2001. április

Téma

Szellemi tekintély vagy varázslás

Közhelynek számít, de igaz, hogy az embernek földi pályafutása során – különösen az üdvössége keresésének útján – számos nehézséggel kell megküzdenie, hogy céljait valóra tudja váltani. Az ellenerők közül is talán a legnagyobb egyéni és közösségi sorsrontó erő a varázslás. Az emberi lét minden formája át van itatva ezzel, és gyakran épp ott fejti ki szándékainkkal szemben a legnagyobb ellenállást, ahol gondjaink megoldására segítséget keresünk. A vallás, kultúra, politika, kereskedelem stb. bizonyos formái mögé rejtőzködve kötözi meg a tudatlan, helyes igazodási és tájékozódási képesség nélküli halandókat.

Mindannyian úton vagyunk. Jézus Krisztus tanítása szerint a széles úton sokan járnak, pedig az a veszedelemre vezet. A vég nélküli isteni életet a keskeny úton menetelők találják meg. Az embernek kell választania bizonyos kényszerítő, ellenséges erők befolyása alatt és ezek ellenére az élet és a halál, az áldás és az átok között, ahogy ezt Mózes kijelentette az ószövetségi népnek pusztai vándorlásuk egyik fontos szálláshelyén, az Istennel való szövetségkötés helyszínén, egy arábiai hegynél.

Izrael a jót, az életet, az igazságot választotta. Ennek ellenére az ezekhez vezető úton ideiglenesen elbukott. Az exodus nemzedékének kudarcában – mint később Izrael, majd Júda megsemmisülésében is – a döntő szerepet a varázslás játszotta. Legyőzte az ószövetségi népet, és hazátlan földönfutókká tette őket.

Az Újszövetség népe, a Jézus Krisztusban hívő, újjászületett, Szent Szellemet vett emberek közössége eleinte ugyancsak ígéretesen menetelt az örök élet felé vezető úton. Az első nemzedék az apostolok vezetésével bizonyította, hogy a hit nemes harcában győzelmet lehet elérni a gonoszság erőivel szemben. A korai egyház szolgálatát és üzenetét, az evangéliumot a római impériumot is átszövő bálványimádásnak, okkultizmusnak, varázslásnak sem sikerült megállítani.

Reklámok és gyermekek. A fiatalokat megfosztják az eredetiségtől és a valódiságtól, és átgyúrják egy fogyasztói rendszer képére

A Jelenések könyvében szereplő Babilón sötét erejének egyik forrása a varázslás. Ez a vallási, gazdasági, hatalmi világrendszer népeket tesz alattvalókká, hogy kizsákmányolja és szembefordítsa őket Isten országával. "Mert a te varázslásaidtól [farmakeia] tévelyedtek el a népek, és abban prófétáknak és szenteknek a vére találtatott, és mindenkinek, akik megölettek a földön." (Jel 18:23–24) János Apokalipszise az e világkorszak utolsó éveivel foglalkozó fejezeteiben négyszer is használja a "varázsló" és a "varázslás" kifejezéseket. Előfordulásaik azt fejezik ki, hogy a varázslás nem csupán ősi, történelmi korok jellemzője volt, hanem az antikrisztusi világ egyik fontos alkotóelemeként fog működni a jövőben is. Nagy és kisebb tömegeket befolyásoló vallásoknak ugyanolyan a központi hajtóereje, mint a hollywoodi típusú show- és szórakoztatóiparnak, a "nagy" politikának vagy akár a világ- és helyi kereskedelemnek.

A varázslásnak több szintje és sokféle formája van. Szinte naponta alakulnak a világban olyan intézmények, amelyek a tömegek befolyásolásának újabb technikáit kutatják és dolgozzák ki, hogy minél több ember gondolkozását, választását meghatározzák. A varázslás civilizált formái a mai kultúra szerves részei, melyek ugyan nem tűnnek visszataszítónak és félelmetesnek, mint a nyílt, okkult jellegű praktikák, de hatásuk végeredményei éppen annyira lesújtóak és károsak, mint például a varázslódoktoroknak, sámánoknak, woodoo papoknak az ügyködései.

A modern varázslók az embereket intelligens komputereknek tekintik, s a beprogramozottak – ha megfelelő programot táplálnak beléjük – a kívánt magatartási formákat produkálják. A fiataloknak az eredetiségtől és a valóságtól való megfosztása, s egy fogyasztói rendszer képére és hasonlatosságára való átgyúrása ma központi feladata számos felsőoktatási intézménynek. Képzett hús-vér robotemberek formálása zajlik világméretekben, akik feltétel nélkül átadják magukat és képességeiket egy bizonyos rendszer és gazdái szolgálatára, amely gyakran szemben áll Isten akaratával is.

Karizmatikusok és a varázslás

A pünkösdi–karizmatikus jellegű kereszténységet – és különösen ezek legbefolyásosabb vezetőit – is gyakran vádolják a vallási, szellemi-lelki tekintéllyel való visszaéléssel, a varázslással. A média egy része a mozgalom 20. században elért, figyelemre méltó anyagi, szellemi sikereit igyekszik úgy feltüntetni, mintha azokat tisztességtelen eszközökkel sikerült volna elérnie. A gyülekezeteikben, összejöveteleiken előforduló természetfölötti jelenségeket ezek a híradások okkult praktikáknak állítják be, befolyásos vezetőiket pedig azzal vádolják, hogy igazi céljuk nem is Isten szolgálata, hanem a pénzszerzés, saját jólétük megteremtése, fenntartása. A hívőket olyan balekoknak festik le, akik vezetőik "igézésének" következtében elveszítették személyiségüket, jogaikat, méltóságukat, s a "szektavezérek rabszolgáivá, talpnyalóivá" váltak, akiknek feltétel nélkül engedelmeskednek. A vezetők követőik vak engedelmességét gátlástalanul kihasználják, és nemcsak a jogaikból, hanem pénzükből, vagyonukból is kifosztják őket.

Saul felkenetése. A Szent Szellemet ismerő király elhagyta Istentől rendelt helyét

Tény, hogy előfordult egy-két ilyen eset elszigetelten a pünkösdi–karizmatikus mozgalom történetében (mint más vallási áramlatokban is), de a 20. században elindult ébredés lényegét nem ezek képezik, hanem az evangélium valóságának a helyreállítása és hirdetése. A varázslás térhódítása, valamint az ezzel való alaptalan vádaskodások szükségessé tették, hogy a Biblia alapján is meghatározzuk a varázslás mibenlétét, és fölvázoljuk a helyes újszövetségi mintát, valamint az egyház tekintélyi rendjét. A manipuláció egyik fontos vonása az, hogy tisztességes célokat, motívumokat gonosznak igyekszik beállítani, míg a valóban rosszakat jónak mutatja be. A pünkösdi–karizmatikus keresztényeknek fel kell készülniük arra, hogy még hosszú ideig kell szembenézniük alaptalan, rosszindulatú vádaskodásokkal és vádlókkal.

A mozgalom elnevezése is jelzi, hogy ez az ébredési hullám Isten természetfölötti jelenlétére, erejére helyezi a hangsúlyt a közösségi és személyes életben. Mivel számosan mindenféle természetfölötti jelenséget manipulációnak vagy az ördögtől származónak minősítenek, ezért a pünkösdi körökben elterjedt úgynevezett karizmatikus megtapasztalásokat az előítélettel rendelkező emberek okkultizmusként utasítják el. Ez a fajta vádaskodás, úgy tűnik, csak akkor szűnne meg, ha a névleges kereszténységhez hasonlóan ez a mozgalom is megtagadná a keresztény hit természetfölötti tartalmát, az evangéliumi jelek és csodák folytonosságáról vallott nézetét.

A mozgalom védelmének szükségessége sem feledtetheti el velünk azt, hogy a pünkösdi–karizmatikus keresztények között – csakúgy, mint az ószövetségi Izraelben – hamis próféták is ügyködnek, akik nem hallják az Úr szavát, hanem saját szívükből merítik vallási kijelentéseiket, visszaélve Isten nevének a tekintélyével. Ezek olyan hazug célok, perspektívák, ismeretek irányába terelik a hívőket, melyek nem felelnek meg az isteni tényeknek, kijelentéseknek.

A Biblia a varázslásnak minden formáját elutasítja. Különös veszélyt jelent Isten népére az a változata, amikor egy Isten erejével rendelkező ember lázad fel az Ige, és az Isten akaratát képviselő vezetők és hívők ellen, vagy legalábbis ezek egy csoportja ellen indít agresszív támadást.

A varázslás bűne azonos a lázadással, az önfejűség pedig a házibálvánnyal

A legtanulságosabb példája ennek a típusú varázslásnak Saul király esete. Sámuel próféta figyelmeztette Izrael királyát e bűn súlyosságára. Ennek ellenére Saul egyre távolabb került Isten akaratától, és egyre gyakrabban – különösen uralkodása utolsó éveiben – ezzel szemben használta hatalmát és erejét. A próféta szerint "…mint a varázslás bűne, olyan az engedetlenség; és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés." (1Sám 15:23)

A témáról szóló irodalomban a fenti igeszakaszt fogadják el a varázslás meghatározásának. Az eredeti szöveg a varázslást nem hasonlítja a lázadáshoz, hanem azonosítja a kettőt: "mert a varázslás bűne a lázadás…" Az idézett kijelentés második része pedig az ellenszegülést (önfejűség, konokság, akaratosság) azonosítja a házi istenek tartásának súlyos bűnével. A kijelentés szerint tehát a varázslás két negatív alapmagatartási formából ered: egyrészt Isten Igéje elleni lázadásból, másrészt agresszív szembeszegülésből, amely által valaki Isten akaratával, uralmával szemben saját akaratát igyekszik ráerőltetni, rákényszeríteni másokra vagy a körülményekre.

A varázslás héber megfelelője a "vágás" fogalmára vezethető vissza. Az alapszó jelentése pontosan tükrözi a varázslás végső célját. Elvágni, elszakítani valakit Isten akaratától, az Igére való hallgatástól és az ennek megfelelő pozitív magatartástól, hogy azután az érintett – démonikus erők befolyása alá kerülve – szembeforduljon Isten céljaival, hiteles földi képviselőivel.

