, Dávid királyságát – persze csak területileg, az északi törzsek nélkül.

Az Ígéret földje Jósia idején. Az Asszír Birodalom összeomlása után Júda – rövid időre – a hajdani északi királyság egyes területeit is ellenőrzése alá vonta, és leromboltatta az idegen kultuszhelyeket.
Az Ígéret földje Jósia idején. Az Asszír Birodalom összeomlása után Júda – rövid időre – a hajdani északi királyság egyes területeit is ellenőrzése alá vonta, és leromboltatta az idegen kultuszhelyeket.

A hatalmi vákuumot azonban hamarosan Egyiptom is igyekszik kihasználni. II. Nékó fáraó sereget indít (Kr. e. 609), hogy segítségére legyen az utolsó asszír királynak, II. Assuruballitnak, aki alól széthullott a birodalom, s akinek fővárosát, Ninivét ekkorra már elpusztították a – Náhum és Cefanja jövendöléseit beteljesítő – fellázadt babilóniak és médek (Kr. e. 612). Ennek az expedíciónak a felvezető szakasza kerül a „gyorsvonat elé lépő” Jósia életébe. S bár a fáraó hadjárata nem éri el végcélját, Egyiptom az Eufráteszig kiterjeszti hatalmát, és öt évig meg is tartja – míg a Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) vezette új világhatalom, az Újbabiloni Birodalom katonái át nem kelnek a folyamon, hogy Gázáig meg se álljanak. 

Szolgálat egy „leírt” nemzet felé 

Turisták Megiddónál, ahol a harci kocsijában álló Jósia király a nyílzáporban életét vesztette
Turisták Megiddónál, ahol a harci kocsijában álló Jósia király a nyílzáporban életét vesztette

A jeruzsálemi próféta, Cefanja jövendölései mintegy fél évszázados „prófétai csöndet” szakítanak meg. Beszélő neve („az Úr elrejt” vagy „az Úr megóv”) maga is összecseng egyik üzenetével: az igazak elrejtőzésével az Úr haragjának napján (Cef 2:3; 3:12). Rendhagyó, hogy egy prófétai irat négy nemzedékig visszavezesse a szerző családfáját; ennek egyik oka lehet, hogy a dédapa, Hizkija említésre érdemes, jelentős alak volt – márpedig ezen a néven csak Hizkija királyról van tudo- másunk. Ha e feltevésünk helyes, akkor a próféta a király rokona volt – maga is Dávid leszármazottja –, bejáratos a királyi udvarba, s a júdai arisztokrácia bennfentes ismerője. Apja, Kúsi neve („núbiai” vagy „egyiptomi” vagy „etiópiai”, lásd fordításunkban a Cef 2:12-höz írt jegyzetet) szintén elgondolkodtató: meglehet, apja Afrikában – diplomáciai kiküldetésben vagy kereskedőúton, esetleg a Manasse király által ott letelepített egyik zsidó közösségben – született, s innen kapta nevét. Így az is lehetséges, hogy apjával Cefanja maga is megfordult a Nílus felső folyásának vidékén, s az ottani zsidó települések, a legkorábbi júdai diaszpóra helyzetét személyesen ismerte (a kúsiták és a köztük élő zsidók a próféciáiban is megjelennek, lásd Cef 2:12; 3:10). (Az egyiptomi zsidó szórványról lásd előző számunkat: Új Exodus 2014. április, 68. o.) 

Könyvének – és Jeremiás korai fejezeteinek – drámai sajátossága, hogy bár Jósia megtérési mozgalma alatt íródnak, mégsem Isten irgalmát és megbocsátását, hanem ítéletét hirdetik. E két próféta helyzete még a próféták között is egészen speciális: szolgálniuk kell Júda felé, de tudják, hogy nincs esély a változtatásra – Jeremiásnak Isten még azt is megtiltja, hogy közbenjárjon a népért (Jer 7:16). Ezzel összhangban Cefanja is csak az egyéni megmenekülésre lát lehetőséget: „Keressétek az Urat mind, akik alázatosak vagytok e földön… talán elrejtőzhettek az Úr haragja napján!” (Cef 2:3). Júda királysága felé azonban Isten ítéletét hirdeti példátlanul kemény szavakkal – s végül az úgynevezett „Cion-himnuszban” a majdani összegyűjtést és helyreállítást, a nép tényleges megváltozását és felmagasztalását (Cef 3:14–20 és Hós 2:22). Jósia Jeruzsálemében az istenfélők hasonló helyzetben lehettek, mint a Jézus feltámadását követő évtizedek jeruzsálemi hívői, akik számára Jézus előre kijelentette a város és a Szentély pusztulását. Cefanja és Jeremiás kora és üzenete a mindenkori egyház számára is tanítást hordoz arról, hogyan kell viselkedni egy Isten ítélete alatt álló világban: minden hívőnek, különösen a „fügefa”, Izrael újbóli felvirágzása idején (Mt 24:32–34), keresnie kell Istent, igazságra és alázatra kell törekednie – hátha elrejtőzhet, „megszökhet” a közelgő ítélet elől.

Cef 1:3 Eltakarítom az embereket és az állatokat, eltakarítom a madarakat az égről, a halakat a tengerből, és azokat, akik másokat bűnbe visznek, a gonoszokkal együtt; kiirtom az embert a földről – ezt mondja az ÚR.

