2001. október-december

Tanulmány

Az öreg halász és a tenger

A János evangéliumát eredetiben olvasóknak – köztük az új fordítás elkészítőinek – leírhatatlan élményben van részük: nem marad kérdéses számukra, hogy miért János volt az a tanítvány, „akit Jézus szeretett”. A stílus: az ember – szokták mondani. Van, amit csak akkor ismerünk meg egy emberből, ha beszélni halljuk. Még akkor is, ha beszéde csak írott formában maradt ránk. Az apró fordulatok, nyelvi jellegzetességek egy egész karaktert rajzolnak elénk. János apostol esetében egy különösen magával ragadó személyiséget – akit a Messiás is személyes barátságával tüntetett ki.

Mikor Péter megfordult, meglátta azt a tanítványt, akit Jézus szeretett... ez a tanítvány tesz tanúságot mindezekről, ő írta le ezeket, és tudjuk, hogy tanúságtétele igaz.

Az ifjú Jóchánán ben Zavdájjal (nevének jelentése: Akit Jahve ajándékozott, Jahve kegyelme, Jahve kedveltje), Jaakóvnak, egy másik apostolnak a testvérével először akkor találkozunk, amikor „az Alámerítő” melléknevet is viselő névrokonának tanítványaként a Jordán közelében állva mestere megmutatja neki Jézust, a Messiást, mire ő azonnal a nyomába ered egy társával együtt. Legalábbis a bibliakutatók legnagyobb része egyetért abban, hogy a meg nem nevezett tanítvány, aki Andrással a Jordán partján hívatlanul is Jézus után indul, maga János. Ezt alátámasztja az, hogy az Evangéliumok szerzői rejtetten ugyan, de jelzik írásaikban a jelenlétüket; valamint az is, hogy olyan apró részletekről is beszámol János („körülbelül tíz óra volt”), amelyek közvetlen szemtanú voltára utalnak.

Önkéntes csatlakozásukat új rabbijuk nem utasította vissza, s egy ideig – Péterrel, Fülöppel és Natanaéllal együtt – vele együtt járják be Júdeát, Galileát és Szamariát. Később azonban még elválnak útjaik. Jól érzékelhető, hogy amíg Keresztelő János nem fejezte be szolgálatát, a nemzet előkészítését a Messiás számára, addig Jézus újra meg újra visszahúzódik a körülötte kialakuló nyilvánosság elől. Ezt a korai tevékenységét csak János evangéliumából (1–4. fejezet) ismerjük. Amikor azonban Keresztelő Jánost börtönbe vetik, Jézus Galileába megy, és teljes „fényerővel”, hihetetlen dinamizmussal „robban bele” Izrael közéletébe. Ekkor a Genezáreti-tó partján elhívja éppen halászó ismerőseit, a két testvérpárt, Pétert és Andrást, valamint Jánost és Jakabot tanítványaiul. Habozás nélkül, mindenüket otthagyva követik – immár nemcsak a maguk, hanem a Mester választása alapján.

A Mennydörgés Fiai

Ettől fogva János Jézus legszorosabb köréhez tartozik. Később a tizenkettő, majd testvérével, Jakabbal, valamint Simon Péterrel együtt közülük is a három vezető apostol közé választja a Messiás. A legnagyobb csodáknál (Jézus átváltozása a hegyen, Jairosz leányának feltámasztása) csak ők hárman lehetnek jelen, és amit láttak, nem is mesélhették el Jézus feltámadásáig senkinek. Csak ők hárman kapnak „becenevet”, pontosabban új, szellemi nevet is Jézustól: Simont Kéfának (Szikla, görögül Petrosz, innen a Péter név), a két testvért pedig, Jánost és Jakabot Bené-Regaznak, azaz Mennydörgés Fiainak nevezi el.

Az elnevezés találónak bizonyult. A heves vérmérsékletű, s emiatt jót is, de hibát is hibára halmozó Péter mellett a két testvér sem szűkölködött az erős személyiségekre jellemző különös egyéni akciókban, amelyeket a Mesternek újra meg újra korrigálnia kellett. (Mindenesetre érdekes, hogy mégis ezeket a nehezebben kezelhető, erős egyéniségeket választotta vezetőkül.) Így például egy embert, aki nem tartozott Jézus tanítványi köréhez, de az ő nevében démonokat űzött sikeresen, Jánosék szigorúan eltiltottak e tevékenységtől, amiben Jézus nem értett egyet velük. Hasonlóképp akkor sem, amikor egy szamariai városban nem akarták őt befogadni, mire János és Jakab ekként reagáltak: „Mester, akarod, hogy mondjuk azt, hogy tűz szálljon le az égből, és égesse el ezeket, ahogyan Illés is tette?” Úgy tűnik, a Mennydörgés-fiúk számára a hitük szempontjából nem volt kérdéses, hogy ez egy szavukra meg fog történni – szerencsére azonban Jézus figyelmeztette őket, hogy a nagy hit mellett még maguk is démonűzésre szorulhatnak, ha ilyen ötleteik vannak („nem tudjátok, milyen szellem van bennetek”).