A média hatalma. A hívőket balekoknak festik le, akiket vezetőik megfosztottak személyiségüktől

A varázslás több negatív magatartási formából áll. Ezek összessége alkotja a technikáját. Fő célja az Isten és az ember közötti személyes közösség felszámolása, és minden olyan kapcsolat megrontása, amelyen keresztül az emberek megtapasztalhatják Isten valóságát és áldásait.

A varázslás atyja

Sámuel próféta kijelentése értelmében az Isten ellen fellázadt angyali fejedelemnek, Lucifernek is a varázslás az egyik fő bűne. Az eredetileg az Ős-Édenben oltalmazó kerubként szolgálatot teljesítő, különleges szépséggel, bölcsességgel, karizmákkal megáldott angyal szívében becsvágyó gondolatok születtek: megkívánta Isten nagyságát, és elhatározta, hogy önmagát Istennel teszi egyenlővé, hogy megszerezze a teremtmények hódolatát, imádását, amely csak az egy Istennek jár. Fonák beszédeivel, susárlásaival, rágalmazásaival sikerült az angyalok számottevő részét önmaga mellé állítania. Lázításában és uszításában a Teremtőjétől kapott hatalmát és tudását használta fel.

A Biblia szerint Isten Lucifert lázadása és egy Isten elleni zendülés szítása miatt megfosztotta dicsőségétől, és követőivel együtt kiutasította a mennyből. Ezek után Lucifer Sátánként (ellenség, ellenálló, vádló) egy antibirodalmat szervezett a bukott angyalokból. Ennek a láthatatlan, természetfölötti, gonosz szellemi valóságnak lételeme az Isten üdvtervével és munkájával való szembeszegülés és az azzal szembeni harc.

Az Újszövetségben Jézus Krisztus szembeállította önmagát és tetteit a Sátánnal. A Názáreti hű és pontos képet adott az embereknek Isten országának a valóságáról. Személyével, tetteivel az Atya természetét tükrözte, ezért mondta hallgatóinak, hogy "én igazságot szólok".

Ezzel szemben a Sátán – újszövetségi nevén Diabolosz – az emberi üdvtörténet kezdetén már megölte az embert. A valóságtól – amely az őslázadás előtt minden részletében azonos volt az igazsággal – elszakadt, és megromlott képzeletének és akaratának megfelelően az igazi valósággal szemben irreális valóságot, a hazugság világát hozta létre, melybe varázslás által rántotta bele az első emberpárt.

A Sátán hazugság által kényszerítette az akaratát az emberre és az evilágra. Évát a következő hazug állítások és ígéretek vonták bele ebbe a sátáni irrealizmusba: "Bizony nem haltok meg… megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói." (1Móz 3:4–5) Ez a rendkívül pozitívnak tetsző program az ember legalapvetőbb vágyaira épült. A Sátán ezt helyezte manipulálásának célpontjába.

A mindentudás helyett az első emberpárt az elsötétedés, a vakság kerítette hatalmába

A mindentudás helyett az első emberpárt az elsötétedés, a vakság kerítette hatalmába

A kísértés eredménye közismert: a tökéletes biztonság helyett a halálnak való kiszolgáltatottság, védtelenség állapotába zuhant az ember. Ádám isteni nagyságra való fölemelkedés, abszolút szabadság helyett a Sátán fogságába került, és a bűn rabszolgája lett. A mindentudás helyett pedig az első emberpárt az elsötétedés, a vakság kerítette hatalmába, oly mértékben, hogy saját tényleges állapotát, helyzetét, sorsát képtelenné vált felismerni, megérteni.

A bukása csak azért nem lett végzetes az emberiségre nézve, mert Isten beavatkozott az eseményekbe, és elindította a kijelentés történetét, üdvösségre irányuló akaratának a megismertetését, melynek csúcspontján az emberiség megváltása végett elküldi a Messiást a Földre. A bibliai történetek tanúsága szerint az isteni üdvterv megvalósulásával szembeni harcban a Sátánnak az egyik leghatékonyabb szellemi fegyvere a varázslás.

Saul, az önjelölt pap

Sámuel próféta sikertelenül igyekezett Sault és Izraelt megóvni e diabolikus tévelygéstől. A király tévesen mérte föl a helyzetét, ebből fakadóan életének utolsó szakaszában rossz döntések sorozatát hozta meg. Fellázadt Isten Igéje ellen, amikor hatalmához továbbra is ragaszkodott. A visszavonulás helyett harcot indított utódja, Dávid ellen, hogy megakadályozza Izrael életében Isten akaratának megvalósulását. Talentumaival, karizmatikus képességeivel, valamint az államhatalom eszközeivel (melyeket mind Istentől kapott) saját téves akaratát, érdekeit szolgálta, és ezt igyekezett ráerőszakolni Izraelre éveken keresztül.

Varázslásáért nemcsak ő és családja, hanem egész Izrael drága árat fizetett. A testvérháborúban kiváló, tehetséges izraeliták haltak meg értelmetlenül, az egész nép elhanyagolta Isten imádását és szolgálatát; olyan igaz embereknek, mint például Dávid hosszú éveken keresztül üldöztetéseket, atrocitásokat kellett elszenvedniük. Ráadásul ez idő alatt megerősödtek és támadásba lendültek Izrael ellenségei, hogy megakadályozzák az üdvterv folyamatának továbbhaladását.

Saul és Dávid konfliktusának történetét, tanulságait – amelyben az Ige egyértelműen a királyt teszi felelőssé – gyakorta el is torzítják egyes hívő csoportok, hogy vezetőiket lemondásra kényszerítsék, mondván: "Az Úr elhagyta őt, és amit csinál, az varázslás." Gyakran alaptalannak bizonyulnak ezek a vádaskodások, és csupán megtévesztő célt szolgálnak, megfogalmazóik lázadó magatartásáról igyekeznek a figyelmet elterelni. Becsvágyó emberek vezetőiket azért azonosítják Saullal, hogy az egyház vezetésének élén helyet foglaljanak, vagy ott helyet csináljanak maguknak. Sámuel próféta és Dávid nem indítottak lejárató kampányt Saul ellen, nem szerveztek ellene puccsot, miután megismerték az Úr akaratát: tisztában voltak azzal, hogy ami az Úrtól van, az megáll.

Gilgál hegyei. A bukás helye: Saul király itt mutatott be félelmében áldozatot a harc előtt, mert Sámuel nem érkezett időben

Saul király bukása azonban nem a Dáviddal való konfrontációval vette kezdetét. A király soha nem veszítette volna el a küldetését, így a Dáviddal való konfliktusa sem jött volna létre, ha hatáskörét nem lépi túl. Királynak rendelte őt Isten. Amikor azonban Gilgálban égőáldozatot mutatott be, önkényesen belépett a papi szolgálatba. Ezzel a tettével megsértette Isten szuverén akaratát, valamint megbontotta azt a társadalmi, hatalmi rendet, amely Isten Igéjére épült.

Az ószövetségi Izraelben el volt választva egymástól a papi, prófétai, királyi tekintély és hivatal. E tisztségeket csak Isten által választott emberek tölthették be, akiken keresztül Ő biztosította a törvény uralmát és a nép közötti jelenlétét. Az Ószövetség hőskorszakaiban a zsidók tiszteletben tartották Isten választási jogát. Amikor emberek választottak maguknak tisztségeket, feladatokat, mindig konfliktusba kerültek Isten akaratával. Az önjelölt prófétákra, királyokra, papokra Isten haragja sújtott le.

Saul törvényes király volt, de önjelölt pappá tette magát. Sámuel próféta szerint a király "esztelenül cselekedett", amikor megragadta a papi tekintélyt, és áldozatot mutatott be. Esztelensége miatt veszítette el tényleges elhívását, a királyi hivatalt. Saul tehát felemelte magát egy olyan pozícióba, amelyet az Úr nem adott neki. Tettével betöltötte azt a szellemi-erkölcsi törvényt, hogy "aki magát felmagasztalja, az megaláztatik".

A történet nagy tanulsága az is, hogy valóságos problémák, szükségek felismerése senkit nem jogosít fel arra, hogy karizmatikus tekintélybe helyezze magát. Saul azzal védekezett, hogy nagy volt a baj Izraelben: a filiszteusok szorongatták a népet, az áldozat bemutatására jogosult személy pedig nem tartózkodott Gilgálban. Saul védekezését Isten nem fogadta el, hanem visszavonta az elhívását, és életéről a kenetet, s ezután a király személye és szolgálata folyamatos torzuláson ment keresztül. E folyamatban a Dáviddal való konfliktusa csupán következmény volt, bukásának nem ez volt a primer oka.

Dávid megkíméli Sault. Sámuel és Dávid nem indított lejárató kampányt Saul ellen

Így tehát azok, akik figyelmen kívül hagyják a király elvetésének igazi okát, és Dáviddal való konfliktusát állítják be elsődleges oknak, azok helytelenül értelmezik a valóban számos aktuális üzenetet hordozó bibliai történetet. Mivel gyakran a Saul kontra Dávid üggyel szimbolizálják a protestáns kisegyházakban a vezetéssel kapcsolatos kérdéseket, problémákat, emiatt a kérdéskör újszövetségi vonatkozásait is meg kell vizsgálnunk.

A Szent vagy a klérus uralma?

A történelem során az egyházvezetésnek több típusú gyakorlata is kialakult. A tradicionális hierarchia ("szent uralom") formáját, vagyis a hatalomból, privilégiumokból részesülők szabályozott, merev papi rendjét, valamint az e fölött joghatóságot gyakorló arisztokratikus, monarchikus építményt a reformáció radikálisan elutasította. A protestantizmus azonban az utóbbi időben toleránsabban kezdett viszonyulni hozzá, bár a rendszer lényegét alkotó hivatalt, a pápaságot továbbra is a kinyilatkoztatással és az apostoli hagyománynyal össze nem egyeztethetőnek látja.

A rendszer egyik fő baja, hogy Isten választási joga nem nagyon érvényesülhet benne, és ennek következtében a "szent uralom" a gyakorlatban a papok uralmát jelenti az egyháztagok fölött. A papi hivatalt az emberek választják, majd őket püspökök szentelik fel tanulmányaik befejezése után. Az egyháztagok vallási életüket papok vezetése, vagyis emberi kontroll alatt folytatják. Ugyanakkor teljesen nem zárható ki annak a lehetősége sem, hogy e merev papi rendben Isten természetfölötti módon elhív embereket, és felhasználja őket céljaira.