Mt 13:41 …így történik majd e világkorszak végén: az Emberfia el fogja küldeni angyalait, akik összeszednek uralma alatt mindent, ami bűnre csábít, és azokat, akik törvénytelenséget követnek el, és az égő kemencébe vetik őket: ott sírás és fogcsikorgatás lesz. ***

Cef 3:8 Úgyhogy várjatok csak – ezt mondja az ÚR –, arra a napra, amikor előlépek, hogy tanúskodjak! Mert elhatároztam, hogy összegyűjtök népeket, egybehívok országokat, hogy kitöltsem rajtuk dühömet, minden haragomat, mert féltékenységem tüze megemészti az egész földet.

Jel 16:1–2 És egy erős hangot hallottam a Templomból, amely így szólt a hét angyalhoz: „Menjetek, és öntsétek ki a földre Isten haragjának hét poharát!” Elment az első, és kiöntötte poharát a szárazföldre… ***

Cef 3:13 A megmaradt izraeliek nem lesznek kétszínűek, nem hazudoznak, és nem a félrevezetés nyelvét beszélik; hanem legeltetnek, szállásra találnak, és nem zaklatja őket senki.

Jel 14:4–5 Ők zsengeáldozatul vásároltattak meg az emberek közül Isten és a Bárány számára; szájukban nem találtatott álnokság – mert hibátlanok Isten trónja előtt.

Feltehetően II. Nékó egyiptomi fáraót ábrázoló szobrocska
Feltehetően II. Nékó egyiptomi fáraót ábrázoló szobrocska

Az Úr napja

„Az Úr napja” – a számonkérés ideje – Cefanja és a kettős királyság időszakának vége felé több próféta, valamint az Újszövetség egyik központi üzenete. Legkorábbi előfordulását Ámosznál találjuk (Kr. e. 755 k.): „Jaj azoknak, akik az Úr napját kívánják! Mire való nektek az Úr napja? Sötétség az, nem pedig világosság. Olyan lesz, mint amikor valaki oroszlán elől szalad, és medve bukkan rá; vagy bemegy a házba, kezét a falhoz támasztja, és kígyó marja meg. Hát nemde sötétség lesz az Úr napja, nem pedig világosság? Homály lesz az, hajnalfény nélkül” (Ámosz 5:18–20; vö. Cef 1:15). Pár évtizeddel később pedig Jesája (Kr. e. 740–700 k.) írt róla: „Mert eljön a Seregek Urának napja mindenki ellen, aki kevély, aki magát nagyra tartja, mindenki ellen, aki magát kiemeli, és megalázza őket” (Jes 2:12; vö. Cef 3:11). A bizonytalan keltezésű Joel már kedvező ígérettel is kiegészíti a kihirdetett ítéletet: „Jaj, micsoda nap! Bizony közel van az Úr napja, és mint a pusztítás, úgy jön el a Mindenhatótól… A nap sötétté válik, a hold pedig vérré, mielőtt eljön az Úr nagy és rettenetes napja. De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét” (Joel 1:15; 2:31–32).

Péter pünkösdi beszédében idézi Joelt (Csel 2:17–21), majd az Újszövetség lapjain Pálnak a Thesszalonikai gyülekezethez írt első levelében olvashatunk az Úr napjáról: „ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Mert amikor ezt mondják: „Békesség és biztonság”, akkor tör rájuk hirtelen a végveszély, mint a szülési fájdalom a várandós asszonyra, és már nem menekülnek meg. De ti, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lepne meg” (1Thessz 5:2–4). Pál tehát – az Újszövetség-kutatás jelen állása szerint a legkorábban keletkezett keresztény iratban – abból indul ki, hogy egy makedóniai (a héber Írásokban minden bizonnyal járatlanabb), fiatal keresztény közösség is tisztában van az Úr napjára vonatkozó ismeretekkel, ami arra mutat, hogy az a korai egyház alapvető tanításai között szerepelt.

Pál egy másik levelében az ítélet – s korinthoszi munkája nyomán a megjutalmazása – napjaként utal „az Úr Jézus napjára” (2Kor 1:14). Az Úr napjáról a legterjedelmesebb újszövetségi kijelentést mégis Péter apostol hagyta az egyházra: „egyetlen nap olyan az Úrnál, mint ezer év, és ezer év olyan, mint egyetlen nap. Nem késlekedik az Úr azzal, amit megígért – ahogy egyesek ezt késlekedésnek tartják –, hanem türelmes a mi érdekünkben, mivel nem szeretné, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki eljusson a megtérésre. Az Úr napja pedig úgy érkezik majd el, mint egy tolvaj éjjel. Akkor az egek egy hirtelen, éles zúgással eltűnnek, az elemek égve fölbomlanak, a föld pedig és a rajta lévő alkotások elégnek. Ha tehát ezek mind fölbomlanak, akkor milyeneknek kell lennetek a szent életvitel és istenfélelem cselekedeteiben nektek, akik várjátok és sürgetitek az Isten napjának megjelenését, amely miatt az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve elolvadnak?! De az Ő ígéretének megfelelően új egeket és új földet várunk, amelyeken igazságosság lakik.” (2Pét 3:8–13)