Az igazi utolsó vacsora. Pészachi étkezés Jézus korában: alacsony asztalok körül ülve, fekve étkeztek

Szintén nem kis önbizalomra vall (úgy látszik, Jézus közeli jelenléte sem nyomta el ezt bennük), hogy anyjukkal együtt (maga a család is nagyon ambiciózus lehetett) megkérték a Messiást, hadd üljenek ők ketten jobb, illetve bal oldalán örökkévaló királyságában, magyarán hadd legyen ott a legnagyobb hatalom Jézus után az övék. Jézus kérdésére, hogy ennek az árát meg tudják-e fizetni, ki tudják-e inni az ő poharát, alámerítkezhetnek-e a halálba és az alvilágba, mint ő, habozás nélkül igennel válaszoltak. Jézus végül mégis elütötte a kérdést: nem az ő dolga ezt megadni, hanem azé lesz, akinek az Atya adja.

Mindezek mellett a Mennydörgés Fiai, és különösen János, mégis a Messiás legkedvesebb tanítványai voltak. János az Evangéliumában rendszeresen így utal magára: „az a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Minden bizonnyal szoros barátság fűzte őket egymáshoz – nem tudunk arról, volt-e egyáltalán Jézusnak másik barátja is Jánoson kívül (bár a tizenkettőt tágabb és spirituális értelemben egy ízben barátainak nevezi). Ha nem, akkor annál pótolhatatlanabb és egyedibb az a kép, amelyet János ad róla Evangéliumában.

Úgy tűnik, János ugyanakkor Jézus unokatestvére is volt, mivel anyja, Salomé, Máriának, Jézus anyjának a testvére volt (lásd Mt 27:56; Mk 15:40; Jn 19:25). Barátságuk bensőséges voltára jellemző, hogy az utolsó vacsorán – akkoriban alacsony asztalok körül fekve étkeztek – János az eredeti görög szöveg szerint fejét Jézus ölébe hajtva étkezett, majd pedig – amikor Péter rejtett mutogatására afelől érdeklődött, hogy ki fogja elárulni a Mestert – a mellkasára hajolt. A mai kor, a nyugati civilizáció embere számára ez nehezen érthető, tudomásul kell vennünk azonban, hogy az ókori Közel-Kelet világa összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt az érzelmek gesztusokkal, testtartással, nem verbális eszközökkel való kifejezésében, mint a miénk. Tudva, hogy Jézus és tanítványai a mózesi Törvény megtartását életük legfontosabb céljának tekintették, az elmebetegséggel azonos kategóriába tudjuk csak sorolni azokat a manapság néha felhangzó ötleteket, amelyek Jézus és János barátságát a homoszexualitással hozzák kapcsolatba, amit az Újszövetség is Isten országából kizáró erejű halálos bűnnek nyilvánít. Ebben a jelenetben pontosan az a megrázó, hogy a Jézus jelenlétében megnyilvánuló megdöbbentő erejű, tiszta, testvéri és baráti szeretetet fejezi ki.

A kereszten függő Megváltó az anyját János gondviselésére bízta („Íme, az anyád” – mondta neki), aki ettől fogva magához vette az idősödő asszonyt.

Arisztokrata halász?

Jézus feltámadása után János különleges ígéretben részesült: „Mikor Péter megfordult, meglátta azt a tanítványt, akit Jézus szeretett, hogy követi őket – azt, aki a vacsora közben a mellkasára dőlt, és azt mondta: »Uram, ki az, aki elárul téged?« – szóval, amikor Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: »Uram, vele mi lesz?« »Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? – felelte neki Jézus. – Te kövess engem!« Elterjedt hát ez a hír a testvérek között, hogy az a tanítvány nem hal meg. De Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: »Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá?«” (Jn 21:20–23)

Hogy aztán ezt miként értsük, arra nézve sok koncepció látott napvilágot az egyháztörténelemben. Egy azonban biztos: a közel százéves Jánoshoz – aki az összes többi apostolt túlélte – nem sokkal halála előtt újra eljött barátja, Jézus, aki maga is „kissé megváltozott” azóta (lásd a keretes részt).

Az idős János találkozása barátjával

„Én János, a testvéretek, részestárs a Jézusban való szorongattatásban, királyságban és kitartásban, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten Igéje és a Jézusról szóló tanúságtétel miatt. Az Úr napján a Szellem jelenlétébe kerültem, és a hátam mögül kürtzengéshez hasonló, erős hangot hallottam, amely így szólt:

– Írd le egy könyvbe, amiket látsz, és küldd el a hét gyülekezetnek: Efeszoszba, Szmürnába, Pergamonba, Thüateirába, Szardeiszba, Filadelfeiába és Laodikeiába!

Patmosz

Megfordultam, hogy lássam a hang forrását, amely megszólított, és amint megfordultam, hét arany lámpatartót láttam, a lámpatartók között pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlít, lábát eltakaró ruhában, mellén aranyövvel felövezve. Feje és haja olyan fehér, mint a fehér gyapjú, mint a hó, szeme pedig olyan, mint a tűz lángja, lába hasonló a kemencében izzított libanoni sárgarézhez, hangja pedig olyan, mint a nagy vizek morajlása. Jobb kezében hét csillagot tart, a szájából hegyes, kétélű kard jön ki, arca pedig, mint amikor a Nap ereje teljében ragyog.