Némely intézményből kikerülő emberek számára a legfontosabb, hogy a

A tradicionális hierarchia működése alapvetően különbözik a korai keresztény egyház vezetési gyakorlatától. Az Újszövetség szerint az egyházvezetésnek Isten jelenlétét és uralmát kell a gyülekezetben építenie, hogy Krisztus élete látható legyen benne. A "szent uralom" letéteményesei a Szent Szellem és Isten Igéje, és az ezekkel szoros személyes közösségben élő hívők és vezetők. A "szent uralom" megvalósulásának tehát egyik alapkövetelménye az, hogy a közösség tagjai újjászületett, Szent Szellemmel betöltekezett keresztények legyenek, és Isten választása, elhívása alapján, a Szellem vezetése szerint foglalják el a helyüket, és végezzék feladatukat a gyülekezetben.

Nem kívánjuk részletezni, hogy a tradicionális hierarchia által irányított egyházakban miért nincsenek biztosítva az Isten uralma számára a szellemi-erkölcsi feltételek. A tradicionális hierarchiához szorosan kötődő egyháztagok papi, tehát emberi kontroll alatt állnak. Ugyanakkor el kell ismerni azt is, hogy a papság rendjének szabályozása annyira kidolgozott és szervezeti szempontból letisztult, hogy például egy alsópapsághoz tartozó vagy akár püspöki rangban álló személy részéről indított lázadás a rendszer egésze ellen eleve kudarcra van ítélve.

A tradicionális hierarchia lényeges célkitűzése az, hogy az egyház szervezeti egységét, rituális rendjét, doktrinális tisztaságát fönntartsa, megőrizze. Az ezeken a szempontokon alapuló vallási gyakorlattal nagy tömegeket képesek relatíve egybetartani, ami a világ előtt sikernek minősülhet, de a nagy kérdés az, hogy szabad-e egy zárt hierarchia függőségében tartani Jézus Krisztust kereső embereket, és távol tartani őket Isten uralmától. Számos ébredési hullám az egyháztörténelemben azt igazolta, hogy a merev, szigorúan szabályozott papi rend – különösen a reformáció után – képes megőrizni szervezetét, rendszerét a szakadásoktól, a nagy reformoktól, de elvágja, sőt számos esetben eltiltja híveit Isten országától, s az ettől való elidegenítésükben gyakran a varázslás eszközeit, módszereit is használja.

A II. Vatikáni zsinat. A tradicionális hierarchia ereje

Elgondolkoztató, hogy az e rendszer tulajdonában lévő oktatási intézményekben az elmúlt időben egyre inkább a "szektatan" vált a fő tantárggyá, melynek anyagában kitüntetett helyen szerepel az ébredési hullámokkal, ezeket képviselő egyházakkal, személyekkel szembeni destruktív kritika, és ezek kriminalizálása. Az ilyen intézményekből kikerülő emberek jelentős része még az alapvető keresztény, bibliai tanításokkal sincs tisztában, de ez nem is nagyon érdekli őket, ennél fontosabb számukra, hogy a "szektázásban" otthon legyenek. Napjainkban az a jó keresztény köreikben , aki hatásosan tud "szektázni".

Ki választ?

A demokratikus vezetésű egyházak lényegüket tekintve közelebb állnak a hagyományos vezetésű egyházakhoz, mint ahogyan az elsőre látszik. A kettő közötti különbségek döntő része formális csupán, a belső tartalom azonban az úgynevezett demokratikus egyházak esetében azonos a tradicionális hierarchia által irányított egyházakéval, azzal az egyetlen különbséggel, hogy nem tudnak olyan hatékonyan működni, mint például a katolikus egyház. Ebben a rendszerben is az emberi választás áll a középpontban. Ez a szisztéma akkor lehetne sikeres, ha az egyháztagok választása minden esetben megegyezne Isten választásával. A demokratikus vezetésű egyházi rendszer már az új szövetség születése napján megbukott, amikor Pilátus előtt a manipulált tömeg Jézus Krisztus szabadon bocsátása helyett Barabbásét szavazta meg.

A demokratikus vezetésű egyházak nagy dilemmája, hogy nincs semmi garancia arra, hogy gyülekezetükből, életükből nem Jézus Krisztust, a Szent Szellemet vagy akár a Bibliát szavazzák-e ki. A rendszeres szavazások előtt a jelöltek korteskednek, hogy támogatókat gyűjtsenek maguknak. A politikai szférában ez a rendszer azért működik, mert heterogén a társadalom, nincs közös hitelvi alapja. A keresztény egyház életében viszont a Bibliának akkor is a központi helyen kell állnia, ha ez ellenkezne az egyháztagok többségének akaratával. Az egyház vezetésének elsősorban nem a hívők támogatásán, hanem Isten akaratán, az Igén kell állnia, akár kap, akár nem kap többségi támogatást.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az úgynevezett demokratikus felekezetek jelentős többsége krónikus vezetési válsággal küzd. A közösség szellemi-lelki életéről (ha marad valami ebből), az evangélium hirdetéséről figyelmüket eltereli a folyamatos hatalmi pozícióharc, amely a mindenkori többség és az ellenzék között zajlik. Ezek a többnyire protestáns közösségek elhíresültek arról is, hogy "osztódással szaporodnak", egy konfliktushelyzetben az érintettek képtelenek egyéni érdekeiket alárendelni a közösség javának. A szavazásban alulmaradtak energiájukat nem a közösség fejlődésének az előmozdítására összpontosítják, hanem gyakran revansra vagy pedig kiszakadásra készülnek, és ott tesznek be megválasztott vezetőiknek, ahol tudnak.

A rendszer egyik kétes előnye az, hogy lelkészeiknek jobb a világi sajtója, mint a tradicionális vagy a karizmatikus hierarchiáké. Természetesen, ha a gyülekezet választása azonos Isten választásával, ebben az esetben a demokratikus vezetésű egyházak is képesek belső zavarok nélkül működni.

A demokratikus egyházvezetés már az új szövetség születésekor megbukott, amikor a tömeg Jézus helyett Barabbásra szavazott

Az általános vezetőellenesség bizonyos kisegyházak tradíciója. Ezekben a közösségekben elterjedt nézet, hogy az egyház a történelemben már az első században megbukott, csődöt mondott, ezért most mi az aposztázia korát éljük. Az Isten Igéjétől való elszakadást végzetesnek, helyreállíthatatlannak látják egyházi szinten. Szerintük a keresztényeknek ma nem gyülekezeteket kell alapítaniuk, építeniük, hanem kis létszámú összejöveteleken (ketten vagy hárman) kell gyakorolniuk a hitüket, és a közöttük alkalmas személyeknek kell elvégezniük a lelkigondozást, de ezeket a személyeket sem kell hivatalos formában beiktatni szolgálati pozícióba.

Ez az irányzat a bűnösök megtérésének fontosságát hangsúlyozza (csekély eredménnyel), továbbá a különböző felekezetekhez tartozó őszinte hívőkkel való összefogást, a velük való "szeretetközösség" ápolását. Az egyház szervezeti formáját pragmatikus szempontokból közelítik meg: ha azok tényleges szükséget töltenek be, akkor szükségesek. Ezekben a körökben hangsúlyozzák a testvériséget, a keresztények egyenlőségét, és elutasítják a szervezett gyülekezetekben található alárendelési szisztémát.

A hagyományos papsággal, lelkészi és pásztori rendszerrel szembeni radikális elutasításukat mára föladták, de továbbra is gyanakvással szemlélik ezeket. Régebben kategorikusan "nikolaitáknak" minősítették őket, akik emberi erővel, képességgel legyőzték, leigázták a hívőket, hogy uralkodjanak az egyházban. Ez a tradíció a pünkösdi–karizmatikus mozgalomba is beépült, bár ez az ébredés hisz az újszövetségi egyházmodell helyreállíthatóságában, intézmények alapításában és azok fenntartásában.

Az általános vezető- és intézményellenesség szektás vonása a pünkösdi–karizmatikus mozgalomnak. E szektás vonulat képviselői közül számosan neurotikus, babonás félelemmel irtóznak a szellemi tekintélytől, a prosperitástól, a produktivitástól, a nyilvánosságtól. A keresztény gyülekezetek és vezetők sikereire azért tekintenek bizalmatlanul és rosszhiszeműen, mert felfogásuk szerint "akit Isten nem szeret, annak sikert ad". A sikert veszélyhelyzetnek minősítik, amelyben a vezetők felfuvalkodnak, amely után szükségképpen bukásnak kell következnie.

Ezért, mint mondják, a hatékony karizmatikus vezetőkért imádkozni és böjtölni kell, mert maguk nem látják, milyen veszélyben vannak. Rá kell kényszeríteni őket, hogy hatalmukat megosszák, és hogy ne bukjon velük a gyülekezet, a hívők. Ezért a sikeres vezetőkkel szemben kontrollrendszert, ellenfékeket kell beépíteni a gyülekezet vezetési testületeibe.

A szolgálati ajándékok helyreállításával, azok gyülekezetépítésben játszott szerepével szemben szkeptikusak vagy elutasítóak. A szkeptikusok azok, akik a vezetők szolgálatát, az igehirdetést, az Isten dicséretét elfogadják, ebből hasznot kívánnak húzni, de a gyülekezet igazgatásához szükséges tekintélyhez elutasító a magatartásuk. A befolyásos karizmatikus személyiségek népszerűségét, a hívőkkel való kölcsönös bizalmon, szereteten alapuló kapcsolatukat előszeretettel állítják be uralkodásnak, vagy akár varázslásnak is. Ugyanakkor, ha lehetőségük van arra, minden alkalmat megragadnak, hogy saját fontosságukat, érdemeiket bizonygassák a hívők előtt. Azokban a pünkösdi–karizmatikus közösségekben, ahol e szektás tradíció befolyása alatt állnak a hívők, ugyancsak krónikus válság jellemző magára a gyülekezetre és vezetésre egyaránt.

Diktátorfóbia

Már az eddigiekből is kitűnik, hogy az egyház számára nem járható út sem a papi, lelkészi tekintéllyel való visszaélés, sem a tekintély tagadása. A világi vezetési modellek (demokratikus, diktatórikus) nem adaptálhatóak az egyházban, mert megrontják a hívők Istennel és egymással való közösségét, s a gyülekezetben aláássák az Ige tekintélyét és a Szent Szellem jelenlétét. A magyar kultúrában a vezetést, különösen ha az határozott és hatékony – főleg a közismert történelmi előzmények és tapasztalatok miatt –, a diktatúrával hozzák összefüggésbe. A magyar nyelvű Bibliában az uralkodás gyakran negatív tartalommal fordul elő. Ez is szerepet játszik abban, hogy a témát nagy zavar, félreértések és rosszindulatú gyanakvások veszik körül.