Amikor megláttam, összeestem a lábai előtt, mint egy halott. De ő rám tette a jobb kezét, és így szólt:

– Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő, aki halott voltam, de látod, mindörökké élek, és nálam vannak a Halál és az Alvilág kulcsai…” (Jelenések könyve 1:9–18)

Jézus mennybemenetele és a Szentlélek eljövetele után János Péterrel és Jakabbal – Péter elsősége mellett – a jeruzsálemi zsidókeresztény gyülekezet vezetője lesz. Később Pál is ebben a minőségében találkozik vele. Azt írja: „A tekintélyesektől pedig (bármilyenek voltak régen, azzal nem törődöm: Isten nem az emberek személyét nézi)… elismerve a nekem adott kegyelmet Jakab, Kéfa és János, akiket oszlopoknak tekintenek, bajtársi jobbot nyújtottak nekem…” (Gal 2:6,9) A legmagasabb zsidó és görög műveltséggel rendelkező, gazdag farizeus családból származó Pál utal a három főapostol (görögül hüperaposztolosz) hozzá képest alacsony származására és emberi–földi értelemben képzetlen, tanulatlan voltára is: mindhárman galileai halászok voltak. Még tájszólásukról is gyakran felismerték őket. Ez mit sem változtatott azon, hogy az akkor már sok-sok tízezernyi hívő hármukat tekintette az egyház fő tartóoszlopainak. János evangéliumából is kiérződik ez az egyszerűség, amely ugyanakkor briliáns éleseszűséggel, sok tudóst megszégyenítő természetes intelligenciával és filozófiai érzékkel párosul.

Emellett János származását tekintve azt is meg kell jegyeznünk, hogy János ismerősi, egyesek szerint rokoni kapcsolatban állt a Jézust elítélő főpapokkal, Kajafással és apósával, Annással. Méghozzá elég szoros ismeretségben vagy rokonságban ahhoz, hogy az ő közbenjárására engedték be Pétert a főpap magánházába, ahol a Szanhedrin hajnali titkos – és szabályellenes – gyűlésén a letartóztatott Jézust halálra ítélték. Amennyiben ez vér szerinti, és nem a főpapi családba való beházasodáson alapuló rokonság volt – ezt nem tudjuk –, azaz ha János esetleg maga is lévita pap volt, felmerül a kérdés, hogy egy ilyen arisztokrata család fia miként kereshette a kenyerét halászattal, és maradhatott ilyen alacsony sorban? A válasz a kor ismeretében nem nehéz: az idegen uralom nyomása alatt az arisztokráciának csak azok a képviselői maradhattak a felszínen, akik Rómával jóban voltak. Így a dávidita királyi családok, valamint az áronita főpapi családok nem kollaboráns tagjainak helyzete a magyar nemesi származásúak 1950-es évekbeli helyzetéhez hasonlíthatott: örülhettek, ha életben hagyták őket, és kétkezi munkával úgy-ahogy megkereshették a kenyerüket.

Izrael főpapja

A legjobb példa erre magának Jézusnak a családja, hiszen nevelőapja, József, egyenes ágon a Dávidtól származó királyok leszármazottja volt – ezt a messiási ígéret miatt pontosan számon tartották, és nagy becsben részesítették –, anyja szintén Dávid leszármazottja egy másik ágon, mégis ácsként dolgozva kellett eltartania családját, amelynek a Róma-barát Heródesek féltékenysége miatt inkább zaklatásokban volt része. Emiatt kellett az arisztokrata családnak hazáját, a júdeai Betlehemet elhagyva a kétes hírű, zűrös, „vidéki” Galileába költöznie. Ki tudja, János – amennyiben főpapi sarj volt – nem hasonló okok miatt élt-e halászként ugyanitt? Sőt a történészek számára felvethető a kérdés: vajon nem – a valóban mindig lázongó – Galilea lett-e ebben az időben a Rómához kevésbé lojális, üldözött zsidó nemesség gyülekezőhelye? Domitianus császár például, amikor megtudta, hogy a zsidó próféciák szerint Dávid utódai közül származik a következő világbirodalom királya, összeszedette és Rómába vitette a dávidita királyi családok férfiait – ám amikor meglátta őket, hogy görögül sem tudnak, tenyerük pedig kérges a munkától, elengedte őket, mivel nem látott bennük veszélyt birodalmára nézve.

A főapostol munkája

Visszatérve a jeruzsálemi zsidókeresztény gyülekezethez: Péter és János gyógyították meg a jeruzsálemi Templom főbejáratánál fekvő sánta embert, aminek hatására végül ötezer ember fogadta el Jézust Messiásként, ők azonban mindketten börtönbe kerültek, ahonnan angyal szabadította ki őket. Jánost az Apostolok cselekedetei nem említi gyakran, arról azonban tudósít, hogy a másik Mennydörgés-fiú, Jakab, elsőként hal vértanúhalált az apostolok közül. Kiitta tehát Jézus poharát, amire annak idején vállalkozott.