A pünkösdi–karizmatikus pásztorok jelentős része fél attól, hogy a hívők, vagy a kívülvalók diktátoroknak bélyegzik meg őket. Ezért mindent megtesznek, hogy személyük tevékenysége körül eloszlassák ezt a gyanút. Nem olvasnak szívesen olyan leveleket, cikkeket, ahol a nevük a leghírhedtebb diktátorokkal szerepel egy rangsorban. Mindenkit boldoggá és áldottá akarnak tenni, hogy bizonyítsák jóságos voltukat. A népszerűtlen feladatokkal, mint például a gyülekezet szellemi-erkölcsi rendjének korrekciójával, a fegyelmezéssel azért nem szívesen foglalkoznak, mert ebbéli ténykedésük következtében könnyen rájuk sütik az emberek, hogy mégis diktátorok.

Pedig minden vezetőnek számolnia kell azzal, hogy személyüket is megszégyeníthetik a nyilvánosság előtt. Az elmúlt években több neoprotestáns, karizmatikus vezetőt aláztak meg emberi méltóságában ellenfelei a médiában azáltal, hogy lefestették őket szörnyű, kegyetlen diktátoroknak.

Holott valódi diktatúra egy a közvélemény által is követhető, növekedő létszámú és befolyású neoprotestáns gyülekezetben elképzelhetetlen. Az ilyen típusú egyházakban a hívők bibliai ismerete folyamatosan növekszik. A mozgalom józanabb kritikusai is elismerik, hogy az ezekhez tartozó emberek bibliaismerete nagyobb, mint általában a történelmi egyházak tagjaié. A hívők igeismerete a vezetők tekintélyét korlátozza, arra ösztönzi őket, hogy az isteni tényeknek, valóságnak megfeleljen az életük, magatartásuk és szolgálatuk.

A korai egyházban is az tartotta folyamatosan egyensúlyban az apostolok tekintélyét, hogy a hívők közösségének életében az Ige tekintélye növekedett. Az Ige szolgálata volt a "fék", és nem valamiféle emberi kontrollrendszer. A pünkösdi–karizmatikus gyülekezetekben a pszichikai-fizikai erőszakon alapuló korlátlan tekintély kiépítése és fenntartása azért lehetetlen, mert a közösségi élet fókuszában az Isten Igéjének való alávetettség áll – szabad akaratból és hitből. A bibliai követelményeknek való engedelmeskedésben pontosan a keresztény vezetőknek kell példát mutatniuk, emiatt lehetnek bizonyos hívők presbiterek.

Egyesek szerint ma nem gyülekezeteket kell építeni, hanem kis csoportokban kell gyakorolni a hitet

A diktatúra és az Igének hit által történő alárendelés közötti összeférhetetlenséggel minden istenfélő ember tisztában van. Az igei alapokon álló közösségekben a prédikátor, lelkész nem beszélhet, nem tehet azt, amit akar. A hívők vezetőiket igei normákhoz, mércékhez mérik, és általában a többség addig követi őket, amíg ők az Urat követik.

Képtelenség az a feltételezés, hogy a Bibliát ismerő keresztény tömegek, akik ráadásul demokratikus társadalmi közegben élnek, azért tódulnak bizonyos karizmatikus istentiszteletekre, hogy őket egy öntörvényű, ellentmondást nem tűrő, korlátlan hatalomra törő, parancsokat osztogató pünkösdi zsarnok leigázza, kiforgassa vagyonukból, családjukat széjjelverje. A kommunista titkosszolgálat agyalta ki ezt a paranoid képet a Hit Gyülekezeteiről is, amelyet a társadalomban elterjesztettek. A minden valóságos alapot nélkülöző rögeszmék fenntartásában, ápolásában azóta is érdekeltek mindazok a vallási-politikai erők, akiknek vélt vagy valós érdekeit sérti létünk és eredményeink.

Egység és különbségek

A pünkösdi–karizmatikus mozgalomban kialakult az egyházvezetésről egy bibliai kép, de ennek gyakorlati alkalmazását még számos nehézség, ellentmondás kíséri. Az igei egyházvezetés megvalósulásának egyik előfeltétele az, hogy a gyülekezetekben mindenkinek tiszteletben kell tartania Isten szuverén döntését, amelyen a kiválasztás alapul. Ez az isteni jog (a szabadság) ott tud tökéletesen megvalósulni, ahol a Szent Szellem az Úr.

 




 




A szolgálati ajándék nem valami, nem is csupán szellemi ajándék. Isten hús-vér embereket ad népének, hogy rajtuk keresztül megáldja őket

A kegyelem választása nem alulról, az embertől indul ki, hanem felülről, Isten részéről történik a kezdeményezés. Ő választott ki minden hívőt az örök életre. Az elhívás és a kiválasztás alapja sohasem az emberekben lévő érték, alkalmasság, érdem, hanem csakis Isten szuverén végzése alapján valósul meg. "Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerinti végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól…" (Róm 9:11).

Az Ószövetségben jól követhető a kiválasztás elvének érvényesülése a pátriárkák életében, amikor is az szinte rendszeresen ütközött a természetes örökösödési joggal: Ismael helyett Izsákot, Ézsau helyett Jákobot, Rúben helyett Józsefet, Manasse helyett Efraimot választja az Úr. Mindenkinek van helye, szerepe és feladata Isten országában, de a meghívottak számára Isten osztja ki a pozíciókat, szolgálatokat, feladatokat. Mindenki akkor tud hívőként Isten tökéletes akaratában élni, járni, ha az elhívójától rendelt helyen van, és az általa kijelölt feladatot végzi.

A keresztények egymással való egységének, lényegazonosságuknak alapja az, hogy egy Isten, egy Úr, egy Szellem él bennük. Egymástól való különbségeik alapja a természetes adottságokon kívül az, hogy eltérő mértékben részesednek a kegyelmi ajándékokból, valamint a különböző szolgálatokból és feladatokból (1Kor 12:4–6).

Azokban a kollektivista szemléletű közösségekben, amelyek a horizontális szintű egyenlőség elve alapján állnak, nem tud működőképes gyülekezet kialakulni. Elnyomják a hívőkben azokat a területeket, amelyek kifejlődése, kibontakozása létfontosságú lenne ahhoz, hogy valaki alkalmassá váljon Isten szolgálatára. A sikeres gyülekezetekben nemcsak közösségi szellem, egység, hanem egyéniségek és különbségek is vannak: olyan személyekből áll a közösség, akik által az egyház eredeti és valóságos.

Számos hívőt megtévesztettek a divatos személyiségfejlesztő tréningek, szemináriumok, melyek azt sugallták az embereknek, hogy minden lehet belőlük ("istenek lesztek"). A Biblia szerint azonban vannak dolgok, értékek, amelyeket az ember nem tud magában kifejleszteni. Az a kérdés, hogy Istentől megkapta-e őket vagy sem. A kegyelmi ajándékok lényege pontosan az, hogy nem az emberi tehetség meghosszabbításai, nem a munka termékei, hanem isteni adományok.

A szolgálati ajándékok elosztása is Isten szuverén döntése alapján történik. A karizmatikus "szent uralomban" (hierarchiában) az apostolok, próféták, tanítók, pásztorok, evangélisták a kulcsfontosságú szereplők. Ezek az ajándékok nem hivatalba, testületbe (bizottságba), hanem egyes személyekbe vannak elhelyezve. Isten "némelyeket" ezekre a feladatokra jelölt ki, személyiségüket felruházta egy bizonyos szolgálati ajándékkal, gyakran megtérésük, sőt születésük előtt.

A tradicionális hierarchiában döntően pozíciókhoz kapcsolták a szolgálati ajándékokat. Pál apostol tanítása szerint azonban nem pozíciókat, hanem embereket, "némelyeket rendelt Isten az anyaszentegyházban először apostolokul…" (1Kor 12:28a). Az Efeszosziakhoz írt levelében az apostol még egyértelműbben határozza meg a szolgálati ajándékokat: "Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek (…) és Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul" (Ef 4:8,11).

A fenti idézetek szerint tehát a szolgálati ajándékokat nem emberek választják maguknak, és nem is emberek adják az egyháznak. Jézus Krisztus adja az egyház vezetését biztosító ajándékokat a gyülekezeteknek. A szolgálati ajándék nem valami, nem is csupán szellemi ajándék, hanem egy konkrét ember, egy személy. Hús-vér embereket ad az Úr Isten népének, hogy rajtuk keresztül megáldja őket, akiket a gyülekezetnek Krisztus ajándékaként kell látniuk.

Minden hívő az üdvösségét, az örök életet, a Szent Szellemet az Úrtól kapja, és ezek által személyes közösséget tud ápolni Megváltójával és az Atyával. Ugyanakkor az újjászületés, a kegyelemben és szellemben való járás mellett minden hívőnek szüksége van fejlődésre, működőképes igei és szellemi gyülekezetre; valamint feladata az is, hogy aktív szerepet vállaljon az egyház növekedésében, fejlődésében. Ahol elutasítják Krisztus ajándékait, vagy tévesen ismerik fel azokat, s olyan embereket fogadnak el apostoloknak, prófétáknak, pásztoroknak stb., akiket nem Jézus Krisztus adott nekik, ott nem képesek az Igének engedelmeskedő hívők sem fejlődni, nem jön létre újszövetségi gyülekezet, nem képesek közösségi szinten Isten uralma felé haladni. Az ilyen közösséghez tartozó hívők a szellemi életben való megrekedésük mellett ki vannak szolgáltatva a valóságos szolgálati ajándékokat utánzó emberek kísérleteinek, manipulálásainak, s nem egy esetben varázslásuknak is.

Kathryn Kuhlman. Az ajándékokat a kijelentéseken kívül általában a gyümölcseikről lehet fölismerni

Az ajándékokat a kijelentésen kívül legáltalánosabban gyümölcseikről, eredményeikről lehet fölismerni. A szolgálati ajándékokat gyakran összekeverik a Szent Szellem karizmáival. A kettő nem ugyanaz: a szolgálati ajándékok emberek, akiket Isten rendelt az egyházban, és Jézus Krisztus ad a hívőknek, s kegyelem alapján történő kiválasztás által kerülnek ezekbe a szerepekbe. A karizmák ezzel szemben a Szent Szellem megnyilvánulásai (manifesztációi) a hívőkben.