Az egyre fokozódó üldöztetések között az ébredés fókuszpontja egyre inkább Pál nem zsidók között végzett munkájára kerül át. A 60-as években Jeruzsálem és Júdea politikailag forrpontra hevül, a zelóták által szervezett zendülések, a júdeai partvidéken élő zsidó és pogány lakosság összetűzései, a Jézust, majd a Szentlélek munkáját is elutasító zsidók hamis messianisztikus fanatizmusa és a tömegmészárlásokhoz vezető római megtorlások 66-ban országos felkeléshez és a zsidó háború kitöréséhez vezettek. Pál és Péter ekkor már két éve vértanúhalált haltak Rómában. A hagyomány szerint a zsidókeresztény gyülekezet – talán maga János is, ha ugyan már időközben nem lépett át Péterhez hasonlóan utazó szolgálatba – egészen Jeruzsálem rómaiak által indított nagy ostromáig a városban maradt. Amikor azonban Titus – apjának, Vespasianusnak császárrá választása miatt – rövid időre félbehagyta az ostromot, és Rómába távozott, a Jézusban hívő jeruzsálemiek megemlékeztek Mesterük próféciájáról, amely így szólt: „Mikor pedig látjátok majd, hogy hadseregek zárták körül Jeruzsálemet, akkor tudjátok meg, hogy küszöbön áll elpusztulása! Akkor akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, akik ott tartózkodnak, azok hagyják el azt, akik pedig a környékén, azok ne menjenek be oda…” (Lk 21:20–22) A hagyomány szerint az ostrom rövid szünetében – amelyet a keresztények éppen ezért Isten beavatkozásának tartottak – elhagyták a várost, és a Jordán túlsó partján, a Genezáreti-tótól délre fekvő, túlnyomórészt görög lakosságú Pellába menekültek. Az utolsó híradás innen származik a jeruzsálemi zsidókeresztény gyülekezetről – a történelem egyik nagy rejtélye, hogy hová tűnt később innen nyom nélkül ez a közösség.

A rómaiak elfoglalják a Templomot

Jánosról azonban tudjuk, hogy a mai Törökország nyugati partvidékén, a birodalom Ászia nevű tartományában („Ázsia”, Kis-Ázsia), a Jelenések könyvéből elhíresült hét város (Efeszosz, Szmürná, Szardeisz, Pergamon, Thüateira, Filadelfeia, Laodikeia) körzetében tevékenykedett élete utolsó évtizedeiben. A hagyomány szerint ekkor és itt írja meg Evangéliumát, leveleit, valamint száműzetésben a kopár Patmosz-szigeten a Jelenések prófétai könyvét.

Korai dokumentumok János evangéliumának keletkezéséről

„Utolsóul János, aki észrevette, hogy Jézus történetének külső, emberi vonásait a többi evangéliumok már előadták, a vének biztatására és a Szellem késztetésére megírta a szellemi evangéliumot.”

(Alexandriai Kelemen)

„A negyedik evangélium Jánostól származik. Amikor Jánost, az egyik tanítványt tanítványtársai és a presbiterek szorongatták, így szólt hozzájuk: »Böjtöljétek át velem ezt a három napot, azután közöljük egymással, amit kijelentésül kaptunk!« A következő éjszaka Andrásnak, az egyik apostolnak kinyilatkoztattatott, hogy János írjon meg mindent a maga neve alatt, míg a többiek vizsgálják felül azt, amit írt. Csoda-e akkor, hogy János önmagáról szólva azt mondja levelében: »Amit szemünkkel láttunk, és fülünkkel hallottunk, és akit a kezünkkel érintettünk, őt hirdetjük nektek«? Ezzel elismeri, hogy az Úr csodálatos tetteinek nem csupán szemtanúja, hanem írásba foglalója is.” (Muratori töredék)

„Az ég alatt lévő valamennyi gyülekezetben elterjedt [ti. János evangéliuma], és mint általánosan elismertet kell tekintenünk.”

(Euszébiosz)

„A János szerinti Evangéliumot maga János még testben való élete idején hozta nyilvánosságra, és bocsátotta a gyülekezetek rendelkezésére, ahogyan ezt Papiasz, a hierapoliszinak nevezett, János jeles tanítványa magyarázataiban, vagyis a legjelentősebb öt könyvében mondja. Az Evangéliumot közvetlenül János diktálta neki.”

(Pitra: Analecta sacra, II.)

A Domitianust követő Nerva uralkodásának első évében előhívatta Jánost a szigetről [ti. a patmoszi száműzetésből], és megengedte neki, hogy Efeszoszban lakjon. Abban az időben már csak ő volt egyedül életben a tizenkét tanítvány közül, megírta az általa összeállított Evangéliumot, majd kiérdemelte a vértanúhalált.”

(Hamartolus: Chronicon)

János minden valószínűség szerint helyreállította, illetve részben újjáalapította a kis-ázsiai gyülekezeteket, amelyek sajnos néhány ember kivételével a 60-as évek elején kollektíve elszakadtak alapítójuktól, Pál apostoltól (lásd 2Tim 1:15–18). Tekintettel arra, hogy ezek nagy létszámú és jelentős közösségek voltak, a veszteség igen nagy és fájdalmas volt – az Úrtól végleg eltávolodó volt keresztények pedig különböző okkult irányzatokba, a kialakulóban lévő „keresztény” gnoszticizmusba zuhantak (sőt ez utóbbinak alighanem ők lettek az alapítói). A pogány világban nagy tiszteletnek örvendő termékenység-istennő, Artemisz (Diana) kultuszának központja régtől fogva Efeszosz volt, így az okkultizmusra való hajlam, a varázslás jelenléte a térségben amúgy is rendhagyóan erős volt; a gyülekezetek már Páltól való elszakadásuk előtt is különösen erős, folyamatos belső harcokat éltek át a hamis tanítások és tanítók miatt (Csel 20:17–35; 1Tim 1:3–7; Ef 6:11–17; 1Kor 15:30–32; 2Kor 1:8–10 stb.).

A kis-ázsiai gyülekezetek

Nem kis munka várt tehát Jánosra – ám a híradások szerint sikeresen végezte azt: többek közt Evangéliumának elkészítését. „Eszerint János is, az Úr tanítványa, aki az ő kebelén nyugodott, akkor tette közzé Evangéliumát, amikor az ásziai Efeszoszban tartózkodott… Mindazok a vének, akik Jánossal, a tanítvánnyal Ásziában találkoztak, bizonyítják, hogy ő közölte velük ezeket a dolgokat; mivel ott időzött Traianus idejéig” – írja Irenaeus (további néhány korabeli dokumentum tanúságát lásd a keretes részben). Tekintettel arra, hogy Traianus 98-ban kezdett uralkodni, János legalább eddig az időpontig élt, de lehet, hogy valamivel tovább is. Vitatott, hogy végül természetes vagy vértanúhalállal halt-e meg.

És az Ige testté lett…

Mint a korai hagyomány egyes utalásaiból kiderül, János olvasta a másik három Evangéliumot – állítólag igazolta is azok hitelességét –, és sajátjában főként Jézus tevékenységének azokat a részleteit jegyezte le, amelyek a többiből kimaradtak. Szerkesztésének egyik alapelve ez lehetett, de szemmel láthatólag más célokat is igyekezett elérni: egyrészt a kis-ázsiai protognosztikusok, sajátos okkult tanokba keveredett, eltévelyedett keresztények ellenvetéseire is válaszolt; másrészt az ottani világi, helyi eredetű görög filozófiákban gyökerező értelmiséget is megszólította.

János evangéliuma az egyetlen Evangélium, amely beszámol a Messiás preegzisztenciájáról, azaz megtestesülése előtti létezéséről. Az 1. részben azonosítja Jézus Krisztust, a Messiást Isten teremtő Igéjével, a logosz-szal. E rövid részlet óriási szellemi erővel nyilatkoztatja ki Jézus szellemi természetét, és eközben egyszerre épít összefoglaló módon egy ószövetségi tanításra; a görög filozófia fogalomkészletére való utalással forradalmi üzenetet ad a hellén kultúrában élőknek; és ugyanakkor megcáfol egy alapvető gnosztikus tanítást. A logosz beszédet, kimondott szót jelent, de jelenti a mögötte álló, ki nem mondott gondolatot, sőt magát a gondolkodási képességet is: értelem, bölcsesség. A beszéd tárgyául szolgáló dolog, ügy is logosz, és a hosszabb, rendszerezett beszéd is, tanítás, tudomány, akkor is, ha nem elhangzik, hanem írásban „testesül meg”. Tág jelentéstartományán túl ez a szó már egészen korán, i. e. 500-tól a görög filozófia egyik központi fogalmává vált, mégpedig éppen Efeszoszban, ahol János is megírta Evangéliumát.

A logosz az Ószövetség viszonylatában két héber szónak is pontos megfelelője. A dávár jelentése: szó, beszéd, ige, de a logoszhoz hasonlóan a beszéd tárgyát is jelenti: dolog, ügy stb. A görög szó másik jelentéstartományát pedig a héber chochmá fejezi ki, amelynek jelentése: bölcsesség, értelem. Előbbi jelentését tekintve János Istennek a világmindenséget kezdetben megteremtő szavára utal, az utóbbi értelemben pedig arra a Bölcsesség nevű személyre, aki a Példabeszédek könyvében nyilatkoztatja ki önmagát e kezdő szavakkal: „Én, Bölcsesség...” A Példabeszédek 8:12–36 hosszú próféciája során mindvégig ez a személy beszél egyes szám első személyben, s többek között a következőket mondja: „Az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva...” Eszerint a világ teremtésében kezdettől fogva részt vevő Bölcsesség egyúttal felkent is, azaz messiás, khrisztosz örök időktől fogva. A világ megalkotásának minden részleténél jelen volt, és mint építész, de egyszersmind mint Isten dajkált fia (a héber ámún szó mindkettőt jelenti) vett részt a munkában. János evangéliuma 1. fejezetének első verseiben voltaképpen a Példabeszédek 8. fejezetét foglalja össze rövidített formában, görögre fordítva. Még az ott szereplő dajkált fiú képe is megjelenik a záró versekben: „az egyszülött Fiú, aki az Atya ölében van”.