A Szellem ajándékai minden hívő által működhetnek, ezért bátorítja Pál apostol a gyülekezetet, hogy kívánják az értékesebb, hasznosabb karizmákat. Tehát ezeket hittel kell kérni az Úrtól, mert nem csak némelyeknek adatnak. A Biblia óv mindenkit attól, hogy elfoglalja valamelyik szolgálati ajándékot magának, de buzdít mindenkit, hogy vegye a Szent Szellemet, és teljesedjen be Ővele.

A Szent Szellemmel való beteljesedést és a karizmák működését néhány helyen úgy értelmezik, hogy azok feleslegessé teszik az apostolok, pásztorok stb. munkáját, szerepét az egyházban. A "nekem ne mondja meg ember, hogy mit kell csinálnom" szemléletű hívők azt feltételezik, hogy a Szentlélek nekik mindent kijelent és megmutat. Ők nem emberek, hanem Isten uralma alatt akarnak élni.

Célkitűzésük helyes, de az Isten uralma alá vezető utat torz módon látják. Nem veszik észre, hogy a Szent Szellem vezetésének és a szolgálati ajándékokhoz való igei viszonyulásnak a szembeállításából szükségképpen tartós egyensúlyzavar származik Jézus Krisztushoz való ragaszkodásukban. A Szent Szellem tisztában van azzal, hogy Jézus Krisztus fősége, uralma a gyülekezetben nem épülhet ki tényleges szolgálati ajándékok munkája és az ezekhez való igei viszony nélkül.

A Szent Szellem az Igébe vetett hitet, és nem a rögeszméket igazolja. A legdurvább varázslás a gyülekezet ellen az, amikor felkent, hiteles személyeket, akiket Krisztus testének egésze elfogad és méltányol, egyesek úgy akarnak befeketíteni, mintha az ébredés akadályai lennének, mert tévhitük szerint démonizálják, elnyomják, kifosztják, beteggé teszik stb. az embereket, ezért tehát az egyházat ezektől az elemektől meg kell tisztítani.

A szolgálati ajándékok hatáskörét és feladatát is fontos körülírni, meghatározni, hogy tisztán lássuk jogaikat, és a hatalommal való esetleges visszaélést meg lehessen állapítani, fel lehessen számolni. Azzal minden keresztény egyetért, hogy Jézus Krisztusé minden hatalom (exuszia) a mennyben és a földön. Hatásköre, jogai korlátlanok, mindent megtehet, és képes is megtenni. Mindent megváltoztathat a szellemi és a fizikai világban egyaránt, mert mindenki és minden fölött hatalma van, és felsőbbséggel rendelkezik az egész Univerzum felett is.

Smith Wigglesworth, a

Isten Jézus Krisztusnak rendelt alá mindent, akár tudomásul veszik ezt, akár nem. Az isteni helyzet a föld és az emberiség állapotától független. Nyilvánvaló az is, hogy a föld állapota még ellentétben áll az isteni valósággal. Ez azonban nem cáfolja Jézus Krisztus mindenhatóságát, hanem azt bizonyítja, hogy a földön rendellenes, irreális világ alakult ki, mely alapvetően szemben áll az igazi valósággal, a transzcendens tényekkel.

A jelenlegi üdvkorszak egyik másik alapvonása az, hogy Jézus az Atya jobbján ül, és várakozik. Nem érvényesíti közvetlenül korlátlan hatalmát, jogait ellenségei és az evilág fölött. Egy további alapismérve a jelenlegi üdvkorszaknak az, hogy Jézus Krisztus átruházta a hatalmát azokra, akik újjászülettek, személyes közösségben élnek ővele és a Szent Szellemmel, valamint egymással újszövetségi egyházat alkotnak.

Ez a hatalom uralkodásra adatott: az egyháznak uralkodnia kell a bűn, a démonok, "az ellenség minden ereje felett". Az egyház ezt a feladatot csak az Igének való engedelmeskedésen keresztül és a Szent Szellem valóságos jelenlétében, munkálkodásában képes teljesíteni. Az egyház uralmi térsége jelenleg nem az evilágban, hanem szellemi szinten található.

A témával kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés az, hogy a hívők egyenlő jogokkal, hatalommal vannak-e felruházva, vagy ezekből különböző mértékben részesülnek. A kérdésre a Biblia válasza: a hívőknek vannak azonos jogaik, mint például az istenfiúsághoz való jog, vannak szerzett jogaik, melyeket hit által tudnak tulajdonba venni és használni (ilyenek például a démonűzés, hit által való gyógyítás), és vannak speciális jogkörök, amelyek Isten Igéje szerint szolgálati ajándékokat, valamint az őket segítő, "jól forgolódó", a szólás szolgálatában eredményes presbitereket illetnek meg.

A speciális jogköröknek két fontos területük van. Az egyik a fegyelmezéshez, intéshez, a gyülekezet vezetéséhez, szellemi-erkölcsi rendjének korrekciójához való jogosultság. Ide tartozik még a szolgálatba való beállítás, a fölszentelés, presbiterek kinevezése, más egyéb megbízatások adása. A másik speciális területet a pénzügyek igazgatása alkotja. Ezen belül is az egyik fő téma az, hogy ki és mennyit kapjon az egyháztól szolgálataiért. Az egyházakban a speciális jogkörökkel kapcsolatosan alakulnak ki legtöbbször feszültségek, viták. A szélsőséges véleményeket két kategóriába lehet sorolni: az egyik álláspontja szerint ne legyenek speciális jogok. A másik véglet azt állítja, hogy legyenek, de azokkal mindenki rendelkezzen, vagy legalábbis mindenkinek az ellenőrzése alatt használják ezeket a jogokat.

A kérdések helyes megválaszolása előtt fontos tisztázni a gyülekezetről azt, hogy a Biblia világos tervet tartalmaz annak felépítéséről, berendezéséről. Az egyház építésében részt venni akaróknak tehát azt kell eldönteniük, hogy az isteni terv, vagy saját koncepcióik alapján kívánják a munkát elvégezni. A Szentírásban az is világos, hogy Jézus Krisztus azt az egyházat tekinti személyes tulajdonának, testének, amely a kinyilatkoztatott terv alapján épül fel. Az emberi eszmék szerint felépült közösségek tulajdonosai e koncepciók gazdái, vagyis az emberek. Az Újszövetség szerint a presbitereket és más szolgálattevőket a gyülekezet támogatásával, egyetértésével a szolgálati ajándékokkal rendelkezőknek kell beiktatniuk és felszentelniük. Jézus Krisztus az apostolokkal, prófétákkal, pásztorokkal stb. bizonyos mértékben megosztotta a kiválasztáshoz való jogot meghatározott szellemi-erkölcsi normák alapján. Az egyháznak mint egésznek vezetése, fegyelmezése, szellemi-erkölcsi rendjének a megőrzése a szolgálati ajándékok feladata. Súlyos fegyelmi ügyekkel kapcsolatos olyan ítéletalkotásokat, mint például az exkommunikáció, anathéma vagy a Sátánnak való átadás, kipróbált, törvényes szolgálati ajándékoknak kell meghozniuk. A gyülekezet biztonsága, jövője függ attól, hogy a hívők elismerik-e, támogatják-e legitim vezetőiket e speciális jogaik igei alkalmazásában.

Adakozás. Az anyagi ügyek irányítása, az adományok fölhasználásával kapcsolatos döntések, a fizetések megállapítása ugyancsak az egyház legitim vezetőinek feladata

Számos esetben megtörtént, hogy némelyek szembefordultak Istentől választott vezetőikkel, amikor tekintélyüket jogosan használták a gyülekezet szellemi-erkölcsi érdekeinek a védelmezésében. Az Újszövetség egyértelműen tanítja, hogy a szolgálati ajándékok hatáskörének fontos része a fegyelmezéshez való jog. Ezekhez az igazságokhoz az Úr akaratában megmaradni akaró közösségek akkor is ragaszkodnak, ha egyes fegyelmezés alatt álló emberek nem ismerik el azt, hogy megsértették a gyülekezet alapvető normáit, sőt nem hajlandóak befejezni egyházellenes tevékenységüket.

A múltban ilyen személyek megzavarták a gyülekezet és a társadalom viszonyát azáltal, hogy a világi hatóságoknál és a médiában vádolták meg a velük szemben tekintéllyel fellépő keresztény vezetőket, hogy egyház- és keresztényellenes magatartásukra védelmet és igazolást szerezzenek a külvilágtól. A média és a közvélemény általában az egyházellenes személyeket, magatartásokat védelmezi. Ez a körülmény is szerepet játszik abban, hogy a keresztény vezetők tevékenysége döntően a hívők áldására, szervezetük ügyeinek intézésére szorítkozik, és elidegenedtek a vezetéssel kapcsolatos feladatok betöltésétől. A megfélemlített pásztorok, presbiterek világméretekben nem fordítanak kellő hangsúlyt az evangélium valóságának, az egyház erkölcsi rendjének védelmére.

Az anyagi ügyek irányítása, az adományok fölhasználásával kapcsolatos döntések, a fizetések megállapítása ugyancsak az egyház legitim vezetőinek a feladata. A korai egyházban ők vezették az adományok összegyűjtését, ezek kezelésében, felhasználásában is ők döntöttek. Nagyobb létszámú gyülekezetekben természetesen az általuk kinevezett személyek végzik ezt a munkát. A gyülekezeti pénzek kezelésének formáit azért nem szabályozza részletesen a Biblia, mert ezen a területen a mindenkori hatályos állami törvényeknek megfelelően kell elvégezni a gyülekezetnek a feladatot.

A média és a közvélemény általában az egyházellenes személyeket és magatartásokat védelmezi

Az anyagi ügyeken belül is a legkényesebb belső kérdés, hogy ki részesüljön egyházi fizetésből szellemi tevékenységéért. Jézus szavait – amelyek szerint "ingyen vettétek, ingyen adjátok" – némelyek kiterjesztették az egyházon belüli szolgálatokra is. Két munkaterületet mostak egybe, holott Jézus az evangelizálásról, a világ felé való szolgálatról beszélt, amikor a megváltás hirdetéséért, áldásainak megosztásáért az ingyenességet hangsúlyozta. Az evangélium nem áru, hanem Isten kegyelmi ajándéka minden ember számára.