Efeszosz. Valahol itt született János evangéliuma

A logosz szó használatának azonban további mélységei tárulnak fel, ha azt is hozzávesszük mindehhez, hogy János erőteljesen utal e szóválasztással a birodalomszerte egyik leghíresebb, akkoriban már klasszikusnak számító görög filozófus, az efeszoszi Hérakleitosz középponti fogalmára is, amelyről ő még i. e. 500 körül tanított. János éppen itt írja meg Evangéliumát, minden bizonnyal tudatosan utalva a környéken, de az egész birodalomban is mindenki által jól ismert tanításra, Efeszosz világhírű fiára, büszkeségére, aki szerint a világmindenséget egy isteni értelem, a Logosz hozta létre, tartja fenn és hatja át, belőle származik a világban tapasztalható rendezettség. A görög koszmosz szó jelentése: ékes rend – a görögök az univerzum fő sajátosságát rendezettségében látták. Ebből fakadt az a meggyőződés, amely a görög gondolkodás legfőbb jellemzőjévé vált később, hogy a világmindenségben létezik egy mindenre kiterjedő, szabályozó értelem, amely uralja az univerzumot, s az emberi gondolkodásnak is a gyökere. A görög filozófusok legfőbb célkitűzése az volt, hogy ezt a Logoszt megismerjék. „Noha ez a Logosz örökké létezik, az emberek képtelenek megérteni... mert bár minden e Logosz szerint történik, mégis olyanok az emberek, mintha nem tapasztalták volna meg azokat a beszédeket és dolgokat...” – mondja Hérakleitosz, aki ezt a világot átható, rendező és fenntartó bölcsességet, értelmet, tudatot egyfajta szellemi tűznek tartotta, amely „mindenen áthatva mindent” kormányoz. A hasonlóság a zsidó kinyilatkoztatás és a hérakleitoszi filozófia e tanítása között olyan szembetűnő, hogy sokan feltételezik: a két kultúrkör érintkezése mutatkozik meg ebben. Tény, hogy Kis-Ázsia nincs messze Izraeltől; és a görög filozófusokról feljegyezték, hogy tanításuk kidolgozása előtt többségük bejárta az egész Közel-Keletet, tanulmányozva az ottani bölcsek tudományát. Hérakleitosz tehát találkozhatott az ószövetségi kinyilatkoztatással, sőt akár a babilóni fogságból akkoriban hazatelepülő próféták valamelyikével is. A mi véleményünk szerint nem a görög filozófia hatott a Bibliára, mint azt sokan állítják, hanem fordítva, a kinyilatkoztatás termékenyítette meg a gondolkodást: a Logosz tanát a görögök közvetve vagy közvetlenül a zsidó kultúrából vehették át. Ezt egyébként az ókori görög keresztények is így látták.

Jordanes: A négy evangélista

A magasztosan gondolkodó görög filozófusok füleiben azonban már botrányos őrültségként csengett János apostolnak az a radikálisan új, sohasem hallott kijelentése, amelyre kifutott a Logoszról szóló tanítása: „És az Ige [Logosz] testté lett, és sátrat vert közöttünk...” Az itt szereplő test szó görög megfelelője (szarx) kifejezetten a fájdalomnak és szenvedésnek alávetett, hús-vér, emberi (vagy állati) testet jelenti, tágabb értelemben pedig az emberi természetet. János állítása, amely szerint az egész világot teremtő, uraló és fenntartó isteni Bölcsesség teljessége egy természetes emberben, a Názáreti Jézusban eljött a Földre, évszázadokra a botrányok botrányaként kavarta fel a platonikus, sztoikus és újplatonikus filozófiát, amelynek képviselői ezt vagy lehetetlenségnek tartották – vagy kénytelenek voltak megtérni.



Jusztinosz és Hérakleitosz. Az egyházatyák szerint a görögök tanultak a zsidóktóll

Pontosan ugyanez volt a korai kis-ázsiai gnosztikus eretnekek nagy problémája is: közülük sokan elfogadták, hogy Jézus a Krisztus, ám azt állították, hogy csak valamilyen „látszattestben” vagy szellemi testben járhatott a Földön, hiszen – úgymond – lehetetlen az örök Logosznak anyaggá válnia, szenvednie, sőt meghalnia. Ezáltal azonban magát a Megváltás művét is megtagadták. János első levelében – amelyet a hagyomány egyes képviselői szerint előszóként írt Evangéliumához (s a hasonlóság valóban feltűnő) – ezt a tanítást radikálisan az antikrisztus szellemének fő jellemzőjeként jelöli meg; míg a Messiás emberi hús-vér testben, Jézusban való eljövetelének állítását a Szent Szellem jelenléte bizonyítékának nevezi (1Jn 4:1–6).

Galileaiak kontra júdeaiak

János a másik három Evangéliumtól eltérően Jézus júdeai tevékenységére koncentrál. Júdea, amelynek Jeruzsálem volt a központja, szinte mindenben éppen az ellentéte volt Galileának. Esőben sokkal szegényebb, kopárabb – akkoriban nem annyira, mint ma –, helyenként sivatagos, hegyes-völgyes terület. A termékeny Galileánál jóval nagyobb arányban lakták a valóban zsidó származásúak, és Jeruzsálem miatt az egész lakott világ zsidóságának központja volt. A galileai földművelő, állattenyésztő életmóddal szemben, amelyre itt nemigen volt lehetőség, a júdeai tartomány életét elsősorban a vallási tevékenység szervezte és uralta, ez képezte gazdasági fenntartó erejét is: a vallási turizmus, a Templom szolgálata köré épült a környék lakosainak életvitele.

Ez volt a farizeusok szervezetének központja éppúgy, mint a szadduceus arisztokrácia többségének lakóhelye. Ezért Júdeát szinte teljes mértékben uralta a Törvény farizeus interpretációján alapuló felfogás, amelyhez a nem farizeus zsidóság nagy része is többé-kevésbé, szívesen vagy kénytelen-kelletlen igyekezett tartani magát. Ezen a környéken nem is igen lehetett megmaradni másképp, az általános vallási kontroll kiszorította azokat, akik nagyon nem feleltek meg követelményeiknek – kivéve persze, ha valamelyik uralkodó, a császár, a Heródesek környezetéhez, a szadduceus papsághoz vagy más – akár hellenista – elithez tartoztak. Ez volt a bibliai tudomány, az írástudás központja is, amely elsősorban a Templom oszlopcsarnokaiból sugárzott ki. Bizonyos, hogy a korszak legnagyobb rabbijai ezen a környéken éltek, és a hétköznapi életet is áthatotta az Írások kutatása és értelmezése. Úgy tűnik, Jézus visszavonulását Galilea területére éppen a rendkívüli farizeus túlsúly váltotta ki; ettől függetlenül azonban feljárt az ünnepekre, és bár sokszor került közvetlen életveszélybe ilyenkor tanításának újszerűsége miatt, többnyire mégis vállalta a nyílt prédikálást. Utána azonban mindig más területekre húzódott vissza.

A kopár Júdea és a termékeny Galilea. Korrupt elit a fővárosban - lázongás és bűn vidéken

Itt kell megemlítenünk egy olyan kérdést, amely kulcsfontosságú az egész Újszövetség megértése és helyes értelmezése szempontjából. A magyar keresztény antiszemitizmus egyik alapvető félreértése ugyanis abban gyökerezik, hogy az Evangéliumok magyar fordításai gyakran említik úgy a zsidókat, mint Jézus ellenségeit, azt is sugallva ezzel, mintha Jézus vagy tanítványai nem lettek volna zsidók. Különösen a János evangéliumában olvasunk gyakran ehhez hasonló fordulatokat a régebbi fordításokban: „Ismét köveket ragadának azért a zsidók, hogy megkövezzék őt...”, vagy: „...mivelhogy félnek vala a zsidóktól, mert megegyeztek már a zsidók, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, rekesztessék ki a gyülekezetből...”; de a többi Evangéliumban is előfordul ilyen megfogalmazás: „Mert a farizeusok és a zsidók mind, a régiek rendelését követve, nem esznek, hanemha kezöket erősen megmossák...” stb.

Az írásmagyarázat központja Júdeában volt

Ezt a „jelenséget” azonban egy olyan súlyos félrefordítás okozza, amely mélyen gyökerezik abban a keresztény antiszemitizmusban, de egyben oka is annak, amely teljes mértékben szemben áll a Szentírás tanításával. Az itt zsidónak fordított szó ugyanis a görög Iudaiosz, amely júdeait jelent. Igaz ugyan, hogy általánosabb értelemben a diaszpórában élő zsidókra is használták, hiszen a befogadó nemzet őket „júdeainak” nevezte (mint ma például: „kínai”), de ez volt a ritkább használata az Újszövetségben. János evangéliumában éppen azért fordul elő sokkal gyakrabban, mint a másik három Evangéliumban, mert az Jézus júdeai tevékenységére koncentrál. Valahányszor tehát olyasmiről olvasunk a régebbi fordításokban, hogy Jézus a „zsidókkal” konfrontál – mintha bizony ő maga nem lenne az –, az eredetiben „júdeaiakról” van szó! Ez a félrefordítás és a belőle fakadó félreértések a keresztény antiszemitizmus egyik fő fenntartó erejévé váltak a bibliaolvasó emberek körében, holott a konfliktus itt egyértelműen júdeai és galileai zsidók, nem pedig zsidók és nem zsidók között állt fenn. Fordításunkban figyelembe vettük ezt a döntő különbséget, és az Iudaiosz szót a szövegösszefüggéseknek megfelelően többnyire júdeainak fordítottuk, csak egy-két esetben zsidónak.

Így teljesen érthetővé válik az az ellentét is, amely egyébként a júdeaiak és a galileaiak – mindannyian zsidók! – között feszült, az előbbiek szigorú, az utóbbiak lazább Törvény-értelmezése miatt, hasonlóan a fővárosok értelmiségi elitjei és az elmaradottabb, képzetlen vidéki lakosságok közötti, mindenütt meglévő konfliktushoz; amit az 1. századi zsidóság köreiben még tovább növelt a farizeus–zelóta szembenállás, és a Törvény megtartása miatti éles elkülönülés farizeusi követelménye. Ez a gyakran tettlegességig fajuló általános konfliktus is ott állt a Jézus és a júdeaiak közötti összeütközések hátterében. „Származhat-e Názáretből [azaz Galileából] valami jó?” – ez a kérdés buggyan ki még a „valóban izraelita, akiben nincsen ravaszság”, azaz Natanaél száján is, amikor meghallja, hogy barátai valaki olyat tartanak Messiásnak, akinek a neve: Názáreti Jézus – vagyis egy galileait.

Az öreg halász és a tenger

Végezetül János stílusáról kell szólnunk néhány szót, amely évezredek óta nyűgözi le és kápráztatja el minden őt görögül tanulmányozó olvasóját, nehezen leírható, csodálatos szellemi élményt okozva. Az öreg halász egészen egyszerű, néha már-már gyermekes vagy egysíkú nyelvet használ, kevés szót, sokszor hiányos, szerkesztetlen mondatokat. Az először meglepett olvasóban később egyre inkább az a meggyőződés alakul ki, hogy az arám anyanyelvű János egyrészt felnőtt korában, meglehetős későn, és amúgy is egyszerű halászemberként tanult meg görögül (ez minden bizonnyal így is van); másrészt pedig élőbeszédben folyamatosan elmondott szövegét sem ő maga, sem később senki más nem csinosította, szerkesztette, irodalmiasította: úgy van leírva, ahogy kijött a szájából.