Pál apostol álláspontja szerint azoknak a keresztény vezetőknek van joguk egyházi fizetéshez, akik valóságos szellemi értékekkel gazdagítják a hívőket, az egyházat szolgálataik által. Az anyagi juttatás nem a pozíciónak, hanem az értékeket közvetítő, azokat megvalósító, produktív munkát végző személynek jár. Mivel különbségek vannak a szolgálatban, a kegyelemben és a cselekedetekben (érdemekben) is, ezért a keresztény vezetők fizetése is differenciált. Jövedelmüknek harmóniában kell állnia ajándékuk, munkavégzésük értékével. Kiterjedt szolgálati területtel rendelkező, hatékony, tömegeket az egyházba vonzó vezetők magasabb életszínvonalon élnek, több anyagi eszközzel, értékkel rendelkeznek, mint egy átlagos gyülekezet átlagos vezetője.

A hívők többsége a "ne kösd fel a cséplő ökör száját" bibliai elv alapján minden lejárató kampány ellenére támogatja ezeket a jogokat mindaddig, amíg azt tapasztalják, hogy szellemi vezetőik az Úrban járnak, és áldást jelentenek életük számára. Ha egy keresztény vezető anyagi területen is áldott, az nem azt jelenti, hogy az illető becstelen, tisztességtelen, mint ahogy némely irigy ember ezt állítja. A szellemi vezető anyagi állapotát mindig munkájának értékéhez kell mérni, figyelembe kell venni azt is, hogy hány éve végzi a munkáját, s annak milyen jelentősége van (helyi, országos, nemzetközi). Ezeken kívül még figyelembe kell venni családjának a létszámát is, ugyanis teljes időben csak akkor tudja végezni a munkáját, ha a családját az ebből származó jövedelemből fenn tudja tartani.

Az Újszövetség különösen a szólás szolgálataiban (prédikálás, tanítás) sikeres vezetők anyagi megbecsülésére hívja fel a figyelmet. A szellemi vezetőknek tudniuk kell, hogy az áldások sáfárai, s ezek közepette meg kell őrizniük a szívüket a pénz szeretetétől, a kapzsiságtól, a profit utáni sóvárgástól. Zavaros pénzügyek miatt már több pünkösdi vezető megbukott a múltban. A kapzsiság eltorzította személyiségüket, szolgálatukat. Az alaptalan gyanúsítások, vádaskodások azonban felesleges feszültségeket keltenek a testvéri kapcsolatokban, és rombolják a gyülekezeteket.

A karizmatikus hierarchia

Az elmúlt években a szolgálati ajándékokkal kapcsolatban egy lényegtelen kérdésre terelődött a figyelem: egyes vagy többes számú vezetés legyen-e? A Biblia alapján ez a dilemma nem lényegi, hanem pragmatikus jellegű. Istent nem érdekli az, hogy a presbitérium hány főből áll, egy ember vagy több ember vezeti-e a gyülekezeteket. Az Úr számára a fő kérdés az, hogy megvalósulhat-e uralma a gyülekezetben, vagy sem. Önmagában sem az egyszemélyi, sem a testületi vezetés nem nyújt garanciát a "szent uralom" megvalósulására, vagyis Krisztus főségének az érvényesülésére a gyülekezetben.

A bibliai történetek szerint egy ember egy egész népet képes Isten uralma alá bevezetni (például Mózes, Józsué, a bírák, Dávid stb.). Mózes mellé Isten nem azért rendelt presbitereket, mert bizalmatlan lett fölkentjével szemben, és úgy látta, hogy magatartása veszélyezteti az Ő uralmát a nép fölött, hanem a felkenetéseknek, kinevezéseknek pragmatikus okai voltak: Mózes emberi, természetes korlátjaiból fakadóan képtelen volt egyedül ellátni a nép körében fellépő problémákat. Isten szeretete nyilvánult meg Mózes iránt, amikor munkatársakat választott neki: meg akarta őt kímélni a fizikai összeomlásoktól, betegségektől.

Az újszövetségi egyházban sem azért rendelte Isten a presbitereket, hogy apostolokkal, prófétákkal, tanítókkal, pásztorokkal vetekedjenek, és azok koloncai legyenek, megkeserítsék az életüket és megrontsák a szolgálatukat, hanem azért lettek felszentelve, hogy a szolgálati ajándékok munkatársaiként segítségek legyenek. Isten bizalommal tekint választottjaira, nem fél attól, hogy felkentjei elárulják vagy elszakadnak Tőle. Bár volt erre is néhány példa, ennél jóval több a pozitív minta. Egyébként a karizmatikus személyiségek mellett lévő főemberek, presbiterek mindig is több bajt csináltak Isten munkájában, mint az Istentől rendelt első számú vezetők. Csak gondoljunk Kóréra, Dáthánra, Abimélekre, Joábra, Absolonra, és további számos önjelölt királyra és prófétára!

Az egyház vezetésében keletkező feszültségek jó része a szolgálati ajándékokként Isten népének adott személyek és az általuk kinevezett presbiterek, pásztorok, tanítók konfliktusából származik. A problémák egyik forrása az, hogy kinevezett, megbízott keresztény vezetők elkezdik önmagukat szuverén ajándékként feltüntetni, és megpróbálják önmagukat elfogadtatni a befolyási övezetükkel. Az ilyen ambíciók számos hívőt, gyülekezetet megzavartak, főleg azért, mert nem rendelkeztek ellenőrzött információkkal a munka, szolgálat eredetéről és legitimitásáról.

Pál apostol missziós munkája során ő maga, valamint munkatársai jelölték ki a presbitereket városonként. Ezek között voltak, akik megbízatást kaptak a helyi gyülekezetben pásztori, tanítói szolgálatra. Számosan jól elvégezték az apostoloktól kapott feladatot. A megbízatás, kinevezés alapján létrejövő szolgálatokat megáldja Isten, a gyülekezet épül ezek által. Ennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy minden teljes időben szolgálatot végző pásztor, tanító szuverén szolgálati ajándék lenne az egyház számára.

A megbízott, kinevezett keresztény vezetők nélkül a gyülekezetek súlyos gondokkal küszködnének. Kiváló helytállásuk, munkájuk mellett azonban világosan látni kell azt, hogy az öt szolgálati ajándékhoz azok a keresztény vezetők tartoznak, akik az átlagnál több eredményt érnek el a szolgálatuk által, és jelentős mértékben hozzájárulnak a gyülekezetek fejlődéséhez, növekedéséhez. A pünkösdi–karizmatikus mozgalomban is jól felismerhető a vezetőknek ez a két kategóriája. Az egyik szinten állnak azok, akiket Isten ajándékként felruházott egy szolgálati területtel, a másik vezetői szinten pedig azok találhatóak, akiket a fentiek megbíztak, kineveztek a szolgálatra, vagy akik támogatják a szolgálatukat.

Az Apostolok cselekedeteinek könyve alapján látható, hogy döntően az öt szolgálati ajándék működése következtében fejlődött az egyház, és ezt a növekedést gyorsította a kinevezett, megbízott vezetők, hívők aktivitása. Mindenki addig áldás Isten népe számára, amíg elhívásában megmarad. A kinevezett, megbízott, felszentelt vezetők addig jelentenek áldást, amíg szerepükkel megelégednek, és ennek megfelelően fejtik ki tevékenységüket.

Az egyetemes egyház és a helyi gyülekezetek számára is csapást és bajt jelent az, ha vezetőik olyan tekintélybe emelik magukat, amelyet Isten nem adott nekik. A tekintélyből (jogokból), kegyelemből, feladatokból való különböző mértékű részesülés nem jelent a vezetők és a hívők viszonylatában értékrendet, hanem csupán szolgálati rendet.

Lester Sumrall. Egy egész életmű a végső bizonyítéka annak, hogy valakit Isten kiválasztott-e keresztény vezetőnek

A kiválasztás meghatározott célra, feladatra irányul, amely a kiválasztottat nem ruházza fel magasabbrendűséggel, plusz értékkel, hanem nagyobb felelősséggel. A kiválasztott személy akkor valósítja meg a kiválasztás célját, ha Istennek engedelmeskedik, a rábízott ajándékokkal jól sáfárkodik, teljesíti a számára kijelölt feladatot. Ekkor lesznek nyilvánvalóvá végérvényes értékei. Egy egész életmű a végső bizonyítéka annak, hogy valakit Isten kiválasztott-e apostolnak, prófétának, pásztornak, tanítónak vagy evangélistának.

Legyen meg a Te akaratod!

Az újszövetségi minta megvalósítását célul kitűző pünkösdi–karizmatikus gyülekezetek életét jellemző engedelmességben a kritikusok jelentős része a vezetők diktatúrájának, tisztességtelen tevékenységének a bizonyítékát véli felfedezni. Állításaik szerint ezekben a gyülekezetekben a hívőknek nincs joguk az önálló gondolkozásra, véleménynyilvánításra, a vezetők a kritikákat szigorúan szankcionálják. A hívők nagy része megfélemlített ember, akiket (pszichikai, démonikus, esetenként fizikai) erőszakkal kényszerítenek vezetőik a feltétlen engedelmeskedésre. Az alapvető szabadságjogaiktól megfosztott gyülekezeti tagokat rabszolgasorsban tartják kegyetlen, minden gonoszságra képes vezetőik. A szektatagok a vezetők médiumai, ezért az egyházukról való pozitív véleményüknek semmi valóságos alapja nincs. Minden gyülekezeti tag a szektavezér ügynökének minősül ebben a paranoid szemléletben, akiknek a közhivatalokból, közéletből való kiiktatása fontos nemzetbiztonsági feladat.

Ezeket az előítéletté merevedett alaptalan vádakat nem csupán a kisegyház-ellenesség, antikarizmatikus hevület, hanem egyfajta általános vallásellenesség is táplálja, amely különösen a posztkommunista társadalmak felszín alatti szféráját még napjainkban is átszövi. A lakosság nagy része ugyan a történelmi egyházak tagjának vallja magát, de csupán töredékük engedelmeskedik felekezete tanításának, sőt, a rendszeresen templomba járók életvitelének alakításában sem játszik szerepet az egyházi igehirdetés. Az Isten Igéjével szembeni össztársadalmi ellenállás közepette irritálóan hat az olyan gyülekezetek tevékenysége, ahol a kereszténység kulturális, politikai azonosságtudata helyett a tényleges bibliai alapokra kívánják az emberek a hitüket, istentiszteletüket és életmódjukat építeni.

Azokban a kultúrákban, ahol a társadalmi közvélemény döntő része a Bibliában elavult, tudomány- és életellenes egyházi tradíciót, mítoszokat, meséket, faji-vallási ideológiát lát, ott az újszövetségi életvitelt és egyházmodellt példának tekintő evangéliumi közösségek nem sok jóra számíthatnak környezetüktől. Különösen akkor, ha ezt a tendenciát politikusok még meg is lovagolják. A törvény hazánkban is mindenki számára biztosítja a vallásszabadságot, de a magyar politikai elit és a közszereplők jelentős része a gyakorlatban a törvénnyel ellentétes szellemiséget képvisel.

A tényleges keresztény magatartás lényegét az Isten akaratával való feltétlen azonosulás alkotja. Jézus híres mondása: "Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te" (Mt 26:39b) minden Krisztust hitelesen követő hívő számára alapvető életfilozófia. Isten embereinek életét minden részletében meghatározta a Mindenható akarata. Miután megismerték az Úr tervét, és meggyőződtek annak valóságtartalmáról, örömmel és önként adták át az egész személyiségüket neki, és szellemüket, elméjüket, akaratukat és testüket is alárendelték a kijelentéseknek. Legfőbb földi céljuk Isten akaratának a szolgálata lett.

Szektaellenes rendezvény. Posztkommunista közegben irritálóan hatnak a ténylegesen bibliai alapokra épülő gyülekezetek

A Teremtő látható világra vonatkozó programjának lényegét a "legyen meg a Te akaratod" igazsága tartalmazza. A hívő emberek ezt a célkitűzést azért üdvözlik boldogan, mert meggyőződtek arról, hogy Isten jó, és akarata (terve) az emberiség fölemelkedését, földi és örök boldogságát, életét, üdvösségét szolgálja.

A teljes Szentírás tanítása szerint az ember létezésének a feladata, értelme és célja akkor tud megvalósulni, ha szabad akaratából származó elhatározása alapján teljes életében aláveti magát Isten akaratának. Az Úr senkit nem kényszerít erre a lépésre. Ő akkor segít, ha kérjük. Tiszteletben tartja az ember szabadságát még akkor is, amikor mi azt rossz célra használjuk fel, és esetleg döntéseink következményei katasztrofálisak. Csak a szabadságból, önkéntes alapon hozott döntéseknek van erkölcsi értékük.

A Teremtő látható világra vonatkozó programjának lényegét a

A Biblia szerint Isten az ember elé állította az életet és a halált, az áldást és az átkot. Mindenki megismerheti, ha akarja Isten Igéjéből az ezekhez vezető utat, és eldöntheti, hogy mit választ önmaga számára. Természetesen a szent Írások egyik fontos célja a meggyőzés is: tanulságos történetekkel, tényekkel, tanításokkal igyekszik befolyásolni az embert, hogy az örök életet és az áldást válassza. Egy másik üzenete az Igének az, hogy ha a pozitív célokat választja az ember, még ezeket is csak akkor tudja megvalósítani, ha az Úr akaratának aláveti magát, ennek megfelelően él és cselekszik. Az Ige egyúttal Isten akarata is, ezért az isteni akarat megismerhető az Írásokból is.

Isten ellensége, a Sátán megkötözi az ember akaratát, s ezen keresztül kényszeríti arra, hogy erkölcstelen, hazug életet éljen a bűn szolgájaként. Az ember Istentől azért képes elszakadni, mert a Vele való életközösségben meghagyja az ember szabadságát, szabad akaratát. Ezzel szemben a Sátántól egyetlen ember sem tud elszakadni, mert ez a gonosz lény az ember akaratát a humán potenciált felülhaladó, természetfölötti gonosz erővel tartja fogságában. Ebből a diabolikus állapotból Jézus Krisztusnak kellett megváltania mindanynyiunkat.

Isten akaratának a megismerése a leggyakrabban az Ige hallgatásából származik. Ez akkor valósul meg, ha emberek hirdetik az Igét, az evangéliumot. A feltétlen azonosulás, alávetés nem a prédikátor személyének, hanem az üzenetnek, az Igének szól. Az Ige hallgatóságra gyakorolt befolyásának a mértékét jelentősen meghatározza a prédikátor Istennel való közösségének a minősége, életmódja, valamint az ajándéka és a szolgálatán lévő hatalom és erő: a kenet.

Az Úr felkentjeinek igehirdetésére intenzívebben és nagyobb mértékben válaszolnak az emberek. Ennek az az oka, hogy az Igére való figyelés, odafordulás alatt az üzenet és a Szent Szellem nagyobb befolyást gyakorol a hallgatók szellemére, érzelmeire, akaratára, értelmére, sőt fizikai tagjaikra is, mint egy átlagos igehirdetés. Eksztatikus megnyilvánulások is kísérhetik a kenet alatt lévő dicséretet, igehirdetést, de a különböző érzelmi, fizikai megnyilvánulások nem a szónokok, zenészek, énekesek iránti rajongásnak a jelei, hanem azt jelzik, hogy az Ige és a Szellem a dicséret, prédikálás alatt is valóságosan munkálkodik, mert a jelenlevők azonosulnak Isten akaratával. A karizmatikus igeszolgálat legfontosabb célja az Ige beültetése a szívbe, és a hívőknek a Szent Szellem jelenlétébe való bevezetése, amelyet már a prédikálás alatt is kísérnek az Istenhez való megtérésre vonatkozó elhatározások, a bűnbocsánat kegyelmének a kiáradása, démonoktól, átkoktól való megszabadulás, fizikai betegségekből való gyógyulás a hallgatóság között.

Az újszövetségi gyülekezetekben az élet az istentiszteleteken kívül is zajlik. A belső közösségi életben a keresztény vezetők feladata, hogy erkölcsi és szellemi vonatkozásban, életvitelben és beszédben is képviseljék Isten akaratát. A karizmatikus vezetőknek és a megbízott, kinevezett vezetőknek egyaránt meg kell felelniük a Pál apostol által lefektetett erkölcsi-szellemi normáknak. Ideiglenes és származtatott tekintélyüket az egyház építésére kell rendelniük.

Az egyház vezetésében a meghatározó elem csakis az Isten akaratának való engedelmesség terén tanúsított példamutatás lehet, és nem a direkt személyes befolyásolásoknak, rábeszéléseknek, utasítgatásoknak, parancsolgatásoknak stb. kell tért hódítaniuk. A pünkösdi–karizmatikus közösségekben az elöljáróknak való engedelmesség fontos követelmény. "Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók, hogy ezt örömmel míveljék, és nem bánkódva, mert ez néktek nem használ." (Zsid 13:17) Az engedelmesség (alávetés) az Isten akaratát képviselő személyek iránti, bizalmon alapuló pozitív magatartás, amely azt jelenti, hogy a hívők hallgatnak a pásztor szavára, annak alávetik magukat, és ezt pozitív magatartás követi.

A gyülekezet elöljáróinak való engedelmesség nem korlátlan, hanem korlátozott. Nem vonatkozik például személyes ügyeikre, igényeikre. Ha a bármilyen szintű vezetők egyértelműen Isten akaratával ellentétes szándékot, életmódot, cselekedeteket képviselnek, akkor erre a konfliktushelyzetre az "inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embernek" elv érvényes; vagyis ilyen helyzetben az engedelmesség a hívők részéről bűn lenne.

Jézus arra bátorította hallgatóit, hogy a farizeusok (a kor vallási tekintélyei) tanításait fogadják el, de cselekedeteiket ne kövessék, mert ezen a szinten nem Isten akaratát képviselik a nép előtt. Az azóta eltelt közel kétezer évben annyival rosszabbodott a farizeusok állapota, hogy sem a tanításuk, sem az életük nem képviseli már Isten akaratát.

A pünkösdi–karizmatikus ébredés fő áramlataiban a vezetők az igei viszonyok helyreállítását is feladatuknak tekintik. Ennek semmi köze nincs azokhoz a paranoid képzetekhez, melyeket a mozgalommal ellenséges erők igyekeznek róla festeni. Azok a lázadó hívők, akik függetlenségükhöz ragaszkodva tagadják a keresztény elöljáróknak, vezetőknek való engedelmeskedést, gyakran a gyülekezetek isteni rendjét kriminalizálóknál találnak támogatást.

A közösségen belüli alávetés követelményét Isten Igéje állítja elénk. Ennek hiányában nem tud az isteni terv megvalósulni az egyházban. Hazánkban az evangéliumi, pünkösdi–karizmatikus körökben tapasztalható vezető- és tekintélyellenességben minden bizonnyal szerepet játszik egyes bibliai igeszakaszok nem pontosan fordított magyar nyelvű változata. Például Péter apostol presbitereknek írt útmutatásában a magyar szövegben az szerepel, hogy "sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeten" (1Pt 5:3). Az eredeti kifejezés, a katakürieuó nem a vezetőknek a tekintélyhez, vezetéshez való jogát tagadja, hanem a hatalommal való visszaéléstől óvja őket.

A farizeusok ügynököket, provokátorokat, kémeket küldtek a Názáreti környezetébe, hogy terhelő adatokat gyűjtsenek ellene

Péter apostol a világi, pogány típusú hatalomgyakorlást tiltja a gyülekezetben, ami a hatalommal való visszaélésben öltött testet. Ezt a kifejezést használja az evangélium is, amikor Jézus a tanítványait óvja a világi jellegű hatalomgyakorlástól. Az eredeti szó az önkényes, önhatalmú befolyás és irányítás gyakorlatára utal. Ezt a tekintélyt erőszak, kényszer alkalmazásával lehet kiépíteni és fenntartani. A hatalmaskodók legyőzik, elnyomásuk alatt tartják a népet. A Jelenések könyvében található "nikolaiták" kifejezés arra utal, hogy a keresztény világban is létjogosultságot nyert a hatalommal való visszaélés gyakorlata. Ha a keresztény vezetők elszakadnak Isten akaratától, az Igétől, de ezután is meg kívánják őrizni a befolyásukat, tekintélyüket a gyülekezetekben, akkor szükségképpen önkényes, önhatalmú, törvénytelen lesz a hatalmuk az egyháztagok fölött. Ilyen esetekben előfordul, hogy a varázslás technikáját alkalmazzák.