Az első nyelvtani meglepetéseken túljutva a fordító elkezdi nagyon élvezni, hogy nem kell a szótárban állandóan új és ismeretlen szavak után kutatnia, valamint hogy néhány óra után az az érzése támad, mintha ott ülne mellette ez a kedves, remek hangulatú és humorú, nagyon idős, képzetlen, de okos halászember, és nevetve-mosolyogva mesélné egyik történetét a másik után, mint valami Rémusz bácsi, rendkívül szórakoztató és sodró, élő, egyszerű stílusában. Ezután újból villámcsapásként éri az embert a következő rádöbbenés: a fésületlen és pongyola, de magával ragadó paraszti népmeséhez hasonló élőbeszéd egyúttal olyan szellemi, filozófiai és teológiai magasságokban szárnyal, amelyet egyetlen másik Evangéliumban sem tapasztalhatunk. Az öreg halász egyszerű szavai olyan metafizikai mélységekbe hatolnak, amelyeket kétezer éve irigyelnek tőle a filozófusok és a teológusok. Briliáns természetes éleseszűség, óriási intelligencia villan meg székelyes humorba ágyazva, szinte kikacsintva, provokálva az olvasót (ez a zsidó rabbinikus mentalitástól sem idegen): „Na, ezen gondolkozzál, ha olyan okos vagy, ezt értsd meg!” – és már folytatja is tovább, miután feladta a leckét. Távol áll tőle minden szájbarágás. A fordítók pedig a görög szöveget olvasva időnként hangos nevetésben törnek ki szobájuk mélyén.

Újabb meglepetés, újabb szintje a szövegnek, amikor az olvasó úgy kezdi érezni: a nyelvtanilag hiányos, leegyszerűsített mondatok hétköznapi jelentése mögött valójában további filozófiai és teológiai üzenetek húzódnak. Erre a legjobb példa Pilátus híres „ecce homo” mondata, és az úgynevezett „vagyok”-mondások. A helytartó rövid mondatával („idu ho anthróposz”) minden bizonnyal csak azt az egyszerű, földhözragadt állítást tette: „Nézzétek, itt az az ember, akiről szó van!” János éppen lecsupaszított, egyszerű stílusával ad a mondatnak metafizikai távlatot (amelyet Pilátus szinte biztosan nem értett bele!): „Íme, az ember!”

A

Ecce homo (Munkácsy). De mire gondolhatott Pilátus?

1. századi töredék János evangéliumából (Jn 18:31-33)

Hasonlóképp Jézus szavai esetében, amikor a szamaritánus asszonynak azt feleli: „Én vagyok az [a Krisztus], aki veled beszélek.” János elhagyja az „az” szócskát, és a mondat így hangzik: „Én vagyok, aki veled beszélek” – s ezzel a Krisztus az Örökkévaló Isten nevén jelenti ki magát az olvasónak és az asszonynak. Mivel ugyanakkor a görög megengedi ezt a laza fogalmazásmódot (a magyar nem), a fordító dilemmába kerül: direkt van ez, vagy csak véletlen? Alighanem az előbbi. Nem lehet nem észrevenni, hogy erre rímel máshol Keresztelő János mondata, amikor azt firtatják, ő-e a Krisztus vagy Illés. „Nem vagyok” – válaszolja, s az olvasó nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy János egyúttal azt is kifejezte: Istenhez képest semmik, nem létezők vagyunk. Hasonlóképp Péter is így felel, amikor megtagadja Jézust a főpap udvarában: „Te is az ő tanítványai közül való vagy?” „Nem vagyok.” A Messiást megtagadók semmivé válnak.

Az elbeszélés sodrában János rendszeresen jelen időre vált, ahogyan a magyarban csak laza élőbeszédben szoktunk történetet mesélni: „erre ő azt mondja… mire én kimegyek, és azt felelem… látom ám, hogy arra jön”, stb. Ez a jelenség a korabeli görögben is nagyon különösen hangzott, sokan hebraizmusnak tartják, de igazából senki sem tudja – noha könyvtárnyi irodalmat írtak róla –, hogy minek köszönhető. (A későbbi, Jánost „utánzó” keresztény irodalomban aztán elterjedt, és ezek közvetítésével végül is alighanem Jánosnak köszönhetjük a szláv nyelvekben meglévő „elbeszélő jelen” létezését.) Talán az öreg halászt elragadta az elbeszélés lendülete, újra ott volt a történetben – és különös, időtlen stílusával egyúttal az örökkévalóságba emelte azt. Néha olyan apró részletekbe megy bele, amelyeket csak az mesélhetett el így, aki valóban ott volt. Ez egyik legnagyobb bizonyítéka hitelességének.

Mindezt sajnos a magyar fordításban csak helyenként tudtuk érzékeltetni, mivel a mai magyar nyelv nem tudja elhordozni azt, amit az ókori görög még – ha nehezen is, de – el tudott. Helyenként szándékosan hagytuk meg mindamellett a magyar szöveget is pongyolábbnak vagy kétértelműnek, hogy átüssön rajta a jánosi stílus; és más sajátos jegyeit is igyekeztünk érzékeltetni, reméljük sikerrel.

Egyetlen másik evangélista személyisége sem érzékelhető ennyire erőteljesen művében, mint Jánosé. Őt olvasva megértjük Jézust, aki Isten Fia létére is annyira lebilincselőnek tartotta személyiségét, hogy személyes jóbarátjául fogadta, s különlegesen megszerette. Őt nemcsak megmentenie kellett – vele jó volt Jézusnak együtt lenni. Minél többet olvassa az ember János evangéliumát, ezen annál kevésbé csodálkozik. Közben pedig egyre jobban megszereti Jézust, és egyre inkább megérti, hogy Ő mennyire szeret.