A reformáció és a különböző ébredési mozgalmak felismerték a karizmatikus tekintély eltorzulását, de az igei gyakorlat helyreállítása azóta is nehézkes, ellentmondásos folyamatnak bizonyul. Álláspontunk szerint a pünkösdi–karizmatikus mozgalomnak megvan a lehetősége arra, hogy az újszövetségi mintát megközelítse egyházvezetésében is. Az egyházi tekintéllyel kapcsolatos történelmi és jelenkori problémák nem szolgálhatnak ürügyül hívőknek, hogy az Isten akaratát képviselő elöljáróikkal szemben lázongjanak, fellázadjanak.

Isten mellett vagy ellen harcolók

A lázadás a Biblia szerint bűn, és az Ige ezen belül is többféle negatív magatartást különböztet meg. Enyhébb formája Isten Igéjével vagy azt képviselő személy beszédével szembeni ellenállást, szembeszegülést tartalmazza. A gyülekezetben ez gyakran csendben, a lélek, szív szférájában valósul meg, s a lázongó illetőnek esze ágában sincs, hogy magatartását a hallott Ige szerint megváltoztassa. Ezek az egyháztagok látogatják az istentiszteleteket, dicsérik az Urat, hallgatják az Igét, de ezt nem követi Isten akaratának való alávetés.

A lázadás keményebb formája, a "föllázadás" már olyan cselekedeteket tartalmaz, amikor azok már nemcsak a beszéd, üzenet, hanem Isten vagy az akaratát képviselő személy(ek) ellen is irányulnak. Ez a negatív magatartás romboló célú, sértő és szenvedést okozó megtámadása annak a személynek, akinek egyébként teljesen jogos elvárása, hogy szót fogadjanak neki. Ennél is súlyosabb formája a lázadásnak az, amikor az engedetlen ember másokat is uszít, lázít az ellenszegülésre, valamint az engedelmességet jogosan elváró személy és az általa képviselt igazság megtagadására és megtámadására.

Szervezett formában is zajlott lázadás Isten akaratával szemben az ószövetségi Izrael történelmében, több alkalommal is. A zendülők vezetői, mint például Kóré, Dáthán vagy Absolon az Ótestamentum leghírhedtebb, legtragikusabb zsidó szereplői.

Lázadást Isten felkentjei ellen kivétel nélkül mindig olyan személyek szerveztek, akik jelentős befolyást gyakoroltak a népre, de elégedetlenek voltak Istentől kapott szerepükkel, nagyobb hatalmat, dicsőséget akartak maguknak megszerezni. Akcióik, amelyek számos emberáldozatot követeltek, alapjaiban rendítették meg az ószövetségi zsidó társadalom rendjét. A legtöbb nagy, szervezett lázadás csak azért nem járt sikerrel, mert Isten beavatkozott az eseményekbe választottjai oldalán. Mózes, Dávid stb. olyan felkent emberek voltak, akik garanciát jelentettek Isten számára, hogy a nép a szövetség útján halad tovább.

Az Újszövetségben a szervezett lázadás még veszélyesebb és kártékonyabb, mert olyan közösség és személyek ellen irányul, akikbe a Szent Szellem örökre beköltözött, és akiket felhasznál az isteni terv megvalósításában. Jézus Krisztus személye és szolgálata ellen a különböző vallási irányzatok a farizeusok vezetésével szövetkeztek egymással, hogy szervezett társadalmi ellenállást hozzanak létre Isten országának az evangéliumával szemben.

A lázadás vezetői ügynököket, kémeket, provokátorokat küldtek a Názáreti környezetébe, hogy beszédeiből, tetteiből, megnyilvánulásaiból kiragadják azokat a momentumokat, amelyeket terhelő adatokként lehet felhasználni egy koncepciós perben Jézus ellen. Módszeresen gyűjtötték ezeket a "bizonyítékokat" olyan mondatokból, amelyeket kiragadtak szövegösszefüggésükből, és eltorzították jelentéstartalmukat (mint például a szombattal vagy a templomrombolással kapcsolatos kijelentések esetében). Az ügynököknek és provokátoroknak feladatuk volt az is, hogy teológiai vádakat, rágalmakat terjesszenek Jézus hallgatóságának körében.

A Jézus és a farizeusok közötti konfliktus az emberek befolyásolása miatt éleződött ki. A Názáretinek a tömegre gyakorolt hatása az Ige szolgálatára, a Szent Szellem megnyilvánulásaira, valamint tetteire, csodáira és jeleire épült. A farizeusok tömegbefolyása ezzel szemben az oktatási és nevelési tekintély kisajátításán, vallásos külsőségeken, tradíciókon, szigorú törvénykezésen és az államhatalommal való együttműködésén alapult. Jézust "démonizálták" a tömeg előtt, azt híresztelték róla, hogy csaló, törvényszegő ember, akiben démonok vannak, és a Sátánnal való közössége miatt kísérik tevékenységét természetfölötti megnyilvánulások, így a tömegekre gyakorolt befolyása szatanikus.

A megzavarodott tömeg nem tudta, hogy kinek higgyen

A megzavarodott tömeg nem tudta, hogy kinek higgyen. Jézus a tisztánlátásukat kívánta helyreállítani, amikor a "gyümölcseiről ismerni fel a fát" elvének alkalmazására hívta fel hallgatói figyelmét. Prédikációinak és cselekedeteinek hatására számos bűnös tért meg Istenhez, és hagyta el romlott életmódját, tömegesen gyógyultak meg az emberek súlyosabbnál súlyosabb betegségekből, démonizáltak sokaságából űzte ki a tisztátalan szellemeket, halottakat támasztott föl stb., vagyis csupa hasznos, jó eredmény jelezte, hogy Jézusban a Szent Szellem lakik, és általa végzi a csodákat, amelyek miatt rövid idő alatt a társadalom érdeklődésének középpontjába került.

A farizeusokat ez sokkolta. Veszélyeztetve látták pozícióikat, társadalmi tekintélyüket, az emberek gondolkozása, értékrendje, életmódja fölött kiépített kontrolljukat, dominanciájukat. Mindenkivel összefogtak, még ellenségeikkel (a szadduceusokkal és a Heródes-pártiakkal) is, hogy Jézus társadalmi térhódítását megállítsák és visszaszorítsák. Nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy Jézus tömeghatása mögött nem manipuláció, varázslás állt, hanem a Szent Szellem működése.

Káromlásaikra reagálva mondta az Úr, hogy "minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Szellem káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek" (Mt 12:31). A hatalmuk elvesztésétől való félelem és az irigység tette a farizeusokat árulókká, amikor is Jézust kiszolgáltatták a római impérium képviselőinek, Heródesnek és Pilátusnak, hogy végezzék ki.

Pünkösd után a tanítványokkal szemben szintén a hatalom által is támogatott, szervezett lázadásra, szembeszegülésre került sor, amelynek élén továbbra is a farizeusok álltak. A messianisztikus ébredés ellenségei figyelmen kívül hagyták egyik híres rabbijuk tanácsát, aki azt mondta nekik, hogy ha ez az egész emberektől van, akkor úgyis semmivé válik, de ha Isten tervében szerepel, akkor nem lehet megállítani. Óvta őket attól, hogy "Isten ellen harcolóknak" (theomakhoi) találtassanak.

A kor vallási tekintélyei azonban tovább folytatták a küzdelmüket a korai egyház növekedése és népszerűsége ellen. Abban a szituációban Isten akaratát az apostolok által vezetett, Krisztusban hívő emberek képviselték. A farizeusok ezzel álltak szemben, és a zsidókeresztények ellen folytatott harcuk által önös érdekeiket és szubjektív akaratukat kényszerítették rá a társadalomra. István vértanú védőbeszédében leleplezte az uralkodó vallásban a lázadás, szembeszegülés tradícióját, amelyet Sámuel kijelentése alapján a varázslás bűnének és szellemének is lehet nevezni: "Kemény nyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Szellemnek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen." (Csel 7:51)

Káin vallásossága óta a bibliai történetekből nyomon lehet követni, hogy a vallás gyakran ellentétben áll Isten akaratával és kijelentésével, sőt a leghevesebb konfliktus az Isten akaratát képviselő személyek közössége és a vallás tábora között zajlott le. Ezekben a konfliktusokban a vallás lényegét és destruktív, pusztító erejét a varázslásból merítette. A lázadás és varázslás szelleme által a Sátán megkötözi a vallás képviselőit, hogy rajtuk keresztül érvényesítse akaratát ott, ahol egyébként az emberek Isten keresése céljából alkotnak közösséget.

Jelen korunkban sincs ez másként. Isten akaratával gyakran azok fordulnak szembe, akik közel voltak a Szent Szellem munkájához, és "megízlelték az eljövendő világ erejét". János apostol levelében azt állítja, hogy mielőtt eljön az Antikrisztus (a Krisztus ellen lázadó, vele minden vonatkozásban szemben álló vezető, aki ráadásul a Messiás pozíciójába helyezi magát), előbb "sok antikrisztus támad". Ezekről azt mondja, hogy keresztények, az egyház tagjai voltak, nemcsak kulturális, hanem szellemi értelemben.

János apostol korában ugyanis a kereszténnyé válás folyamatában a Szent Szellemmel való beteljesedés kikerülhetetlen lépés volt. Tehát a harmadik isteni személyt megismert emberek fordultak szembe Isten akaratával és az azt képviselő közösséggel. Ezekről a következőt mondja az apostol: "Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók. És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok." (1Jn 2:19–20) A mai világban is jelen vannak az Isten akaratát képviselő közösségek, sőt korunk egyik specialitása, hogy ez nemcsak kegyelmi, hanem természetes szinten, a világ politikai, gazdasági rendszerében is látható. Izrael és az igazi egyház boldogulása nem e két közösséghez tartozók ügye csupán, hanem számos prófécia alapján úgy tűnik, hogy az emberiség jövőjének záloga. Ezért is fontos feladat, hogy az Isten akaratát képviselő közösségek életében a rendellenességek, belső meghasonlások és harcok helyett az igazságon alapuló békesség és öröm uralkodjon. Az egyház is csak így tudja hatékonyan képviselni az evangéliumot, és fölé kerekedni a pokol erőinek, amelyekben a varázslás központi tényező.

(Németh Sándor írását következő számunkban folytatjuk)

A mai világban is jelen vannak az Isten akaratát képviselő közösségek